Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
Jó úttörő> rossz tanuló nem lehet!" Beszélgetés Kovács Tibor megyei úttörőelnökkel Nógrád megye nyolcvanhárom úttörőcsapatában csak- most „erjednek”, sok-sok öt- nein huszonnyolcezer kisdobos és úttörő tevékenykedik közel kétezernégyszáz úttörővezető irányításával. A tanév kezdésére invitáló csengőszó számukra egyben az új mozgalmi év nyitányát is jelentette. Munkájukról, idei teendőikről kérdeztük Kovács Tibort, a Magyar Úttörők Szövetsége Nógrád megyei elnökét. Ajándék a múzeumoknak — Kezdjük talán a világnézeti neveléssel. Közismert, hogy a gyermeki szemlélet, világkép formálása e korban a leginkább befolyásolható, miként él ezzel a lehetőséggel az úttörőmozgalom, mint az általános iskolások egyetlen politikai tömegszervezete? — Én idekapcsolnám a köz- életiségre nevelést is! A világnézeti nevelésünkben a korszerű világkép, a szocialista jelen megismertetésére, gazdasági fejlődésünk bemutatására törekedhetünk, de rögtön hozzáteszem: elsősorban az érzelmi kötődés szálain keresztül. Azt hiszem, például a hazafiság és a proletár internacionalizmus kérdését, azok a gyerekek akik megjárták Kemerovót, Finnországot, vagy Csehszlovákiát, testvérmegyéinket, nos ezek a gyerekek az élmények áradatán keresztül fogják föl az elméleti kérdés jelentőségét, s számukra természetes dologgá válik. Ezért is törekszünk egyebek között a jótestvérkapcsolatok kialakítására... — Dehát minden gyerek nem jut el külföldre... — Persze, hogy nem. Számukra helyi, bevált formáinkat próbáljuk hasznosítani. A „timuri’ tettek, az „Egy nap a lakóhelyért” kezdeményezések jó módszerei a közéletre nevelésnek. Ugyancsak kedvezőek a tapasztalatok a „Beszéljük meg!” köröknél, a sajtófigyelő szolgálatoknál. S itt hadd szúrjam közbe az Üttörősarkot, amelyet szeptember második felében ismét szeretnénk útjra indítani, s aztán folytatva a sort a különféle egyéni és kollektív vállalásokkal, melyek mind azt célozzák, hogy a gyerekek ismerjék föl a közösség erejét, képesek legyenek tenni érte. Azonban, mindez csak a mozgalomban — nem megy, ehhez a pedagógusok, a szülők közös munkájára van szükség. — Ez az összefogás olykor meglehetősen akadozik. Nem érzik úgy, hogy túl sok teher marad a mozgalomnak? — Nem általánosítanék így, mert számos iskolát tudnék felsorolni, ahol rendszeres élő kapcsolat van az iskola, a család és a mozgalom között. Nem ritka például, hogy az őrsi foglalkozásokat a gyerekek egy-egy családnál „kihelyezve” tartják, megismerve egymás szűkebb környezetét is. Viszont még akadnak olyan iskolák, ahol különválnak a tevékenységi területek, mintha nem is egyazon célt szolgálnának! — Hogyan segíti például a mozgalom az iskolai tevékenységet? — Munkánk középpontjában áll a tanulás, mint ezen elsődleges kötelességre való nevelés. Az úttörőcsapatok nem kis részt vállalnak az iskolai fegyelem megszilárdításában küzdenek az igazolatlan mulasztások, a késések ellen, tanulópárokat szerveznek, s a tehetséggondozást segítik elő a szakkörök, a tudományos technikai úttörőszemlék. Általános szemlélet a gyerekek körében, hogy jó úttörő rossz tanuló nem lehet. S ha már erről kérdezett, megemlítem a családi „segítségnyújtást” is, amely, jelenleg és főként a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett gyermekek segítségére terjed ki. Sajnos azonban tény, hogy a családi problémák fölszámolására nem alakult ki hatékony társadalmi összefogás az iskola, a mozgalom, a társadalmi szervezetek és az üzemi kollektívák között, s hiányzanak a helyzetet jobbító kezdeményezések. — Szeptembertől általánossá vált az ötnapos tanítási hét, következésképpen megnőtt a diákok szabad ideje. Gond ez, vagy öröm az úttörőmozgalomban? — Örömteli gond! Hiszen nagyobb tere nyílik a mozgalmi nevelésnek. Több lehetőségünk van, de ezt is csak az iskolával közösen tudjuk megoldani, s a szabad idő hasznos eltöltéséhez szükség van a pártoló tagok széles táborára is. Az elképzeléseink lettel, kezdeményezéssel szeretnénk előrukkolni. — Ejtsünk szót az úttörővezetők munkájáról. Miként segítik az úttörőelnökségek tevékenységüket és milyen követelményeket támasztanak velük szemben? — Jelenleg közel kétezernégyszáz úttörővezető dolgozik az úttörőmozgalomban megyénkben. Nemrégiben több napos felkészítő tanácskozáson vetek részt, ahol az időszerű teendők megvitatása mellett elkészítették a munkatervvázlatot is. Meg kell mondanom, nem kicsik az úttörővezetői követelmények, s éppen e nevelőmunka javítása érdekében kell fokozni a politikai fölkészültségüket. Ami a gyerekeket illeti: azt kértük vezetőiktől, hogy a még gyakorta tapasztalható feladatkiosztások helyett a közösségi megbízatást, az önkéntes vállalásokat részesítsék előnyben. Egyszóval, többet tegyenek az önállóságra nevelésért! — A közelmúltban tárgyalta az MSZMP Nógrád megyei Végrehajtó Bizottsága a megyében működő úttörőszervezetek munkáját, s meghatározták a további feladatokat is. Milyen főbb tartalmi megállapítások hangzottak el a testület előtt? — Megtiszteltetésnek éreztük, hogy e kérdést napiren- re tűzték, mert e törődésben a gyermékmozgalom fontosságát látjuk. Együttesen állapítottuk meg, hogy erősödött a pártszervek, -szervezetek irányító szerepe, segítő tevékenysége, valamint tartalmában és formájában egyaránt javult a XlSZ-irányítás. A testületi ülésen főként az érzelmi nevelés, az iskola, az üzem és a család hármas kapcsolatának, a gyerekek önállóságra nevelésének igénye fogalmazódott meg. A további teendőinkre feladattervet határoztunk meg, melyben a legfontosabb tennivalókat rangsoroltuk. Mindent egybevetve elmondhatom, hogy az idei mozgalmi év indítása zökkenő- mentesen történt, az úttörőcsapatok már hozzáláttak munkájukhoz, remélhetően mihamarabb eredményekről is számot adhatunk] Magyarország múzeumaiban több millió tárgyat őriznek, s ezek száma állandóan gyarapszik. A látogatók mindebből csupán a „jéghegycsúcsát” látják, amikor megtekintik az állandó és időszaki kiállításokat. Így van ez a nógrádi múzeumokban is, amelyekbe az év első felében csaknem 85 ezren tértek be, legtöbben a szécsényi Ku- binyi Ferenc Múzeumba. A múzeumok gyűjteményei gyarapodásának két módja van. Az egyik lehetőség a vásárlás. Az intézmények, tudományos és közművelődési terveiknek megfelelően folyamatosan gyűjtik, vásárolják azokat a tárgyakat, dokumentumokat stb., amelyek gyűjteményeik koncepciózus alakításához szükségesek. A másik, mondhatni, „klasszikus” módszer az ajándékozás. E múzeumgyarapító gyakorlatnak igen nagy múltja van, végső soron így jött létre a Magyar Nemzeti Múzeum, vagy a debreceni Déri Múzeum, hogy csak ezt a két példát említsük a sok közül. Ilyen tendenciák a Nógrád megyei múzeumi szervezet történetében is megfigyelhetők. Elég, ha csak felidézzük — többi között — a nagy értékű Soós Ilona iparművészeti gyűjtemény pár évvel ezelőtti Szécsénybe kerülését, vagy a közelmúltból az Egyesült Államokban élő Szalay Lajos grafikusművész ajándékát, ami 25 kiemelkedő rajzzal gazdagítja a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumot. A látogatók, akik megtekintik a múzeumokat, időnként arra a gondolatra jutnak, hogy tárgyakat, tárgyegyütteseket adományozzanak. Ezek néha unikális dolgok, de ha kevésbé azok, akkor is értéket jelentenek, s jelzik a nemes szándékot, e hagyomány meglétét napjainkban. Itt van újabb példaként Serf Lajosáé budapesti lakos esete, aid tavaly tekintette meg a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum bútorkiállítását. Ezt látva határozta el, hogv a családi tulajdonban levő, az 1870-es évekből származó bútorgarnitúrát a múzeumnak ajándékozza. A fekete színű, gyöngyház- és réz- berakásos garnitúra egy asztalból, négy fotelból, állótükörből és egy kerevetbői áll. Ilyen garnitúra eddig nem volt a múzeumi szervezet tulajdonában, s felújítása után a bútortörténeti kiállításban helyezik el 1983-ban, a ^CIX. századvégi úri középosztálybeli életmód tipikus tárgyegyütteseként. Az egykori nógrádi nemesi família, a Drágffy család kihalásával Érsekvadkertről ke. rültek ugyancsak értékes dokumentumok a szécsényi múzeum birtokába. A bútorokon és a különböző tárgyakon túl elsősorban a család személyes iratai, s a múlt századi nógrádi nyomtatványok, fényképek érdemelnek figyelmet, amelyek segítik az intézményben folyó tudományos programot, a középréteg kutatását. A szécsényi múzeum névadója, Kubinyi Ferenc Budapesten élő leszármazottai- tól nemrég Kubinyi vonatkozású relikviákat kapott ajándékba. Közülük a legértékesebb Kubinyi Ferenc nagybátyjának, édesapja testvérének, Kubinyi Gáspárnak halotti szemfedője 1838-ból. Ezen a textílián a családi címer mellett felirat is igazolja a darab korabeliségét. Kubinyi Katalin és Kubinyi Attila ajándékát szeptembertől meg is tekinthetik a látogatók a hónap műtárgyaként. Olyan esetek is adódnak, amikor az ajándékozó nem kívánja megnevezni magát, ezzel is jelezve, hogy nem a személye, a fontos, hanem az a tárgy, amellyel gyarapítani akarja a nemzeti értéket. Így került például szintén a közelmúltban a múzeumi szervezet birtokába egy rendkívül nagy értékű, az 1850-es években — feltehetően Erdélyben — készült remekmívű ékszer, egy aranyból készített, gyöngyberakásos női karperec, amelyet a látogatók a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum kiállításán tekinthetnek majd meg az idei múzeumi hónapban. A munkásmozgalom-történet tárgykörben a legfrissebb ajándékot az Etesi (Érti) József, Mátranovák-bányatele- pen élő nyugdíjas bányász által adományozott dokumentumok jelentik. Olyan családi jellegű dokumentumokról van szó, amelyek a munkásmozgalom-történethez jelentenek újabb adalékot. Ázt a tényt erősítik, hogy a nógrádi szénmedence első munkásai a monarchia más országaiból érkeztek, hiszen az ajándékok között van Johann Érti német nyelvű „Biztosítási Igazolvány”-a 1903-ból, vagy ugyancsak német nyelvű „Eltávozási Iga- zolvány”-a szintén ebből az esztendőből, amelyet a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság adott ki számára. Ezeket a tárgyakat, dokumentumokat a múzeumokban feldolgozzák, s a jövőben időszaki kiállításokon mutatják be az érdeklődőknek. T. E. A tetemes és mind talmában, mind pedig szemléletében és módszertanában megújult történeti művek száma, gyarapodó műfaji sokszínűsége örvendetes jelensége a hazai tudományos közéletnek. Nyomban felvetődi azonban a kérdés: a tudomány kínálat és a szellemi kereslet találkozik-e közéletünkben, megfelelő hatékonysággal formálja-e az embereknek a múltról, a hazáról, a világról alkotott képét? Segít-e megteremteni a nemzeti önismereten alapuló egységes történelemszemléletet, a világban elfoglalt helyünk múltjának és. jelenének helyes értelmezését? A tudomány és az ismeretterjesztés kapcsolatáról, a közöttük levő munkamegosztásról folyó viták reális gondokat tükröznek, de vannak alapkérdések, amelyeket a vita már eldöntött Ézek közül talán a legfontosabb, ’ hogy miután tudományos ismeretek terjesztéséről van szó. egyaránt hangsúlyozandó mind a tudományosság, mind pedig annak terjesztése. Az ismeretterjesztés nem tudományos hitelében, hanem oldottabb formájában, pedagógiai és művészi ábrázoló módszereiben, stílusában, pszichológiai megjelenítő készségében különbözik csak a tudományos munkától, amelyek az ismeretek elsődleges közrebocsátói. Tehát korántsem értékrendbeli, hanem elsősorban műfaji különbségek vannak közöttük. A nagy tömegekhez szóló kommunikálás azonban a műfaji különbözőség folytán nem veszítTörténettudomány és ismeretterjesztés hét a tényekkel alátámasztott tudományos igazságból, mart ha ezt teszi, attól még nem lesz „népszerűvé” a szó igazi értelmében, csupán tudománytalanná válik. Ezzel az embereknek a történelemről alkotott nézeteit nem formálja, hanem deformálja. Ha az ismeretterjesztés, vagy valamely művészi alkotás az eredetiség vagy az érdekesség ürügyén a tényeket figyelmen kívül hagyva árnyaltságától, igazságtartalmától fosztja meg a történelmet, akkor óhatatlanul történelemhamisitásba csúszik át A teljes szinkron létrehozása a tudomány és a népszerűsítés között irreális igény lenne. Itt a kölcsönösségen van a hangsúly, amelyben a prioritás a tudományé, de neki is figyelembe kell venni az ismeretterjesztő fórumok igényeit, az általuk is kutatott területen feltárt új adalékokat Elég talán a Századunk című televíziós dokumentum-filmsorozatra utalni, amely a hivatásos történészek számára is értékes, új tényeket tárt fel Magyarország második világháborús történetének számos kérdéséről. Utalhatunk emellett Cseres Tibor, Száraz György, Si- monffy András és mások történeti tárgyú műveire, amelyek nemcsak szépirói alkotások, nemcsak a szórakoztatás funkcióját tszolgálják, hanem figyelemre méltó történelmi anyagot is tartalmaznak. Értéküket az is növeli, NÓGRÁD — 1982. szeptember 4., szombat hogy megjelenítő és pszichológiai, ábrázoló készségük folytán bonyolult eseményeket, személyiségeket visznek közel nézőikhez és olvasóikhoz, amire a szaktörténészek nem képesek. A hangsúly tehát a kölcsönösségen, az egymásrautaltságon van, s nem a különbségeken. Miképpen a kutató nem szakadhat el közegétől, amelynek megbízásából, s amelynek számára dolgozik, olyképpen az ismeretterjesztés és a tömegkommunikáció, vagy az alkotó művészet sem szakadhat el anyagának forrásától, a kutató tudománytól. Az alkotó együttműködés a társadalom érdeke, hiszen a múlt-jelen-jövő dialektikus egységének megértése a szocialista társadalomhoz való kötődésnek egyik nélkülözhetetlen feltétele. Nemrégiben a Történelem és közgondolkodás című egri tudományos tanácskozáson elhangzott előadások, hozzászólások is arra utaltak, hogy az elért eredmények ellenére igen sok a tennivaló ezen a téren. Egyrészt a szociológiai felmérések konkrét adatokkal bizonyították, hogy társadalmunk történeti tudatképlete még rendkívül heterogén, sok benne a „félrehallás”, a múltból itt maradt retrográd elem, amit konzerválnak bizonyos nemzetközi tényezők, s amit ki is használ a rendszerünk ellen irányuló imperialista propaganda. Nem menthetjük fel a felelősség alól azt a cikcakkos utat sem, amelyet a magyar történettudomány végigjárt addig, amíg feltárult előtte a valóság teljes feltárásának társadalmi igénye és lehetősége. Azóta nagy utat i tett meg a szaktudomány, de nem mondhatjuk el, hogy minden kérdésben ellensúlyozni — vagy éppen kiiktatni — tudta volna a hibás történelem- szemlélet maradványait. Ennek reakciója is tapasztalható ma a nemzeti múlt értékelésében. Az ezt illusztráló tények közül emeljük ki Magyarország második világháborús történetének kérdéskörét amelyről sok szó esett az egri tanácskozáson is. Jóllehet e témakörben értékes tudományos feldolgozások és forráskiadványok láttak már napvilágot nemzetközileg is elismert kitűnő tudósaink szerzőségében, mégis talán a legtöbb zavar ezen a téren tapasztalható a történeti köztudatban. Egyes körökben lábra kapott a „történelem nélküli nép” a „kis nemzet” komplexum, a „mindenki csak ránk pályázik” szemlélete s még gyakran elhangzik az a vád, hogy a történettudomány máig sem jutott túl az „utolsó csatlós” koncepción, holott már hiteles, tudományosan megalapozott álláspont alakult ki ebben, a közvélemény egy része irritáló kérdésben. Az okok összetettek. Az egri tanácskozáson is szó esett arról, hogy egyesek a szembenézés az analízis és az ebből fakadó katarzis helyeit inkább a mentség-keresést részesítik előnyben. Ezeket a nézeteket különböző tényezők táplálják. Az úgynevezett „kényes kérdések” — például a második világháborúban betöltött katasztrofális szerepünk folytán létrejött területi döntések nemzeti sorstragédiát sugalló ténye mellett erőteljes szerepet játszik ebben a dilettantizmus, a különböző, már tényekkel bizonyított események „újszerű” tálalása. Példa erre a Magyarország hadbalépését igazolandó kassai bombázás ügye. A televízió és egyes sajtóorgánumok „korrigálták” a már bizonyított tényeket, ezzel megkérdőjelezték a magyar és a német katonai vezetés felelősségét a Szovjetunió elleni háborúban. Ilyen nézeteket sugall gróf Teleki Pál, volt miniszterelnök „újabbkeletű” meggyilkoltatása, ami szintén dezorientál- ja a közvéleményt, annak történetszemléletét, mert tudományosan már megválaszolt kérdések válnak ezáltal labilisakká. Ezt a tendenciát erősítik a memoárirodalom egyes termékei, amelyekben a horthysta, szélsőségesen reakciós vezető elit már-már „ellenállóvá” nemesedik. Érthető, hogy — különösen a fiatal nemzedék — amely ezekből ismeri meg Magyarországnak a második világháborúban betöltött szerepét, nem érti azt a súlyos árat, amit az uralkodó osztályok bűnei miatt a magyar népnek fizetnie kellett. Persze ugyancsak gondot jelentenek a magyar ellenállási mozgalom pozitív szerepét eltúlzó tendenciák is. E jelenség összefügg az „ellenállás” mindmáig tisztázatlan fogalmával, s ez terepet nyújt különböző szélsőséges álláspontok, nézetek terjedésének. Pedig ma már túl vagyunk az ellenállás szűkkeblű értelmezésén, de nem tudtuk megakadályozni bizonyos vágyálmok, illúziók valóságferdítését. Ezek az „ellenálló nemzet” hamis látszatát élesztve csökkentik a valóságos ellenállási mozgalom, azok kiemelkedő egyéniségei, az itthon és külföldön harcoló magyar partizánok helytállásának hitelét. ^A, példákat folytatni lehetne, de remélhetőleg a fentebbiek is jól érzékeltetik a közvélemény formálóinak nagy felelősségét. A már hiteles dokumentumokkal bizonyított tények megmásítása súlyos károkat okoz, amit nem lehet menteni sem tájékozatlansággal, sem pedig „műfaji” indokkal. A tömegkommunikálás, az ismeretterjesztés nem bagatellizálhatja a tudományt, nem létezik kétféle igazság, nem engedhető meg, hogy ténykérdésekben az igazság és a hazugság egyaránt nagy nyilvánosságot kapjon. A tudomány és az ismeretterjesztés kapcsolatában ma kétségtelenül alapvető tendencia a közvélemény helyes orientálása. Ezt számos példával lehetne illusztrálni. A negatív jelenségek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a történettu- mánynak és az ismeretterjesztésnek egymásraépülve, egymást kölcsönösen támogatva, az eddiginél hatékonyabban kell részt venniök a történeti tudatformálás felelős munkájában. Vass Henrik A magyar történelmi társulat ügyvezető elnöke.
