Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)

1982-08-14 / 190. szám

0tTT,. XVI. Ejtőernyős-világbajnokság, Loronc LEWEG OBMTM1 A ki azt terjeszti, hogy minden ejtőernyő egy­forma — téved. Mert ott vannak például azok a halványlilák. Néhány száz méterről az ember azt hiszi a látványra, káprázik a sze­me, mert kupolája —, s alat­ta az ember formájú alak — egyhelyben lebeg, de inkább felfelé igyekszik, mintha meg­szűnt volna a gravitáció. Az­tán kiderül a turpisság. A losonci ejtőernyős-világbaj­nokság szervezői néhány já­tékernyőt engedtek prédául a szélnek. A szél? Normá­lis turista alig várja, hogy összeborzolja valami szellő a haját a rekkenő hőségben, de itt a nézők bosszankodva figyelik a szélzsákot. Dagad, mint egy óriási hurka, van, aki legszívesebben beleha­rapna, mert ilyenkor a re­pülőgépek nem lódulnak ne­ki a széles kifutópályának. A biztonság, hiába a bátrak sportja az ejtőernyőzés, ter­mészetesen mindenek fölött. Ráadásul csepefeg az eső. Ez­rek keresnek menedéket a száraz alatt... Jó néhány óra elszaladt, ami­kor felbődülnek a gépek mo­torjai. Mégsem maradunk lé­gi esemény nélkül. A világ- bajnokság harmadik verseny­napján a férfiak indulnak, hogy nyolcszáz méter magas­ból egy ötven centiméter su­garú köröcske közepébe ta­láljanak. — Tavaly még 15 centimé­ter volt a cél közepe. Hiába, emelkedik a színvonal, csök­kenteni kellett az átmérőt Így is megláthatják, lesznek, akik tíz kísérletből hibátlant ugra­nak — mondja Mészáros Bé­la nemeztközi versenybíró. A tekintetek az ég felé irá­nyulnak, ahol a behemót gé­pek lassan köröznek, s menet­rendszerűen 'egy-egy sötét pont válik el tőlük. Félelme­tesen ereszkedik alá éjfekete kupola alatt Jozef Luszczki Lengyelországból, majd a me­zítlábas Graeme Windsor ug­rik nagyot a földet éréskor, mert az elektromos eredmény- jelző rajtszáma után csak két centiméteres hibát jelez. Más ezen bosszankodik, mint pél­dául a magyarok. Mert Kar­dos János hiápa manőverezik profi módon, ő is hasonló eredménnyel végzi a napot. Mészárovics György, Pintér József sem különbül. Tóth Já­nos, az ejtőernyős-válogatott vezető edzője úgy ül a kem­pingszéken, mintha odaragasz­tották volna. Itt nincs tak­tikai utasítás, nincs bekiabá­lás. Ott, a levegőben az ejtő­ernyős dönt. Juhász Zoltán már csak egy centiméterrel véti el a kör közepét. A nagy taps a magyar«* közül Tímár Vincét fogadja, aki nem hi­bázik. — Tisztességesen készültünk a világbajnokságra. Csakliát furcsa sportág ez. Hiába to­ronyesélyes valaki, elég egy tizedmásodperc, és oda az egész. — jegyzi meg Tóth Já­nos, majd elvonul a verseny­zőivel, mert van mit megbe- beszélni. Délelőtt is a pihenőül szolgáló faépületbe zárkóztak. A televízió képernyőjét néz­ték, ahol a stílusugrásról ké­szült felvételeket adta a ver­senybíróság. Kétezer méter ma­gasból, harminc másodpercig késleltetik a versenyzők az er­nyő nyitását, s a szabadesés közben kell végrehajtaniuk a gyakorlatot: négy spirált és két szaltót. — Hely van hozzá — mondja tréfálkozva Hacsai Attila, aki a pozsonyi Űj Szó lapot tudósítja. Aztán mind­járt mutatja Jozef Pavlatát, akit a hazaiak esélyesként emlegettek. Nem véletlenül, hi­szen a közelmúltban egy bul­gáriai veresenyen tízből tíz­szer hajszálpontosan ért a cél közepébe. Most sem adja alább. S ha már a hazaiak szóba kerültek, Népszerű Val- demár Studeny. Valamikor ej­tőernyőzött, de hiába trénin­gezett, nem került a csehszlo­vák válogatottba. Felesége is az ugrők közé tartozott, c hogy teljes legyen a családi leltár: két fia most váloga­tott, Jiri hibátlant ugrott, s a menye is a levegő bajnoka. Erre a címre pályázhat a ha­zai légtéren Bakos László és Holecz Zoltán, a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár sárkányrepülő-szakosztályának tagjai. Persze, hogy itt van­nak, elvégre „rokonszakma”. — Annak idején vitorláz­tam, ejtőernyős is voltam. — újságolja Szudenszki Pál, aki szintén Salgótarjánból érkezett. Sok a túrista, köztük Nóg- rád megyéből. Gyakran ránk köszönnek a büfésoron is. A házigazdák tényleg mindenre gondoltak, még alkalmi posta- hivatal is működik, a hatal­mas hangárból pedig éttermet alakítottak ki. Azt mondják, jelenleg ez a legnagyobb ven­déglátóegység Európában. Losonc, a város? Aki né­hány hónapja járt erre, iga­zán elámul. A főutcát kicsi­nosították, frissen festették a házak falait. Űj szálloda pom­pázik, Prior-áruház nyitotta meg kapuját az esményre. Meg is jegyzi dr. Evetz Árpád helybéli nyugdíjas: — Nagy sürgés-forgás volt itt, de azt hiszem, a vendé­gek elviszik majd a hírünket! Rengeteg tránszparens, zászlók lobognak, a kirakat­ban rejtett motor makett propellereket hajt, mindenütt a világbajnokság emblémája. A sajtóközpontban készsége­sek, nincs olyan kérés, amit ne teljesítenének. A vonzó azonban a város melletti repülőtér. Az ernyő­ket milliméter pontossággal hajtogató versenyzők, a bikini­ben sétáló nézők, a morcos repülőgép-szerelők, az öklöm- nyi labdával dekázó amerika­iak, a magnót bömböltető olaszok, a hallgatag japánok— Közben a nap utolsó ugrói a levegőben. Már lassan szür­külni kezd, a nap lebukik a horizonton. Az olasz Daniele Gasperoni a záró ejtőernyőse. Lebeg, könnyedén, mint a nagy testű madarak, sarkával érinti a kört, mosolyog. Olyan az arckifejezése, mint egy üzenet, a harminckét ország sportolóinak fesztiváljáról. Hogy íme: itt az ejtőernyő, amelynek látványa sokakban megrázó emlékeket ébreszt, s ott a feliratsor: pace, mir, frieden.... béke. V ége ennek a napnak is. Még egy rövid séta a mozgalmas főutcán. Hol­nap kezdődik minden élőiről, a levegő akrobatái újra a fel­hők közelébe szállnak. De hívja őket a föld! M. Szabó Gynla Kulcsár József felvételei Nemcsak bátrak, de a szépeit sportja is A repülőgépek folyamatosan vitték a levegőbe utasaikat Tóth János vezető edző Megosztott figyelem *

Next

/
Oldalképek
Tartalom