Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
..éiiiliií..Ülj B ényi László rajza Aforizmák Borban az igazság! Csupán azt kell megtudni —, hogy kinek a borában. Mondd meg, mit gondolsz rólam, és én megmondom — ki vagy. Ä lélek szava is lehet olykor pusztába kiáltó szó. Ha gyakran hánytorgatjuk fel ugyanazt a kérdést, akkor fájó kérdéssé válik. Tűzzel dolgozott mindaddig, amíg... tűzvész nem támadt. Ritka az olyan vendég, aki sokáig elüldögél valahol, ha úgy érzi magát... mint otthon. A meztelen tényekből mindig hiányzik valami. Társközségek iskolái Korszerűsítés, átalakítás A palotáshalmi tanács igazgatósága alá tartozó települések iskoláiban is végzik az ilyenkor esedékes kissebb nagyobb korszerűsítési, karbantartási munkákat. A legjelentősebb ezek közül a palotási községrész iskolájának központi fűtése. A közel 700 ezer forint értékű modernizálást részben társadalmi munkában végzik. Ennek összes értéke a teljes summa több mint ötödét kiteszi. A Héhalom községrészben levő iskolában átalakítással lehetőséget teremtenek egy új napközis csoport fogadására szeptembertől. Ezzel a dolgozó szülők helyzetén kíván könnyíteni a tanács. A szarvasgedei iskolában kisebb lesz a változás. A korábbi olajkályha helyett cserépkályha melegíti majd a tanterme két. Idén elősször Faházas váltótábor Idén először fogadja vendégeit a bánki ifjúsági váltótábor. Az összesen száz személyes, faházakkal berendezett tábor széles körű összefogás eredménye: létrehozásában segített a megyei KlSZ-bizott- ság és az Állami Ifjúsági Bizottság mellett a járás több termelőszövetkezete, vállalata és tanácsa is. Ezen felül csaknem másfélmillió forint, értékben társadalmi munkával is hozzájárultak az építéshez. Augusztus végéig 1100 KISZ- es és úttörő üdül a vadonatúj táborban, ahol egyébként csereüdültetésre is mód nyílik. Történettudomány és a társadalom A téma nem új, az elmúlt évtizedben többször is foglalkoztak vele tudományos fórumokon. Aktualitása azonban nem csökkent. Ezt bizonyította a Történelem és Közgondolkodás címen a közelmúltban Egerben megrendezett tudományos tanácskozás szinte minden előadása és nyílt, helyenként szenvedélyes, termékeny vitája is. Ez nem csupán a tanácskozás sok műfajúságával magyarázható. hanem azokból a fogalmi, értelmezési, helyzetmegítélési és egyéb különbségekből, amelyek a történészek között, az egyes társadalomtudományi ágazatok és az úgynevezett közvetítő mechanizmusok (iskola, művészetek, tömegkommunikáció) képviselői között részben objektív indítékokból fennállnak, s amelyek a munka módszereinek, eszközeinek, a velük szemben támasztott lényegében azonos, de a gyakorlatban mégis •különböző műfaji és funkcionális követelményekből erednek. A szaktudomány nem alkalmazkodhat az aktuális napi politikai igényekhez, csupán segítheti azokat, a milliók szemléletét formáló tömegkommunikáció különböző fórumainak pedig sokkal közvetlenebbek a politikai -funkciói. Így például a közvéleményformálásban, benne a tömegek történelmi szemléletének alakításában. A történelemszemlélet formálására hivatott valamennyi fórum feladatait megvizsgálva nem azt kell mérlegelnünk, hogy korunk emberének műveltségében milyen helyet foglal el a „történelmi elem”, hogy miképpen kell értelmezni a történelmi műveltséget mai világunkban — ez is jelentős kérdés —, hanem bonckés alá kell venni azt is: hogyan fogadják be a történelmi műveltséget, mennyire vált a történelem szocialista tudatformáló erővé hazánkban. Ez azonban rendkívül bonyolult; egzakt módon nehezen mérhető. Ahhoz, hogy megközelítőleg reális képet alkothassunk a „közvélemény” történelmi tudatszintjéről, az első és legfontosabb vizsgálandó tényező: a történettudományi kutatómunka helyzete, tudományos megalapozottsága és hitele. Ezt vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az elmúlt két évtized minden tekintetben termékeny időszak volt. Ezen a téren nem a megjelent művek száma a mérvadó, noha nem lebecsülendő. A lényeg azonban az egész tudományág szemléleti, módszertani fejlődése. A széles körű hazai és nemzetközi forrásbázisra épülő, a történeti fejlődést a maga összetettségében láttató tudományos művek gyarapodása, amely — szerénytelenség nélkül — nemzetközi elismerést vívott ki a magyar történettudománynak. Ez természetesen folyamat, amelynek nem értünk a végére, s figyelembe véve az új, megválaszolásra váró kérdések, valamint a tudományok fejlődésének törvényszerűségeit, nem is érhetünk a végére. Ez állandó küzdelem. Ezt a küzdelmet a dogmatizmus béklyóitól, a marxizmus—leninizmus érvényesülését gyengítő nézetektől vitákban megszabadult tudományág vívja a történelmi múlt minél hitelesebb, megalapozottabb ábrázolásáért. Jóllehet sok még az úgynevezett fehér folt, azonban ma már megfelelő tudományos bázisa van tehát a marxista történetszemlélet formálásának. Fel kell tenni a kérdést: mi volt a kiindulópontja ennek a fejlődésnek? Első és legfontosabb feltétele az a politikai és ideológiai konszolidáció, amely felszabadította az alkotó szellemi energiákat a korábbi megkötöttségektől. Ez igényt és egyben követelményt támasztott és támaszt a tudományág művelőivel szemben. A kutatómunka legfőbb követelménye az ideológiai és a valóságfeltáró funkció dialektikus egységének érvényesítése lett. Az egyetemesség érvényesítése mellett és azon belül követelmény lett annak a földrajzi, történelmi környezet szerepének és hatásának számbavétele, amely népünk évezredes történetének alakulását mindenkor nagymértékben befolyásolta. Ennek az évezrednek, s még inkább a hozzánk legközelebb álló évszázadnak számos sorskérdését kellett újraértékelni, tudományos alapra helyezni. Az okok ismertek. A historizálás, majd a tudatosan nacionalista, soviniszta szellemű történetírással szemben álló marxista történészek csak igen kis mértékben tudták ellensúlyozni ezeknek ■ a hatását a tömegek történelemszemléletében. Sőt, maga is a felszabadulást követő évek osztályharcának követelményeiből kiindulva, s annak alárendelve kezdte meg azoknak a történelmi eseményeknek, személyeknek az „átértékelését”, amelyek, illetve, akik népünk történetének sorskérdéseihez, jobbára pozitív hagyományaihoz kötődtek. A Dózsa vezette parasztlázadás, 1848—49, és annak kiemelkedő vezetői, az 1918—19-es forradalmi periódus, az illegális kommunisták küzdelme, a felszabadulás voltak azok a „kulcstémák”, amelyeket meg kellett szabadítani a korábbi torzításoktól. Ezt az egyoldalú, javarészt politikai célzatú történetírást a munkáshatalom győzelme után erőteljesen determinálta a dogmatizmus majd a revizionizmus, a különböző előjelű, azonban a hamis tudatot konzerváló, vagy újratermelő történelemszemlélete. Mindezt felerősítette az úgynevezett közvetítő mechanizmusok (oktatás, művészetele, tömegkommunikáció) „hatékony” munkája. Közismert, hogy Magyarországon évszázadok óta a történelem hagyományosan fontos eleme volt a közgondolkodásnak. Az ideológiai-politikai munkának érthetően elsőrendű érdeke volt, hogy a múlt mindenfajta torzításával szemben, népünk reális képet kapjon saját múltjáról, annak legfontosabb eseményeiről, történelmét meghatározó hazai és nemzetközi tényekről, folyamatokról, összefüggésekről. Nem „sorban rendezett” történeti példák kiemelésével, nem aktuális párhuzamokkal, hanem a marxista—leninista társadalomvizsgálat szellemében és módszereivel kellett és lehetett ennek az igénynek megfelelni. A tudomány olyan művelésével, amely a fejlődés ellentmondásain, az osztályerők küzdelmében megvalósuló történelmi folyamatok, a szükségszerűségek és a véletlenek közegében érvényesülő törvényszerűségek feltárásával érzékelteti a mához vezető történelmi múltat, s a múltnak a mában is ható pozitív és negatív elemeit. Ez a fejlődés nem volt egyenes vonalú. Azt sem mondhatjuk, hogy a múlt módszertani, szemléleti problémáin már minden tekintetben úrrá lettünk. Tettenérhetők még egyoldalúságok, főleg történelmi közelmúltunk értékelésében, az utóbbi mintegy két évtized azonban megteremtette azt a szerény tudományos alapot, amelyre az erre illetékes fórumok a helyes történelmi szemlélet formálásáért végzett munkájukat építhetik. Vass Henrik, a Magyar Történelmi Társulat ügyvezető elnöke Megragadott a cím, akár kérdőjellel, akár felkiáltójellel olvastam. Gondolatok, kérdések egész sorát indította el bennem. Valószínű, hogy írását T. Pataki László is vitaindítónak szánta. Amit a vasútról írt, igaz. Jellemző sok másra is. Elég tehát csak annyit időzni a vasútnál, amennyit az a bizonyos gyorsvonat tartózkodik egy-egy állomáson. Mert van gond ezernyi, melyekről beszélgetni, vagy írni lehetne és kell is, mert felfelé növésünk akadályai. Egyik ilyen gond ellentmondásos, kettős életünk is. Általában két munkahelyünk van, de dolgozni olyan rendesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen, legfeljebb csak az egyikben szoktunk. De ott is csak legfeljebb! Már két házunk is van. Egy összkomfortos, városi bérházi lakás, melynek kényelméből időnként kimenekülünk a hétvégi telekre, amely képzeletünkben a sziget, vagy oázis illúzióját nyújtja. Reménykedünk, hogy változatosabb lesz életünk, ha rendszeresen ide- oda szaladgálunk házaink között, feledve, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk igazán otthon. Tudunk szép, színvonalas előadásokat tartani, utána pedig ok nélkül, vagy apróságokért trágárul beszélni, káromkodni is. Mert megértem én, ha a durva robot eldurvítja az ember száján a szót is. Nem botránkozom meg, ha valaki tehetetlen dühét káromkodással csillapítja tányértörés helyett. De értelmes, diplomás emberekre gondolok, akik csak megszokásból, vagy divatból használják lépten-nyomon az ízléstelen kötőszókat, szép magyar nyelvünk vadhajtásait. Azt is tudjuk, hogy az alkoholizmus súlyos személyiségtorzulást okoz, , családok életét teszi pokollá, mégis terjed. Kongresszusokon beszélünk róla, de szívesen koccintunk, ha a protokoll úgy kívánja. Legalább ne értsük félre azokat, akik szívből és meggyőződésből harcolnak ellene. A művészetekben tovább tágul a szakadék a közönség és alkotóművészek között. Kinek jó ez? A sok értelmetlen kísérletezgetés után, ha még titkolva is, de mindenki vágyik valamilyen formában a csendes szépség után. Nem nosztalgia ez. Csak éhség az után, ami hiánycikk lett életünkben. De ezt a szigorú, sznob, magukat tévedhetetlennek tartó zsűritagok száműzték még a kiállításokról is. Folytathatnám, de nem célom, hogy leltárt készítsek gondjai nkról. hét lefelé nőni? Gondolatok T. Pataki László írásához Bővebben és elsősorban az esztétikus környezetről szeretnék írni. Nemcsak azért, mert azzal dicsekedni is lehet, és tagadhatatlan, hogy az embernek kellemes közérzetet ad. Fontosabbnak tartom azt a tényt, hogy szép környezetben élve, az ember belülről is szebbé válik. Másképpen érez, gondolkodik, viselkedik, tehát nem lefelé nő a lelke. Nézem a fehérre meszelt, finom fafaragással díszített régi palócházat. Tiszta, árnyas udvarát fű borítja és színpompás mályvák virágzanak a deszkakerítés tövében. Olyan szerényen húzódik meg a szomszédjában hivalkodó, oszlopos, tükrös cifrapalota mellett, mintha valamiért szégyenkeznie kellene. Pedig én őt csodálom, derűs hangulatát, nemes egyszerűségét. Kár, hogy a feleslegesen nagy és ízléstelenül túldíszített épületek az elmúlt évtizedekben ennyire megváltoztatták, elrontották a magyar falvak sajátos képét. Nem hiszem, hogy az új, kényelmes épületekben ne lehetne megőrizni a népi építkezés szép és praktikus hagyományait. Hiszen van rá példa, világszerte. Svájcban például feltűnt, hogy nem akarnak feltűnni! A barátságos, muskátlis ablakú lakóházak szinte észrevétlenül simulnak bele a tájba, közvetlen környezetükbe, stílusukban őrizve a múltat. Pénzben gazdagabbak nálunk? Nem tudom, de ízlésben, tisztaságszeretetben, környezetkultúrában igen! A környezet tükör, ha belenézünk, megláthatjuk, milyenek vagyunk. Sokat vitatkozunk lakótelepeinkről, ezt a témát nem is akarom folytatni. Persze, hogy mindenkinek jobb lenne, ha kertes, családi, vagy társasházban élhetne. Csak drága! Lehet ugyan, ha az új lakótelepek és víkendtelepek építési költségeit összeadnánk, kiderülne, hogy sok mindent lehetett volna másképpen tenni, okosabban, célszerűbben. Késő! Ami felépült, azt már nem szabad lebontani. Bontottunk már feleslegesen éppen eleget. A meglevőt kell esztétikusabbá tenni. Mennyivel emberibbé válhatnának városaink, ha a gyakran valóban egyhangú épületek közé többet engednénk be a természetből, a fákból, füvekből, virágokból. Otthonná tehetnénk lakóhelyünket. ha sajátunknak érezve, közösen gondoznánk, óvnánk, szépítenénk parkjainkat, környékünk létesítményeit, zöld felületeit. Nemcsak építkezünk, egyre jobban terjedő egészséges „hobbi” lett a kertészkedés. Mégis , milyen kevesen tudják, hogy mit jelent a kertkultúra és mennyire fontos a kert, a táj, az épület összhangja. Vonatkozik ez a lakáskultúrára is. A lakberendezés, az otthonteremtés is lehet művészet, alapvető szabályai és törvényei elsajátíthatók. Csak tanítani kellene, ahogy ez már régi hagyomány magas színvonalú környezetkultúrával rendelkező országokban. Mi is vagyunk szép számmal pedagógusok, rajztanárok, akik már évek óta próbálkozunk az esztétikus környezet oktatásának módszereivel. Ha jól oktatjuk, a gyerekek szemléletformálásán keresztül —, ha közvetve is — részt vehetünk a szép emberi környezet kialakításában. Ezért tapasztalatainkról, elképzeléseinkről cikkeket, tanulmánypályázatokat is írtunk. Jó érzés volt, mikor értékeltél:, tehát megvették. Reméljük, hogy talán hasznosítják is. De még várni kell! Várok és játszom a gondolatokkal: lehet felfelé nőni? Erről eszembe jut az erdő. Milyen sokszor figyeltem meg, ahogyan versenyeznek egymással a fák! Szinte kényszerítve egymást, hogy magasba törjenek, felfelé nőjenek a fényért, a levegőért. Akadnak magányos óriások is, egészséges, szép törzsű fák, méltóságteljes egyéniségek a tisztások szélén. Szerencsések, akik megkaptak mindent a természettől, amire szükségük van a kibontakozáshoz. Mert ősi törvény, hogy a növények csak akkor fejlődhetnek igazán, szépen, ha megtalálják a számukra legjobban kedvező körülményeket; talajt, éghajlatot, vizet, gondozást, vagy szabadságot. Nem egyformák! Köves talajjal, széllel és hideggel dacolva érzi jól magát a délceg fenyő ott, ahol még szirmait sem tudná kibontani a déli vidékeken csodálatosan pompázó magnólia. A növényekről írtam, de az emberekre gondoltam! Mert azt szerettem volna elmondani, hiszek abban, hogy lehet felfelé is nőni. Nemcsak lehet: kell! Dr. Fancsik .Tánosnc Csaba Mária NŐGRÁD — 1982. augusztus 7., szombat
