Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Bihari Sándor

Hegedűs Géza:

István király szelleme

Ami összeköt

Ken

Kenyér az asztalomon. Félkiló.

Már ismerem ízeit, akkor is, ha a boltból való,

s ki tudja, honnan a liszt, —

otthoni szerint szeretem, aként ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét s fűtött alá,

sütötte a kemencében; s aként ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még a búzát s Lator alá,

a vízmalomba vitte őrleni; — aként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem;

pedig, anyám, nagyanyám, hol van a dagasztó kéz? Föld alatt.

És, apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt.

y é r

De a fiatok ittmaradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett;

s miről csak egy címke mondhatja meg, hogy ki — melyik névtelen üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem,

s hogy ki vetette el, aratta le s őrölte meg, — név szerint, személy szerint nem tudom sose, — egy tudott ország kering I

köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye,

s én vágyamig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt

országot bennem s föld tenyerén egy emberi végtelent.

Itt, Európa legközepén, a Duna—Tisza táján immár közel teljes ezer éve, ha az érlelő nyár után, a szüretelő ősz előtt, augusztus hónapjának második felénél tart a naptárral számolható idő — a nemzedékek és évszázadok örökítette emlékezetben mindig újra-újra úgy lép elő az államalapító, a szép emlékezetű, a kérlelhetetlen, meg nem alkuvó Árpád-nem- béli Géza fia István, ahogy Shakespeare színpadán olykor-olykor megjelenik egy kísértet, hogy valami nagyon fontosra emlékeztessen. — István szelleme évről évre figyelmezteti azokat, akik itt, itthon tudják magukat, hogy legyenek olyan következetesek enmagukhoz, amilyen következetes volt ő, akinek művét rontottuk vagy javítottuk áradó évszázadokon át, de akárhogy rontottuk, akárhogy javítottuk, arról a Műről volt szó, amelyet egy elszánt és felettébb teendőit értő nemzedék élén ő valósított meg.

Legegyszerűbb, legáltalánosabb értelmű, de talán legkevesebbet mondó fogalmazásban ezt a művet Magyar Államnak nevezzük. A jogász és a politikus elme nem is nevezheti másképpen. Valójában azonban az a Mű, vagy ha tetszik társadalmi-lélektani létforma, amelynek erkölcsi parancsaira vagy még inkább teendőinek tudatosítására István szelleme figyelmeztet, csupán közjogi formáját tekintve: állam. Már csak azért is több a közös erkölcsi feladat, mivel az állam, amelynek intézményes keretén belül ró ránk feladatokat a változó körülményű lét, időről időre igen változó tartalmú. Hiszen már a kései Árpádok ábrándos vagy gyakorlati érzékű intézményformálóinak (II. Endrének, a hazai feudalizmus utópistájának, vagy IV. Bélának, a bűnös hibákon tárulni képes, mindent újjáépítenek). magyar állama már nagyon is különbözött István, László, Kálmán, III. Béla még merőben másféle jogeszményű és jogrendű földesúri — az én ifjú jogtörté- nészkaromban úgy mondtuk: patrimóni- áüs — királyságától. Megint másféle volt a szolid Anjou-k és a kalandor-játékos- humorral bűnöző Zsigmcmd franciásan nyugati modeliű hűbéri állama, s mindezektől merőben különbözött Mathias Carvinus, azaz „Mátyás, az igazságos” polgárosodást, sőt majdani felvilágosodást, állampolgári méltóságot előkészítő pompás reneszánsz magyar állama. Utána pedig... Hiszen Mohácstól kezdve a Magyar Állam-ábránd, vagy politikai program, vagy szabadságharcos cél volt: a valóság Habsburg-tartományi lét, török hódoltság, legjobb esetben a magyar államtól formájában is, politikai helyzetében is eltérő erdélyi fejedelemség volt. István szelleme azonban augusztusról augusztusra felemelkedett az örökölt emlékezetben és hirdette hol kisebb, hol nagyobb földrajzi területen a Magyar Állam, a magyar alkotmány létét, igényét, korról korra * módosuló eszmei-társadalmi tartalmát. Persze, hogy mást ígért Szent István Pázmány Péter katolikus magyarjának és Bethlen Gábor protestáns magyarjának, mást Rákóczi kurucainak és megint mást Pálffy János labancainak, Petőfi engesztelhetetlen forradalmiságának és Jókai szelíd egyezkedő hajlandóságának. Nevezték vala bár szent Istvánnak vagy I. István koránynak: ugyanő volt.

István forradalmár volt, a szó legszigorúbban marxi értelmében: egy elavult és közösségi létet fenyegető társadalmi forma helyére elvi alapon, kíméletlen következetességgel egy új, akkor legkorszerűbb társadalmi formába vezette át a népet. Méghozzá úgy, hogy egész magatartása úgyszólván minden valamire való utódjának vallható és vállalható példakép. A materialista számára cselekvő és győzni tudó forradalmár, a politikus elme számára államalapító, a jogi gondolkodás számára alkotmányteremtő, a moralista példázatául meg nem alkuvó. István szelleme maga az összetartó erő. Ez a szellem magyarázza, hogy nem az tesz magyarrá, kiknek a leszármazottai vagyunk, hanem az, hogy kiket tudunk az elődeinknek.

— t

István ma talán időszerűbb, mint valaha. Hiszen ma, századunk szakadatlanul életveszélyes buktatói közt, egy végre valóban emberséges és emberi kultúrát igénylő — vagyis humanista — szocialista haza közös kiformálása folyamán megtanultuk, hogy az anyag adott keretei közt gondolkozó materialista és egy anyagon túli perspektívában reménykedő hívő, egy bölcseleti kérdésekben tanácstalan agnosztikus, egy cselekvő kommunista közéleti ember és egy méltányosságban élő-cselekvő magánember végképpen egyetért abban, hogy másodrendű kérdés mindaz, ami elválaszt, ahhoz képest, ami ösz- szekört. És aki örökségként, életérzésként, érzelme szerint, kultúrája alapján úgy tudja magáról, hogy magyar és képességei szerint a tőle különböző Véleményű- ekkel együtt munkálkodik a humanista- békés-szocialista Magyarország formálásán, annak a nagy közös példaképe ő, István, Géza fia, Árpád nemzetségéből, aki évről évre augusztus második felében elé- bünk lép, és figyelmeztetve int ama közös cél felé, amelyet oly következetesen ő kezdett el.

A mi mostani alkotmányunk István szellemének mai jogi megfogalmazása. Nem véletlen, hogy a mi alkotmányünnepünk naptár szerint azonos I. István napjával. Az ő szelleme és a mi alkotmányunk összeköt bennünket és erősít a közös, emberséges célok megvalósításában.

WEÖRES SÁNDOR:

Asszonyballada

Milyen szép a kastély! Kristály

benne mindegyik szoba — Jaj, csak én nem vagyok ott

már

« nem leszek többé soha.

Minek vittek férjhez engem a várba, hol vasiakat kaján szarkamód csörögve őrzi mind a kapukat.

Benn a termek mind sötétek, alig hat be napsugár, tanyáz undorító vétek, lélekre testre kár.

Jaj, csak egyszer haza mennék,

várna apa és anya — de mi lennék? megtűrt vendég,

kinek nincs otthona.

Megkérdeznék: — Hát az urad mért nem jött hozzánk veled? —

Szégyenkeznék és az utat vissza járnám, meglehet.

Nem szökhetek az otromba várból haza sohasem. Felszököm a vártoronyba s madaraim etetem.

Röppennek a négy égtájba, síkon, hegyen, tengeren, bár a vágyam velük szállna, szabadon, szerelmesen!

Révész Napsugár rajza

L Á DOBBÁN

A gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivítnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni, öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a Csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönn járt Pesten, és kitanulta a masiniszta- ságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csakúgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.

— Ha kis baja jran a gépnek — vélik, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába be- húzák, a gyerekek mind ösz- szeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat

Tömörkény István:

lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

— Apám, mi ez? kérdezi egy kurta férfiú.

— Hát mi véna — mondja az apja. — Masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos.^ A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparan- csoltatnak.

Az emberek pedig tesznek- vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe” a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De

hát itten mégiscsak ő tud

legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került a munka megindul.

Valamely ember bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abbahagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy fehér bu- böcék kiváncsiak. Ök azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat mazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép füttyentései, a cséplő dobjának mély bődülé- sei ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek,

akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúdjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig- Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivító fütyülés, tűz- veszedelem és emberi szerencsétlenség — mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időközhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme, a vasbika az ő minden toldalékai- val megjelen. — Szava, olyan rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfák szőlőlevelei közébeérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:

— Hejnye, ez mán mégiscsak igazán de furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No, nézd el, nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép, éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

...Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etel nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad, iszonyatos sikoltás • van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át 9 szekérből a keresztet a

gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál:

— Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még köny- nyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány fölál— doztatott.

A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik:

— Mit viszöl?

— Etelt.

— Hát mit esött az Etel- lal?

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja:

— A gép. . .

E

nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait iís.

De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cir- kalmokat.

NÓGRÁD - 1982. augusztus 20., péntek 11