Nógrád. 1982. július (38. évfolyam. 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
1 Országjárás játékosan „Mi a pontos felirata a soproni múzeumban látható legnagyobb ónfedeles habán korsónak?” „Mi a váci hegyestorony?” „Mikor került török kézre a drégelyi vár és ki volt akkor a kapitánya?” Aligha lehetne találni sok magyar állampolgárt, aki ezekre a kérdésekre kapásból tudna válaszolni. Pedig mind- e ' csak ízelítő abból a kereken háromszáz kérdésből, amelyre a Hazai tájakon nevű országos társasjáték résztvevőitől várják a választ. No, természetesen nem kell min- c -•’kinek minden kérdésre fe- V •’ " megadott 30 helység k ’ -g ötöt felkeresniük, s vonatkozó tíz kérdésre megadniuk a helyes választ. Aki a tíz-tíz kérdést tartalmazó, feladatlapok közül legalább ötöt helyes válasszal küld be, bel- és külföldi társasutazáson vehet részt, vagy más díjakat nyerhet Játszani pedig jó, s az embert azért mondják nemcsak bölcsnek (latinul homo sapiens), hanem játékosnak is (homo Ji(dens), mert ha csak van rá módja, megragadja az alkalmat, hogy játszhasson. Ezt a játékot pedig a KTSZ-szel és az Express utazási irodával együtt a Tájak — korok — mű- budapesti művelődési házak- zeumok szervező bizottsága in- ban összesen nyolc ilyen klub dította el, a népszerű mozga- működik hivatalosan, a főválom továbbfejlesztéseként és roson kívül pedig tizenegy. J6- egyben ifjúsági változataként, val több azoknak a száma, De korántsem azért, mintha omelyek nem iratkoztak fel sem- az eredeti mozgalom kiíul- milyen listára. Egyszerűen csak ladt volna, s frissítésre szorulna. Éppen ellenkezőleg: a TKM úgy kezdődött, hogy a bronz, majd ezüst és végül arany fokozat eléréséért különböző követelményeket állított azok elé, akik járják az országot, s szívesen mennek el a múzeumokba, tekintik meg a műemlékeket. Ám a fokozatokat mind többen érték el, s a • legszorgalmasabb múzeumlátogatók között egyre nagyobb arányt kénviseltek a fiatalok. Közben megnőtt a szabad idő, minden hétnek már két napja áll ki-ki rendelkezésére, hogy gyarapítsa ismereteit, műveltségét. Sokan tavasztól őszig járják az országot, megnézik a múzeumok gyűjteményeit, s beszerzik a látogatást igazoló pecséteket; zordabb időben pedig összejönnek, hogy megbeszéljék a látottakat, kicserél iék tapasztaltaikat. Jav alakult meg a Tájak — korok — múzeumok klubhálózat. Hogy ezekből a klubokból mennyi van — talán senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy a saját kedvtelésükből jönnek össze a klubtagok, egyikük előadást tart, a többiek hozzászólnak, kérdeznek — s a legközelebbi alkalommal másik klubtag az előadó. Csupán egyéni részvételi lapot mintegy 30 ezren kaptak a TKM-mozgalom központjától, s talán ennél is többen versenyeznek szocialista brigádok tagjaiként, vagy ifjúsági csoportokban. A verseny az arany fokozatért folyik, amelynek megszerzői egy évre ingyenes belépőt kapnak az országos múzeumi hálózat valamennyi múzeumába. Az ifjúságiak számára pedig vetélkedő-' két is rendeznek, előbb a városi, járási, majd megyei és végül országos szinten. Nagy a korkülönbség a résztvevők között, S talán ezért van, hogy nem mindenki híve a játékos formának. Idősebbek inkább az éves múzeumi belépőt választják — a-fiatalabbak az utazásokat. De az sem ritkaság, hogy a nagyapák unokáikkal együtt járják az országot, és gyűjtik az ismereteket Kiskönyvtárt Is indított a Tájak — korok — múzeumok mozgalom. Az egyes kötetek szines borítólappal, 16 nyomtatott oldal terjedelemben jelentek meg, és a múzeumok portáin kaphatók, s meg is lehet rendelni — kötetenként 8 forintos áron — a TKM-moz- galmon keresztül. A szó legjobb értelmében tömegmozgalommá vált néhány év alatt a Tájak — korok — múzeumok. Kiadványai közel 300 ezer példányban keltek el. S hogy a mozgalom milyen hasznos a tömeges művelődés szempontjából, azt elmondták néhány hónappal ezelőtt az országgyűlésben is, amikor a közművelődési törvény végrehajtásáról tárgyaltak. A legnagyobb elismeréssel,. szóltak a mozgalomról, amely vonzza a művelődni akarókat, gyarapítja ezek táborát. S még csak jelentősebb anyagi terheket sem ró — sem a népgazdaságra, sem a résztvevőkre. S mert nem lehet elég korán kezdeni; az úttörők az idén másodszor rendeznek múzeumi és műemlékvédelmi tábort Sopronban. Várkonyi End*e Tandori Dszső; „Hogy legyen valaki miatt../ Mindig lényeges, hogy legyen valaki miatt, Különben nincs igazi lényeg. Nekünk ez: ők hatan, ezek a lények, megmentett madarak. Miattuk — de csak ne mentegetőzzünk! Olyan lenne az, * mint a büszkélkedés. Hogy miről mondunk le, és így tovább. Utazás, nagyobb lakás, több mozgás szabadsága. Kitavaszodik, ahogy ezt Írom, zöldek odakint a fák, beborítják téli etetőedényeimet. A párkányra még járnak kukoricadarára a szemközti parkból a verebek; és fölfedezünk egy zöldikefészket. Mindig lényeges, hogy legyen lényeg. Megyek, bevásárolni, szatyromban háztartási hulladék: még mindig nekik, a kintieknek. Valaki megmutatja a bokrok tövében a kikelt rigófiókákat. Kutyákat terelünk arrébb, gazdáik készségesek. Reméljük, lesz utánpótlás; megdolgoztunk érte a télen. Lesznek rigók, egyebek. Itt bent, most, hogy ezt írom, harmadéves verebünk udvarol; bárminek, ami az útjába kerüL Micsoda apa lenne (ha Igaz)! Megyeik, megnézem kalitkáikban a többieket. (Már röpültek ma, clpihennek, vagyis kaszinóznak egymással; Pipi Néni, a vak verébtojó részt vesz a társalgásban.) Spérónak, ő az idén lesz ötéves — mennyi idő múlt el! mi közelit? — ujjat nyújtok a rácsok közt, ráül, tollászkodik a kezemen. Bízom benne, sokáig játszhatunk még így. S hogy ez nem játék: ma, az első igazán hihető tavaszi napon, felkerestem egy madársírt, egy halottunkét, és nem tudom, a hihetetlen volt hihető, vagy a hihető hihetetlen. Oláh János: » A folyó Barátaimmal ladikba szántam, és áteveztünk a holtág hínáron, iszapos vizén, oda, ahol már zuhogó hullámokat tördel a partt egy déli folyó áttetsző-tiszta vizére gondoltunk, oly lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyaikor, ha álomba merülnék, s hogy könnyűnek lássuk saját örömeinket, gondoltunk a kőfejtők nehéz munkájára is; milyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek kővé, és megbonthatatlan falakat emelnek belőlük. Előre láttam, hogy a szürke víz ugyanígy emlékké dermeszti eleven gondolatainkat. Géricaulf- grafikái a Nemzeti Galériában A Budavári Palota C épületében a közelmúltban megnyílt Theodore Géricault grafikai tárlata. A XIX. század első felében alkotó, a romantika úttörői között számon tartott francia mester rajzait a roueni szépművészeti múzeum kölcsönözte a Magyar Nemzeti Galériának. A kiállításon Bokszolok U taztam vele párszor. A cs.-i Hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Valamelyik neve. Nemrég, a napokban tudtam meg, kiment a vonatból. Mondják, fölállt, s gyors léptekkel elhagyta a robogó szerelvényt. Egykori utastársai, a vele egy községbe való cs.-i vasutasok szerint a „magaviseleté” olyan volt, mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat!, mondták a helyszíneléskor. Zsémbes volt, meg kötözködő, de hát nála ez nem számított újdonságnak, — Ült a szokott helyén, aznap is — mesélték aztán — magába zárkózottan, mint mindig, s morgott. De hisz1 emlékszik? Láthatta maga is évekig. — Borostás volt többnyire, s merő egy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet , a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irányult ez? Isten tudja. Megállapíthatatlan volt ez, hiszen dühödten pásztázó tekintete egy kalapot, egy falragaszt, valakinek a háta közepét vagy éppenséggel magát a semmit egyaránt célba vette. Igen valószínűnek látszik hát, hogy különös Indulatai nem erre, vagy amarra irányultak, nem ez, vagy amaz dühítette, harem maga az egész, konkrétumai nélkül, megnevezhetetlen ingereivel. S hogy harag volt ez, önmagát is pusztító, s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé torzul t gyűrődés rendszere, azt Németh Pál: Amint kiderült tettének tőbbé-kevésbé rekonstruálható előzményei is igazolni látszanak. Az ultizó vasutasok elmondása alapján ült azon a napon is törzshelyén, az ablak mellett, háttal a menetiránynak. — Semmi különöset nem láttunk — csóválta meg a fejét a legidősebb — semmit, hacsak annyit nem, hogy aznap, mintha kevésbé bűzlött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. Elitta az még az isten nadrágját is. Ügy is földelték el, akár egy kutyát, állami pénzen. Nem volt annak még tetűje se, csak ez a... gyűlölete... — A fakeresztjit azért ő is megkapta! — legyintett a másik öreg. — Józan volt? — kérdeztem. — Hónap végén történt, sokadikén. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála, magunkfajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Ügy önmagával... — Na variál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ul- tis, egy vörösképű — beszélt az! Már hogyne beszélt volna! Épp az, hogy beszélt. Pontosabban, kiabált azzal a taggal, aki., s — S az neked beszéd?! — kérdezett vissza az előző — beszédről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert, hisz emlékezhet, nemigen beszélt az soha! Ha kinyitotta nagynéha azt a büdös pofáját — már nyugodjon szegény! — csakis a patvarkodásra! Más se fűzte őt már ehhez a világhoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szokás szerint, tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egyszercsak felcsattant. Valami ismeretlen tag ült le vele szemközt... Dohogott-motyogott magában, mint általában. A .pasas rosszallásnak vélve ezt, megkérdezte: — Bocsánat, szabad a hely? —; Van szeme! — förmedt rá Kelemen. — Csak kérdeztem! — mondta az idegen —, azzal leült. Újságot húzott elő aztán, de mielőtt szétnyitotta volna, még végigmérte utastársát. — Hööö? —.mordult rá. — Van valami hézag? — Hiába kezdett el azonban hőzöngeni — mesélte tovább az öreg — a tag nem vette a lapot. Szó nélkül hagyta Kelemen hőbörgéseit, s olvasni kezdett. — Még az a kis nő — szólt közbe a másik — tudjátok, aki A srácok újra röhögni kezdtek. Kelemen nem nézett oda, de ujjainak egyre rángóbb dobolása jelezte, hogy a cukko- •lás célba ért. A földet bámulta, s fújtatott össszefogott ellene minden. Levegőtlenné vált számára a kocsi. — Már azt hittük — mesélte a vöröses —, hogy sike- nemdohányzóba fült leszerelnünk! Elhallgatott ugyanis. Vicsorogni persze vi— Nekem?! csörgött továbbra is, meg zi— Mert. hogy ez dohányzó... hált leste is az a pacák ki— Majd magától fogom tartóan, deháí érthető, ilyen megkérdezni, mi? Tizenhét nem is tudom micsodát, nem éve ülök ebben a kocsiban. És sokat láthatott azelőtt... itt! Érti?! Maga nekem nem — Tudja, kit lesege,ssen ma— A no megvonta a száját, fogja előírni, hogy hol üljek! 8a! — nézett föl aztán egys gyorsan visszafordult. Ha — Olyan felpaprikázottan szercsak Kelemen — a jó _ m indezt, más nem is, Kele- oradott szerencsétlen — mond- anyját! Érti?! men látta, s azt követően me- ^ az öreg —, hogy még rá is — Nézze — hajtogatta ösz- reven a hátának szegezte szóltunk, nyugtatólag, hogy sze az újságját a férfi. — Én T-”~t -- , ”' „mi varlj Kelemen?” nem bántottam magát. Ha ba— Ránk. tudniillik - ma- ?a van> intézze eI> de ne ve‘ gyarázta a másik — hallgatott azért. Csititottuk mi őt már máskor is. Mi tudtuk, hogy milyen. ' Ha nem volt meg — Az apátok...! — szólt oda, benne az az egy-két légkör, IX orbenézett meg egyszer, de a szeme továbbra is a nő bőszítette minden. Akkor be- IX Tehintete ezúttal már hátán. A tag vele szemközt lekötött még az élő fába is. . nem állapodott meg ült le, úgy látszik nem érte _ Hoevhogv mi van-' — Lehajtotta a fejét, be a kezdeti „molesztólással”. hortvant fel ^az ultisok felé HÍ*-..moz^.u^a^.anu1- K- es ^' Rágyújtott. S noha az újságjá- kaDva a feiét — hát nem lát- .z,ötyöSött a vonat. Hat ba fújta a füstöt, az utóbb iátok” Ideiön ez a szar s ko.rul .tarhatott az idő. Kinn csak útitársa orra alá, köhög- e°vszérűen belémköt' Hogy én !-nar söt^t v°lf- Hirtelen hideg ni kezdett hát Kelemen, frö- hova miniek’ Hát m^t kéo- f°gta el" Összébb húzta csögve, dühödten. ! z°,V,a P Sán Incéit, aztán fölállt, gyors léptekkel végigment a — Nem mond neked 'senki kocsin, kinyitotta'az ajtót, s ilyet — szóit rá a vörösképű kilépett. — maradjál már! — Még szóltunk is utána — — Nem?! * — vicsorgott mondta a vörösképű —, hogv gy csináljátok?! Jól van! van? De hát az csak ment... itt ült mögöttünk, meg is je- zavarja eloltom. Bár.J ez... do- gyezte, hogy jól teszi, - ha ki- hányzó. Úgyhogy önnek keltér. Meg hogy az ilyen köte- lene inkább kedőket egyszerűen Iá kéne szállnia! vonni a forgalomból! — Mi van?! — vakkantott át aztán az ultisokkal sutyor- gó nőnek Kelemen — hööö?! Bámul?! Tetszem magának? tekintetét. Két cs.-i diáksrác is ült ott. Vele egyazon oldalon, .ezek középütt. Számítva a szokásos folytatásra — incsel- kedően nevetgélni kezdtek ekkor. lem! — Felállt, s azzal átült a röhircsélő fiúkhoz. Egyedül maradt Kelemen. — Bocsánat! — eresztette le !ap‘-,t a, tag — zavarja? — S akkor? — sisteregte Kelemen — van keze hozzá? Szórakozik itten! A ... életbe vissza — szóval még ti is ezt „hová mész, te bolond”. f man... - - - — Nem szórakozik itt senki — mondta a pasas —, csak arra gondoltait!, ha tényleg [ NÓGRÁD - 1982. július 31., szombat
