Nógrád. 1982. június (38. évfolyam. 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
I Melegben hosszabbak az éjszakák — Az id6 nekünk dolgozik éjjelente, észreveszi? Nem csorog úgy rólunk az izzadtság, mint mondjuk egy délutánná műszakban. A kinti, erősen tehűlt levegő nagyon lecsökkenti itt a kemencék közeiében a hőmérsékletet, s bírhatósabb a munka. Csak hét az éjszaka, meg a hajnali órák . . . — Maga is gyakorta éjszakázik bent? — kérdem Sarai Imrét, a salgótarjáni öblösüveggyár rendészetének vezetőjét. — Sajnos, előfordult már néhány alkalommal, hogy otthonról kellett beautóznom, bizonyos ügyek elsimítására. — Éjszaka is vannak ügyek? — Adódnak, Bár korántsem elyan gyakorisággal, mint hajdan. Legutóbb (például) az történt, hogy kissé illuminált állapotban jött be az egyik szerelő. Bár fő célunk ennek megakadályozása, ám mindenkit nem szondázhatunk, rajta meg nem látszott az ital. Aztán esőrepedés kei étkezett a keverőüzemben, egyes helyeken húszcenti« víz álh már, mire emberünk valahonnan előkerült A bábát elhárítani nem tudta, s az enyhén becsmérlő szavakra hőbörögni kezdett. Érdekes, mikor engem meglátott, észhez tért, % öt perc sem telt d, már ömlött a víz. — Tehát még éjszaka is bajkeverő az ital? — Hangsúlyozom: nagyritkán, Mert, ha valaki be is csúszik a portán a nagy tömegben, a művezető „röntgenszemét” már el nem kerülheti. Az meg, tudja, mivel jár , . . — De a sötét egyeseket másra is felbátorít — Lopásra, akarom mondani, gyári dolgok eltulajdonítására gondol? — Igen. — Tagadni sem lebet, vott, van, lesz is rá példa. A gyárat övező kerítés viszont olyan bosszú, hogy mozgó őreink képtelenek minden percben minden méterét szemmel tartani. De piti ügyek essek, épeszű ember meg sem kockáztatná, főként azért mert tudja: egyszer vagy így, vagy úgy, mégis sikerül lefülelnünk őket A gyárudvaron most teremtett lelket sem látni. Bent az üzemekben, műhelyekben visacpt több mint négyszáz dolgozó tölti éjszakai műszakját Üvegfúvók, behordok, gépészek, meósok, raktárosok, tmk-sok, szállítók. Fehéren izzik a kemencd: szája, a levegőben tűzgömbök, cikáznak. — Látványnak szép, ugye? — szól ki a présgép mellől a forró üveggel labdázó Bakonyái István. — A* — mondom. — Magának is tetszik? — Mi nem érünk rá a gyönyörködésre. Itt, uram, percnyi megállás nélkül hajtani kell. Legföljebb addig hagyhatom abba a munkát, míg fölemelem a szódásüveget és abból egy félliternyi leér a gyomromba. Többre nem. No, meg hajnali két órakor tartunk húsz perc étkezési szünetet Már, ha valakinek még van, akkor étvágya . . . — Milyenek a gyári éjszakák? — Láthatja. Ámbár nekem már nem oszt, nem szoroz. Negyvenkilenc éves vagyok, s épp a minap múlt harmincöt esztendeje, hogy ide elszegődtem. Különösebb különbséget nem tapasztalok a délelőttös, vagy a délutános műszak között, hajtaná itt mindig ugyanolyan tempóban keß, legföljebb a fizetésemen érzem az előnyét. Tudja, a pótlék,,. — Mennyit feeres? — Több dolog függvénye. Főként persze azé, milyen termék gyártását osztják ki ránk. Januárban például 4700—4800 forintot vittem haza, februárban hatezret, áprilisban meg úgy 6800 körül. Jobban fizető munkákat kaptunk. A másik meg a már említett műszakpótlék. Most például éjszakásival kezdtük ezt a hónapot és azzal is fejezzük be; így kétheti plusz negyven százalék rájön még a teljesítményre. — Nem szokott elálmosodni? — Nem az istent! Monoton a munka is, meg a meleg. De tudja, ezen mindegyikőnknek muszáj túltenni magát, lazítani nem lehet Meg, ha lehetne is__ Minden épeszű ember a nagy nyugdíjért dolgozik! A* egyes számú kemenceüzem éjszakás művezetője — nevét különböző okokra hivatkozva nem árulja el — szereti a harmadik műszakot — Nyugalmasabb, mént a másik kettő, bár igaz, felelősségteljesebb is. Hiszen ilyenkor én vagyok a hetven ember főnöke, s akármilyen intézkedést teszek, annak következményeiért tartanom kell a hátam. De általában csöndesek az éjszakák, nincs nappali bolondokháza, futkosás, ide-oda No, meg tudja, így több pénzt is tudok hazavinni a családnak, s ez nem lényegtelen szempont A művezető harmincnyolc éves, hat éve ebben a beosztásban, s iskolából kikerültén egyfolytában az öblösüveggyárban. Végigcsinált valamennyi munkafolyamatot s mellette tanult tanult A szakma mellett építőipari technikumi végzettsége van. Elégedett életévei, munkájával. — Es az „éjszakai“ emberekkel? — Azokkal is. Nem mondom, egynémelyek ilyenkor ingerlékenyebb, könnyebben „felkapja a vizet”, de tudom, ez mitől van. Otthon halálra dolgozza magát házat épít kertészkedik, maszekot és ide már fáradtan érkezik. Egyébként tisztelet a kivételnek, nemigen nézem őket jó szénáméi. Csak a pénzt kuporgat- ják, emeletes házakat építenek, végén azt sem tudják, kinek, s szinte azt sem tudják, mi az élet Pedig, ha itt is lendületesen dolgozik, nyolcezret is hazavihet havonta. Ez pedig már szép summa. No, de nekem mindegy. . . Pedig a verklinek itt mennie kell, bármily erőtlen is, át kell venni a többiek ritmusát, s még vécére is csak akkor mehet, ha szól nekem: ugyan csináljak már helyette egykét kelyhet Ez csapatmunka, kifogások nélkül! Törékeny termetű, alacsony asszony Szabó József né. Nem titkolja: negyvenéves és 1966- tól dolgozik a forró üvegkemencék mellett Két gyermeke van, a nagyobbik, a fiú, idéntől üvegfúvó a szomszédos kemencén, lánya nyolcadikos. — Hogyan bírja az éjszakai műszakot? — Én nagyon jól. Ezt szeretem a legjobban. Bár a melegben hosszabbnak tűnnek ezek az órák, de higgye el, kedvelem őket. Reggel hazamegyek, lefekszem, s mert jó alvó vagyok, olyan kipihenten ébredek, mintha mi sem történt volna. Aztán főzök, mosok, takarítok, mindent elvégzek, hogy a család semmiben se érezhessen hiányt Persze, ehhez az kell, hogy az ember tudja pontosan beosztani az idejét — Üvegbehordó, egész éjszaka talpal. Nem f áraszt ja? — Kicsit. De türelem kell hozzá, szorgalom, s, ha ez megvan, nemigen nézi az ember az órát: mennyi van még hátra a műszakból. — És a férje megszokta 'már, hogy éjjelente külön a család? Felnevet — Tudja, ki az uram? Az az üvegfúvó, itt fölöttünk, balról a második . . . A Hold keskeny karéja is eltűnt már az égről, csíak a csillagok sziporkáznak, egyre gyöngülő fénnyel még. Sing- lár József, az ügyeletes lakatos botorkál felénk, vállán szerszámostáskával. — Hová? — Most csak m saokásos körút, eddig még nem volt különösebb meghibásodás. — És máskor? — Van úgy, hogy percnyi megállásom sincs. Pedig a fáma azt tartja, a lakatos akkor dolgozik a legjobban, ha a satupad mellett bóbiskol. Mert « azt jelenti: nincs rá szükség, a gépek rendben üzemelnek. — Szereti a gyári éjszakákat? — Nem! Engem ez nagyon megvisel. Délelőtt otthon nem nagyon tudok aludni, mindig fáradtnak érzem magam, függetlenül attól, hogy nem erős fizikai munka az enyém. — S mégis csinálja . . ! — Muszáj! Huszonnyolc éves vagyok. Int, s tovább folytatja az „éjjeli őrjáratot”. Lenézek a hegyről, a hajnali pirkadásba. Ott, nem messze, a város szívétói zúg, dübörög, kemencék lángjától vili ód zik az öblösüveggyár. Négyszázan csak délelőtt hunyják le szemüket . . . Karácsony György Tadzsik népművészet gyűjteménye Az évszázadok során felbecsülhetetlen értékű alkotások születtek a tadzsik népművészek keze nyomán. A nem régen megnyílt etnográfiai múzeum gyűjteménye jelenleg több mint ezer értékes darabból áll. Sok alkotás Törökországba, Bulgáriába, Iránba, Irakba, Indiába, Francia- országba, az NDK-ba és Kubába került. A t®özsik díszítő művészei századokkal ezelőtt keletkezett. A gazdag fantáziájú művészek kézi megmunkálásaik során gyakran alkalmazzák az aranyszálat. Sajátos a kerámiájuk. Szeretik a cizellált és intarziaberakások- kal díszített rézedényeket. Az aprólékos, finom kidolgozású tárgyak ma is igen keresettek. Ha a dobok dabkára hívnak A palesztin nép kulturális örökségének mély történelmi gyökerei vannak: majdnem 4000 éve, egészen a babiloni civilizációig nyúlik vissza. Ennek része a palesztin dabka nevű néptánc, amely egyetlen örömteli eseménynél nem hiányozhat. Eltérően az egyszerű tánctól, a rakstól, amelyet egy vagy legfeljebb két táncos táncol az arab népi hangszerek monoton ritmusára, a dabkát egész csoport táncolja: minél többen vannak, annál magával ragadóbban hat a közönségre. A hagyományokból ismeretes, hogy a két folyó országában az emberek már több ezer évvel ezelőtt összejöttek a dabkára, és egészen a fizikai és lelki kimerültségig táncoltak, amikor az isteneknek áldozati adományt ajánlottak fel, vagy egy csatát győzelemmel fejeztek be, vagy nagy szárazság után megindult az esőzés. Babilonban az emberek a legszebb lányt áldozták fel az isteneknek, először táncoltak és hangosan ütötték a táblát, egv halbőrrel, vagy kecskebőrrel bevont dobot. Ezzel elnyomták a lány jajkiáltásait, amikor az Eufrátesz habjaiba vetették. Sok újítás és fejlesztés ellenére a palesztin dabka eredeti emocionális mélységéből alig vesztett valamit. A be nem avatott aligha fogja kiismerni magát ennek a néptáncnak a különböző fajtáiban és aligha fog különbséget tenni közöttük. Talán a legeltérjedtebb változata a simalija, az „északi” dabka. A táncosok ehhez félkörben állnak fel, egymásba karolnak, vagy a szomszédjuk tarkója mögött összekulcsolják karjaikat. A jobb szárnyon áll a „lavih”, a vezető vagy eiő- táncos, selyemmel vagy tarka gyöngyökkel kihímzett fehér kendővel a kezében. Minden mozdulat az általa adott jelekre történik. A tabla és a sabbaba, hagyományos nádsíp hangjaira, valamint az előénekes dalára, aki a sorban középen helyezkedik el, a táncosok megmutatják tudásukat, erejüket és kitartásukat,: egy dabka ugyanis órák hosszat tarthat. „A lavih” gyakran kiválik a félkörből, és a többiek előtt bonyolult és ütemes szólóbetéteket táncol: ezzel a nézőkből viharos lelkesedést vált ki. W Útonjáró Hajdúvizek kútjainál A krónikás ezúttal huszon- hatodmagával — salgótarjáni gyereksereg, valamennyi hatodikos „rákóczis” — érkezik egy vízi szalonkákkal, gémekkel, sirályokkal, gólyákkal meg hirtelen jött-ment hortobágyi szélvihar kavarta ho- mokfelhőkkel keresztezett aranyszínű nyári úton Debrecenbe, a „hajdú fővárosba”, amely soha sem volt hajdú város, olyan mint az összes többi errefelé, akár Szoboszló is. Közben maga a nagy at- rakció, a Hortobágy, amelyet kizárólag magyarul tudók tudnak helyesen a nevén nevezni, minden más náció töri magát érte, látni akarja a kiszáradt, feltöltődött tengerfeneket, de többnyire kínkeservesen is legfeljebb dét mond ott, ahol pedig gyét kellene. Tanulmányi egy ilyen kirándulásban már az is, hogy milyen egyenes-sík tenger tud lenni ugyanaz a kis, „akáclevélnagyságú" ország, amely éppencsak arrébb Hevestől kezdődően, belátha- tatlanul görbe, hegyre-negyet, dombra-dombot halmoz. A legelső hazai természet- védők közé sorolható minden idők „legvitézebb magyar huszárja” a legendás Simonyi óbester, akiről köztudott: nem messze innét, a nyírségi Nagykállóban született ugyan, de a debreceni piaristáknál tanult, majd végig harcolva a napóleoni háborúkat egy szakajtó rendjellel ékesítve tért „haza” Debrecenbe, 1816- ban, hogy aztán katonai parancsnokként is első legyen huszárjaival együtt a Nagyerdő üdülő-pihenő-vigadó parkká előléptetésében. Azt a fasort, amelyet ültetett a sosemvolt városfalon túli részen, éjszakánként jó ideig huszárjaival vigyáztatta, és hogy minden csemete mellé állított volna egy-egy huszárt lovastól, nem tudni, de az mai gyakorlatainkat ismerve nyilvánvaló, hogy elkelne óbesterből, huszárból is százszor annyi mint volt akkor, amikor ez a Nagyerdő magához kezdte vonzani legelsőbb is a debreceni városi népet A derék óbester aztán az aradi börtönben végezte. Legfeljebb álmodozhatott arról, hogy itt Vigadó épül, jár-kél a nép a parkossá változtatott mégis Valamennyi eredetiségét megőrző nagyerdei tölgyesek alatt; hogy majd gyógyvizek fakadnak, ha nem is olyan egyszerűen, mint a helybéli mondás tartja: „elég leszúrni egy vesszőt, hogy hévíz fakadjon. .És hogy egy mai fiát is idézzem Debrecennek, szinte semmi túlzás abban, hogy aki üdülni, pihenni, vagy akár tanulni vágyik, itt „dús- kálhat a javakban...” A Nagyerdei Fürdő talán világelső abban a körülményben, hogy egy valóságos ősöreg farengeteg móddal kiegyelt, de inkább mindenütt megőrzött pótolhatatlan értékű, leírhatatlan látványé zöldtömeg részeként fogadja a nyári „nagy napokon” azt a 17—20 (!) ezer embert, aki ide kijön a városból, vagy a környékről, vagy „csak innen” a szomszédból, szinte valamennyi országból... Bár most legtöbb a D jelzésű személygépkocsi a nagyszerű erdei kempingb«!. De sok nyavalyára gyógyvíz a debreceni is, meg a szoboszlói is, mert végeredményben ugyanarról a vízről lehet szó. És ha valamivel több mint másfél évtizede idézőjelek között emlegették csak Debrecen „fürdőváros” jellegét —■ ma elhagyhatók az idézőjelek. Talán a valamimiképpen legendása'ob, talán nagyobb „gyógymúlttal” rendelkező szoboszlói fürdő fémje hemályosítja el méltánytalanul a debrecenit. Mert lám csak, mit mond maga a helybeli, a kemping Tölgyfa bisztrójának vezetőnője, aki másodmagával nem volt rest fél ötkor hajnalban a gyerekeknek lángost keverni-sütni, amikor tudomására jutott hogy már a második napot Szoboszlón töltjük: „Ó, Hajdúszoboszló! Még a debreceni strandnál is szebb, az egy igazi fürdőváros”. Húszezer ember nem csekélység, ha egy obiigát városi strand vagy fürdő fogadna be ennyi embert, egyszerűen lehetetlen lenne talán még a levegővétel is. Itt a tölgyek alatt, a parkos részeken valahogy elviselhető a stadion mennyiségű tömeg. Bár a mai fürdő 1925 körül nyílt, tehát nem egészen hatvanesztendős itt a fürdőzőha- gyomány, s vele az a kultúra, gyógyászati miliő, amely máshol sokkal nagyobb múltakra tekinthet vissza, ebben a tömegben mégis valamiféle alig meghatározható nyugalom érződik. Szerepe lehet ebben a környezetnek, a nagyerdei fáknak, amelyek alatt igazán nem ildomos a duhaj viselkedés, szerepe lehet ebben sok minden másnak, akár a debreceni műveltségnek is, a városi tudatnak, amely a valamikori szigorú erkölcsű, mindig nyílt eszű civis várost átmentette minden vészen és katasztrófán. A mai debreceni önmentés nyilvánvalóan a nyugalom, a mindenféle újkori barbár ártalmak ellen irányul éppoly sikerrel, mint a történelmi korokban, amikor a jóértelmű kalmár várost kellett menteni osztráktól, töröktől, mindenféle banditavérű irigytől. A látvány lenyűgöző. De ezt az embert megzavarni még a sokat próbált útonjáró sem vállalhatja. Szálfaterme- tű, kisportolt alkatú, szép járású koros férfi rója a debreceni nagy medence partján a kiszabott métereket. Ha valaha volt értelme a „fürdő-mester” elnevezésnek akkor most úgy is van, hogy bárcsak mindazok látnák, akik pénzt beszedni képesek egyedül strandjainkon! Ez a mester nem rikkant éleseket sípjával. Talán nincs is sípja, s ha van is, kizárólag a rend kedvéért lehet nála ilyesmi. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy sípra lenne szüksége ahhoz, hogy akkor figyeljen rá a fürdővendég, amikor ő jónak látja, amikor utasítani akar. Az öltözék a leghagyományosabb, ami létezhet; hófehér, de soha sem élesre vasalt nadrág (ebben is van valami sikk), más anyagú fehér ing, fehér ellenzős sapka, a nadrágon koromfekete szövetöv, fehér vószoncipő. A mester a legkisebb rendellenességet is észrevenné, tehát felesleges ilyen irányú kísérletet tenni. Mindenki — néhány ezer fürdővendég — illedelmesen, kellemesen-ara- nyosan üldögél a páratlan hatású gyógyvízben. De a hangulat! Talán a víznél is hatásosabb. A szoboszlói legendák kö^ zott első helyen áll, hogy a házi kutak mellett eldobott gyufa lángralobbantotta néha a vizet Így üzent a föld mélye az embernek. A szoboszlói fúrások 1924-ben kezdődtek és egyszerűen elképesztő, hogy a két kútból naponta elfolyó mintegy négymillió (!) liter gyógyvíz nagymennyiségű jód, szóda, és egyebek mellett 14 ezer kilogramm konyhasót tartalmaz __ Hajdúszoboszló vizét p alackozva, szűrve szénsavval dúsítva árulják annyiféle baj orvoslására, hogy arra nincs tere a krónikásnak. A Fürdőpark éppenhogy megérte a hatvan esztendőt, ma megközelítőleg nyújt olyan élményt, mint a debreceni Nagyerdei Fürdő környezete. De az valóban kiábrándító lehetett, amikor itt csak a nagy sós vízzel telt medencék és a „szoboszlói sivatag árválkodott.” A gyógyhely rangja itt is kötelez. Az ivópavilonnál Haj dúy izet kortyolgató, vagy az árnyas sétányokon pihenő, sós víztől kellemesen elfáradt fürdővendégek láthatóan tudatában vannak annak, hogy hol, miért, kikkel együtt . jönnek- mennek, mártóznak gyógyvizekben. Még a hullámfürdő is job-: ban emlékeztet egy vidám színielőadásra, semmint a muhi csatavesztésre... T. Pataki László NOGRÁD - 1982. június 12., szombat
