Nógrád. 1982. június (38. évfolyam. 126-151. szám)

1982-06-19 / 142. szám

SZOMBAT! TÁRSASJÁTÉK Mondjuk: terefere * Mottó: „Minden szóról eszébe jut volokmek valami*' fvnscs wo semmire, miikrb robot * maga útján, akár a gyorsvonat. Oka, mondogat­juk: fölgyorsult az Idő, vele az életritmus, és aki nem akar lemaradni, annak bizony kap­kodnia illik, sőt szükséges, nem ér rá fecsegni, csak úgy­Korábban volt a báb Éven­te néhány alkalom, ami a ki- sebb-nagyobb közösségeket összehozta, dolgaikat megbeszé­lendő. Még emlékszem déd­apámat néhanapá összejövete­leire — iskolatársak, első vi­lágháborús öregek —, kevés bor a cserépkorsóban: ez már a báli világ után következett. Üldögéltek a kecskelábú asz­tal körül és tereferéltek. Hogy mit jelent tereferélni? Azt gondolom, semmi lényegesről nem beszélni, múlatni az időt, némi szájmozgatás közben- Lehetséges ez? Ma már képte­lenség. Dédapámékra gondo­lok, mi minden elő nem Jött az emlékezetből, a közel- és távoli múltból, a Jelenből, amint az asztalra könyököltek. A szőlő dolga, a lölae, a ve­tésé, a jövendő termésé, az­után az ismerősök, a család: minden ami körülöttük per­gett megállíthatatlanul. Egy­másért, önmagukért Ügy tűnt, semmi sem lényeges. A békés tereferébe mégis belefért az egész világ. Hol vannak már a báb te­ret er ék? Hol vannak már a bálok? De talán nem is ezek kellenének- Hanem maga a te­refere, a felhőtlen traccsolás, a rohanás nélküli egymásra fi­gyelés, a lelket nyugtató béke. Egy kecskelábú asztal, ami köré egymás kedvéért odakönyököl­hetünk. Erről kéne egyszer tereferél­nünk. — h — — Amilyen peches vagyok, lehet, hogy már holnap rám találnak* — De Igen. Anyukám már biztosan hiányol, j —• Ugyan. Megszokta már, hogy folyton elcsatangolsz. — Ilyen messzire korábban sohasem merészkedtem. Ha ezek a kalózok nem vesznek be maguk közé matróznak, so­hasem kerülök ilyen szeren­csés helyzetbe. — Ne feledd, hogy a kapi­tány azért tett partra, mert lázadoztál. — Lázadoztam, lázadoztam, — ha egyszer olyan pocsékul főzött a hajószakács- Máskü­lönben kész mázli, a kapitány­nak az az elmebeteg ötlete tá­madt, hogy kirak erre a la­katlan. szigetre. — Csak nem azt akarod mondani, hogy jól érzed itt magad? — Miért ne?1 All a kuny­hóm. Van ivóvíz, halban-vad­ban sem szűkölködöm. Nem zavar senki. Csak arra kell ügyelnem, nehogy egy erre ve­tődő hajóról véletlenül meg­pillantsák a tábortüzemet. — Senki sem kényszeríthet, hogy elhagyd a szigetet! — Arra nem. De, ha elújsá­golják, hogy találkoztak ve­lem, biztos akad valaki, aki regényt ír rólam. Akkor aztán özönlenek majd a turisták, hogy megbámuljanak. Pfuj! Utálom az idegenforgalmat- — Komolyan mondod, hogy nem hiányzik senki? — Hát_, egy bennszülött nő éppenséggel nem jönne rosz- szul­— Reménykedj Crusoe, ma még csak Csütörtök™ — tér Bármiről folyhat, de aligha véletlen, hogy éppen miről fo­lyik adott helyzetekben- A ki­kívánkozó téma fölszínre tör. Ezért alkalmasint érdemes rá odafigyelni komolyabban it, mint amennyi komolyságot maga ez a szó sejtet. Tanulsá­gos lehet számba venni, mik a kedvelt témák, s olykor nem haszontalan magukat az el­hangzó véleményeket is meg­szívlelni. Terefere alkalmával az ember a szokottnál könnye- débben — mondhatni felelőt­lenebből —, sarkosan fogal­maz. Nem kell tartani — több­nyire legalábbis — jogi kö­vetkezményektől, nem fon to« érvekkel, adatokkal alátá­masztani egy-egy állítást S ezek a hetykén és őszintén formálódó mondatok is a va­lóság vetületet Hellyel-közzel az igazságot is telibe találják — ámbár nem ez a jellem­ző- Mindenesetre fontos, hogy a valóságról milyen az éppen élő „ügyeletes” kép az ember, az emberek fejében. Jó tám­pontul szolgálhat egy-egy „du­maparti" a tüzetesebb, fele- lósebb vizsgálódáshoz, érv- es ellenérvgyűjtéshez, amelyek­ből aztán tisztázódhat a soron levő cselekvések hasmos irá­nya. Nem lebecsülendő időtöl­tés tehát a terefere. De ugyan­akkor túlbecsülni sem üdvös. Korántsem biztos, hogy a gör­dülékeny, de üresen fecsegő alkalmas valós teljesítmények elérésére Is- E század első fe­lének magyar történelme kí­nál erre — sajnos — szem­léletes példát: szalonhős szárnysegédből könnyen lehet ügyefogyott kormányzó. Az Igazi helyére tehát akkor ke­rül e mozzanat az életben, ha emberi kapcsolatokat, s nem „összeköttetéseket” épít, ápol. mól — *A kisorsolt gsOt Bérezés Verenené, Salgótarján, Arany János Ét 4. szám alatti olvasónk küldts be. Nyereményét — egy M fo­rintos könyvutalványt — postán küldjük all Továbbra Is várjuk olvasóink javaetatait 1 A )will «só — « mellékelt szelvényre Írva — Június K-tg kUdbetó be légünk cfméret Salgótarján, PaMes tan tér A UM- (A kérjük ráírni: „Egy szóval kai két bét múlva jelentkezünk Isméit lliinuiii ......iiiiiiimiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitimiiiiiiiiiiiiiiiiilmmtiii H inni. KATONA JUDIT Húsz év utón Sodor a negyvenedik év. Oltalmazz meg és tarts magas­jön révészem, a gyors idő s átvisz a csöndes, túlsó partra. Te velem mindenben iker: arcban, sorsban és mozdulat­ban, , csak te maradtál meg nekem I nekem végképp csak én ma­• radtam. Élettől fogva tebenned bíztam és bízom mindörökké, jön révészünk a gyors idő, csillaggá válunk s őszi köddé. A fény ragyogása Iványi Ödön műtermében Iványi Ödön festőművész ki­állítása látható a hónap vé­géig Toíkajiban. A volt görög­keleti templomból átalakított Tokaji Galériában a Salgótar­jánban élő művész hatvan ak- varellje szerepel. Magáról azt írja katalógusában a művész: „Bár most is dolgozom olajjal, mégis úgy érzem, hogy ebben a műfajban tudok legkönnyeb­ben gátlásmentesen megnyi­latkozni. A fény ragyogásának izgalma központi problémám. Ennek megjelenítésére az ak- varell a legalkalmasabb." Munkásságában az akvarell mind kiemelkedőbb helyet foglal el, különösen az utóbbi időben. Ezt jelzik, többi között, az egri akverelibiennáién nyert díjai is. Iványi Ödön életében és fes­tői munkásságában Tokaj sze­líd, ám erős ragyogása mara­dandó nyomot hagyott, a meg­újulás egyik forrása. Immár negyed évszázada jáír a tokaji művésztelepre. Nemcsak nyá­ri látogatóként van jelen To­kajban. A lényegesebb az, aho­gyan Tokai van jelen művé­szetében. Pontosabban, amit számára Tokaj jelent Az öreg házak kapualjait, a máir- már érzéki megfoghatóság- gal dombofuiló hegyeit, napsütötte lankáit a pá­rákat küldő folyókanyarula­tokat, a gyorsan illanó töré­keny derűt, ami mégis a mara- dandóság — a fennmaradás — meglehet csalóka reményével biztat. AkvareUjein mindez nem szociológiai pontossággal jelenik meg, hanem inkább fénybe, párába burkolt láto­másként Nem a téma a lé­nyeg tehát, hanem a tartalom. De valójában mi ez a tar­talom? Csupán a fények, a sugárzás, a visszaverődések, álom! fénytörések játéka? En­nek veszélyei is vannak, pél­dául az, hogy eltűnik minden. Nem erről van szó. Inkább arról, hogy amint a. beszéd is csak eszköz a gondolatók ki­fejezésére, úgy a festés is csak eszköz a festő számára gondolatai elmondására­— Akvarelljeim a tisztaság utáni vágyból születnek — mondja a művész. — Tudom, telitalálat sosincs, mégis tö­rekedni kell rá. Azt szeretném, hogy visszamaradjon, eltűn­jön a köd, a por, a szutyok. Nem akarok belemászmi a ki­csit nyúlós mocsárba, mind­abba, ami lehúzza az embert Ezért nem akarok igazságot tenni váltakban, emberek köz­ti huzavonákban. Viszont sze­retném fölkelteni a szebb utá­ni vágyat. Mert azt vallom, hogy nem föltétlenül szüksé­ges bemoCskolni sem a levegőt, sem a társadalmat, sem egy­mást. — Nem kivonulás ez? Nem menekülés ez az eszeveszett- ségét már-már alig-alig titkoló, önmagát pusztító világból? — Nem. Arról van szó, hogy nem érzem magam részesének, idegen tőlem. Segíteni szeret­nék, hogy túljussunk rajta. Ezért beszélők arról, ahol min­den ragyog és tiszta, mint a kristály. Részemről választás­ról van szó. A szépet muta­tom fel, hogy ne adjuk fel a szípet, például a vízpárákat, a fénypásztákat... Mert hjszen az ember a nagy mlndenség- nek van alárendelve, ha nem is veszi ezt tudomásul, regio- náUs érdekei hálójába gaba- jodva. Manapság ember és természet borzalmas elszaka­dásának folyamatában va­B NÓGRÁD — 1982. június 19., szombat Muzsika, mint generálszósz Igénytelenség, kegykeresés, vagy valami más Zenés színházi találkozó Szolnokon ' Valami nincs rendjén szín­házaink körül. Nem csak azok érzik, akik Thália templomai­ban dolgoznak, hanem a nyi­tott szemű nézők is. Gyakran olvasni, hallani színészi inter­júkban a művészek csapniva­lóan rossz közérzetéről. Kettős szorításban fulladoznak: alá­rendeltjei — sokak szerint ki­szolgáltatottjai — a rendezők­nek, aktív résztvevői a gyér látogatottságé előadásoknak. A színész nem bújhat el a ku­lisszák mögé, neki száz em­ber előtt is ugyanúgy kell Ját­szania — tehetségesen, igye­kezettel, „jópofán” —, mint hatszáz előtt. De a szívében lassan patakokká duzzad a ke­serűség — meg a tehetetlen­ség­Miért pártol el a közönség a színházaktól? Mért elpártol, hiába a néhány siker, a több­ség látogatottsága csökken. Még ha az papíron jelentékte­len, vagy éppen kimutathatat­lan is, mivel a bérleteket na­gyon gyakran nem veszik igénybe a tulajdonosok. Tenni kell valamit. Valamit, ami gátat szab a kedvezőtlen folyamatnak, helyreállítja a rendet, esetünkben a közönség és a színházak viszonyában. E célból szervezte meg a szol­noki Szigligeti Színház — a Művelődési Minisztérium őszinte szellemi, erkölcsi és anyagi támogatásával — a ze­nés színházi találkozót június 8-12- között Magas mérce öt együttest — a kaposvá­rit, a békéscsabait, a debrece­nit, a nyíregyházit és a víg­színházit — hívták meg Szol­nokra, nyílván azzal a célzat­tal, hogy ezek mintegy ke­resztmetszetét nyújtsák a mai magyar zenés színháznak, hogy módot adjanak a szemlé­lőknek a helyzetfelmérésre, a szükséges továbblépés felté­teleinek, útjainak megkeresé­sére. Az első este Kaposvár híres­ségei mutatták be Fred Ebb— Bob Fosse—John Kander Chl- eagó című musicaljét. Vérbe­li amerikai és profi munka. Nyersen tárja elénk a húszas évek Amerikáját, s alulnézet­ből, a chicagói női börtön lakó­inak szemszögéből. A néző elé egy végletesen sikercentrikus, minden részletében manipulált társadalom képe rajzolódik. Nincsen értéke semminek — életnek, embernek. Az erköl­csös egészen mást jelent itt, mint az úgynevezett normális gyünk. A technikával — és nemcsak a fegyverrendszerek­ben megtestesülő technikával — sajőit halálát okolhatja az emberiség, ha nem szorítja mielőbb ésszerűbb keretek k'ö- nó. A természet nagy törvé­nyeibe nem szabad belenyúl­ni, mert az visszaüt. Ha erre rádöbbenthetnénk az embere­ket, az volna a legnagyobb agitáció. Érzelmileg kellene több belátásra bírni az embe­reket, mert úgy látszik, az ér­telem önmagában nem elegen­dő. Ezért én mór régóta nem szeretem a mondvacsinált ka­tarzisügyeket. Sajnos, elegen­dő tisztességtelenség az is, hogy pusztulnak a vizekben a halak, körülöttünk a növény­zet, fogy és mérgeződik a le­vegő, mert néha már úgy lát­szik, az életünknél is fonto­sabb a közvetlen haszon, a nyereség. Az ember hovatovább ott tart, 'hogy ha nem volna törvény, embertársát is meg­ölné. Mint ahogy van is rá példa. Ahol feloldódtak a tör­vények, ott szappant is csinál­tak az emberből, nem is olyan távol és nem is olyan régen. A halaknál elnézőbb a ‘ tör­vény. Csakhogy nem a ha­lakról van szó. A művész június végén is­mét Tokajba megy, ahol még viszonylag tiszta az égbolt, üdít a pára. ősszel pedig Keszthelyre, ahol a víz talán még nem egészen menthetet­len. Mert az eiet gyökerei szí­vósak. T. E. életben. Ebben • társadalom­ban, ha az ügyesek egyéni ér­deke kívánja, a csapodár, sőt gyilkos asszonyból akkor csi­nálnak sajnálnivaló áldozatot, vagy ártatlan zárdanövendé­ket, amikor csak kelL A saj­tó útján a közvélemény ma­nipulálható, ax igazság meg­szerezhető a mindenható „handa-bandával”. Ennek a romlott, lélektelen világnak a mechanizmusát ér­zékelteti — tartalmilag nézve felszínesen, de összességében nagyon élvezhetőén és hatáso­san — a musical. Ascher Ta­más kitűnő rendezése a hang­súlyt az értékvesztésre helyezi, sok-sok iróniával mond véle­ményt róla. A kaposvári szín­ház nagyon magasra állította a mércét — zenében, színészi Játékban, koreográfiában, egy­szóval mindenben. Megítélé­sem szerint nem Is sikerült senkinek sem átugoml, még a szintén jó művészi színvo­nalon megoldott vígszínházi Kőműves Kelemen fiataljai­nak sem. Nem szentesi! a cél A találkozó utolsó estéjére, a Vígszínház bemutatkozására megint telt ház gyűlt össze a Szigligeti Színházban. Rész­ben ez magának a hírnévnek szólt, de az előadás megtekin­tése után állíthatom, megérde­melten. Ezen a rockballadán érződik a hozzáértés, a mű­gond, a teremtés szándékának és akaratának határozottsága- A rendező, Marton László — Ascher Tamáshoz hasonlóan — tiszta, világos elképzeléssel rendelkezik, érti-érzi a dara­bot, tudja, mit akar általa kö­zölni. Ezt megérteti, színészei­vel, akik — még a főiskolások is — egytől egyig magabizto­san végre is hajtják a felada­tot A rockbaüada — közismert — Sarkadi Imre befejezetlen drámájából Ivánka Csaba, Szörényi Levente és Bródi Já­nos szövetkezésével keletke­zett Mondanivalója az egykor divatos, dogmatikus tételt cá­folja: a cél szentesíti az esz­közt. Bizonyos kiélezett hely­zetekben mindenféleképpen, de a legtöbb szituáció nem ilyen. Másmilyen a Kőműves Kelemené is, hiszen a várat több szakmai tapasztalattal, le­leménnyel bizonyára fel lehe­tett volna épíjeni véráldozat nélkül is — legföljebb később a megrendelőkkel folytatott több vitával, kisebb személyes di­csőséggel. Kelemen azonban némi vívódás után a többség elhamarkodott döntése mellé áll, s mint vezető, tragikus vétséget követ el, a sors be­teljesülése elháríthatatlan. Le­gyen átkozott magas Déva- vára — éneklik kórusban a szörnyű tettől és sikerült épít­kezéstől megvilágosult szelle­mű kőművesek. S ml, nézők igazat adunk: az ember nem lehet eszköz semmilyen hata­lom számára. Felemás nekirugaszkodások Bizonyára nem véletlen, hogy a zenés színházi talál­kozó két legjobb, méghozzá ki­emelkedően legjobb produkci­ója a nyitó és záró napra esett. A szerkesztés logikáját látom benne, éppen úgy, mint a műfaji változatosság meg­teremtésében, a szerzők és színházak kiválasztásában­Ha a fennmaradó három da­rabot külön-külön látom, bi­zonyára némileg eltér a véle­ményem a mostanitól, hiszen saját környezetükben mások. Akkor nincs ez a viszonyítás, nem is említve például azt a technikai jellegűnek tűnő kö­rülményt, hogy Békéscsabán van forgószínpad, Szolnokon nincs. Ez a különbség egyéb­ként vontatottá, „csikorgó­vá” tette — sokszor ténylege­sen is — a Tévedések vígjáté­kát. A klasszikus Shakespea- rét Sztevanovity Dusán és Ma­darász Iván zenésítette meg. A szintén klasszikus Nestroy —Heltai Lumpáciusz Vaga- bunduszát Novák János musi- ealesítette a debrecenieknek. A nyíregyháziak Fülöp Kál­mán és Wolf Péter rockoperá­jával az argentin eredetű Ez aztán szerelemmel jelentkez­tek­A Tévedések vígjátéka, az Ez aztán szerelem egészen gyenge produkció, a Lumpá­ciusz szerény, közepes. Kifo- ásaink vannak az énekléssel, koreográfiával, a hol a beat- re, hol a lokálzenére emlékez­tető muzsikával, a látvánnyal. Pedig a zenés színháznak mindegyik alappillére. Jó ze­ne, énekesek, táncosok, pazar kiállítás nélkül elképzelhetet­len. Hogy mégis sikert aratott — a tapsokból ítélve — mind­három produkció, az csaknem teljesen a közönség érdeme; szereti a muzsikái, a zenés színházat, s az ocsút is tiszta búzaként képes kezelni. S nap­jainkban éppen ez a tény ad­ja meg a zenés színházak fon­tosságát, egyben felelősségét, s követeli meg, hogy a fele­más nekirugaszkodások ellené­re újból és újból megpróbál­kozzanak a zenés művek szín­padra állításával­Rehabilitál! operett Az ötnapos találkozó jelen­tős és tanulságos eseményé­nek tűnik a szakmai tanács­kozás, melyen a színházi szak-, emberek, kritikusok, újságírók a zenés színházi műfajok je­lenkori problémáiról cseréltek véleményt. Az eszmecsere leg- örvendetesebb vonása volt számomra az operett — ezt találom legkifejezőbbnek — rehabilitációja. Erről a szno­bok által másfél-két évtized« a színházak tájékáról kiátko­zott műfajról szerén cséré nem átallották szólni, nem szégyel- ték komolyan venni. Hiába riadoznak az intellek- tuelek; a közönségnek kell az operett, a zenés vígjáték, a musical, meg a többi muzsikás darab. A közönség igényét ideje figyelembe venni. Sőt, kötelesség, mely helyreállít­hatja a közönség és a színház megingott bizalmát, csapatos­tól hozhatja be a színházba a közönséget- Az operettet, ze­nés művet játszó színház nem anakronizmus, nem az igény­telenség, a közönség kegyke­resésének a jele, éppen ellenke­zőleg: reális, demokratikus ér­zékre vall. Persze megvannak, — de melyik előadás nélkülözi — a veszélyei is- A muzsika gene­rálszószával leöntött igényte­len darab, ízlésromboló, a mai helyzetet tekintve el is adha­tó. Olyan nagy a közönség éh­sége a zenére, vígságra, szel­lemi-lelki felszabadulásra. A minőség emelése a színház vi­lágában is elsőrangú követel­mény. Mikor játszón zenés műve­ket egy színház? Ha minden feltétele adott — csakhogy ez­zel ma nagyon kevés társulat dicsekedhet, például a dicsért kaposvári sem. A már jelzett sznobizmus felülkerekedésé- vel ugyanis elhanyagolódott az énekes-táncos színészkép­zés, feloszlottak a zenekarok, vagy súlyos utánpótlásgondok­kal viaskodnak. A rendezők semigen gondolkodnak zenés műfajokban. Sajnos jelenleg anyagiakban sem dúskálha­tunk. Akkor mi legyen hát; várjunk? Aligha- Hozzá kell látni lehetőség szerint á fel­tételrendszer teljességének megteremtéséhez. S játszani, játszani, játszani! Hiszen csa­tában edződik a harcos. A zenés színházi találkozói két év múlva kívánják vala­melyik színházunkban újra megrendezni. Bizonyára vi­gasztalóbb, jobb összképet ka­punk, s abban már e mostani találkozó felismeréseinek hasz­na is benne lesz. Határozott akarattal két év alatt is gyor­san haladhatunk­Ősztől egyébként már a szolnoki színház is játszik ze­nés darabokat, s eljön velük Salgótarjánba. Sulyok László \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom