Nógrád. 1982. június (38. évfolyam. 126-151. szám)
1982-06-13 / 137. szám
Ablak az országra Gyöngyös kincsei A gyöngyösi Szent Ber” tálán templom kincstárát minden valamirevaló művészettörténeti szakkönyv a legelismerőbb jelzőkkel halmozza el, nem feledve megemlíteni azt, hogy ez a gyűjtemény az esztergomi után az országos ranglista második helyén áll. Negyvenhárom mesteri ötvösmunka, kely- hek, ciboriumok, úredények, ereklyetartók — egyházi szertartások kellékei. Aki történetükre kíváncsi, izgalmas, rejtélyes fordulatokban bővelkedő krónikába lapoz... A második világháború idején három — az egyházközség vezetéséhez közel álló — férfiú úgy határozott, hogy semmiképp sem hagyja veszni ezt a legendás hírű hagyatékot. Sokáig töprengtek, végül úgy döntöttek, hogy a templom egyik csendes zugában ássák el. Ezután esküt tettek: a titkot életük fogytáig senkinek sem árulják eL A fogadalmat komolyan vették, olyannyira, hogy akkor sem szóltak egy szót sem, amikor már elmúltak a vészterhes idők. A némaság majdhogy a teljes feledéshez vezetett, ugyanis esztendők múltán lassan már senkit sem foglalkoztatott a tárgyak sorsa. Könnyen elpusztulhattak volna, ha nem akad valaki, aki nyomoz utánuk... Dr. Katona István apátot mindig is vonzotta a múlt, s szívesen böngészte a régi iratokat. — Hiteles adatokra bukkantam, amelyek egyértelműen tanúskodtak e mesés vagyon létéről. Megtaláltam minden tárgy igen aprólékos leírását. Ezután nem nyug- hattam, ösztönösen is arra gondoltam, hogy illetéktelen kezek nem hurcolhatták el. Elkezdtem töprengeni, úgy véltem — szerencsére jó kiindulópontot választottam —, hogy valahol a templomban, a földbe rejtve lelem meg. Első próbálkozásomat nem kísérte siker, másodszorra azonban mindjárt megtaláltam a ládát Képtelenség leírni azt az örömet, amit akkor éreztem. Jó érzés volt arra gondolni, hogy visszaadhatom ezeket a relikviákat, hadd gyönyörködjék bennük mindenki, aki rajong a művészi értékekért. Ez 1965-ben történt. Ekkor arra is rájöttem, hogy kik rejthették el a különös csomagot. Elhívtam egyiküket, s bemutattam neki mindent. Mozdulatlanul, földbe gyökerezetten állt... Azóta sokan kérték ezt az örökséget, de semmiféle rábeszélésnek, még a főpásztori szónak sem engedtem, mert azt vallom, hogy ez a csodás hagyaték a helyi egyházközségé, illetve Gyöngyösé, azaz a városhoz tartozó kincs. Talán a középkori eredetű kelyhek a legértékesebbek. Többségüket az 1500-as évek elején mintázták alkotóik, akarva-akaratlan versengve azért, hogy minden korábbi szépnél szebbet produkáljanak. Kik voltak, hol tanultak ezek a rendkívüli képességgel megáldott mesterek? Kérdezhetjük, mert a titok nyitja mindenkit izgat. Választ azonban nem kapunk. A hajdani Gyöngyös céhekbe tömörült kismesterei oltártársulatokat alkottak, s a tizenötödik-tizenhatodik század fordulóján egymással majdhogy versengve rendelték meg a jó hírű mesterektől oltáraikat és azok felszerelését. Nem sajnálták a pénzt, ám a tisztes summáért kiváló munkát követeltek, remekműveket vártak. Meg is kapták: erről tanúskodnak ezek a káprázatos kelyhek. A relikviák meséje a hajdani polgárokat idézi. Az értelemmel, a ravaszsággal, az ötletességgel megáldottakat, akik féltve óvták Szent Bertalanról elnevezett templomukat. Az épület ma is áll, de régi pompáját megtépázta az idő. Már 1301-ből emlegetik az írásos források. A Cédruserdő a közép-orosz síkságon A vlagyimiri terület Vipo- vo nevű falujának határában fekvő szibériai cédrusliget faóriásai több mint százesztendősek. Minden évben gazdag termést hoznak. A fák dús koronája nyáron árnyékot vet a' falura, télen véd a hideg szelektől. Hogyan került ez a növény a távoli szibériai tajgából a közép-orosz hátság sík vidékére? A múlt század közepén Vipovóban terült el Vjazem- szkaja hercegnő birtoka. A gazdag nemesasszonynak nagyon megtetszettek a távoli Szibéria terméshozó faóriásairól szóló történetek és elhatározta, kertjében is meghonosítja őket. A cédruscsemeték töibb ezer kilométert utaztak. Az udvari kertésznek sok fáradságába került, hogy a tajgai növény megmaradjon az új környezetben. A kiváló, ismeretlen növénynemesítő elérte célját. A vipovói cédrusliget ma állami természetvédelmi terület. földesurak alakítgatták, majd a XV. század utolsó negyedében késő gótikus csarnoktemplommá formálták, amely az akkori Magyarország legnagyobb városi kegyhelye lett. A kegyúr szerepkörét később ellátó Gyöngyös vezetői 1741-től sajnos barokk köntössel burkolták, megfosztva ezzel hajdani díszeitől. A kincsek azonban sér” tétlenül megmaradtak, hirdetve az ismeretlen patró- nusok bőkezűségét, igényességét, s az alkotók önbecsülését egyaránt. Képeinken: Díszes kelyhek a gyöngyösi kincstárból Pécsi István Mondj okosat... Olvasom, hogy a világhírű teniszező, John McEnroe miután megnyert egy nagy teniszcsatát, rajongói közül egy lelkesen kiáltott fel, mondván. — Eletemet adnám, hogy így teniszezhessek... — Stimmel — válaszolta állítólag John. — Én adtam is. Olvasom e sorokat és eltűnődöm. Ki jegyezte ezt fel? S egyáltalán kik jegyzik fel ama rengetegnyi bölcselmeket, amelyeket itt-ott és amott is olvasok, s amelyeket ismert, vagy kevéssé ismert személyiség H mondtak a tudománynak, a sportnak vagy a művészeteknek, ugyancsak itt-ott és amott? A tisztelt olvasó most úgy vélheti, hogy nem is a kíváncsiság ösztökél engem e titok nyitjának felfedezésére, hanem az alantas irigység, hogy tőlem még soha és senki sem jegyzett fel semmit. Avagy, ha fel is jegyzett véletlenül valaki oktondi, azt közölni egyetlen sajtótermék sem volt hajlandó. Bevallom töredelmesen, az irigység emberi gyarlósága nem áll mindig tisztes távolban tőlem, jelen példánkban pedig egyenesen arra sarkall, hogy ki- és elmondjam: engemet is feljegyezhettek volna pedig. Mert nekem is vőliak, vannak nagyszerű mondásaim, ám eléggé el nem ítélhető módon mind- ezideig ez senkit sem érdekelt... Pedig ha tudnák, hogy és mondtam: ... a kocka el van vetve; ... ne zavarjátok köreimet; ... több nap, mint kolbász; ... Ó Júlia, miért vagy te Júlia? (Rómeót, férfi létemre nem mondhattam!); ... Hazánk nem rés, hanem bástya ... Izé, ezt nem én mondtam, én csak ismételtem; ... meg azt is én mondtam, hogy mondj igazat, és betörik a fejed, mert a lónak is négy Iá bt van, meg azt is, hogy a sánta kutyát... Igen, ezeket és még a másokat is mind én mondtam. Néha-néha idézik is ugyan, de soha nem tették még hozzá, hogy ezeket én mondtam. Mikor, hol, de én. És sehol, senki és semmi!- Mondja, kedves Tinódi Lantos Sebestyén úr, az én mondásaimat miért nem jegyzik fel a lelkes krónikások? Maga szakember e kérdésben, tudnia kell választ adni... Tinódi diák pillanatnyilag töprengeni látszik, aztán vadul a lantjába csapott. A vidékiség ismérvei (II.) Szolgáltatások, avagy az elzárt csatornák Elterjedt nézet, hogy az urbanizáció fokmérője a szolgáltatások színvonala. Amikor a szolgáltatásokra a „vidéki” jelzőt használjuk, meg kell jegyeznünk, hogy e tekintetben a kritika nem jelenthet kategorikus elmarasztalást, túlontúl felháborodott bírálatot. Naivitásra, oktalan elégedetlenségre vallana ugyanis, ha figyelmen kívül hagynánk azt a közel négy évtizedes társadalmi fejlődést, amely minden városban kiépítette az infrastruktúra hálózatát, minden település biztosította a legszükségesebb alapellátást. Hiányérzetünk tehát a meglévő eredmények elismerése mellett, a továbblépés szükségességének tudatában fogalmazódott, még akkor is, ha Salgótarján esetében az alapvető szolgáltatások skálája is hézagos. Az urbánus életmód szempontjából a szolgáltatásoknak az a válfaja a legmeghatározóbb, melyek az emberi érintkezést, a városi életvitel igényeit hivatottak szolgálni. Az emberi érintkezés csatornái között megkülönböztetett szerepe van a tömegközlekedési eszközöknek. Salgótarjánnál maradva a 2-es számú VOLÁN „egyszemélyben” szabályozza a társas kapcsolatok időtartamát! A vállalat ennek végét 23 órában állapította meg!? Valamivel tizenegy előtt indulnak ugyanis utolsó útjukra az autó- buszjáratok — beleértve a pénteki és a „szabad szombati” estéket is. Tekintettel arra, a település hosszanti fekvése nem teszi lehetővé, hogy átszállás nélkül eljussunk Salgótarján egyik végéből a másikba (mellesleg ez is eléggé érthetetlen), az esti családlátogatások legfeljebb tíz óráig tarthatnak. A társasági kapcsolatoknak ez a beszabályozása aligha kedvez az urbánus szellem kialakulásának, sokkal inkább az elidegenedés, a befe- léfordulás tendenciáját erősíti. Az éjszakai autóbuszjáratok hiányába legfeljebb akkor törődhetnénk bele, ha mindenki saját gépkocsival rendelkezne, vagy lakáskulcsával egyetemben telefontulajdonossá is válna. A telefon elvben azt a lehetőséget biztosítja, hogy a későre nyúló beszélgetések után a vendégekért taxit hívjunk. De csak elvben! Nappal, amikor viszonylag sűrűn közlekednek az autóbuszjáratok, tér. mészetesen a taxiállomáson is mindig találunk szabad gépkocsit, de az éjszaka beálltával — főként télvíz idején — meglehetősen reménytelen vállakózás éjfél után a taxiállomást hívni. A társasági kapcsolatok mint láttuk, még két optimális feltétel (lakás és telefon) mellett sem ápolhatok. Pedig sokaknak e két feltétel sem adott. Az önálló lakással nem rendelkező salgótarjániak jobb ha lemondanak az esti (ugyan mikor jutna erre máskor idő) beszélgetésekről. Megintcsak elvileg, a vendéglátóegységek ugyanezt a hiányt is lennének hivatottak pótolni, de 23 óra után a városközpontban (taxiközeiben) erre csak két I. osztályú zenés szórakozóhely ad lehetőséget, már amikor nyitva van. Nem mintha baráti beszélgetésekre napközben volna a!-' kalmas hely a városban. Egyetlen csendes, szolid olcsó kávéház sincs a megyeszékhelyen, és akkor a meglevő presszók kulturáltságát nem is minősítettük... Az Imént majdnem azt is leírtam, hogy az éjszakai (késő esti) kulturális rendezvények — színházi, zenei, filmelőadások — megvitatására sincs mód, de mindaddig, amíg ezek a rendezvények esetlegesek, a megjegyzésnek nincs létjogosultsága. Más. Talán nincs messze az idő, amikor illetékes helyen is észreveszik végre, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben megengedhetetlen, hogy ügyesbajos dolgainkat (beleértve a hivatalok és egyéb szolgáltató intézmények felkeresését) munkaidőben intézzük. Márpedig mikor tehetnénk, ha egyszer ezek nyitvatartása is egybeesik a legtöbb dolgozó munkaidejével. (Ha ezt az illetékesek nem veszik észre, az bizonyára azért van, mert az „illetékeseknek” munkaidőben ' is módjuk van a magánügyintézésre. De próbálnának meg esztergapad mellől elérni egy TV-szerelőt.) Ez persze általános probléma, a „vidékiség” országos ismérve. A hiányosságok, a „vidéki” gyakorlat példáit oldalakon át folytathatnánk, a szabadtéri rendezvények hiányától a pos- .tai tudakozó tudatlanságáig. Az olvasó bizonyára folytatja is a sort, és talán azok is, akik tehetnek valamit az urbanizációt gátló fogyatékosságok megszüntetéséért. Pintér Károly Óvodai örökség — Hogyan tovább? Szlovákul szólni Kitettek magukért a lurkók a kisdobosok és úttörők nemzetiségi kulturális seregszemléjén, sok szép siker született. Vers- és mesemondás, színjátszás, bábozás egyaránt szerepelt a. műsorban. Zömmel a legkisebbek léptek színpadra a rétsági találkozón. Ez nem véletlen — az alsóban folyamatos a szlovák nyelv tanulása, sok helyütt a fölsősök már nem folytatják, kevés hozzá a gyerek, vagy nem megoldható az oktatás. Ezzel már kicsit elébe vágtam a beszélgetéseknek — két községben arról érdeklődtem, milyenek az anyanyelvi oktatás hétköznapjai, a bemutató ünnepi pillanatai mögött milyen „hátország” van. Lakásán eredménytelenül kerestük Laukó Józsefné, tanítónőt. Ám szerencsénkre az egyik szomszéd tudta, kint vannak a málnásban. Hát akkor irány a domboldal! A kapanyél emelgetése közben bizonyára nem is jött nagyon rosszul a szünet, amíg leülünk a fűbe beszél-* getni. És a fiatalasszony számára a téma is kedves. — Az a jó, hogy egyre gazdagabb az óvodai örökség, szép szókinccsel érkezik sok gyerek az iskolába. Súlyán Anna óvónő most még képesítés nélküli — Szarvasra jelentkezett az óvónőképzőbe, ahol szlovákul is tanulnak. Korábban az Állami Biztosítónál dolgozott. Az alsós diá— Fiam, tudsz-e te teniszezni? — Bevallom, a gyengénél is gyengébben... — Hát labdát kergetni, avagy a szavakat szépen szóban egymásutánba menni? — Azt se mívelem éppen magas fokon — vallottam be töredelmesen az igazságot. Tinódi mester ekkor újfent keményen a lantja húrja közé csapott és úgy dörögte: — Ostoba ember vagy, fiam,' ha még azt sem tudod, hogy a nagy mondásokhoz kis ember is elég, ha az nagy dolgot viszen végbe. Például gólt lő, vagy gémet nyer... Tartsd meg bölcsességeidet magadnak, vagy tanulj meg legalább teniszezni — mondta, és harsány lantpengetés közben távozott. Meg kellene próbálkoznom a lantpengetéssel legalább? kok otthon egyre kevesebbet hallanak szlovák szót. A szülők között alig van olyan, aki rendszeresen használja a nyelvet, a nagyszülők nyelv- használata pedig sokszor kritikát kap az unokától — mondják, hogy ők nem így hallották. Hát igen, az irodalmi nyelv kissé más, mint a mindennapos otthoni. Jómagam is úgy voltam vele, hogy édesanyám egy szót sem tudott szlovákul. Én 1948-ban születtem — módomban állt tanulni, iskolás koromra rendeződött a nemzetiségi nyelvtanulás ügye. Beszélni nem beszéltem, de rengeteget értettem. Amikor a továbbtanulásról döntöttem, már benne volt: tanítónő leszek és szlovákot is tanulok. Emellett a rajzszakot végeztem el. Az alsósok nagyon szeretik a szlovák nyelvet — azt hiszem, jó bizonyíték erre a kulturális szemle bánki mérlege: egy harmadikos versmondónk arany, a III—IV. osztályosokból verbuválódott színjátszó csoport ezüst oklevelet nyert. Sajnos, fölsőben visszafejlődik, lemarad a nyelvművelés — az innen bekerülők többet tudnak, mint a többi nemzetiségiek lakta községből érkezők, ezért leállnak a tanulással. És több alkalom kellene, amikor' gyakorolhatják a nyelvtudásukat. ☆ Felsőpetényben a pedagógus szolgálati lakásban találom meg egy halom javításra váró dolgozatfüzet fölé hajolva Borókáné Vidovszky Ágnest. Ha valakiről, róla bízvást elmondható, hogy sok szállal kötődik a szlovák anyanyelvműveléshez. Magyar—szlovák szakon végzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Édesapja a szlovák szövetség tagja, nővére a szarvasi óvónőképzőben végzett, szintén tanult szlovákul, bár jelenleg a petényi óvodásotthonban ezt nem hasznosítja. — Eredetileg nem ide akartam menni, hanem az esgyetem magyar—történelem szakára. De aztán egy év tanítás után megszerettem a kis lurkókat, úgy döntöttem, nem középiskolai tanári pályával próbálkozom legközelebb. Hogyan látom itt a szlovák nyelvművelés helyzetét? Az alsósok kedvvel tanulják. Fölsőben községenként más a helyzet — Nőtincsen, ahol magyart is tanítok, ciklusonként alsóban, felsőben csak 2—2 óra jut. Előnyben vannak a nézsaiak, ők 5—6 órában tanulnak. A szülők örömmel fogadják a lehetőséget, érzik, hogy lehet haszna, de segíteni alig-alig tudnak. Amikor könyvtáros voltam, Felsőpetényben az általános iskola III—IV. osztályosainak csináltam szlováknyelvművelő klubot — a bábcsoport most is első lett a nemzetiségi kulturális szemlén. Egyébként a könyvtár nemzetiségi állományában a képeskönyvek, mesekönyvek dominálnak. — A felnőttek nemzetiségi nyelvhasználatára, nyelvművelésére milyen lehetőségek vannak? — Ezt korlátozza az ismeretszint. Az idősebbek között sokan még folyékonyan, magyarral váltva, természetesen használják a nyelvet. A középkorúak már alig. A fölső tagozatosok közül volt egy-két jelentkező szlovák gimnáziumba, az alsósok még kimondottan lelkesek. Idén viszont senki nem ment tovább a nemzetiségi nyelvvel. Amit el tudunk érni: az író-olvasó találkozókra, a nemzetiségi folklórcsoportok műsorára szívesen eljönnek a felnőttek. Talán több beszélgetési lehetőség kellene, a hétköznapokban is? G. Kiss Magdolna Gyurkó Géza NÓGRÁD - 1982. június 13., vasárnap 5
