Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

Falutörténet, kérdőjelekkel

Együtt — hatékonyabban

Ki 6rzi meg, ki menti át az unokáknak a magyar falvak történetét?

Például a Baranya megyei Levéltár kétségtelen, hogy feladatának tekinti a maga eszközeivel. Szerzői-kutatói munkaközössége hat éve dolgozik egy megyei helytörténeti lexikon összeállításán: az első kötet pár év múlva megjelenik. Veszprémben már elkészült egy ugyancsak megyei helytörténeti lexikon, s hasonló törekvésekről tudunk Zala és Vas megyében is. A települések legfontosabb gazdasági, néprajzi stb. adatanyaga, rövid története több megyében így hozzáférhetővé válik. Egy lexikon speciális feladatkörén belül. De ott, helyben, ott ki meséli tovább, ki jegyzi fel, mi történt a faluban 1914-ben, ’19-ben és

később, legalább a nagy történeti sorsfordulók környezetében? A tanácselnök? (Nem hatásköre.) A pedagógus? (Melyikük?) A plébános úr? (O már inkább...) A parókiákon vezetik az ún. „História domus”-t. Van, ahol több évszázadra visszamenően és napra készen, hiteles adatokkal jegyzik fel: mi történt a faluban.

Vagy a honismereti szakkörök? Van belőlük az országban legalább félezer. Megyénként működik belőlük 30—40, s vannak ifjúsági (iskolai) szakkörök is. Itt már lehet némi remény, bár a helytörténeti adatok gyűjtése náluk sem rendszerezett, nem is várható, s a munka általában a szakkörvezető érdeklődési körétől függ.

Vagy az egykori néptanító?... Létszámuk gyérül, erejük fogytán. Van, aki nekilátott közülük, hogy összegyűjtse, feldolgozza legalább azt a három-négy évtizedet, amit szemtanúként ismer és szentesíthet, amit a faluja népével együtt, sorsukkal azonosulva megélt. Az ilyen falu szerencsésebb, mert legMozambik fővárosának, Maputónak a természetrajzi múzeumában egyedülálló ele- fántmagzat-kiállítás látható. Tizennégy tartósított magzat szemlélteti, hogyan fejlődik az elefántembrió az elefánttehén méhében az elsőtől a huszadik hónapig. A magzatokat 1948-tól vagy császár- metszéssel, vagy vadászatkor elejtett vemhes tehenekből emelték ki.

alább néhány tucatnyi gépelt papíron — (kedvtelésből?) társadalmi elkötelezettségből? — meg van írva a legfontosabb adatokkal, nevekkel és eseményekkel, hogy milyen is volt az a falu például a két világháború között. Nagy kár, hogy bizony kevés ilyen „krónikás” akad.

Az utóbbi tíz évben Baranya megyében tanácsi rendelet alapján mindenütt rendszeresen jegyzik, és évente összeállítják a községek krónikáját. Ezzel nincs baj, s egvszer, ha korszakká rendeződnek az évtizedek, majd csak lesz valaki, aki megírja községeink újabb történetének egy új fázisát. Persze, legkevésbé sem kiadásra szánt kéziratokról van szó. Inkább 15—20 gépelt oldalnyi összefoglalásokról, amiket 4—5 példányban eljuttatnak a legfontosabb helyekre, illetve megőriznek a község dokumentumai között, öt- ven-száz év múlva eme ösz- szefoglalásoknak igen becses értékük lehet! Ahogyan pó-j tolhatatlan értéke lehetne a most negyven-ötven évvel ezelőtti falutörténeti summá- zatnak is — ha lennének ilvenek.

Hiszen története minden magyar településnek van. Némelyiké 2—300 évre, a másiké az Árpád-korig, esetleg Pannóniáig, vagy még korábbra is visszanyúlik. Ezt az időszakot általában kellően megvilágította a tudomány. Vallanak a kövek, a csontok, a barázdából kiömlő pénzesköcsögök, a várhegyek, a romok, a középkori s újabb kori birtoklevelek, periratok és okmányok a levéltárakban.

Sajnos, helytörténeti léptékekben jóval kevesebbet tudunk arról, ml is történt X. vagy Z. faluban a múlt század végén? Hogyan élt a nagybirtok szorításában, _ milyen volt gazdasági és társadalmi rétegezettsége, hogyan vészelte át a válságokat, hányán „tántorogtak ki” az Űj"A múzeum 1913 óta áll fenn. Sokáig dr. Alvaro de Castro kutatónak a nevét viselte. 1975 óta, amikor Mo- zambik függetlenné vált, a főváros egyeteméhez tartozik. A múzeum képet ad az ország emlőseiről, gazdag madárvilágáról, hüllőiről és gerinctelenjeiről is, és ott van — 25 000 preparált rovarával — Afrika egyik leggazdagabb rovartani gyűjteménye.

világba megélhetésért? Milyen volt a falu nyelve, kultúrája, szokásvilága, viselete, hogyan különült el, vagy miként fért össze a sváb, a bos- nyák, a szerb, a sokác, ahor- vát, a román, vagy a szlovák paraszt a magyarral? Hány embert vittek el a frontokra tizennégyben, ki maradt özvegy-árván, ki lett vöröskatona, odaért-e a fehérterror lincselő öldöklése, mi volt az a „bolettás világ”, hogyan változott szerkezetében, életében, szokásaiban a falu a negyvenes évekig? Volt-e KÁLÓT, KALÁSZ, Szívgárda, milyen volt a leventemozgalom? Volt-e iparosegylet, gazdakör, olvasókör, műkedvelő színjátszás, gyöngyösbokréta, ezüstkalászos tanfolyam, szabadművelődési előadás a téli estéken? Ki volt a falu tanítója? Föl- véssük-e, felírjuk-e a nevét valahová? Volt-e SS-toborzás vagy szembeszegülés vele a faluban? S a legújabb korszakok: hogyan szabadult fel a falu, s indult új élete felé? Kitelepítések, népmozgalmak, székelyek, csángók, szlovákiai magyarok, negyvenes évek, ötvenes .évek, tsz-szervezé- sek... Kik vetették meg és milyen erőfeszítésekkel a mai mezőgazdaság alápjait? Föl- jegyzi-e nevüket valaki?

Megannyi kérdés...

Egyszer szólni kellene már, s szembe nézni őszintén mindennel, ami történt, ott helyben is. És számot adni az objektív tények ismeretében, hisz ez a korszak ma már — história.

S ha nem teszi meg valaki? Lassan mindent elmos a feledés, a homályosító emlékezet. S ha „stószban” ma- ■ radnak az egyébként felelősséggel a múltból jövőbe tekintő áldozatos jó akarat vagy Íratlan helytörténeti cédulái, akkor a magyar falvak túlnyomó részében egyszerűen kiesnek történeti korszakok.

Felelősség ez? Igen, mindenképpen. Korunk felelőssége. A mienké, akik ma élünk, s kisebb-nagyobb mértékben emlékszünk a szülőfalu közelebbi múltjára. Mert ötven- száz év múlva az utókor, közelebbről pedig már az ezredforduló is ránk kérdez majd.

S mi még csak ott tartunk, hogy mi is kérdezünk: ki őrzi meg, ki menti át ott, a helyszínen a magyar falvak történetét?

Anélkül, hogy válaszolni tudnánk rá.

Wallinger Endre

Múzeum Mozambikban

Beszélgetés a TIT megyei szervezetének titkárával

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Nógrád megyei szervezete április utolsó napjaiban tartotta VIII. küldöttválasztó közgyűlését. Ezen az értelmiséget tömörítő szervezeti tanácskozáson számos dicsérő és kritikai észrevétel hangzott el a legutóbbi — öt évvel ezelőtti — közgyűlés óta végzett munkáról. A „milyen volt” kérdése mellett legalább olyan hangsúlyt kapott a „hogyan tovább” felvetése. Lényegében ez, valamint az a tény, hogy a megyei szervezet életében a tavalyi esztendő a tevékenységi mutatókat illetően a csúcsteljesítmény éve volt, indított bennünket arra, hogy beszélgetés formájában kérjünk véleményt a megyei szervezet titkárától, Horváth Józseftől.

— Lapunkban is közzétettük már, hogy az 1981-es esztendőben tartották megyénkben a legtöbb ismeretterjesztő előadást, óraszámot, és sok ezerrel gyarapodott a hallgatók létszáma is. Ezt a mennyiségi emelkedést kívánják a jövőben is folytatni?

— Az elmúlt időszakban kétségtelen sok vitára adott okot, hogy általánosan feladtuk a mennyiségi szemléletet és a minőségi munkát helyeztük előtérbe. Mennyiségi szempontból — közbevetem, minőségileg is — jelentős mértékű gyarapodást értünk el. Ez a többletteljesítés azokon a területeken jelentkezik, amelyeken korábban nem voltunk jelen: vagyis a mennyiségi

növekedés nem vált a minőségi munka rovására. Teljesítményünket azonban megközelíthetjük másképpen is, és akkor kiderült, hogy a hozzánk hasonló nagyságú és adottságú megyék egyharmad órával többet teljesítettek. Ez jobban mulatja munkánk hiányosságait és jövőbeni feladatainkat. Egyértelművé vált, hogy az ipari munkásság mellett lényeges javulást kell elérnünk a mezőgazdasági, közlekedési és kereskedelmi dolgozók, valamint a gyerekek, a fiatalok és a szülők körében — az oktatási intézmények hatékonyabb bekapcsolásával. Nyilvánvalóan minőségi munkára van szükség, de a mennyiséget sem hanyagolhatjuk él. Az a véleményünk, hogy a szellemmel nem lehet takarékoskodni, azt nem lehet összehasonlítani az üzemi anyagtakarékossággal. A szellem úgy fejlődik, ha terhelésnek van kitéve, ha minél bonyolultabb feladatok megoldására késztetik.

— Válaszából arra következtetek, mintha elégedetlen lenne a gyerekek, a fiatalok között végzett munkával, az iskolákkal való együttműködéssel. Jól következtetek?

— Végső soron igen. Az oktatási intézményekkel együttműködve eredményesebb munkát végezhetnénk számos területen. Ugyanakkor az együttműködésünket az eddiginél szorosabbá, élőbbé, tartalmasabbá tehetnénk. Itt három „fronton” adódnak feladataink. Elsősorban a gyerekekkel szeretnénk foglalkozni. Például nyelvoktatásban, óvodásokkal, általános és közép- iskolásokkal egyaránt. Más megyékben igen sok nyelvtanfolyamot szerveznek, a kisiskolások oktatásának már irodalma van, míg nálunk mindössze egyetlen általános iskolában, a salgótarjáni Mártírok útiban sikerült tanfolyamot szerveznünk. A kört bővíteni szeretnénk, éppen a már meglevő tapasztalatok birtokában. Továbbá nem titok: szeretnénk iskolai kapcsolatainkat a tehetséggondozás szolgálatába állítani. A .tehetség- kutatás kitűnő példáját nyújtja a Somoskőújfalui kis kémikusok baráti köre. A vegyipari szak- és szakközépiskolákba igen korlátozott a felvétel, de a baráti kör révén a somosiaknak sikerült bejutni: a szegedi iskolába felvett 18 diák között egy Somoskőújfalui volt, á szolnoki szakközépiskolába az egyik gyereket már az előzetes beszélgetés alapján felvették. A TIT baráti körök gyakorlati eredményességét bizonyítja ugyanennek a közösségnek a tavalyi sikere: a továbbtanulni szándékozók 70 százalékát vették fel... S az iskolai munkánk javítása nemkülönben szolgálja a szülőkkel, a pedagógusokkal való kapcsolat gazdagítását, erősítését. A pedagógiai szakosztálynak előadói konferenciákat tervezünk, a szülőket szeretnénk alkalmassá tenni a gyerekek tanításának hatékony segítésére.

— Természetesen mindezt tudományos alapokon...

— Kénytelen vagyok múltunkra hivatkozni. Száznegyvenegy esztendővel ezelőtt a magyar reformkor legjobbjai már biztosan érezték, hogy a kor tudománya akkor szolgálja igazán a népet, ha azt tudományos alapossággal művelik, széles körben megismertetik. Szervezetünk ezt a szolgálatot vállalja és igyekszik a közösség számára teljesíteni.

— Mely főbb szempontokat figyelembe véve?

— Kifejezésbe foglalva csak

ennyit mondanék: munkánk fő szempontja a rugalmas alkalmazkodás és a megújulás képessége. A rugalmasság azt jelenti, hogy az élet törvényei ellen nem erőlködhetünk, azt kell tennünk, amit követel tőlünk. Ehhez kapcsolódik a megújulás képessége — tartalmi, minőségi, módszerbeli szempontból. A társadalmi fejlődés, a változó igények és követelmények, az egyre nagyobb teret hódító tudományostechnikai forradalom, az anyagi feltételekben és a gazdaság szerkezetében végbemenő változások, a tudomány növekvő szerepe és a műszaki fejlődés —, melynek eredményei napjainkban egyre inkább az életforma részévé vár nak — sürgetik a korszerű műveltség növelését, a társadalmi tudat és az életmód szó* cialista elemeinek további erősítését, kibontakoztatását, a tudomány és a kultúra értékeinek hatékonyabb terjesztését, gyakorlati alkalmazását. A megye gazdasági feladatainak megoldása, az állandóan megújuló technika, technológia megköveteli a szakműveltség fejlesztését is, és a felhalmozott szakmai tudás, tapasztalat eddiginél jobb hasznosítását.

— Ha már ezeket mondja, gon- dolom. arra is tekintettel van: hogyan fogják ezt megvalósítani? Amikor ezt kérdezem, voltaképpen nem is a szervezet belső erejére gondolok.

— Nem hiába használtam több ízben a szolgálat szót. A TIT a közös célok megvalósítása érdekében valóban szolgálni akar, akár más intézményeket is kiszolgálva. Csak vegyék igénybe munkánkat, ne tekintsék ajánlkozásunkat gyengeségnek, vagy éppen az ellenkezőjének. A hatékonyabb munkavégzés érdekében szervezetünk igényli a közművelődési intézményekkel való tárgyi és személyi együttműködést. Az integrációra szükség van. A ma még szokatlan fogalmak — magában a gazdaságban is — létjogosultságot nyernek a kultúrában, ugyanígy az eszközök. Mert azonos a cél: a társadalom jobblétének a biztosítása, a feltételek megteremtése. Mi az eljövendőkben nagyon szeretnénk a községi kultúrhá- zakkal, könyvtárakkal együttdolgozni: előadásokat adni nekik, igényeik alapján. Megvan hozzá a szellemi kapacitásunk. Köszönet érte a TIT- tagságnak és mindazoknak, akik munkánkat segítették.

Sulyok László

„Rába-mámor Győrött.?"

A Ciklámen expressz gyors, pontos és tiszta. Mintha nem is a MÁV közlekedtetné (hanem ki?, például a szomszédos Győr-Sopron Ébenfurt vasutak, felesben osztrák érdekeltség, régi kocsiparkkal, légi vasutastisztességgel). Az állomáson nem vár senki, vendéglátóm jó előre jelezte, hogy este nyolc óra tájt, május 1. előestéjén, kötelezőnek tartja önmagára nézve a hagyományos autósfelvonuláson a részvételt. Ilyenkor parádés felvonulásokat rendez a helyi autóklub, felvirágozott, fellobogózott, kivilágított kocsikaraván halad lépésben hangos vidám dudaszóval körben a városban, belér-kitér az új lakótelepek monstrumai közé, mindenki az ablakban lóg ilyenkor, vagy a járdáról integet — a harnja- dik út az, ha maga és családja a felvonuló kocsisorban halad azzal az érzéssel, amivel tavaly is, tavalyelőtt is: „itt vagyunk újra, holnap május elseje!"

— Hogy viselik el a győriek a sikert?

A taxis hallgat a holnapi mérkőzésről. Az utas a pesti gyorssal jött, soha nem lehet tudni... „örülnek a jó győriek, igaz?" — kérdezem, hogy a lényegre térjek, hiszen miről lehet ma itt másról beszélni, mint a századik gólról, amelyet holnap rúg be valaki (később kiderül, szinÚtonjáró

U j idők

te mindenki Hannichra tippelt). „Szóval örülnek...”

— Jogos, nem?

De benne van már akár a támadás is, hiszen a kérdés lehet gúnyos is. Erősen markolja a kormányt, gyorsan haladunk éppen a Richards gyár előtt, de nem előre néz, hanem rám, hogyan folytatom? „Jogos, persze, hogy

jogos..." A nádorvárosi úgynevezett „hétemeletes” hatalmas üvegajtaján kézzel festett ugyancsak nagyméretű felirat: „Szeretettel köszöntik a Rába ETO játékosait a ház lakói!" Bent a lakásban már vendégként hallgatom az egyik szomszéd beszámolóját a Ferencváros elleni

győzelemről: „Tudod, mindenki annak örül legjobban, hogy egy vidéki csapatnak így sikerült, hogy épven egy fővárosi együttes, egy Fradi ellen és éppen az otthonában, hogy az egész év ilyen volt...”

Milyen volt?

Erősödik mással is a győri' tudat. Űj legendákat terjeszt a győri nép. A győri táncosok, a győri balett sikereiről, küzdelmeiről. A sikert is el kell valahogy viselni, lehet bután is, lehet úgy. hogy beépüljön mindenbe, hogy kötelezzen és ne felmentsen a további erőfeszítések alól! És van persze ellensúlynak gond is, gazdasági eredetű is, amikor a város, a Rába nyakán maradt saját hibáján kívül egy világszínvonalú termék. Ha a motorgyártás szóba kerül, mert mindig szóba kerül valahogy, a felelősség érződik, hangot is kap minden szavukban. Akkor is, ha a textilben, vagy a műbőrben „utaznak” és nem motorban. De a társaságok témái között természetes módon jön szóba akár két nőügy között is az új, kikísérletezett eredeti magyar motor, amely sok jó tulajdonsága mellett a környezetvédelmi mutatókban is győzedelmeskedik az eddigi Rába-Man motorok fölött! Mire büszke a győri ember? Az ETO-ra? „A GRABOPLAST most olyan leheletvékony műbőrt gyárt majd, hogy könyvkötésre is alkalmas. és jobb a japán azonos típusú műbőröknél...” A város kétségtelenül „ellenpontja” akar és tud is lenni egy sor ízig-vérig „butapesti” dolognak és nem csupán a Ferencvárosnak (a felsorolására nincs elég téri.

Minden mögött tehát a munka a főszereplő.

Rába-mámor Győrött?

focija

Munka, vállalkozás, kicsiben és egészen nagy méretekben. A győri balett önálló lett, a bécsi ünnepi hetek megnyitó előadását a bécsi színházban a győri táncosok adják, a lapok világbemutatóról írnak. És éppen ebben a városban él, fejlődik a kultúra egyik mostoha ága, éppen itt, ahol régen az úgynevezett „kalmárszellem" volt az úr.

„Produkálni kell...” — ez a jelmondat ma Győrött.

A május elsejei felvonulást innen is közvetíti a tévé, délben mindenütt ünnepi ebéd, de már negyed ötkor szinte mindenki elindul, aki a mérkőzésre ki akar jutni. Egyszerűen nem tudnak megmaradni otthon az emberek, senkit nem zavar a „derékig érő szél”, az eső. A szerdai mérkőzés alatt a panelházas Ady-városban egy-egy győri gólnál az utcára hallatszott az egyöntetű férfikiáltás. Azt mondják, akik akkor éppen az utcán jártak — többnyire nők, gyerekek, a férfiak a tévék előtt ültek — „fantasztikus volt, ilyet még nem hal-' lőttünk”.

Fél ötkor a stadion főépülete melletti parkolóba egy rollert sem lehetne beállítani, bent & nagy előcsarnok, a klubhelyiségek, az öltözőfolyosók, a presszó tele van emberekkel. Itt találkozhat a belépő valamennyi győri üzem vezetőivel, a hangulat feszes kissé, de nem izgatott, semmi előre ünneplés, semmi hangoskodás: mindenki

mindenkinek örül, hogy itt látják egymást, hogy ezt is megérték, hogy, „nem volt hiába...” Mi is? Ez a stadion, a munka, a bizakodás, a csapat, az edzőváltás... A játé- koskijáróban azt mondja a rendező:

„Nézze kérem, ilyen érdeklődés itt legutoljára vagy két és fél éve lehetett, amikor a Juventust fogadtuk... Hogy mi volt a holtpont? Egy DVTK elleni meccs, akkor voltak itt vagy négyszázan, most lesz huszonötezer nézőnk". A végeredmény a hivatalos vélemények szerint 21 ezer, de ezt másnap a másik taxis cáfolja. Egyáltalán itt mindenki mindent tudni akar pontosan, hogy igaz-e, miszerint a Szepesi sajtótájékoztatót tart a mérkőzés előtt és bejelenti, hogy nem ő, hanem Mészöly Ígérte, talán tréfásan: ha az ETO bajnok lesz, akkor ő gyalog, mezítláb jön le Győrbe... Ez a

sajtótájékoztató elmaradt, dot újabb legendák születnek szinte percek alatt: „Jövőre profi lesz a Rába ETO, önellátó, gyári támogatással, kísérletképpen... már kimentek a megfigyelők a Bayern Münchenhez..."

Mi rossz van ebben? Sem-' mi. Mindig o gondokra álmodik rá megoldást az, aki tenni sem rest. A sült galamb tényleg csak a mesében van, meg a viccekben, ez meg itt egészen más!

A két „közép” fergeteges biztatása végig tart, a századik gólnál — tényleg Han- nich lőtte — olyan hangorkán, hogy egészen biztos el- hallatszik Ady-városíg, örülhetnek otthon az asz- szonyok, de van itt kint belőlük éppen elég, sőt feltűnően sok a nő a nézők között. Szentest persze mindenki hiányolja, gól- özönt várnak, úgy ahogy megszokták az ETO-tói, ez is milyen újdonság? Éneikül már nincs győzelem? Az ETO úgy jár-kel a két kapu között, mint a henger, az eredmény is meggyőző, eldőlt minden, de senki sem akar hazamenni, a pálya tele emberrel, zöld-fehér színekkel: „

Gyertek ki... Bajnok csapat.... Józsi bácsi, köszönjük!” Fent valahol végre megjelennek a játékosok és az edző, őrületes üdvrivalgás. A város győzött a fiúkkal.

T. Pataki László

NÓGRÁD - 1982. május 8., szombat 7