Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
Angyalok clteráján Dsida Jenő emlékezete Fiatal jugoszláv képzőművészek A hetvenöt esztendeje született Dsida Jenő szinte kamaszangyalként lépett fel az erdélyi magyar irodalomban: egyenesen az iskolapadból érkezett, a játék örömével nyúlt a vershez — valósággal érződik sorai mögött a büszkeség mellyel egy-egy váratlan metaforára vagy ravasz rímre talált. Huszonegy évesen adta ki első verseskötetét: a Leselkedő magányt, majd még kettőt: Nagycsiitürtök és Angyalok citeráján című könyveit. Korán része volt az elismerés-, ben, egész fiatalon lett szerkesztője a Pásztortűznek, az egyik legnépszerűbb erdélyi folyóiratnak. Rengeteget olvasott és szavalt, megittasul- tan ízlelgette mestereinek és barátainak verssorait, önfeledt gyönyörűséggel hallgatta végig a hangversenyeket, légiesen erotikus szerelmek fogták körül, cigarettafüst és kávé mellett 'hajnalig vitatkozott a költészetről. Költő volt, „a költő” ahogy ezt a mesterséget ifjú lányok elképzelik. Egy egész irodalomnak a kedvence lett, már indulásakor hozzá szegődött a siker, mégsem volt boldog. Valami, a költői életformából következő elegáns búbánatnál keserűbb szomorúság járt a nyomában, s már első versei mélyéről is a hagyományos ifjúkori boldogtalanságnál feketébb fájdalom saj- gott: „Ifjak vagyunk, élünk, verekszünk, /s — nem segit orvos — megöregszünk. / Ö, be szomorú, jaj, be félek!/ vigasztalj verssel örök lélek.” — vallott fájdalmáról, félelmeiről, s ezek okozójáról: az elmúlásról.. Mert ez az életet minden pillanatával élvezni készülő minduntalan a halállal találkozott. Mint egész nemzedéke, ő is sejtjeiben hordta a világháború emlékének rémületét. Ezt és a fenyegető kor többi félelmét oltotta aztán örökös szorongássá, halálfélelemmé nehéz betegsége: veleszületett szívbaja. Életének így mindennapos rettenete lett a halál, s az alkatában örömre termett, de a korral és az elmúlás gondjával szembeszállni gyenge költő menedéket keresett, hol gyötrelmeit elfeledheti. Ezt a menedéket az idillben találta meg. Dsida idillje különös világ: ég és föld, opálos fényű túlvilág! misztikum és napsugaras földi realitás találkozik benne. E kettős fény játékában az álmatag angyalok dé- vaj lányokra kezdenek hasonlítani, a szerelmes lányok szájára pedig az angyalok gondtalan nevetését varázsolja a képzelet. Napsugaras mezei reggelek, rejtelmes erdei alkonyok, fiatalosan üde szerelmek töltik be Dsida világát. Daphnis és Cloé hazája ez a világ, határait Theokri- tos és Longos mérte ki valaha, az örök bukolika birodalma, ha magyar rokonát keressük, Csokonai Vitéz Mi- hályra gondolhatunk. Csak éppen a szürrealizmus modern képteremtő látásával felfrissített bukolika ez a világ, Dsida huszadik századi pásztori idillje. Pásztori idill: a halál közvetlen szomszédságában. Ebben a fenyegetett világban bontakozott ki igazán a kolozsvári költő tehetsége: alkotó ereje utolsó verseiben csapott igazán magasra, midőn már szívének kihagyó ritmusát kellett figyelnie. Ekkor írta meg azt a versét is: a Psalmus Hungaricust, amely korábbi költészetének fájdalmas és játékos dallama után a közösségi felelősség és a történelmi elkötelezettség morális elvét szólaltatja meg. Azt a hagyományos hangot idézi fel, amelyet a török pusztítással számot vető egykori énekes: Kecskeméti Vég Mihály ütött meg egykoron, s amely Kodály Zoltán fájdal- masg Psalmusában zengett a két háború között. Hitvallást tett, majd lassan búcsút. vett mindenkitől. Fiatalon távozott harmincegy esztendős korában. Sírfeliratát maga fogalmazta meg: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” Pomogáts Béla SZEPESI JÓZSEF: KATONA JUDIT: Viki — mese Halk fény sebezte éj nyüszít — macskaszem, ne félj. Lágy bajsza van, kis farka bojt-selyem. Vibrál a lámpafény — sétál a cirmos. Cincogó? Valahol itt lapul biztos, csak ne félj ! Álmában kuncog Vikiké. KÖVESI ISTVÁN: Mese a hét vitézről Hét fa bámulja önmagát, fagyban megőszült haját, öreg király hét, szép fiát - nagy útra küldte:,ki vitézibb.:. Csak állnak fönn a part fölött, ahová árnyuk költözött, nem tudták kétség s baj között Tisza-vízhez előbb ki érhet? Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Csillaghegyi reggel A hajnali fényt egy rebbenő tócsa tükre vetíti ezernyi sugárba széjjel befuttatva vele a földi teret jel ez a távolba harsanó nászüzenet szeret! szeret! szereti A szélhajszolt és szélkisért hét szép vitéz a vízhez ért s most esdekel a tavaszért, míg megtörik dinok varázslat. Testüket fagyok döfködik, dermednek jég alatt ölig, vesszőzi őket dér, amíg rügyes ujja int a királynak.:: Petar Barlsic: Virág és gyümölcs Darko Slaved A nagy fürdőzA álma Képeink a kiállításon készültek. A Szépművészeti Múzeumban bemutatkozó nyolcvan alkotó valóban fiatal. Legidősebbjük sincs negyvenéves, — B'ZTOS, hogy a kedves lakótársak között kell keresnie a tettest — mondta az író szomszédja, amikor aznap összefutottak a lépcsőházban, és igaza lehetett. Hiszen a kaput mindig bezárják, amint az a lakótelepi házaknál szokás, és ha egy idegen netán be is tudott volna surranni valaki mögött, nemigen vette volna magának a bátorságot, hogy a földszinti levélszekrényből kipiszkáljon egy borítékot. Nem könnyű feladat az! S már nem először fordult elő! Mégsem hihető, hogy egy idegen csak azért lopakodik be a házba, kockáztatva a tettenérést, hogy az ő levélszekrényéből kivegye a küldeményeket Lakótárs lesz a tolvaj, úgy bizony! Ezt bizonyítja az is, hogy az első borítékot a lift tetején találták meg. Ugyan miért dobta volna oda azt egy idegen? Jött a házmester, és mutatta a poros papírost: „Nem a magáé?” Naná! Majd az olasz- liszkal plébánosé! Amikor rajta van a neve. A kéthónapos késéssel megkapott hivatalos iratban arról értesítették, hogy tizenöt napon belül fizessen be ötven forintot „térképkészítési költséghozzájárulás" címén Nem fizette be. Már csak azért sem, mert el nem tudta képzelni, hogy az ő második A I eve ltol vaj emeleti lakását hogyan jelölik azon a térképen. A második levél eltűnéséről akkor szerzett tudomást, amikor a nagynénje meglátogatta Mátraszőlősről, és sírva állította, hogy levélben értesítette őt az érkezéséről, de bezzeg nem érdemel meg any- nyit, hogy kint várják az állomáson. Hiába bizonygatta az író, hogy nem kapta meg a levelet, hiszen, ha kapott volna, rohan az állomásra: a tánti csak hüppögött, sipákolt. Másnap aztán megvárta a postást, aki bizony emlékezett a levélre. „Bedobtam — mondta az öreg —, mert ugye nincsenek itthon, hát kinek tudjam átadni?" Tehát azt is ellopták. Most pedig az utolsó alkalommal egy nagy alakú küldeményét ügyeskedte ki a levélszekrény nyílásán a tettes. Az író ebben a dologban biztos volt, merthogy amikor délben elment itthonról még látta a sötétbarna tasakot. Csak nem volt nála a szekrényke kulcsa. Délutánra pedig már hült helye volt a borítéknak. Ki lehetett? Talán valamelyik gyerek? Bizony előfordulhat, fene a vicces kedvüket! Vagy a felette lakó, akihez egyszer felment, hogy megkérje: ne verje olyan hangosan a feleségét? Netán a lenti agglegény, aki meg hozzá kopogott be, mert a gyerekek ugrálása zavarta? Ezen morfondíroztak a szomszéddal a lépcsőfordulóban álldogálva, de nem tudhattak biztosat. — Majd én kilesem — mondta a szomszéd végül —, bízza csak rám. Nekem van időm. Legyen nyugodt, nemsokáig garázdálkodik az illető. A szomszéd szavában bízni lehetett, bár nem volt köztük különösebben szoros kapcsolat. Jónapot! Jónapot! És mentek a dolgukra. De az író tudta, hogy a szomszéd a ház mindenese. Szerelő, ügyintéző, rendteremtő. Nemhiába dolgozott a adóosztályon huszonöt évig, kemény, határozott emberként ismerte mindenki. És röntgenszeme volt: előtte a lakóknak nemigen lehetett titkuk. Tudta, ki szemetel, ki szaggatja le a liftben a tapétát, "de még azt is, hogy ki kihez jár be, s kihez nem! Másnap délután már jött is a hírrel: sejti, hogy ki a tettes, Reggel összefutott az agglegénnyel, aki éppen a szemetét vitte kifelé a kukába, és a vödörben egy nagy barna borítékot látott összegyűrve. — Azt a levelet ő is kaphatta — mondta az író. — Nemigen — kuncogott a szomszéd —, mert miközben beszélgettem vele, észrevettem, hogy a címzett nevében van egy s betű. Való igaz, jó szeme van a szomszédnak — gondolta az író. — Az agglegény nevében nincs s betű, az övében meg kettő is. Szóval az agglegény. — Majd én tettenérem — mondta a szomszéd és elmesélte, hogyan fürkészte ki adófelügyelőként a kiskereskedők titkait, hogyan jött rá a turpisságaikra. Ügyes ember lehetett annak idején, annyi szerjt. Másnap délelőtt, miközben az író egy • tárcanovellát próbált összeeszkábálnl arról, hogy lopják a leveleit, ragyogó ötlete támadt. Ez ám a csapda! Előkapott egy borítékot, néhány üres papírral kibélelte, és beleszórta a karácsonyi diófestéshez vásárolt ezüstport, amit egy hétig nem tudott lemosni annak idején a kezéről. A borítékot megcímezte saját magának, de még De sokan vannak huszonévesek, akik alighogy elvégezték a főiskolát. Vannak köztük akik már rangos elismerések, díjak birtokosai, és vannak kevésbé ismertek, olyanok, akik először szerepelnek külföldi bemutatón. Olajjal kollázzsal, dróttal, llilllllillllllllilllllll" bélyeget is ragasztott rá, hogy igazán hiteles legyen. Miután elhelyezte a levél- szekrényben, közel a nyíláshoz, hogy könnyen ki lehessen halászni, becsöngetett a szomszédhoz. De az öreg nem volt otthon. Este az író hangosan elnevette magát, amikor megpillantotta az üres levélszekrényt. Szóval a barátunk bekapta a horgot! Ismét becsengetett a szomszédhoz, de csak az asz- szonyt találta otthon. No nem baj, ráérnek. Másnap a szép kora nyári időben az író a ház előtt végre összefutott a szomszéddal. — Képzelje el szomszéd, mit találtam ki... — kezdte vidáman, de a másik közbevágott. — Jaj, ne haragudjon már, sietek — hadarta. — A feleségem elküldött a gyógyszer- tárba, mert ez a nyavalyás ekcéma már megint előjött... ÉS felemelte kesztyűbe bújtatott kezeit. Az író mozdulatlanul nézte az elsiető szomszédot, és arra gondolt, hogy minek ír az olyan, aki nem ismeri az életet. Nógrádi Gábor ragasztással, vegyésztechnikával dolgozó festők, márványt, bronzot, fát faragó, üveget, anyagot formáló szobrászok. Munkáikban, stílusok keverednek, sok a szürrealista és a realizmushoz közeledő, figuratív ábrázolás festészetükben. Szembetűnő, hogy ezek a fiatal jugoszláv művészek — az Európa-szerte elterjedő új stílus szellemében — mintha felhagytak volna az absztrakt kifejezési móddal, s jobban közelednek a tárgyilagoshoz, a valóságoshoz. Legyen bár kiindulási pontjuk a realitás, vagy akár a szürrealizmus. Szívesen közlik mondanivalójukat figuratív ábrázolási for* mában. Tematikájuk is emberközpontú — az ember és a természet viszonyát, konfliktusait ábrázolják előszeretettel-. Szobrászatuk erőteljes és kifejező. Egyikük-máslkuk az elvont, asszociatív plasztikát műveli — „másokat a bál- ványszimbölika, a primitív szobrok'ihletnek meg, vagy a forma-ritmus művészi problémái érdekelnek”. Kísérletezésük során a részletektől mentes elemi formához jutnak el. A kiállítást rendező Boris Vizitin így vélekedik: „néhá- nyan a tárgyhoz a témához ragaszkodnak, másokat viszont inkább a módszer és a technika köt le. Vannak, akianek munkáiban már azonnal fölfedezhető a megformálás erőteljessége és valami eredetiség, melyhez még az ihlet erejo is járul. Á fiatal jugoszláv képzőművészek tárlatán 101 művet állítottak ki. NÓGRÁD — 1982. május 15., szombat
