Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-11 / 85. szám

Megtörtént képtelenség

JAMES,

az első magyar holdutazó

Mutatósán öltözött, sötét kalapos férfiú álldogál a szerkesztőségi folyosón.

— Kit tetszik keresni?

— Hát... — méricskél a tekintetével. — Nem tudom, ér- dekli-e magukat az az ember, aki először járt a Holdon?

Ennek fele sem tréfa, villan fel bennem és szobámba invitálom. A fotelban természetes otthonossággal elhelyezkedik, majd nekem szegezi a kérdést.

— Tudja, ki járt először a Holdon?

— Valamelyik amerikai... — próbálnám jártasságom fitogtatni.

— Nem — csattan fitymáló- an az öreg hangja. — Tényleg nem tudja, ki volt az az ember?

Megtörtén bámulok magam elé:

— Miért tagadnám?

Erre az emberke kihúzza magát a fotelban:

— Pedig itt ül maga előtt. Én vagyok az. — Szemei kékek, mint az Adria vize. Csak szembogarának felső széleit takarják el ferde szemhéjai, s eképpen úgy fest, mintha tekintete minduntalan felakadna.

Döbbenten esik le az állam • közlés hallatán, miközben az emberke kitartóan vizsgál fénytelen szemeivel. Mit akar ez tőlem? A bolondját járatja velem ?

— Gratulálok — nyögöm ki az elismerést, s látom vendégem megkönnyebbedett. — Hogyan történt?

— Találja ki! Maga okos ember.

— Azt hiszi ? ... Hiába erőlködöm. Nem megy.

— Segítek — siet szolgálatomra. — Mi a leggyorsabb a világon? i

— Az űrhajó.

— Nem.

— Akkor a fény — szedem össze magamat, meg fizikai ismereteimet.

— Van annál gyorsabb is.

— Ugrat? — kérdezem hangosan, közben arra gondolok: miért fürkész ez az ember olyan megszállottan?

— Jól van, no — szán meg végtére. — Megmondom magának, mivel repültem. A gondolattal. Az még a fénynél is gyorsabb.

Kezdem csodálni ezt a másfél méteres óriást, aki mesélni kezd.

— Képzelje el, a Holdra olyan nagyságú ejtőernyővel szálltam le, mint egy abrosz. Amikor Holdat értem, már rajtam volt az űrruha meg a nagy csizma. Az járt a fejemben, hogyan járok bennük. No, és hogyan mentem, mit gondol? Jól van, ezt is megmondom. Ügy lépkedtem a csizmákkal, mintha a levegőben járnék. Körülbelül öt-hat lépést tehettem meg, amikor egy mélyedés széléhez értem. Lehetett vagy egy méter húsz centi széles. Hogy ugróm én azt át? De, ugye, nincs visszaút, meg kell próbálni. Hátramentem öt métert és nekiszaladtam... Mit gondol, sikerült?

Már nem szeretnék végképpen ostobának látszani, válaszolok a kérdésre:

— Persze, hogy sikerült.

— Tíz métert ugrottam —,

folytatja mesélőm szenvtele- nül az elbeszélést. — Aztán mentem tovább. ! Egyszercsak két alak áll előttem. Kezükben kalapács. Az egyiknél karó is volt. Felnyitják az űrsisakomat és megkérdezik a nevemet. Mondom: Tóth János vagyok. Rendben van — felelik. Akkor erre a karóra felírjuk: Tot James, és a mai dátumot: 1969. július 9. Emlékeztetőül.

A történet fordulata újra kiváncsivá tesz:

— Miért így írták a nevét?

— Azt csak ők tudják. Egyébként nemzetközi nyelven van. eszperantóul... No, aztán Visszarepítem Oroszországba és...

— Ne haragudjon — vágok közbe —, de miért éppen.oda?

— Mert Indulni is onnan indultam. Az oroszok adhatták rám az űrruhát is. De folytatom. Amikor ■visszaérkeztem,

rengeteg ember vett körül. Felnyitották az űrsisakomat, fö- lémhajoltak és egy férfi megkérdezte a nevemet. Csak any- nyit mondtam: ungaris, Hungária és abban a pillanatban már itthon is voltam. A gondolat sebességével.

— Gyönyörű élmény — nyújtom el a szavakat. — Megírhatom ?

— Azért jöttem. És jó lenne szólni a televíziónak is! Szeretném, ha filmre vennék a tízméteres ugrásomat. Csak hozzák létre itt ugyanazt a vonzóerőt, mint amilyen a Holdon van. Aztán szeretném, ha elvinnének Oroszországba, hogy megkérdezhetném azt a férfit, aki a sisakomat felnyitotta, emlékszik-e még a szavaimra. És háza akarom hozni azt a karót is a Nemzeti Múzeumból, amin a nevem, meg az utazásom időpontja rajta van.

— Nem is mondta, hogy múzeumban van az a karó.

— Az amerikaiak hozták le magukkal... No és ha már segít nekem, elárulom magának: Pesten utcát neveztek el rólam. Láttam a táblát. Rá van írva: Tot James utca... Azt majd egyszer meg kell változtatnunk. Hiszen mégis csak Tóth János vagyok.

— János bátyám! — nyújtom búcsúzásra a kezem. — Ami tőlem telik, megteszem.

S Magyarország és a világ első hold utazója elégedetten szorítja meg jobbomat, apró alakját íjként feszíti ki és lassú, fenséges léptekkel távozik. Büszke és öntudatos, ahogyan a nem mindennapi emberekhez illik.

*

Lám-lám, tisztelt abszurd szerző elvtársaim! Miért tépjük agyunkat a lehetetlenebbnél lehetetlenebb történetekért? A nyugdíjas bányász történetével a legrafináltabb elme is csak ólomlábakon tud versenyezni.

Sulyok László

Várkastély a Bodrogközben

A Bodrogköznek csaknem

mértani közepén, Sárospataktól és Sátoraljaújhelytől szinte egyenlő — mintegy 30—40 km távolságra emelkedik Pácin vára. Vonzerejét elsősorban hatalmas, értő gonddal kialakított parkja és izgalmas történeti-építészeti múltja jelentik. Bár ezen a hegyvidéken maga a természet a legősibb és legtalálékonyabb „kertépítő”, Pácin várkertje, parkja híven tükrözi az alapjaiban reneszánszkert- és térbeli elképzeléseket. Sajnos, ma már arra nincsen lehetőség, hogy a hatalmas parkot olyan különleges növényekkel telepítsük be. mint annak idején hatalmas vagyonú gazdái. De még így, jelen formájában is a természet igen sokat megőrzött az eredeti szépségből és változatos gazdaságból.

A romantikus, hatalmas parkból erőteljesen, az eredeti értékeket, szépséget mindjobban hangsúlyozni kívánó ötletességgel 1962/63-ban helyreállított várkastély lenyűgözően tűnik elénk. Láttán első pillantásra megértjük, miért tartják a szakemberek Pácin várát áz úgynevezett felvidéki reneszánsz egyik legeredetibb példájának.

Pácin várát 1581—1591 között építette Mágóchy András, akinek a dúsgazdag, 300 000 holdas birtokkal rendelkező Alaghy Judit volt a felesége. Az építkezés 1581-es kezdését hirdeti a volt főhomlokzaton elhelyezett családi címer, alatta magyar nyelvű felirat: „Bátorságos az istent felni veszedelmes ele- ne élni”. Az épület építészeti díszítései, elsősorban a kőfaragások erősen emlékeztetnek az erdélyi mesterek munkálta, például a tornyokon elő;

került vakárkádokban növényi motívumokból szőtt faldíszítések, az úgynevezett sograffi- tók, a felső-magyarországi várak és kastélyok jellegzetes, kedvelt faldíszítései természetesen harmóniában ötvöződnek.

Nem sokkal a vár építésének — helyesebben a valahai középkori alapokon nyugvó vár reneszánsz stílusú újjáépítésének elkészülte után meghalt építtetője, Mágóchy András. Felesége, a szép, művelt és szellemes nagyasszony hírében álló, Alaghy Judit Rákóczi Zsigmonddal lépett új házasságra. Végrendelete szerint Pácin várát nem a Mágóchy, hanem az Alaghy

család örökölte, és ezzel gyakorlatilag elkezdődött a vár életében a félszázadonkénti tulajdonosváltozások sorozata. E ritka értékeket egyesítő várunk csodával határos módon szerencsésebb volt, mint számos

sorstársa, hton égett le, nem

dúlta fel a folytonosan kiújuló belháborúk vihara, sőt, változó tulajdonosai viszonylag rendszeres időközönként átépítették, felújították, alkalmassá tették a különböző korok diktálta „modern” esztétikai és kényelmi kívánalmainak kielégítésére. így például Alaghy Ferenc — az emeleten látható évszámos és címeres ajtókeret tanúsága szerint már 1591-ben jelentős átalakításokat végeztetett, a kastély egyes termeinek díszítéseit gazdagíttatta. 1636-ban a Sennyey család birtokába került, és tovább folytatódtak a belső rendezkedések. Ez a fő közlekedési útvonalaink irányából némiképpen kieső, ritka szépségű és értékű műemlék ma már autóval autóbuszon, változatos turistautakon könnyen megközelíthető. és bátran állíthatjuk: felkeresése megéri az időt és a vadregényes utakqn tett emlékezetes sétát.

Révy Eszter

Hagyományok, népszokások Palócországban

Kedves szép szokásaink, néphagyományaink! A régi, népi életről való tárgyak, eszközök, színesre szőtt mesék, fordulatos mondókák. Öriz- zük-e kellő tisztelettel, ápoljuk-e rohanó napjainkat szebbé, hangulatosabbá tevő szándékkal?

A szoba, ahol ülök, emlékeztet. Nagyanyáink, ükapáink dolgos hétköznapjaira, cifra ünnepeire. A sarokban, szalmából font bubojék (tojástartó), a polcon, a falakon régi mozsarak, festett tányérok ékeskednek. Egy mai modern lakás féltve őrzött díszei. Egy modern lakásé, ahová szinte észrevétlenül lopakodik a sonkaszagú, tavaszbontó kedves ünnepünk, a húsvét.

Induljunk hát hagyománykeresőbe, szokásidézgetőbe! Ismerkedjünk Palócország népének múltjával, olykor a nyomor, a nélkülözés szülte emlékekkel.

Mindezek gazdag tárháza a kilencvenegy esztendős balassagyarmati Palóc Múzeum, amelyet Nagy Iván neves történész, horpácsi földbirtokos alapított. Megindult a gyűjtőmunka, adományozott a falu embere értéket, de igen sok. kacatot is. Aztán összeállt a kincset érő gyűjtemény, de a második világháború alatt szinte teljesen elpusztult. Szegényebbek lettünk, mert sok, a múlt század elejéről valló tárgy, eszköz, viselet eltűntével, egy kor tűnt el az utódok elől, amelynek darabjait fellelni ma már lehetetlen.

Barangolunk a múzeum kiállítótermeiben. Színes pompájában, teljességében tárul elénk a megyében található 16 népviselet, többféle öltözettel. Oly szépek a hímzett pruszli- kok, ingvállak, hogy mai viseletként is megállnák a helyüket egy-egy ünnepi alkalomra. Aztán a lakáskultúra praktikus tárgyi emlékei, a komódos, lócás. tornyosra vetett ágyas palóc szoba meghitt régi időket árasztó hangulata. Egy-egy stílusjegye modern bútordarabjainkon is látható.

Továbbélő hagyományok. Jellemző-e ez a szellemi kultúrára is? A kérdésre a választ dr. Zólyomi Józseffel, a

múzeum igazgatójával keressük. A „kincstárban” nagyon

sok lejegyzett népszokás található, amely naptári ünnepekhez fűződő hagyományokat, a családi ünnepek szokásait eleveníti meg. Érdekes, hogy egy-egy szokás hatvan esztendő elteltével mily nagy átalakuláson ment keresztül.

De nem merül feledésbe, és ez a fontos. A nagymama karácsony estéjén, annak idején almát szeletelt a család valamennyi tagja számára.

Összetartó erő rejtőzött ebben a szokásban. Ma az unoka, e meghitt estén, már utódainak, gyerekeinek nyújtja át az almaszeletet. S bár erejében

nem hisz, mégis ápolja e kedves, szép szokást. Amolyan tisztelet az elődöknek.

Kopogtat a tavaszbontő,

kedves ünnep. A húsvét. Talán kevesen tudják, hogy a ma már finomkodóvá vált szertartások mily nagy jelentőségűek voltak régen. A húsvéti népszokásoknak, ünnepségeknek megyénkben is nagyon sokféle változatával találkozunk.

A régi ember számára a tavasz ünnepe a virágvasárnappal kezdődött. A szent virág a barka volt. Ipolytarnó- con például a családok minden tagja lenyelt ezen a napon pár szem barkát, hogy megelőzzék a torokfájást. A lakásban azonban nem tűrték meg a virágot, nehogy elszaporodjanak a legyek, vagy megdögöljenek a libák. A virágvasárnap másik nevezetessége a kiszehajtás volt. Az emberek a szalmából készített bábut elégették, vagy bedobták a vízbe. A bábu vitele közbeni énekek a böjti étel — a savanyúleves — és a húsvéti étel — a sonka — behívásáról szóltak. A Palóc Múzeumban végigsimítjuk a megmentett kiszebabát — hagy legyen látnivaló a maiaknak is!

A nagyhét az asszonyoknak —, s valljuk be ma is így van

„Haj ki kiszi, haj ki”! — idézi a régi mondókát Iyomi József múzeumigazgató.

dr. Zó„Itt a tojás, hímes tojás” — Szabó Györgyi gyűjteménykor ■elő vizsgálat alá veszi a szép mívű húsvéti műremekeket.

A múzeum kiállított tárgyai között pompázik a palóc ünnepi viselet — kép: kulcsár — .

—, a takarítást jelentette. A lakást újrameszelték, kisöpörték belőle a tél áporodottsá- gát, megcsinálták a nagymosást. Az ünneplés aztán nagyhét csütörtökön éjjel kezdődött. Ilyenkor a ház lányai rózsavízért mentek a patakra, amiben aztán reggel az egész család megmosakodott. A húsvétvasárnapi szokások közül említésre méltó, hogy ekkor nem volt szabad más házához menni, mondván, az idegen szerencsétlenséget hozhat a ház népére. A locsolko- dás, a másnapi vigasság, már ezen az estén megkezdődött. Érsekvadkerten a legények házról’ házra járva, minden lánytól tojást kértek. A lo- csolkodás is eltért a maitól, hiszen a legények kölni helyett kútvízzel öntözték meg a lányokat, akik hiába mene- kedtek a padlásra, nem menekülhettek a teli rocskáfe elől. Az ajándék: szebbnél- szebb hlmestojás!

Ezek a hagyományok ma már csaknem teljesen eltűntek és nem maradt más belőlük, csak egy-egy öreg szavai által felidézett szép emlék, egy kis nosztalgia a múlt iránt.

És mi maradt nekünk, fiataloknak? Elegánsan csomagolt illatos kölni, esetleg valamely tréfásabb kedvű locsol- kodó jóvoltából egy pohár csapvíz.

Kiss Mária

NOGRAD - 1982. április 11., vasárnap 5