Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
Szombati társasjáték Mondjuk: rumli’ Mottó: „Minden szóról eszébe jut valakinek valami" Beszélgetés Amerigo Tóttal í. Az „ősrumli” azzal vette kezdetét, hogy egy vállalkozó szellemű elődünk lehuppant a fáról a földre, s megpróbált fölegyenesedett tartással közlekedni. Vicsorgások, nyüszítések kísérték kezdeményezését. Akadtak, akik jójíora csonthéjas gyümölcsökét hajítottak csapzott fejére, hogy elkábítsák nyugtalan szellemét Nem sikerült. Így hát rövidesen követői akadtak, s a rumli beállott. Zápult elméjű őseink próbálták erőnek erejével visszacibálni merészebb társaikat 1 a fára, emezek viszont lefelé rángatták a maradni vágyókat Utóbb a viaskodás eldőlt, de azóta a rumlik ismétlődnek. Némelyek menni akarnak előre, mások ellenben megpróbálják tartóztatni őket. Tusakodásuk közepette hol az egyik, hol a másik fél csap égy-egy nagy rumlit. Följegy- zések tanúsága szerint nagy rumlizó volt — az előre menő fajtából — egy Spartacus nevű illető, aki majdnem felborította az Apennineket Századokkal később nem átallották olyan bolygatók színre lépni, akik az emberek világképében okoztak rumlit Ilyet tett egy Kopernikusz nevű férfiú is, többek között. Még később évezredes rendeket forgattak föl, s idéztek elő alapos rumlikat Cromwell, másutt Danton, Robespierre, egyebütt Kossuth névre hallgattak a nyughatatlanok, de hajnalig sorolhatnánk még. Ember aligha lehet meg rumli nélkül. Már azzal Is, hogy megfogan. Halála is rumlival jár. Lényeg, hogy a két Időpont közt rumlit csak a nagyobb rend kedvéért csapjon. — mól — •A kisorsolt szót Németh Lajos, Salgótarján Posta út 4. szám alatti olvasónk küldte be. Nyéreményét — egy 100 forintos könyvutalványt — postán küldjük el! Továbbra is várjuk olvasóink ötleteit! A javasolt szó — a mellékelt szelvényre ír2. X. ráébredt arra, hogy mit kell tennie. Elhatározta, hogy rumlit csinál. Elsősorban feldöntötte könyvespolcát, és széjjelszórta szobájában bélyeggyűjteményének féltve őrzött darabjait. Azután ki-* mászott az ablakon, és úgy ahogy volt — pizsamában — dolgozni indult Jót derült kollégái naivitásán, akik némi kétkedés után elhitték, hogy ruhája a legújabb norvég utcai viselet, mellyel kint élő unokanővére ajándékozta meg. X. nem érte be ennyivel. Mivel idegen- vezetőként dolgozott minden lehetősége megvolt rá, hogy valóra váltsa nagy álmát Alig várta, hogy elindulhasson az első csoporttal városnéző sétára. „Meine Dame und Herren” — köszöntötte németül a kiskunfélegyházi borkombinát kirándulócsoportját melynek tagjai csak akkor kezdtek reklamálni, mikor a program szerint beígért Mátyás-pince helyett X. a kőbányai „Makk 7-eshez’” cimzett késdobálóba vezette őket. Később azonban e változtatás már senkit sem zavart, sőt egyöntetűen helyeselték, hogy a Bazilika megtekintését cseréljék fel az egykori zuglói bordélyház romjainak megcsodálásával. Azért akadt a csoportban, akinek nem nyújtott esztétikai élményt a józsefvárosi bérházak felkeresése. Ez az Illető feltárcsázott egy ismert számot. . . Mikor a helyszínre (a csepeli téglagyárhoz) érkező ápolók kérdőre vonták, X fölényesen válaszolt: Uraim, tudják önök, milyen unalmasan telt volna el a nap, ha minden a megszokott rendben zajlik?] — tér va — április 17-ig küldhető be szerkesztőségünk elmére: Salgótarján, Palócz Imre tér 4, 3100. (A borítékra kérjük ráírni : „Egy szóval is nyerhet!”) Szombati társasjáték című rovatunkkal legközelebb április 24-i számunkban jelentkezünk. 3. A nehéz, kemény, békebeli gumilabda a jól irányzott lövést követően eltalálta az antik faliórát, mire az a falból kiszakadva rázuhant a rádióra. A kecses kis vékonylábú asztalka a teher súlya alatt hangos reccsenéssel adta meg magát sorsának, földre rogyván a rajta lévőkkel együtt öcsémmel — az ominózus lövés megeresztőjével — rémülten meredtünk a szállongó porfelhőben a jókora romhalmazra. — Miattad van, te balfácán! Vetődni kellett volna — okított ki, hamarabb eszmélve. — Még neki áll feljebb! — öntött el a méreg. — Gyere Inkább, vessünk véget ennek a rumlinak. Előbb a hozzávetőlegesen hétszázhuszonhárom darabra tört órát próbáltuk összeilleszteni, ám erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyultak. A rádióból úgy meredekek a csövek, mint egy légvédelmi gépágyúból és a korábban négylábú asztalka is mintha százlábú lett volna. Egyszóval a szoba csatatérjelleget öltött és a berendezés egy része igencsak háborúra emlékeztető károkat szenvedett: Vérbeli rumli volt! — Tudod mit— javasoltam. — Hagyjuk az egészet a fenébe. Mintha magától szakadt volna le az óra a falról! Délután apánk azzal fogadott, hazaérkezésünk után, milyen jó, hogy nem voltunk odahaza, ugyanis leszakadt a az óra és mindent összetört, ami alatta volt. Elszörnyedtünk. Főként azon, hogy az ég is le nem szakadt az órával együtt... « — h ■ L MONDJUK! 7 ■ Amerigo Tóttal szállásán: az Intercontinental Hotel tizedik emeleti lakosztályában találkozik a riporter és a fotós. Tot — zokniban jár-kel; súlyos polyneuritiszból lábadozik. Tavaly ilyenkor már-már félő volt, hogy munkájában Is akadályozni fogja a mozgásszervi bántalom, most láthatóan sokkal jobban érzi magát. — Akárcsak tavaly, ezúttal is vendégként tartózkodik Budapesten. Valójában: vendégnek érzi magát itt, a Duna- parton? — Ott épül a házam — mutat a túlsó oldal, a Vár felé — Igaz, olyan csigalassúsággal épül, hogy tán meg sem érem. Persze, ez csak rossz tréfa, gondolom, nemsokára beköltözöm. S attól kezdve több időt töltök itthon. — Azt mondta: itthon. Tisztán, akcentus nélkül beszél. Holott kerek ötven esztendeje él külföldön. Akad olyan külföldre szakadt hazánkfia, aki három-négy év múlva már idegen hangsúllyal beszél. Mi a véleménye erről? — Látja, véletlenül mondtam, hegy idehaza; dehát: így gondoltam. Én fél évszázad után is magyarul gondolkodom. Szégyellje magát, aki néhány év alatt elfelejti az anyanyelvét. A legkifejezőbb, legtömörebb nyelv a magyar. Sok más nép mennyiyel bonyolultabban, körüiírtabban fejezi ki magát! — ön tizenkét érivel ezelőtt egy Fejér megyei községnek, Fehérvárcsurgónak ajándékozta Madonna-szobrát, amelyet azóta Csurgói Madonnaként ismernek. Mi késztette erre? — Fejér megyei parasztgyerek voltam. Szüleim, nagyszü- leim mind ott éltek-haltak. Igaz, amikor ismét ott jártam, nyoma sem volt zsúpfedeles szülőházamnak; apámat még a fasiszta időkben agyonverték, anyám utánahalt. Elszakadtak a kötelékek. A valóságos kötelékek. De bizonyos kötelékek elszakíthatatlan ok. Sem háború, sem tömeggyilkosság, sem ódon házacskák pusztulása nem elég hozzá. Ügy vagyok ezzel, ahogy Tompa Mihály megírta: nekem is két hazát adott az isten. Divat —vagy közösségteremtő erő? A fiatalok és a népművészet A huszadik életéven Innen és túl sajátos szerepet kap az ének és a tánc. A fiatalok izmaiban annyi a mozgásra szánt energia, sodró lendület, hogy ellenállhatatlan kényszer viszi őket a ritmus és a dallam hullámaira; ebben a korszakban a tánc, a mozdulat az önkifejezésnek is eszköze. így voltunk ezzel mi, mai felnőttek is, koplalós, fá- zós, háború utáni egyetemi éveinkben annyit táncoltunk, hogy nagy határ mezőt meg lehetett volna művelni annyi energiával. De a mi Ifjúságunk idején még „közösségi" jelleget viselt mipden táncos alkalom, lányok és fiúk nem a párjukkal, hanem diáktársaikkal, csoportosan mentek szórakozni. Az Idők során aztán kialakult a szórakozás páros formája, az „együttjárás”, s ezzel az elszigetelődés, néha a páros magány is. De sok kislánynak hullott le szerelem nélkül a pártája, csupán azért, hogy legyen kivel diszkóba járnia! És de sok unott, fásult párt lehet olykor táncos helyeken látni, akiknek akkor sem lenne mondanivalójuk egymás számára, ha történetesen nem harsogna túl minden emberi közlést a zene üvöltése. „HEJ RÓZSA, RÓZSA, ÉKES VAGY. .. ” Pár éve azonban az igényesebb, közösségbe vágyó fiatalok — néhány művelődési ház megértő vezetői segítségével — meglelték a magukhoz méltó formát az erdélyi táncházak itthoni meghonosításával. A fiatalok és a folklór felvirágzó kapcsolata nem divatból, nem is nosztalgiából született, hanem elsősorban a közösség és a szórakozás esztétikus formái utáni vágyból. A táncházba nem kell partnert vinni, annyi a csoporttánc, hogy még az sem marad kettesben, aki már karikagyűrűt hord: a zene nem üvölt, s ha elhalkul a közös dalolás, beszélgetésre is nyílik alkalom (a táncházba járóknak kicserélendő gondolataik is vannak); ott nines alkoholfogyasztás, különben is a népművészetből az azt létrehozó szellemiség árad: ott mindenki rendesen, illedelmesen viselkedik, annál is inkább, mert nincs sorompó a nemzedékek között, oda a népi kultúrához vonzódó felnőttek is bebocsátást kapnak, s előfordul, hogy a nagypapa az unokájával ugyanabban a körtáncban térül-fordul. A táncház a legdemokratikusabb közösség is, ott senki sem kérdi, ki milyen iskolát járt, milyen munkát végez, a népzene szeretete az összetartó erő. Amilyen gyors sikerrel terjed a táncházmozgalom a városokban, sajnos, éppoly tartózkodó vele szemben a falu. Mintha a falusi fiatalok félnének, hogy elmaradnak a „világszínvonaltól”, ha újra befogadják, ami korábban az övék volt, és inkább füstös diszkókban, rövidital mellett üldögélnek vagy faarccal vo- naglanak a zajos zenére. „SELYEMSÁR HAJA, GYÖN9YKOSZORŰJA...» A népi kultúra tehát a táncházból kiindulva nyerte meg a szebbre vágyó fiatalok szívét, és innen indult a tárgyi népművészet diaclalút- ja is. Ez utóbbinál már a világszerte hódító divat is szerepet kap, de száz méterről meg lehet látni, hogy a hímzett kendőt, széki szoknyát viselő kislány valamelyik táncház közösségébe tartozik-e vagy sem. Mert a dalokon, balladákon edzett ízlés nem tűri a stílustalan- ságot A kifinomult szépérzék már vigyáz a ruhadarabok összhangjára, színek, motívumok harmóniájára. (Bár a farmernadrág Is népi viselet — Amerikában —, és fiúkon nálunk is „elmegy” bekeccsel, kucsmával; jó ízlésű lány nem hord farmert hímzett keszkenővel. A diákszobákba bekerülő kancsók, faragások sem tűrik soká a fogfájós kiskutyák, absztrakt plakátok s egyéb harsány tárgyak jelenlétét.) Ilyen és hasonló példákat sorolhatnánk még: valóban akadnak fiatalok, akik a tárgyak gyűjtésében csak divatot követnek, ám a folklórt felkaroló többség fokozatosan hozzánő a művészethez, melyet önmaga számára felfedezett. „SZIVÁRVÁNY HAVASÁN FELNŐTT ROZMARING- SZÁL. .. ” Vannak, akik nacionalizmust gyanítanak a népi kultúra felvirágzásában. Mások anakronizmust emlegetnek, mondván ha nincs már paraszti életforma, akkor olyan a népművészet, mint a vágott virág vázában... Csakhogy a nép paraszti életforma nélkül is nép marad. A nép: mi vagyunk, mindannyian. Szivünk joga, hogy felmenőink kultúrájának gyökereiből szívjuk éltető nedveinket, hogy tiszta forrásból merítsük italunkat. 8 NOGRÁD — 1982. április JQ., szombat Nádor Ilona felvételei — Olaszországban él, de magyarul gondolkodik, szülőfalujában már egy göröngy sem a régi — mégis odavezetett az útja, katolikus Madonnát és Kisjézust alkotott, a katolikus templomnak adta, holott ön reformátusnak született. Csupa egymásnak ellentmondó érzelmi kötöttség, összeegyeztethető-e mindez valamiféle harmóniává? És nem szült-e sértődöttséget, félreértést az adományozás? — A falubeliekben van valami, ami jó értelemben régi: nem elemeznek, nem töprengenek, hanem örülnek, aminek örülni lehet. Alighanem örültek annak is, hogy' hírnevet A népművészet pedig minden ellenkező hiedelemmel szemben: internacionális. Motívumaiban, formáiban, jóllehet jellegzetes, sajátos, de életérzésében, természetközelíégé- ben, finom bájában a különféle népek érzéseinek azonos elemeit hordozza. Ki tudná szétválasztani a szivárványhavas két oldalán felnőtt rozmaringszálat, ha csak azt nézné, hogy milyen harmat- csillogású a dallam, milyen gyöngéd a szerelmesen epe- kedő szó, milyen mély húrokon zúg a bujdosó bánat? A népművészet földközeli és emberi. A városok kőtengerében felnőtt fiatalnak napfényt, kék eget. erdőzúgást ad. önvédelmet, Immunitást életformánk ártalmai ellen. És főként: közösséget egy atomjaira széthulló, elidegenedő világban. Menekvést a magány elől. A páros magány elöl is. Végül: a cselekvés lehetőségét A népművészetet alkotni lehet: az alkotók kedvet kapnak a faragáshoz, hímzéshez, szövéshez. Munka közben beszélgetni, dalolni is lehet. Megannyi alkalma mindez a közösségteremtésnek. A népi kultúrára rálelt fiatalok a harmóniát is meglelik maguk körül és önmagukban. Bár segítenék őket ebben mindazok, akiknek módjuk és lehetőségük van rá. Bozóky Éva szerzett fiuk Idevalósinak tartja és vallja magát, hogy magyarul beszél és érez fél évszázad után Is, s hogy híressé tette a környéket ajándékával. Bcdajkról is idejárnak a hívek!... Tudja, hogy nevezett engem egykori szivbéli barátom, VI. Pál pápa? „Kálomista kommunistának”. Így emlegetett: „A mi eretnek barátunk”. Nem pejoratív jelzőnek szánta. S amikor a Madonna Csurgóra került, lejött Lékay László bíboros, imádkozott a szobor előtt; a helyi református pap is ugyanott mondott imát, és amikor karonfogva elhagytuk a templomot, éreztem, hogy mindannyian ugyanazért fohászkodtunk: bék ess égés életért. Nem vagyok érzelgős alkat, de... tudja, mi fogott meg engem mifelénk — mármint Magyarországon? Az, hogy a világ egyre fázósabb eseményei között Is Jól, békésen élnek az emberek. Amerigo Tot most 72 éves.' Betegségéből lábadozik. Üldögél, fel-felpattan, kinéz a sarkig tárt hatalmas ablakon. Pontosan átellenben, a Táncsics utcában épül a háza. A sűrű, nyúlós ködben aligha vehetők ki a körvonalai, de ő már mintha odahaza erezné magát, ötven éve, húszévesen, de messzire került szülőfalujától ! Igaz: Róma földrajzilag közel van Budapesthez; nyaranta sok magyar üdül odaát, mégis: Tóth Imre híre csak nagy sokára ért idáig. Akkor már Amerigo Tótként ismerték világszerte. Azóta tárlata volt a Műcsarnokban, kisplasztikái — a művész ajándékai — állandó kiállításon láthatóak a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. A pécsi uránvárosban áll gigantikus mobilja az ’967-ben tragikusan elhunvt Vladimir Komarov űrhajós emlékére. S akik még nem ismerik művészetét: március 18- tól április 18-ig a Vigadó Galéria emeletén nézhetik meg Amerigo Tot, Tóth - Imre jellegzetes műveit: a Csurgói Madonnát, a Mag apoteózisét — azaz e hatalmas, Európa-szer- te páratlan méretű bronzrelief részleteit — a pécsi múzeumtól kölcsönvett kisplasztikáit, a római magyar kánol-na Tot-re- llefjeinek másolatait. — A Mag apotézisa a GíW döllői Agrártudományi Egyetem dísztermének falára kerül, most a Képzőművészeti Ki. vitelező Vállalatnál öntik, 160 —180 darabból. Karácsonyra pedig a Magyar Posta bélyegen adta ki a Csurgói Madonnát, úgv tudom, egy évig forgalomban lesz. Zárszóként egy kérdés: / — ön az idén, akárcsak tavaly, a budapesti tavaszi fesztivál díszvendége. Mi a véleménye erről az eseményről? — Örülök, hogy leáldozóban vannak a „tschikosch, gulasch, Piroschka, betjar” körben mozgó Magyarország-képzetek. Örülök,- hogy végre más valamivel csábítjuk a turistákat: a kultúránkkal. Ez méltóbban reprezentálja a magyar szellemet, mentalitást, értéket. Ez az, aminek jóvoltából valóban közelebb kerülhetnek egymás, hoz a különböző nyelven beszélő emberek. Búcsúzunk. Gink Károly fotóművész lép be; ő fotózta Tot műcsarnokbeli tárlatát is 1969- ben, jó néhányszor járt már Rómában, most is oda készül. Tot új aspektusból világítja meg az ottani látnivalókat. Pércli Gabriella