Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
Tavaszköszöntő - április 4. Ami a múlt idők ködébe vész, az már történelem. De lehet történelem a saját életünk? Amit mégértünk, ha mégoly messze is van, a mienk! Dehát kell a tengernyi szenvedés-tragédia személyes élménynek? Az egyedi emlékezet közösségivé váltja a sorscsapások ütéseit, és visszaadja azt a sorsnak. A sors meg történelemmé avatja, bármilyen közel van. Az idő nemcsak múlékony, az idő relatív is. Mész- sze van, amire nem akarunk, nem tudunk emlékezni és közel, ami kitörölhetetlen mélységgel bennünk van, mert az élet -belénk égette. Iia egy írás egy mondatában ma azt mondom : Battonya, akkor valahol az írás egy más, egy végső szögletében felbukkan majd egy másik helységnév is: Nemesmedves. És ami közte van, az a Vörös Hadsereg útja Ez ma már a történelmi tudat része. A gyerekek iskolában megtanulták, nem gond nekik, hogy ott, ahol élnek, azon a településen, miért hívnak egy utcát.úgy: Vörös Hadsereg útja, Mert azt hiszem, -nincs Magyarországon helység, ahol ne lenne ilyen nevű utca, annak a féléves harci időszaknak emlékére, mely a XX. század nagy háborúján belül hazánk felszabadításáért folyt Battonyátód Nemesmedves ig. De volt idő — 37 éve már —, amikor ezeket az utcákat elkeresztelték. Ahogy Erdei Ferenc írja szülőházának utcájáról a Város és vidéke című művében: „Az Arad felé vezető hosszú és széles utca .elején áll a ház. Az út, amely előtte elvezet, a Szeged—Arad közötti országút, a hadak útja is. Dózsa György seregei jártak itt nagyon régen, 1849-ben vasasnémetek vönultak itt Világos felé és vissza onnan; 1919-ben a magyar vöröshadsereg egységei, majd jöttek be a felszabadító szovjet csapatok, azóta a Vörös Hadsereg útja az utca neve”. Akkor, ott az ország romokban állt. Milyen közhely így leírva ez a mondat, és hiába érzem torkomban annyi kortá-rsammal a száraz, öreg malterpor fojtását, hiába esem el éjszakáim emlékezőálmaiban a romok tégláin, a közhely, az elkoptatott mondat és jelző az írásban az, ami! Az emlékező semmiféle Tnondatigézete -nem tudhatja hitelesíteni. Füst láng, korom, fagy, hideg hulla, feketébe alvadt vér, tárggyá vált emberi tetem. Félelem nélküli gyermekrácsodálkozás a leomló házra, a széteső életre. A felnőttek félelme ka- landízű izgalom csak és az egész megannyi jelzővé, határozóvá sűrűsödött emlék. Amiről már mindent elmondtak, amiből már mindent felidéztek, amiből millió vers, novella, regény, színdarab, film és dokumentum született, egyszóval: a háború. Azt mondják, a háború veszélye akkor lép be a népek életébe fokozatosan, ha már meghalni készülnek azok a nemzedékek, amelyeknek még élő személyes élményük van az előző háborúról. Nem tudom, hogy így van-e. A helyi, lokális háborúk sora azóta is pettyezd földgolyónk történetét, amióta az a második nagy XX. századi háború véget érit. De hogy mi a háború? — ezt megközelítő, érzékletes pontossággal a mai -tizenéveseknek továbbadni nem tudom, ez bizonyosság. Talán a félelemről kellene -beszélni, a létbizonytalanságról, a törvénnyé vált törvénytelenségről. A kiszolgáltatottságról, talán erről kéne beszélni. Vagy .arról, hogy 1944-ben alighanem történelme legmélyebb síkjára ereszkedett le Ismét ez a nép. És a tatárdúlás. a török vész kollektív-tömegmészárlású emlékélményét kellene erről az évről utódaink tudatába beoltani. A háború vége az akkor azt megélőnek fantasztikus élmény volt. Egyszerűen maga a döbbenet, nem lehetett nem észrevenni. Csend lett. A kora tavaszi napsütésben nem szólt ágyúdörgés. Sem tompán messziről, sem dübörögve, közelről. Nem vijjogott becsapódó lövedék, nem sivttott fejünk körül puskagolyó. (A „jelző” ige irodalmi fogantatásé. Emlékrendszerem nem emlékszik erre a sivíiásra, mintha inkább zizegett volna a levegő, amikor anyám visszarántott a kapualjból és jobb oldalt a vakolat szabályosan porzott fel a lövedékektől.) Ég immáron haszontalan, üres pincehelyiséggé vált téli otthonunk, a légó- pince. Döbbenetes testi-lelki élménnyé vált a „valami véget ért”, a „valami újra. kezdődhet;”. Élni lehet. Élni kell. És tétován, lassan meg is indult a munka, és soha azóta nem éreztem olyan természetes, atavisztikus erővel, hogy az emberi tevékenység, a munka azonos az élettel. Hány év is telt el azóta ? — Harminchét! Egy emberöltő, nemzedékek nőttek fel, és legyintenek türelmetlenül, ha megindul a visszaemlékezések árja. Pedig ami azután jött, az is történelem ma már, s méghozzá micsoda történelem! 1945. április 5-én a Szabad Nép Szabad ország című vezércikkének első mondata így hangzott: „Magyarország földjét nem tapossa többé egyetlen terrorlegény csizmája sem”. A „történelmi” uralkodóosztályok országlásának utolsó pillanata volt ez az 1944-es év, 1945-től, a felszabadulással valami más, valami olyan új indulhatott el, ami sem azóta, sem előtte nem adódott népünknek. „Egész Magyarország felszabadult” — hirdette aznap az újságok szalagcíme, de még akkor egyetlen sző sem eshetett arról, hogy ez a tavasz az ország egyetlen és igazi tavasza, történelmi tavasz, az új szocialista jövő tavasza. Azok az emberek, akik ünnepélyesen felavatták, vagy egyszerű természetességgel felszegezték a táblákat a kisfalvak és nagyvárosok Vöröshadsereg útjain, nem sejtették azt, amit ma már tudunk. Még akkor sem, ha hittel és eltökéltséggel akartak élni és dolgozni az új Magyarországért. A lidércnyomás, a háborús félelem elmúltával az ország népe egy más világot akart, elege volt a régiből. Demokratikus átalakulást óhajtott és ezért az áldozattenger után még újabb áldozatokat is vállalt. Vállalta, mert ennek az átalakulásnak a tartalma az elpusztult ország újjáépítése volt. Mindenki érezte, csak a demokratikus egység tudja egyesíteni azokat az erőket, amelyeknek a koncentrációja új életet teremt a romokon, új társadalmat a régi uralkodó osztály csődörökségén. Áldozatokat hoztak azért azok a háborút megjárt, újjáépítésben felnőtt, mára közhelyekben emlékező nemzedékek, és ' büszkék erre a munkára, mert tartalmat — nem egy, de hét életre szóló tartalmat — adott életünknek. Neki, nekik, nekünk és nektek. Jövőt és tartalmas jelent. Ha ma a közelmúltunkról beszélünk, hajlamosak vagyunk csak rosszra emlékezni. De emlékezni is kell mindarra, amit nem szabad elfelednünk, amit vétettünk és amit ellenünk vétettek! De azt a tavaszt sem szabad elfelejtem soha. Mert az adta mindnyájunknak —, s most már nemcsak az akkor teremtő ereje teljében levő nemzedéknek —, az azóta születő-felnövekvőknek is a történelmi feladatat: szabad, független, gazdag, szocialista Magyar- országot teremteni. Korszerűen fejlett szocialista országot, ahol minden egyes ember megtalálja boldogulását, jövőjét. Ami előttünk van, a jövő elképzelt képe, az még csak fantáziánk teremtette vágy. És a jövő ígérete igazából senki embert mélyről tettre nem tüzel. De amit a jelen hitelesít, abban bízvást bizhatunk. Szalontay Mihály Vasas Károly rajza 'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHimiiiiiiiiiiiiiiifiimimiimimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiniinuHiiiniiiiHiiiiiii Fennmaradt pamiri nyelv/árások A Tadzsik Tudományos Akadémia filológus expedíciója megtalálta azoknak a hegyilakóknak az utódait, akik a tudósok által már régen holt nyelvnek vélt száraz nyelvet beszélnek. A Pamir afféle nyelvészeti múzeum, őslakosai öt nyelven és tíz dialektusban beszélnek. Az önállósult nyelvcsoportok kialakulását elősegitették a természeti körülmények: a hegygerincek, az áthághatatlan sziklák még az egymáshoz közeli települések közti érintkezést Is korlátozzák. Az évszázadok mélyéről úgyszólván változatlanul fennmaradt pamiri nyelvek és nyelvjárások kulcsot adnak sok „holt” nyelv megértéséhez. Kedvcsinálás kiállításokhoz A tárlatlátogatás még nem túlságosan széles körben rendszeres program a családokban, kimondottan egy-egy képkiáliítás kedvéért kevesen mennek el a művelődési intézményekbe De akinek iskolásgyereke van, annak az Utóbbi időben egyre több helyen „tálalják a tárlatot”, amikor bemegy az intézménybe, a folyosókon, az aula falain képekkel találkozhat. Az iskolagalériák kialakítása kettős haszonnal jár: a tanulók (akiket elvisznek időnként a nagyobb tárlatokra is tanáraik) és a szülők egyaránt sűrűn láthatnak ízelítőt a rhai művészeti törekvésekből vagy gyermekeik legjobb munkáiban gyönyörködhetnek. Mi volt márciusban? kérdeztük meg — négy salgótarjáni példával illusztrálva ezt a fontos közművelődési lehetőségei. A Mártírok úti iskolában a nyári művelődési tá- bo anyaga látható. A Gagarin iskolagalériában a diákok rajzai főként a tavaszi történelmi évfordulókhoz kapcsolódva A Budapesti úti Általános Iskola Hibó Tamás képeit mutatja be — csak a nyílt tanítási napok idején több száz szülő nézte végig szünetekben. A beszterc-e-telepi iskolában Hegedűs Morgan olaj- féstménveiből nyitottak kiállítást a farsangi bál napján. Fal ózzunk a régiekben 1 Verseghy Ferenc jubileuma Egyre inkább ráébredünk arra, hogy mennyi ismeretlen nagyságot rejt a régi irodalom. A régiség valóságos újjászületésének vagyunk mostanában a szemtanúi. Több könyvsorozat folyamatosan ismét hozzáférhetővé teszi, fölfedezi több évszázada keletkezett irodalmunkat. Tudósok, költők kutatják a XIX. század előtti magyar verset, támasztják föl a homályból. Csanádi Imre, Weöres Sándor búvárlásaá új fénybe helyezik a porlepett verseket; magyarázataik nyomán csodálkozva látjuk, menynyi szépségről feledkeztünk el, amikor csak a legnagyobbak- ra figyeltünk, a legnagyobbak műveiből is csak azokra, amelyekről teljes bizonyossággal tudtuk, hogy azok. A beidegződések sokszor bosszút állnak. elzárják az utat más, a különös, a furcsa, de mégis erős szépségek elől. A Kortárs éppen mostanában közli számról számra Csanádi Imre Mesterek ' mesterkedők. Tallózás a XVIII—XIX. század rosszul Ismert magyar költészetben cirri i sorozatát, amely újabb bizonyíték a fontiekre. legutóbb Révai Miklós elfeledett verseiből válogatott 1U NuCRAD - 1982. április 3., szombat Révai Miklósnak volt egy kortársa akinek ismerjük a nevét, ismerjük néhány versét, például a Hét évszázad magyar versei című gyűjteményből, ám ott is csak héttel szerepel. Bizony kevés, hogy a most kétszázhuszonöt esztendővel ezelőtt született Verseghy Ferencet ne rosszul, hanem jól ismerjük. Válogatott verseit 1956-ban adták ki utoljára. Nyelvészeti munkáját a szolnoki, nevét viselő megyei könyvtár lassan araszolva az élműLt években adta ki, s tudomásunk szerint még nem is sikerült tető alá hozni véglegesen. Tudnlllik egy nagy terjedelmű, s gondolataiban is jelentékeny műről van sző. Verseghy Ferenc Szolnokon született, ő volt a leghosszabb ideig raboskodó jakobinus ösz- szeesküvő. Lefordította a Mar- seillaise-t, Ezek a közhelyeink róla, alig tud felőle többet az olvasó. Pedig szinte hihetetlen, hogy hatvanöt éves koráig, haláláig mire nem vállalkozott. Kora legművelteob alkotói közül való. erről történeti, filozófiai, nyelvészeti, zeneesztétikai fordításai, elmélkedései tanúskodnak. Fordított, átdolgozott ógörög tragédiát (a magvar irodalom első ógörög tragédiafordítása, A lebilincsezett Prometheus tőle származik); tolmácsolta az akkori legmodernebb világtörténetet, Miliőit munkáját, Herder műveit, Irt verset, eposzt, regényeket, színdarabot. Hagyatékából elsősorban költeményeit, zeneesztétikai működését tárták fel eddig, újabban pedig nyelv- tudományi, nyelvfilozófiai tevékenységét. Tudós költő volt tehát, tudatos alkotó; legjobb verseiben az értelem meg az „érzékenység'’ összhangját sikerült megteremteni. Olyan formát keresett, amely felvilágosodott, polgári racionalista gondolatainak, érzelemvilágának a legjobban megfelelt. Ezt a formát az időmértékes versben vélte megtalálni, amelyet nem nyűgöznek a rímek, amelyeknek nyelvezete leginkább' közelít az élőhöz, a köznapihoz. De nem ragaszkodott hozzá mereven; magyaros rímes formát is használt, ám azt is új módokon. új dallamokkal. Költészetének modernségét, máig ható érvényességét éppen a beszélt nyelvhez való közelítés adja. amely jóval később lett a magyar irodalomban vezérlő elv. Verseghy Ferenc születésének mai kétszázhuszonötödik évfordulóján a fölfedező régi magyar irodalomról is megemlékezünk, Szükséges tallózni a régiekben. Verseghy jó pél (a rá. Gy. L. CSANÁDI IMRE: Egy megrongált présház falára Itt állt a front, hónapokig itt zengtek a mezők, ágyúk néztek farkasszemet, halált ökrendezők. Erőd volt akkor ez a hegy, ukránok fészke volt, lenn meg, a lágy halmok mögül, német fegyver csaholt. Hej, Puszta-Laja, — nagyapám még ott cselédkedetti aklaiból a szolga-múlt •verette a hegyet. Hová 6sz fejjel nagyapám küszködve feljutott, hajlékot rakni, cserepest: a hegy sem hallgatott. Felelt múlt-rontó ütegek szavával szerteszét, mélyút, havas dombhát, orom bongta ítéletét. Lőrés volt a présház falán e tátongó üreg, Puszta-Laját figyelte — ma kihűlt helyén mereng. Mit látsz, fal odva? mit kutat kihunyt tekinteted? a vért még mindig? füstöt és sűrűn holttesteket? Mi néked a kék-fátylú táj ott távol? temetők? — Foltokban a hó elvonul, sóhajt, munkál a föld. annyi küzdelmes év után sóhajt, munkál a nép. traktor dadog, szaggatja föl hörgő csaták helyét. Kis földek, csip-csup pántlikák eggyé simulnak ott. Simulnátok bár el velük, barázdás homlokok. ALVAGYI SAJHIEV: Anyám, énekelj Anyám, énekelj bölcsődalt nekem, gyerek vagyok, azért kérlellek téged. Az évek elfutottak hirtelen, én megnőttem —, dehát nem ez a lényeg. Látod, megtanultam, hogy jobb tegyék, megtanultam, ahogy kívántad, hinni. És most várom altató éneked, szeretném vele múltam visszahívni. Akit a jóság és a hit vezet, tövises meredély annak az útja. Anyám, nyújts felém régi éneked, a szavak lelke járjon által újra! Anyám, énekelj . . . Lásd. ébren vagyok, szükségem volna altató szavakra. Anyám, énekelj . . . Azért hallgatok. Sok éjszaka csöndjét őrzöm magamba. Az éj — csillagos kendője az ég, ragyog benne a sok-sok gondos öltés — őrzi anyám törékeny énekét, és rettegi a durva ágyúdörgést. (Oroszból fordította: Oláh János)
