Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-25 / 96. szám
Mától Egyiptomé a S 1982. április 26-án, hétfőn, nulla órától kezdve a Sínai-félsziget teljes egésze tizenöt év múltán ismét egyiptomi szuverenitás alá kerül. A Camp David-i keretmegállapodásokban foglalt egyiptomi—izraeli különbéke végrehajtását lezáró aktussal minden jel szerint nemcsak Egyiptom és Izrael viszonyában, de a közel-keleti válság történetében is új fejezet kezdődik. A jelenlegi úl helyzetet a szerződő felek, s elsősorban Camp David-i „teljes jogú partner”, az Egyesült Államok szempontjából a következő elemek jellemzik: Camp David vívmányaként Washington, mint az egyezmények védnöke, tartósnak ígérkező katonai jelenlétét biztosíthatja a stratégiai fontosságú Sínai-félszigeten. A különbéke nemzetközi szentesítésének hiányában (az eredeti megállapodás szerint az ENSZ haderői ellenőrizték volna a szerződés tiszteletben tartását), a felek végül is egy — tizenegy ország részvételével létrehozandó — „többnemzetiségű erő és megfigyelő csoport” (MFO) elnevezésű alakulat felállításában egyeztek meg. A két és fél ezres létszámú haderő túlnyomó többségét az Egyesült Államok adja. Washington közel-keleti katonapolitikai koncepciójának támpgatása fejében Izrael és Egyiptom az amerikai (katonai és gazdasági) külföldi segélyprogram oroszlán- részén, mintegy ötmilliárd dolláros alapon osztozkodik. Kettejük közül a kivételezett változatlanul Izrael. Az Egyesült Államok számára Camp David vitathatatlan hátránya ugyanakkor annak az arab világ úgyszólván egészére gyakorolt elidegenítő hatása. Egyiptom Camp Davidnek köszönhetően vérontás nélkül visszaszerezte az 1967-es háborúban elvesztett darabját, a Sínai-félszigetet. Sínal visszaszerzésének politikai súlya természetesen számokkal nem mérhető. Magától értetődik, hogy a félsziget gazdasági kincsei — köztük a volt megszálló hatalom által feltárt kőolaj — ezentúl az egyiptomi államkasszának hoznak hasznot. A legnagyobb ár, amit Kairó Camp Dávidért fizetett: a természetes arab közegből való kitaszítottság a Sinai visszatérése után ennek enyhülésére lehet számítani, feltéve — s ennek nagy a valószínűsége —, hogy Egyiptom eltávolodik az egyezményeknek a palesztin üggyel kapcsolatos előirányzataitól. Az egyiptomi rendszer ezen kívül ellenzéke, főként vallási alapon álló belső ellenfelei megerősödésével sőt, végső soron az aláíró elnök életével fizetett a megállapodásokért. Ami Izraelt illeti. Camp David révén feladta az általa megszállt legnagyobb kiterjedésű (gyéren lakott) arab területét, s semlegesítette a korábban legveszélyesebb, déli frontot. Saját értelmezése és akciói tanúsága szerint egyúttal szabad kezet kapott Még hisz a békés rendezésben a brit külügyminiszter ' „Még hiszek a békés rendezés lehetőségében” — jelentette ki pénteken este a CBC amerikai televízióban Francis Pym brit külügyminiszter, aki két napon át folytatott tárgyalásokat Washingtonban. Ugyanakkor Washingtonban bejelentették, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere nem vesz részt az Amerikai Államok Szerkezete hétfőre összehívott külügyminiszteri tanácskozásán. A brit diplomata a Haiggel folytatott hetek óta tartó tárgyalásain saját állítása szerint nem hozta szóba azt a kérdést, hogy az Egyesült Államok melyik félhez csatlakozik egy katonai összecsapás esetén. Mindazonáltal reméli, hogy Washington Nagy-Britannia mellé áll, ha háborúra kerül a sor. Miután Nagy-Britannia felszólította állampolgárait arra, hogy hagyják el Argentínát, washingtoni diplomáciai körökben az a vélemény vált uralkodóvá, hogy a fegyveres összecsapás elkerülésének esélyei minimálisra csökkentek. Az élen haladó brit flottaegység „lőtávolságba” került a Falkland (Malvin)-szigetekhez tartozó Dél-Georgia-szigettel, ahol egymásnak ellentmondó jelentések szerint néhány tucat, legfeljebb néhány száz főnyi argentin katonaság tartózkodik. Az Argentínában levő 17 ezer brit állampolgár távozásához idő kell, ezért valószínűtlen, hogy a brit haditen- eerészet azonnal teljes erővel lépjen akcióba, s úgy látszik, hogy ha a fegyveres ellenségeskedés ki is tör, egy ideig még párhuzamosan a diplomáciai próbálkozások is folytatódnak. Ám máris megkezdődött a térség országainak valamiféle polarizálódása a szembenálló felek mellett. Háború esetén az Egyesült Államok, mint Jim Leach képviselő pénteken kijelentette, „a brit lobogó mögé fog felsorakozni”. Kanada, Ausztrália, Üj-Zéland, valamint a közös-piaci országok ezt gyakorlatilag mór meg is tették. Ezzel szemben az Amerikai Álamok Szervezetének Washingtonban hétfőn kezdődő értekezletén a tagországok külügyminiszterei arra szólítják majd fel Nagy-Britanni- át, hogy szüntesse be a blokádot a Falkland (Malvin)- szigetek körül, s az EGK-t, hogy szüntesse meg gazdasági szankcióit. Haig amerikai külügyminiszter, aki hivatalosan még mindig közvetítőként lép fel, nem vesz részt az AÁSZ-kül- ügyminiszterek értekezletén, amelynek összehívását Washington nem is támogatta. Washington aggódik a latinamerikai országok „öntevékenysége” miatt, mert ha a hét végén a Falkland (Mal- vin)-szigetek hadszíntérré váló térségében „valami történne”, az AÁSZ a riói egyezmény 8. cikkelye értelmében esetleg maga is szankciókat rendelhet el Nagy-Britannia ellen. TOLLHEGYEN Á levél Néha kínos pillanatokat okozhat, ha előkerül egy-egy _?,i levél. .Ilyen pillanatai lehettek Haig külügyminiszternek. a De Niewe című belga flamand nyelvű hetilap közölte ugyanis NATO-főparancsnokként 1979. nyarán Luns főtitkárhoz írt levelét. Ebben — a többi között — elismerte, Hogy „bizonyos körülmények között” az atlanti erők elsőként alkalmazhatnak atomfegyvert és szólt azokról az előkészületekről, amelyek az amerikai nukleáris eszközök Európában történő esetleges korlátozott bevetéséről folynak. Közismert, hogy a NATO milyen lélektani hadviselést folytat a „keleti veszéllyel” kapcsolatosan. A Haig-levél amely e! ismeri, hogy a NATO számba vette az atomfegyverek elsőként i alkalmazását, valamint a korlátozott atomháború lehetőségét (amint az elnök is tagadni kényszerült a szövetségesek aggodalma és felháborodása nyomán) mindezt más megvilágításba helyezi. Nyilván szigorú vizsgálat indul majd a kiszivárogtatás miatt. Pedig a hiba nem a közlésben —, a megírásban volt... a többi palesztinok lakta) arab terület kezelésére, beleértve a szuverenitás kiterjesztését e területekre. A legnagyobb arab frontállam kikapcsolása nyomán véghezvitte a közel-keleti háborúkat kivéve — legsúlyosabb arab ellenes agresszióit: 1978 tavaszán (azaz még Camp David előtt) a Libanon elleni inváziót, 1980. nyarán Jeruzsálem de jure annektá- lását, 1981. tavaszán a Bagdad melletti atomreaktor lebombázását, ugyanezen év telén a szíriai Golan-fennsík bekebelezését — lerombolva partnereinek esetleges illúzióit, miszerint Camp David az átfogó közel-keleti rendezés alapjául szolgálhat. Hosszú • távú ciszjordániai és gazai terveinek jeléül tovább szaporította a körzetekben létesített kolóniáinak számát, s legutóbb izraeli polgári köz- igazgatással váltotta fel a területek ügyeit addig irányító katonai kormányzatot. Az egyiptomi—izraeli— amerikai tárgyalásokon az izraeli fél, több ízben jelezte: az „autonómia” számára nem lehet több mint a szóban forgó területek lakosainak adminisztratív önigazgatása. Az önrendelkezés Izrael szemében ugyanakkor azt jelentené, hogy a történelmi Palesztina ez idő szerint „csak” megszállt (azaz még nem annek- tált) körzeteinek lakói lemondanának az igazi önállóságról. Ezt az értelmezést az arab világ reagálására való tekintettel Egyiptom sem fogadhatja el. Camp David egyik felének sikerre vitele a másik rész összeomlását vetíti előre«, minthogy az aláírók egymástól eltérő érdekektől vezérelve kötötték meg az egyezményt — ami annak az általános rendezést taglaló részét illeti. De mert a palesztin autonómiáról tárgyaló felékét köti ái" aláírás, az egyezmények halála feltehetően nem következik be egyik napról a másikra. Az egyiptomi és az izraeli nézetek közeledésének korábban sem volt — s most, még kevésbé van — esélye, s más arab felek csatlakozása a tárgyalási folyamathoz ma illuzorikusabb, mint valaha volt. Camp David agóniája, ahogy azt a Sinai kiürítéséről szóló legutolsó izraeli kormányszintű állásfoglalás napján, szerdán a libanoni palesztin célpontok ellen indított agresszió jelképesen mutatja, gyilkos folyamatnak ígérkezik. A hét 3 kérdése Milyen új állásfoglalásokra került sor egy szovjet—amerikai csúcstalálkozó lehetőségével kapcsolatban? Washingtonban is, Moszkvában is újabb állásfoglalásokra került a héten egy lehetséges szovjet—amerikai csúcstalálkozóval kapcsolatban sor. A nézetek egyelőre nem közeledtek egymáshoz, ugyanakkor világosan kirajzolódhatott a két, különböző megközelítési mód. Reagan elnök, majd kijelentéseinek értelmezőjeként Weinberger hadügyminiszter változatlanul úgy nyilatkozott, hogy júniusban, ha Leonyid Brezs- nyev részt venne New Yorkban a leszerelési kérdésekkel foglalkozó ENSZ-közgyűlésen, mód nyílna egy rögtönzött, nem hivatalos magas szintű összejövetelre. Nem is csúcs- találkozóra, hanem afféle csúcsbeszélgetésre. Ezt esetleg ősszel — ennyiben Washington továbbmenni látszott — követhetné egy hivatalos csúcsértekezlet Ezek az amerikai javaslatok két vonatkozásban is ellentmondásosak. Egy nagy ország vezetőjének utazási naptárát általában jó előre megtervezik, s nem volt szó ezúttal New York-i útról, Leonyid Brezsnyev az első hasonló jellegű ENSZ-ülésszakon sem vett részt. (Ugyanis éppen akkor fogadott el a NATO washingtoni összejövetele egy fegyverkezési programot, s a nyugati törekvések következtében sajnos ma sem biztat vajmi sok reménnyel a világszervezet egyébként önmagában jelentős fóruma). Több mint ésszerűnek tűnik az a követelmény is, hogy a jelenlegi körülmények között ’’semleges pályán” rendezzék meg a szovjet—amerikai találkozót; Helsinki, vagy éppen Genf erre alkalmasnak mutatkozik. Igaz, ezek a protokolláris és egyéb kérdések komoly kézzelfogható eredmények ígéretében áthidalhatók lennének. A megromlott légkör és a megnövekedett feszültség minderre azonban aligha adna módot, akkor pedig mi értelme lenne egy terméketlen vitának, magas szintű szóváltásnak, a csúcsremények eljátszásának? Moszkvában, a Lenln-em- lékünnepségen, a Brezsnyev jelenlétében beszédet mondó Jurij Andropov ezért hangoztatta a Szovjetunió készségét a valóban konstruktív párbeszédre, az egyenlő biztonság elvei alapján, s ennek legjobb formája egy megfelelően előkészített őszi csúcstalálkozó lehetne. A csúcstalálkozók az eddigi tapasztalatok szerint is akkor vezethetnek eredményre, ha kölcsönös érdekű megállapodások, kompromisszumos egyezségek születhettek. Ezeket viszont nem lehet rögtönözni, ehhez a megfelelő előmunkálatok egész sora szükséges. Egy őszi csúcstalálkozó időpontjának kitűzése, annak előkészítése, a legfontosabb témák előtérbe állítása kétségkívül már most javíthatná a kapcsolatokat, legalábbis megállíthatná azok további romlását. A kérdések kérdése tehát úgy hangzik: akar-e komoly csúcstárgyalásokat a washingtoni vezetés, vagy eleve elfogadhatatlan, alibijavaslatokkal él? A Reagan- adminisztráció eddigi szavai és tettei kevés reménnyel kecsegtetnek, ám arról sem feledkezhetünk meg, hogy éppen ezekben a napokban zajlott le, több milliós részvétellel, az eddigi legkiterjedtebb atomfegyverkezés-elle- nes tiltakozás az Egyesült Államokban; új erőre kapott a békemozgalom Nyugat-Euró- pában; az Egyesült Államok szövetségeseinek egy része is elhatárolja magát a hidegháborús irányzatoktól —, s ami a leglényegesebb — Washington is felismerhette, hogy nem képes megváltoztatni a világ alapvető egyensúlyi képleteit. Ezek olyan tényezők, amelyek kétségkívül hozzájárultak Reagan kényszerű taktikázásához, s nem elképzelhetetlen, hogy jobban a realitások irányába kényszerítik. Melyek a közel-keleti válság legújabb fejleményei? Rendkívül bonyolult módon, sok szálon zajlott a héten a közel-keleti válság. Miután kiterjedt libanoni bel- harcok után kedden sikerült tűzszünetet kötni, szerdán izraeli bombatámadásokat intéztek a palesztinek által lakott dél-libanoni területek ellen, s ezzel az első valóban kpmoly harci cselekményt követték el a tavaly júliusban megvalósított fegyvernyugvás óta. (Izrael azzal indokolta a támadást, hogy állítólagos palesztin akna áldozata lett egy izraeli katona. Csakhogy a katona halála libanoni területen történt, a jobboldali Haddad őrnagy álla- mocskájában, tehát a tűzszünet megsértése ezzel a behatolással kezdődött). A Biztonsági Tanács napirendre tűzte a támadást, de csak elnöki nyilatkozat formájában ítélte el. Szavazás esetén ugyanis megint vétót emelt volna az Egyesült Államok, amint azt a hét elején, a jeruzsálemi mecsetlövöldözés vitájában tette. A szerdai bombázással szinte egy időben ülésezett az izraeli kormány, s véglegesen eldöntötte a Sínai-félsziget megszállt területsávjalról történő kivonulást, amelynek a mai napon kell befejeződnie. Erőszakkal eltávolították a tiltakozó fanatikusokat, akik — korábbi bejelentésüktől eltérően — mégsem követtek el kollektív öngyilkosságot. A mára esedékes új határvonal azonban még mindig nem vég- • leges, az utolsó részletviták miatt többször megszakadtak a tárgyalások, egy-két négyzetkilométer sorsáról még nem határoztak. A valódi probléma azonban mégis az, mennyiben éli túl a Camp David-i alku a Sínai- félsziget kiürítését? Az elmúlt napokban több levélváltás történt az aláíró három ország vezetői között: Begin például újabb megerősítést kért Mubaraktól, aki vonakodott túl messze elmenni, Reagan pedig személyes leveleket intézett Egyiptom és Izrael vezetőihez. Bizonyos értelemben új helyzet alakulhat ki: különös figyelem kíséri az egyiptomi magatartást. A dél-libanoni bombák füstje azonban azt is jelzi, hogy a közel-keleti válság fejleményei a közeljövőben sem lesznek kevésbé bonyolultak. Miért fosztották meg a Sariat-Madarit vallási rangjától? Az iráni siita egyházban mintegy 180 ezer mullah (pap) tevékenykedik, tízezerre tehető a hodzsatoleszlámok, ezerre az ajatollahok és hed(al)- ajatollahok száma, s csupán hat ajatollah oszmát, vagyis nagy ajatollahot ismernek. Ezek egyikét, Sariat-Madarit, az Azerbajdzsánban élő török kisebbség 77 éves legfőbb vezetőjét megfosztották ajatolla- hi címétől és háziőrizetbe vették. Az indokot az államellenes összeesküvés miatt néhány napja letartóztatott volt külügyminiszter, Ghotbzadeh vallomása szolgáltatta. A siita hierarchia csúcsán nem újkeletűek ezek az ellentétek. A száműzetésben levő Khomeini a sah megdöntését követelte, míg a qumi szent városban maradó Sari- at-Madari a sah rendszerén belül kívánt reformokat elérni. A forradalom győzelme után is állandó viták voltak a siita egyház első és második méltósága között: Sariat- Madari támadta a Khomeini- nek rendkívüli felhatalmazást biztosító alkotmányt; külön iszlám pártot szervezett; bizonyos területeken együttműködött az ellenzékkel. Ez a konfliktus teljesedett most ki, jelezve törésvonalakat a papi vezetésben, s újra igazolva az igazságot, hogy mennyire nem egyszerűek a forradalmi átalakulásban levő fejlődő országok belpolitikai viszonylatai. Réti Ervin Együttműködés a békéért Azzal a meggyőződéssel térünk haza, hogy azok a fontos teendők, amelyről tárgyaltunk, meg is valósulnak. Kádár János mondta ezt Helmut Schmidt kancellárnak 1977. júliusában, első bonni útja befejeztével. Most az MSZMP KB első titkárának NSZK-beli látogatása alkalmat kínál, hogy a két politikus megvizsgálja, így tört- tént-e. A mérlegkészítés, a további teendők meghatározása azért is fontos, mert két klönböző társadalmi rendszerű államról van szó: egyikük a Varsói Szerződés, másikuk a NATO tagja. Mégis egyet lehet érteni a kancellárral, aki még régebben így fogalmazott: viszonyunk a körülményeket figyelembe véve, a lehetőségekhez mérten — példás. Mindkét fél a helsinki szellem megvalósulásának tekinti Magyarország és az NSZK kapcsolatainak ápolását, fejlesztését. Pedig ezt a nemzetközi helyzet az utóbbi időkben nem könnyíti meg. Tíz esztendő alatt kereskedelmi forgalmunk a tízszeresére nőtt. Az NSZK a tőkés világban első, világviszonylatban a Szovjetunió után a második legjelentősebb partnerünk; mi pedig a Szovjetunió után második helyre léptünk elő az NSZK szocialista üzletkötéseit illetően. E csere- kapcsolat nemrég lépte át az évi négymilliárd márkás határt Érdemes megjegyezni, hogy éppen most, a nemzetközi gazdasági válság, a visz- szahúzódások, az értékesítési nehézségek idején növekedni tudott a magyar—NSZK forgalom, erősödött az iparipénzügyi együttműködés. S ha az ottani nagyvárosokban lezajlott sikeres magyar hetekre és a nálunk bemutatkozó nyugatnémet művészekre, tudósokra gondolunk, megállapíthatjuk, hogy jól fejlődnek kulturális kapcsolataink is. Ehhez mindkét fél igyekezete, jóakarata és érdekeltsége kellett és kell ma is. Csakhogy a kétoldalú kapcsolatok nem légüres térben formálódnak, hanem a mindenkori általános nemzetközi légkör függvényeként. Márpedig az elmúlt években erősen lehűlt a kelet—nyugati viszony, az Egyesült Államok — az NSZK első számú szövetségese, —, élesen szovjet- és kommunistaellenes vonalra tért. Fontos íegyverkorlátozá- si tárgyalások szakadtak meg, illetve topognak egy helyben. A szankcionálás és a bojkott módszere lett úrrá néhány nyugati kormány gondolkodásmódjában és .gyakorlatában. Természetesen eleve különböző hazánk és az NSZK álláspontja is egy sor nemzetközi kérdésben. Ennek ellenére — sőt éppen ezért —, különös jelentőségű az újabb Kádár—Schmidt találkozó. Minden véleményeltérés mellett, az NSZK szociáldemokrata — szabaddemokrata kormánya olyan tárgyaló fél, amely kész az együttműködésre, nem helyesli „a megtorlások” politikáját, becsüli és meg akarja őrizni (saját érdekében is) az enyhülés, a kelet—nyugati együttműködés eredményeit. Magyarország pedig ott volt az európai enyhülés kezdeményezői között, s szocialista küpolitikájához híven továbbra is együttműködésre törekszik. Különösen most, a külpolitikai nehézségek és veszélyek közepette tartja ezt fontosnak. Hazánk kis ország, de mint a szocialista közösség tagja, tekintélyt vívott ki magának. Feszültségektől terhes világunkban ezért is van jelentősége annak, hogy az NSZK és Magyarország vezetői építő eszmecserét folytatnak egymással, egyaránt szolgálva saját érdekeinek és a nemzetközi kapcsolatok erősítését. Elfogták a Vörös Brigádok egyik vezetőjét A Vörös Brigádok egyik, évek óta keresett vezetőjét tartóztatták le szerdán Milánóban. Francesco lo Bianco lefogásának hírét azonban csak pénteken este hozták nyilvánosságra. Vele együtt feltehetőleg más terroristáknak is nyomára bukkant a rendőrség a szerdai milánói rajtaütésnél. Francesco lo Bianco egyike annak a nyolc, szökésben levő terroristának, akiket a Dozier-perben eljáró bíróság távollétükben halálra ítélt Lo Biancóra a veronai ítélet szerint 26 év fegyház vár. A perben elhangzott vallomások egyértelműen őt tartották Dozier elrablása egyik megszervezőjének. Más bűncselekményekkel is vádolják, köztük hat gyilkossággal, egyebek mellett egy kommunista szakszervezeti vezető és egy rendőrtiszt megölésével. A harminckét éves terrorista a Vörös Brigádok úgynevezett második nemzedékéhez tartozott; 1975. óta volt kapcsolatban Mario Morettivel (az éppen most folyó Moro-gyil- kossági per egyik vádlottja) és legutóbb a terrorszervezet milánói részlegének volt a vezetője.
