Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

Önarckép Krumpliszedők Háy Károly László emlékére Méltatlanul keveset emle­getett festő a hetvenöt éye, 1907. április 27-én született Háy Károly László. Ki volt ő? — kérdezhetjük még a benn- fentesebb tárlatlátogatóktól is, amely érdeklődésre minden bizonnyal ez a válasz: aki azt a furcsán visszanéző, öreg­uras külsejű önportrét festet­te. Igen, ez az azonosítás két­ségkívül igaz, ám tény az is, hogy mind e jellegzetes férfi­alak elkészülte előtt, mind annak befejezése után még számos más fontos mű került vászonra vagy papírra Háy Károly László gyakorta he­lyét változtató műtermében. Csók István, Réti István, VasZary János egykori tanít­ványa ugyanis rendkívül moz­galmas életet élt. Alighogy be­mutatkozott 1927-ben, s alig­hogy megrendezte első önálló kiállítását 1929-ben — tehát huszonkét éves ifjúként —, máris Berlinben tűnt fel, az­zal a céllal, hogy a legújabb művészeti irányzatokat meg­ismerje. A német főváros eb­ben az időben a forradalmi eszmék híveinek egyik nagy csoportosulási helye volt, így hát az ifjú Háy számos hala­dó szellemű művész munkás­ságát a legközvetlenebb kö­zelről tanulmányozhatta. Az expresszionisták tették rá a legnagyobb hatást Talán első­sorban Käthe KoHwitz, aki­nek szinte szétrobbannak be­feketített kartonjai, amint a nyomor poklait a grafit éles villanásaival megidézik. Amikor hazatért, Háy be­kapcsolódott az illegális kom­munista párt munkájába, amelyet a maga módján se­gített: röpcédulákat illuszt­rált, plakátokat rajzolt. S tet­te ezt abban a robbanó, ex­presszív stílusban, amit Ber­linben szívott magába, s tet­te oly elszántan, a mindent vállalás jegyében, hogy két­szer börtönbe is zárták — fes­tőt, az ábráiért... Amikor a szocialista képző­művészek csoportja megala­kult Háy Károly László ter­mészetesen alapító tagként vett részt munkájában, és az ő művei is ott függtek a Ta­más Galériában, amikor ez a Derkovits örökségét vállaló, ápoló, azt tovább éltető kö­zösség 1935-ben „Üj realisták” című tárlatával a nyilvánosság előtt bemutatkozott. E társu­lásnak ő volt az egyik legál­landóbb tagja. Nem hiányzott az 1940-es újraszervezésekor sem, s ugyanígy vállalta az 1942-es „Szabadság és Nép” című bemutatkozás minden ve. szélyét is. Készített egy anti­fasiszta szellemű linóJeum- metszet-sorozatot is Német maszlag — török áfium cím­mel. & volt bátorsága kiadni' ezt a keze alól a terror tom­bolájának idején... A felszabadulás után Háy Károly László művészete is megkapta a neki járó meg­becsülést, a mester azonban stílust is, munkát is váltott. Kevesebb indulattal, kissé ol­dottabb modorban irodalmi kiadványok egész sorát il­lusztrálta, köztük a neki oly kedves Csokonai és Petőfi új kiadású műveit. Aztán a dísz­lettervezéssel is megpróbálko­zott, mégpedig oly sikeresen, hogy egy ideig ő volt az Ipar- művészeti Főiskola díszletter­vezési szakának vezető tanára. Nyarait a szolnoki művész­telepen töltötte. Hogy miért éppen a puha fényekben für­dő tiszai tájban keresett té­mát a korábbi expresszionista? Nyilván élete előrehaladtával érdes karaktere is szelídebbre változott, no meg az őt körül­vevő, kedve, s korábbi elkép­zelései szerint megnyugvó vi­lág szintén a mélázóbb, tű- nődőbb hangulatba ringatta. Sajnos „őszikéinek” meg­festésére már nem jutott ide­je, mert 1961. január 16-án, alig 54 éves korában elhunyt. Amit azonban hátrahagyott: életmű. Jóval több, mint az a furcsán visszanéző, öreguras önportré. A. L. Napjaink magyar irodalma körül V alami nincs rendjén élő irodalmunk népszerű­sítése körül. Úgy is értheti bárki e sajgó kije­lentést, hogy napjaink magyar irodalma nem elég nép­szerű az olvasók körében. Megengedem, ez is benne fog­laltatik a bizonytalan mon­datban. Sajnálkozásomat meg­győző adatokkal kellene bizo­nyítanom. Mondjuk éppen ol­vasás-szociológiai eredmé­nyekkel. Bár az olvasási szo­kásokkal kapcsolatos hazai kutatás örvendetesen izmoso­dik, témánk vonatkozásában közvetlenül nem hívhatjuk se­gítségül. Magántapasztalata­im közreadása ennek ellenére talán mégis túlmegy az egyedi­ségen. Mert a mintavételem ner.i tekinthető szűkkörűnek. Ügy adódott, hogy az elmúlt vekben meglehetős rendszeres­séggel, több helyen, más és más hallgatóság előtt beszél­hettem napjaink magyar iro­dalmáról. A szemelvényekkel is élénkített előadást követően a vélemények és kérdések nagyjából mindenhol meg­egyeztek. Alig volt némi elté­rés az óvónők, az ifjúsági klubosok, városi értelmiségi­ek, a falusi hallgatóság, vagy éppen a munkások ítéletei­ben és kíváncsiságában. A ta­nulságok azonos csomóponto­kon sűrűsödtek össze. Az eszmecserék rendszerint panasszal indultak: a megje­lenő hajalmas könyvtömegben nehéz eligazodni. Kritika alapján kevesen tájékozód­nak, a könyvreklámok gyak­ran csak az olvasásra biztat­nak, de azt nem mondják meg, melyik az értékes a leg­újabb művek közül. Áttekin­tése pedig kinek van, akitől tudakozódni lehetne? A köny­vesboltok árukínálatában épp­úgy elvesznek, mint a könyv­tárak szabadpolcai között Le­hetne bővíteni az ilyen típusú kifakadásokat Amit azonban nyugdíj körüli pedagógus is­Kivándorlók Keresztúri Dezső: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, , ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: ■ | sérelmeden túljutottál, I több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, híved derűje van: I gyümölcsfa, bőven term 5 ! maradj! Veled az erdő! A szerencsétlenség, mint mondják, nem jár egyedül. Így volt ez Szemjon Utkin eseté­be i is. Rá egy egész komplex- brigádnyi tört rá egyszerre. Reggelre csőrepedés volt a la­kásában és földig eláztatta az egyik falat. A munkahelyén délre kiderült, hogy a részleg­ben nem kapnak prémiumot. Kora délután leszidták, mert állítólag hanyagul intézett el egv ügydarabot. Este pedig úgy összeveszett ifjú nejével, hogy az rögvest hazaszaladt a ma­májához. Szemjon magába meredve, teljesen összetörve ült a dívá­nyon. Szerette volna valaki­nek kiönteni a bánatát. De sehol senki. így jutott eszébe a Lelki Tanácsadó és Panasz­iroda reklámja. Vette a telefonkönyvet és feltcfrcsázta az irodát. — Halló, nehéz helyzetbe ke. rültem — kezdte, Szemjon. A vonal másik végén recse­gés, mozgás, majd egy hang dünnilögte: — Halljam! — Nincs jó barátom — da­dogta Szemjon. — És aztán? — volt a válasz o vonal túlsó végéről. — Lás­sa... el önt jó barátokkal? Gerbert Kemoklidze: Lelki tanácsadás Egyébként is mit gondol, ne­kem olyan sok a jó barátom?! — A dolog úgy áll —, ha­darta Szemjon —, hogy elázott a lakásom egyik fala... — Elázott. Elázott. ..És én mit tehetek? — Valahol csőrepedés van! — Ilyen aprósággal zavarni másokat — förmedt rá a vo­nalvégi partnere. — Nálam egy fél órával ezelőtt leszakadt az egész mennyezet és mégsem lármázok fel senkit. Indulnék, hogy csináljak valamit, maga meg a küszöbről visszacsen­get. Nincs lelkiismeret-furda- lása? — A dolog úgy áll, hogy nem kaptam prémiumot —, mondta zilálva Szemjon Petrovics. — Mit gondol, nekem tán adtak? — Recsegte a telefon­ba a lelki tanácsadó. — Hon­nan vehetnék pénzt a tataro­zásra? Lehet, hogy azóta a fa­lak is összedőltek. — Jobb lesz, ha később hí­vom?! — Nem, vetette ellen a ta­nácsadó. — Elég ezt egyszer is végighallgatni! Sorolja gyor­san, hogy mi nyomja még a lelkét. — Végzetesen összevesztem a feleségemmel — nyögte hal­kan —, pedig még csak egy hónapja vagyunk házasok. A nejem itthagyott. Sírva haza­szaladt az anyjához. — Hova!? — hangzott a kér­dés a vonal túlsó végéről. — Az édesanyjához. — A saját édesanyjához? — Igen. — Örüljön neki! Az én asz- szonykám szintén faképnél ha­gyott. Csakhogy ő az én anyám­hoz futott. Elképzelni is rossz, hogy mi mindent rakott rám! — És mindezek mellett még hanyag munkavégzéssel is vá­dolnak — szipogta Szemjon.- Nem kell ezt olyan tragi­kusan felfogni! A régi mun­kahelyemről engem is kidob­tak. De nem adtam fel. Beszer­veztem magam ide,, ebbe a lel­ki tanácsadó irodába. Pana­szokat hallgatok, konzultálok, tanácsokat osztogatok, önnel csevegek, ahelyett, hogy most is futnék a saját dolgom után. De önnek még bizonyára van mondanivalója?! — Elsírtam minden búmat, bánatomat — felelte Szemjon és letette a kagylót. — Ha an­nak, akinek az a feladata, hogy hivatalból nyugtassa meg a rá­szorulókat, annak sem jönösz- sze minden az életben, mit ta­nácsolhat az másoknak. Innen nézve nekem nem is olyan ki­látástalan a helyzetem... A telefon túlsó végén a lel­ki tanácsadó megkönnyebbül­ten dörzsölte össze a kezét, hallva, hogy a vonal megsza­kadt. Elégedetten huppant a karosszékbe. Mosolyra fakad­va gondolta: „A beszélgetés ilyen formájú alakítása klien­seimnél jó eredményt mutat. Csak így tovább!" Kedves dal­lamait fütyörészve állította ki Szemjon Petrovics címére a tanácsadás dijáról a nyugtát (Fordította: Sigér Imre) merősöm mondott méginkább elgondolkodtató: „És mi az iránytű? Ez egy óceán, amit most szökőárként reánk zú­dítottál? De legalábbis ko­moly beltenger... Én még az apámtól örököltem a népi írók neki dedikált köteteit. Vi- szoht mai olyasóként, most és itt, mihez tartsam magam? Ki­ket olvassak, akik az én világo­mat fejezik ki? Akikhez iga­zodva válogathatok mis tá­borokból. Ilyeneket mond ne­kem!” Zavarba ejtő, ám létező igény. Nyeglén azt is vála­szolhatnánk, hogy a magunk ízlése és esztétikai rendje sze­rint csupán jó és rossz írót, illetve műveket ismerünk. Arisztokratizmusunk távoles­ne a valóságtól. Irodalmunk ugyanis egyáltalán nem ho­mogén. összetettsége és diffe­renciáltsága valódi gazdagsá­got jelent, amelyben a kor­társ olvasó kincsekre akad­hatna. Az is, aki olvasmányai kiválasztásában ideológiai­politikai mozzanatok alapján dönt. Nem véletlen viszont, ha még az igényesebb olvasó is csupán áthatolhatatlan masz- szát lát ott, ahol távolsá­gok, termékeny dombságok, csúcsok és szikes sikok is vannak. Előbb persze szélesebb kör­ben tudatosítani kellene, hogy a mai alkotók éppúgy érték­teremtők, miként mumifikáló- dott holt nagyjaink. Mert ma még kétkedést, mosolygást, le- sajnálást is tapasztalhat, aki bizonygatni igyekszik a meg­jelent, hozzáférhető művek sokszínűségét, a múlthoz, egy­máshoz és önmagunkhoz mért színvonalát. Egyáltalán: tudo­másul kell venni, hogy az ún. átlagolvasók számára mind­össze néhány név és néhány mű jelenti napjaink magyar irodalmát. Ezen a helyzeten a divatok se nagyon változtatnak. Ma például divatja van a memo­árnak, az emlékiratnak — mondják. Anélkül, hogy alá­becsülnénk ezt a divatot és bizonyos köteteket, mégis saj­nálnunk kell, hogy az irodal­mi igényű emlékirat olvasott­ságát alig észlelni. Inkább a történelmi pikantéria borzol­ja a kedéljeket. Ügy látszik, egy-egy új adat, történelmi mellékszereplők sajátos, elfo­gultságai, eddig homályban maradt események szellőzte­tésére ínycsiklandóbb. Keve­sen veszik a fáradságot Illyés Gyula, Vas István, Kolozsvá­ri Grandpierre Emil és mások visszaemlékezéseihez. Pedig az ő könyveik a műalkotás ösz- szetettségében, tehát teljeseb­ben is szólnak történelmünk folyamatairól és fordulatai­ról. Van tehát bőséggel ki­használatlan „segédeszköz” történelmi tudatunk változá­sainak tartalmas befolyásolá­sához. Hogy csak ezt az egy időszerű lehetőséget említsük. H asonlóan divatozik a szociográfia is. Nyu­godtan elmondhatjuk, hogy a nagy hagyományú magyar szociográfia jelentős mértékben hozzájárult bo­nyolultabbá vált viszonyaink ismeretéhez. Fontos könyvek láttak napvilágot például munkásosztályunk különbö­ző rétegeivel kapcsolatban. Tapasztalataim szerint az érintettek közül a legtöbben csupán1 Moldova egy-két könyvéig. jutottak. Egyébiránt osztani lehet Kamarás István szociológiai alapozottságé megállapítását: „a munkások munkástémájú művekkel szembeni idegenségét ma még elsősorban nem a rózsaszínű más világot hazudó, hanem a »kellemetlenkedő-“, a valósá­gos problémákat érzékeltető művekkel magyarázhatjuk. A munkás olvasók egy része nem akar arról olvasni, amit nap mint nap tapasztal, ha­nem valami szdbbről, kelle­mesebbről." Hallgatóim körében a cso­dálkozással vegyes kételkedés leginkább az ún. fiatal iroda­lom eredményeinek leírása miatt, keletkezett. Volt olyan hallgatóság, amelyik egyetlen nevet és címet nem ismert a hatvanas évek végén indult új, mára már nem is egészen fiatal, többkötetes szerzők kö­zül. Olykor még humán ér­deklődésű értelmiségiek is inkább a botrányszagú pletyi kák, semmint a valós telje­sítmények szintjén közelítet­ték meg a kérdést. Ha iro­dalmunk népszerűsítésének és színvonalas propagandájá­nak vannak hiányosságai, ezen a téren minden bizony­nyal. Már-már olyan érzése támad az embernek, mintha az olvasói köztudatból tel­jességgel hiányoznának az ún.' fiatal írók. Márpedig irodal­munk folytonossága nem csu­pán az új nemzedékek mű­vészi ambícióján, hanem a bizonyított tehetségek iránti olvasói érdeklődésen is múlik. Mondhatná bárki, hogy a jó műnek nem kell cégér. Valóban, mióta megjelent Si- mbnffy András Kompország katonái, Spirá György Az Ikszek című regénye, vagy Ba­lázs József kisregényei, mint­ha végre alakot öltene, lega­lább a rendszeres olvasók előtt, az új művésznemzedék. örvendetes viszont, hogy a határon túli magyar iroda­lom léte — legalább a léte — általánosan ismert, különö­sen az erdélyié. Irodalmunk változásairól és fejlődéséről gondolkodók már a hetvenes években megállapították, hogy kialakult az egyetemes magyar irodalom tudata, amely tudomásul veszi, szá­mon tartja és olvassa a más népek közösségében születő magyar nyelvű műveket is. Ügy látszik, az elméleti meg­állapítást az olvasók is visz- szaigazolják. Költészetünk népszerűség géről viszont nem sok jót le­het mondani. Könyves bol­tos ismerőseim is panaszkod-j nak a porosodó kötelek mi­att. Szinte csodaszámba megy, mondják, ha mai líránk ter­méséből — leszámítva né­hány „bevált” nevet — vásá­rolnak. Sok oka lehet ennek, aminek kifejtésére itt nincs terünk. Csupán azt jegyezzük meg, hogy az olvasók befo­gadói színvonalát talán a lí­rához való viszony jelzi leg­inkább. A hatvanas években valóságos közönségsikere volt egy közvetlenebb közéleti költészetnek. Mostanra, a lí­rai kifejezésmódok tartalmi és formai bonyolultsága mi­att, nem csupán az érdeklő­dés csökkent, hanem határo­zott, türelmetlen elutasítást is tapasztalhatunk. Már-már feloldhatatlan előítéleteket. Természetesen nincs köny- nyebb helyzetben a korsze­rűség felé tájékozódó próza sem. A szórakoztató iroda­lom dömpingje is belejátszik olyan befogadói magatartá­sok kialakulásába, amelyek­kel igényes müvek rétegzet­tebb világába már nehéz be­hatolni. Persze nem lehet va­lós igény, hogy a nehezebben érthető, gyakran kísérleti írá­sokat mindenki olvassa, eze­ket szélesebb körben értel­mezzék, vitassák. Vannak azonban olvasói rétegek, ame­lyeknél joggal feltételezhet­nénk (elvárhatnánk?) lega­lább a türelmes érdeklődést. T apasztalataimból vá­logatva, azért éppen a fenntieket emeltem ki, mert számos olvasóval együtt vallom: napjaink magyar iro­dalma ma sem mond keve­sebbet, mint az elmúlt ko­rokban, amikor a nemzeti tu­dat középpontjában állt. Ez­ért a jelenleginél tágabb kör­ben kellene közkinccsé vál­nia értékeinek. Amiért vi­szont többet tehetnénk. Laczkó Pál r NÖGRÁD - 1982. április 24., szombat f

Next

/
Oldalképek
Tartalom