Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

Korszerű berendezééek ontják magukból a Salgótarjáni Ko­hászati Üzemekben a DEXION—Salgó raktározási elemeket, melyek felhasználása igen széles körű. — kj — ötletemberek Posztón A lehetőségekhez igazod­ván: négy újítást nyújtottak be elbírálásra idén az ÜM pásztói szerszám- és készü­lékgyárában. A javaslatokból idáig egyet fogadtak el az il­letékesek. További egyről ál­lapították meg, hogy használ­hatatlan a helyi viszonyok kö­zött. Két műszaki indítvány pedig a véleményezők, illető­leg a döntést hozók asztalán várja az értékítéletet. A be­nyújtott újítások száma egyébként a korábbi gyakor­latnak megfelelő. A helyi vi­szonyok közt élénkebb újítá­si tevékenység egyelőre nem bontakozott ki. Ebben az év­ben a díjak összege sem ha­ladja túl a háromezer forin­tot; ezt a summát még a ta­valyi javaslatokért fizették ki az ötletembereknek. A kö­zelmúltban tartott újítótanács­kozáson tisztázták a mozga- ban továbbfejlesztéséért meg­oldandó feladatokat, ezek vár­hatólag elérik a kellő hatást. öntvények, tűzhelyek az NSZK-ba Megközelítette a tizenötmil­lió forintot az idei első ne­gyedéves export értéke a Sal­gótarjáni Vasöntöde és Tűz­helygyárban. Gáztűzhelyek­ből hétszáz darabot juttattak ki — régi partnerüknek — az NSZK-ba a tarjániak. Elektro­mos tűzhelyekből ennek több mint háromszorosát, kettőezer egyszázötven darabot küldtek nyugatra. Úgynevezett tolda­léktűzhelyekből ezerhétszázat adtak el három hónap alatt a nyugatnémet vevőnek. E kész­termékeken kívül csekély mennyiségben alkatrészt, va­lamint hatvanhat tonna önt­vényt „vagoníroztak be” a Lajtán túlra címezve. Ez utóbbi gyártmányok kazánba kellő kilincsek, rostélyok, ke­retek voltak, értékük magyar pénzben számítva elérte az 1 millió 700 ezer forintot. Nők a termelőszövetkezetben A szécsényi termelőszövet­kezetben 250 asszony és lány dolgozik, az összlétszám 42 százaléka. A tsz vezetősége és a nőbizottság nagy gondot fordít arra, hogy fokozatosan javítsa a nők élet- és mun­kakörülményeit. Foglalkozta­tásuk az elmúlt öt esztendő­ben _ javult- A. hollókői kerü­letben varrodát létesítettek, ahol 37 nő dolgozik korszerű körülmények között, de töb­ben keresik kenyerüket a fa­üzemben is. A munkaver- seny-mozgalomba benevezett brigádok közül a Ferenczy Teréz Szocialista Brigád bronz fokozatot ért el, de kimagas­lik a versenyből a nagylóci növénytermesztő asszonyok csoportja is. Társadalmi meg­becsülésüket, elismerésüket mutatja, hogy a tsz különbö­ző bizottságaiban húsz nő te­vékenykedik. A szedalizmus ..modellje A cím egyik szavában szereplő idézőjelből a tapasztaltabb olvasó már tudja, hogy alább nem a szocializmus modelljéről, még csak nem is úgynevezett modelljéről lesz szó. Ilyen ugyanis nincs. Van azonban politikai ellenségeinknek és az időnként akarva-akaratla- nul őket támogató barátaink­nak propagandájában. Sze­rintük a szocializmusnak lé­tezik valamiféle egységes mo­dellje — éspedig ne hímez- zünk-hámozzunk; a szovjet „modell” —, amelyet ez idő szerint a létező szocializmus országaiban egyénruhaként húznak magukra (alkalmasint éppolyan muszájból, mint a frissen bevonult újonc a ka­tonagúnyát.) Márpedig — folytatódik ez a gondolatme­net — ez a rájuk erőltetett „modell” nem felelhet meg a más-más történelmű, társa­dalmi és kulturális előéletű, gazdasági adottságú országok­nak, sőt a Szovjetunióban sem felel meg igazán. Következés­képpen a szocialista országok nehézségei ebből adódnak. Rátérve a dolgok érdemi részére, vegyük előbb az idő­síkot. Ha, tegyük fel, a szov­jet „modell” a kötelező, ak­kor óhatatlanul föl kell ten­ni a kérdést: ugyan melyik? Vagy talán a hatvanöt év alatt semmi, semmit sem vál­tozott? A hatalom megraga­dása, kiépítése, a hadikom­munizmus, a NEP-korszak, a szocialista építés menete, a második világháború és az azóta eltelt idő csakugyan ugyanaz a „modell”? Ami a hatalom megragadá­sának kérdését illeti, emlé­keztetni lehet arra: 1917 nya­ráig Lenin még bízott benne, hogy az a törvényhozás útján végbemehet. Ezt a lehetősé­get a burzsoázia konok el­lenállása foszlatta szét, Lenin tehát nem általában, minden­hol és mindörökké érvényes jelleggel beszélt „parlamenti kreténizmusról”, hanem ép­pen ő i.uvetelte meg a konk­rét helyzet konkrét elemzését. Arra is helyénvaló emlékez­tetni, hogy a Téli Paloto ost­roma, amely a hatalom át­vételének jelképévé lett, úgy­szólván vértelen, a hatalmas ország méreteihez képest je­lentéktelen erőszakkal végre­hajtott roham volt. Ami az­tán tengernyi vért követelt, az a reakció és a külföldi intervenciósok háborúja volt De ez már nem a hatalom megragadásának, hanem meg­védésének történetéhez tarto­zik. Ismeretes az is, hogy 1919­ben, a Magyar Tanácsköztár­saság győzelméről szólva, Le­nin újólag kiemelte a prole­tárforradalom vértelen győ­zelmének jelentőségét, egy­szersmind eleve hangsúlyoz­ta, hogy minden nép — mi­közben eljut, mert okvetlenül eljut a szocialista forradalom­hoz — sajátos jelleggel, új meg új tapasztalatokkal gaz­dagítja a közös forradalmi eszmetárat. Ezt a megállapítást később fényesen igazolta a történe­lem: a második világháború után kialakult népi demokra­tikus országok a dolgozó nép hatalma megragadásának, a szocializmus fejlesztésének megannyi színét festették föl a történelem,palettájára. Ez az óriási fordulat alátámasztotta az SZKP XX. kongresszusá­nak időszerűsített megállapí­tását, hogy tudniillik, adott történelmi körülményektől függően, a polgárháború nem elengedhetetlen tényezője a hatalom kivívásának, hanem az osztályerők helyzete dönti el, hogy lehetséges-e a parla­mentet a burzsoázia szervéből a néphatalom eszközévé tenni. Forradalom és polgárháború tehát nem azonos, nem egy­mást feltételező és kiegészítő fogalmak. Nos, ennyire tartotta és tart­ja a szovjet testvérpárt saját múltját kötelező „modellnek”. És ahogyan másként győzött a proletárforradalom, mond­juk, Bulgáriában és Kubában, másként Kínában és Magyar- országon, az ázóta eltelt évti­zedek is sok érdekes és érté­kes tanulsággal szolgálnak. E nnek vizsgálata már át­vezet a térbeli tényezők felvázolásához. De előbb egy kis kitérő. Való igaz, hogy a dogmatikus felfogás, a szovjet fejlődés gépies máso­lására törekvés jellemző volt egy időben. Ám ez —, hogy például Magyarország a vas és acél országa legyen — nem valósulhatott meg azon egy­szerű okból, hogy sem vasér­cünk, sem kokszolható sze­nünk (legalábbis elegendő) nincsen. Tény az is, hogy meg kellett fizetnünk a tandíjat, amire teljesen kiviláglott, mit jelent a marxizmus—leniniz- mus általános érvényű tanítá­sainak alkalmazása a sajátos viszonyokra. Márpedig a sa­játos adottságok nem óhaj szüleményei, hanem nagyon is földrajzi, történelmi, néprajzi stb. meghatározottságúak, s ezeken erőszakot tenni nem lehet. De hát ki akar ma erő­szakot tenni rajtuk? Ami már most a különböző­ségeket illeti, elég néhány tényre utalni saját helyze­tünkből és másokról szóló is­mereteinkből. Tudjuk például, hogy a gazdaságirányítás tö­kéletesítésének időszakát él­jük Vlagyivosztoktól az Elbá­ig. Igen sokszínűek a kísérle­tezések és a már kiforrott struktúrák. Igaz, annyiban va­lóban egyforma a „modell”, hogy a döntő termelőeszközök társadalmi tulajdonban van­nak — Lengyelországban még ez sincs pontosan így, a föld zöme magángazdaságoké —, de hogy a két alapvető tulaj­donviszony, az állami-összné­pi és a szövetkezeti, továbbá a kisárdtermelés hány száza­lékot tesz ki, ebben igen nagy eltérések vannak. Úgyszintén abban, hogy — noha minde­nütt tervgazdálkodást folytat­nak — mit, milyenfajta elő­írásokat tartalmaznak a ter­vek, esetleg a kötelező érvé­nyű tervutasítások, és hogyan kombinálják őket közgazdasá­gi szabályozókkal, terelőkkel és ösztönzőkkel, adó-, hitel- és árpolitikával stb. Ahány or­szág, annyiféle kezdeménye­zés. És készség arra, hogy ha az élet mást tesz szükségessé, akor módosítsanak. Tehát még egy-egy ország önmagának sem „modellje”: ma így, hol­nap úgy, alkalmazkodva, töp­rengve, egymástól tanulva, de egymást sosem másolva. En­nek megfelelően a különböző­ség az elért életszínvonalban, az áruszerkezet és a fogyasz­tás összetételében is megnyil­vánul, ebben nincs semmiféle uniformizáltság, bárki meg­győződhet róla. Szólni keli azonban a hata­lom gyakorlásának legfonto­sabb területéről, a politikáról. Ahogy előbb a gazdasági élet különbözőségeinek ábrázolá­sakor abból indultunk ki, hogy a gazdaság a döntő termelő- eszközök társadalmi tulajdo­nán nyugszik — másképpen nem volna szocializmus —, úgy a politikai szférában is jelen vannak nagyon is mar­káns azonos vonások. Ilyenek; mindenekelőtt a marxista—le­ninista pártok vezető szerepe és a népi közigazgatás, a ta­nácsrendszer. De mutassanak azok, akik a „njodell” dolgá­val előhozakodnak, akár egyetlen olyan országot, ahol másmilyen párt — például szociáldemokrata párt — ve­zette el a társadalmat a szo­cializmusba ! Ilyen ország tudvalévőén mines. Mintaho­gyan olyan sincs, ahol az ál­lami és helyi közhivatalokban a tőkésosztály tisztviselői diktálnak, és mégis szocializ­mus van. Ha a mi népi álla-1 műnk valamiféle modell, ezt elfogadhatjuk: az országgyű­léstől a helyi tanácsokig mun­kások, parasztok, értelmiségi­ek, katonák, az egyházak képviselői vannak jelen, de földbirtokosok, bankárok se­hol. A tények kedvéért el kell ismerni, hogy Lenin említett jövendölése — hogy ti. min­den ország eljut a szocializ­musba, és mindegyik a szo­cialista forradalom más és más alakzatát öltheti —, úgy folytatódott, hogy közös jel­lemzőjük azonban okvetlenül egy lesz: a proletariátus dik­tatúrája. Ma egyik-másik or­szág testvérpártja ódzkodik e kifejezés leírásától, kimondá­sától is. Pedig ha bizonyos időszakbán, a súlyos törvény- sértések, tragikus torzulások miatt, árnyék vetődött a szo- cialita építésre, erről nem a proletárdiktatúra tehet, ha­nem azok, akik árnyékot ve­tettek rá. A leninizmus éppen abból indul ki — ezt tagadói is tudják —, hogy a proletár- diktatúra egyszersmind prole­tárdemokrácia, a történelem eddig ismert legszélesebb de­mokráciája. Ezért is hatja át valamennyi szocialista állam életét a néphatalom gyakor­lásába bevontak gyarapításá­ra irányuló erőfeszítés, a mind szélesebb körű demokrácia. Teljesen világos, hogy a történelmi fejlődés a szocia­lista forradalomnak ezután is megannyi új útját-módját tár­ja majd elénk. Mi tiszta szív­ből kívánjuk testvérpártja­inknak, hogy minél kevesebb zökkenővel, minél kisebb ál­dozatokkal érjék el kitűzött céljaikat, és sikerüljön azt és úgy megvalósítaniuk, amit szeretnének és ahogyan sze­retnék. Ez csak gazdagítani fogja közös eszmei-gyakorlati kincsestárunkat. A ma létező szocializmus — éppúgy, mint az ezutáni — nem a vágyak­hoz, hanem az élethez igazo­dik, s olyan, amilyen: válto­zatos. M i marad ezek után a szo­cializmus állítólag kö­telező „modelljéről” terjesztett mendemondákból? A tények fényében természe­tesen semmi. Igyekezzünk hát, hogy ezeket a beszédes tényeket — korszakalkotó eredményeinket, vívmányain­kat, berendezkedésünk kitel­jesedő szocialista jellemvoná­sait — mindenhol, mindjob­ban megismerjék. Szántó JenS A SZÓ ELSZÁLL, AZ ANYAG MARAD Még mindig kisért a miit Lassan botorkálunk fölfelé a kihúzó légvágatban, izzadva, hiszen szinte süti az embert a bányamélyből kiáramló rossz szagú, páradús, meleg légorkán. Óvatosan lépkedünk, mert fényt csak a kézben tartott fejlámpánk ad, s ez bizony túl kevés a biztonságos hala­dáshoz. Lépten-nyomon el­használódott biztosítógyűrűk­be, csavarokba, vastámokba ütközik a gumicsizmás láb, melyek egyikében fel is esik a legelői járó főaknász. Mi­kor sárosán föltápászkodik na­gyot káromkodik. Szidja a trehány dolgozókat, akik min­dent szerteszéjjel hagynak, nincs érzékük a rendhez, csak a pénzt hajszolják. Ami a dolgukhoz nem kell — foly­tatja tovább a létániát — ott­hagyják, ahol a kezük ügyé­ből kiszakadt. Dörgedelmeit végighallgatja a mellettem jövő bányames­ter Fodor Gyula is, és csen­desen megkérdezi: — Mondd! Nem a te fel­adatod lenne, hogy rendet teremts idelenn? S mivel választ nem kap, a frontbejárat előtt tétlenkedő három szállítónak ad utasí­tást: egyidőre tartsák vissza a meddőt szállító csillákat, s rakják meg azokat ,a fölösle­gessé vált hulladékkal. Kettő­jük morog valamit az orra alatt, de mivel ismerik a bá­nyamester következetességét és szigorát, nekilátnak a „nagytakarításnak.” * ☆ A Nógrádi Szénbányáknál évenként hatalmas összeget, csaknem háromszázhetven­millió forintot költenek kü­lönféle anyagok beszerzésére. Ezek java a bányászkodáshoz nélkülözhetetlen gép, berende­zés, vastám, faanyag. Ezerfé­le tétel. — Sajnos — mondja Szőke Barna, a vállalat gazdasági vezérigazgató-helyettese —, a jelenlegi gyakorlat és ügy­vitel rendszerében szinte kö­vethetetlen az üzemek anyag­rendelése. Így gyakorta elő­fordul, hogy nem kellőképpen megalapozott igényeknek is eleget tesznek a beszerzők, s vásárolnak olyan, sok esetben nagy összegbe kerülő beren­dezéseket, melyekről beérke­zésük után kitűnik: az adott helyen, az adott viszonyok kö­zött nem használható. A kányási aknaüzemben például három évvel ezelőtt vettek meg egy holland gyárt­mányú, egyébként csodálatos teljesítményekre képes búvár- szivattyút, ha jól emlékszem, három és fél millióba került, amiről aztán kiderült felhasz­nálása célszerűbb lenne a víz­ügyi szerveknél. Azóta ott áll a raktárban. Talán már meg­ette a rozsda. — Tehát, teszi ki-ki a ma­ga feje szerint amit akar? — Nézze! Azt eldönteni, hogy egy-egy aknaüzemnek mire van szüksége, arra az ottani vezetők hivatottak. Ök jobban ismerik a körülmé­nyeket, mint bent a központ­ban, az anyagosztály-vezető. — De hát a döntéseik nem mindig helytállók... — .. .Pedig hosszú évek óta már, igen nagy gondot fordí­tunk az ésszerű anyaggazdál­kodásra, még úgy is, hogy a rossz döntést hozókat anya­gilag felelősségre vonjuk. El­mondhatom, nem titok, volt olyan aknaüzem-vezető, igaz ma már nem az, akinek a hűségjutalmából tízezer fo­rintot vontunk meg éppen effajta nemtörődömség miatt. ☆ Világosi József, a tiribesi frontbrigád vezetője, ahová a bányamesterrel érkezünk, ide­ges. Nyugodt ember egyéb­ként, néha ha rendben men­nek a dolgok, egy műszak _ alatt szinte a szavát sem hal­lani, ám most kifakad. Mond­ja Fodor Gyulának: — — Mester! Megvették ezeket a méregdrága svéd gyorscsa- varhúzókat, amik kitűnők, de nem idevalók. Túl gyorsan pörgetik az anyát, gyakorta megszakítják a menetet. Hoz­tak volna inkább új kézi csa- varkucsokat, jobb lett volna. Igaz, azzal lassúbb a munka, de biztonságosabb. Magának nem kell elmesélni, milyen következményekkel jár, ha összerogy egy biztosító hid­raulikus tám... A mester a főmérnökre, Szabó Ferencre tekint, aki mindkettőnknek mondja: — Próbálkoztunk, hallottuk, máshol tökéletesen bevált ez a gép. — És legyint. A frontbrigádvezető azon­ban még mindig mérges: — Csak ne a mi bőrünkre próbálkozzanak! ☆ — Igaz — mondja Laczkó István, a kányási bányaüzem igazgatója —, hogy néhány éve próbálunk már rendet tenni az „anyagfronton”, de még mindig kevés sikerrel. Egy akna üzemeltetéséhez több ezer féle anyag, alkatrész, be­rendezés szükséges. A portán­kon uralkodó viszonylagos rend ellenére is az anyagren­delés, -visszaigazolás, -szállítás, -raktározás szinte áttekinthe­tetlen. A múltkor — mondom pédának, kommunista szom­baton vashulladékgyűjtést csináltunk. S tudja mi került elő egy kimustrált aeéltámku- pac alól? Nem-hiszi: ládába csomagolt, öt vadonatúj fúró­szárkészlet. Ára, hozzávetőle­gesen nyolcvanezer forint. — S mi lett a következmé­nye? — Hanyag munkavégzés miatti fegyelmi felelősségre vonás. Az ügyben illetékes fő­aknászt ötezer forint bírsággal sújtottuk. — És még — kérdem Szőke Barna vezérigazgató-helyettest — a „kemény kéz politikája” sem használ ? — A szándékunk nem ez egyébként, hanem a pontos­ságra, a rendre, a céltudatos­ságra, a megfontoltságra szok­tatás... Csak sajnos, (úgy ér­zem) mintha még mindig kí­sértene a múlt. Amikor gaz­dag volt a vállalat, és semmi sem számított, csak hogy ménnél több tonnányi szenet termelhessünk. Fene bánta akkoriban, hogy új tárnok ro­hadnak lent, sok pénzért vá­sároltak, ha jött a terv. Tu­dok olyan esetről, hogy a rab­lással megbízott csapat még üzemelőképes maróhengerre engedte rá a meddőt, csak­hogy ne kelljen kiszállítani. Nehéz lett volna ugyanis... ☆ A szénbányáknál 1930-ban az anyagkészlet meghaladta a százhatvanmillió forintot. El­adással, okos felhasználással ennek szintjét tavalyra sike­rült hatvanmillió alá csökken­teni, ám még ezt is magadnak tartják a szakemberek. Az anyaggazdálkodás igen sebez­hető pontja a vállalatnak. S még mindig rengeteg drága holmi vész kárba, marad örök időkre a föld alatt. Van ame­lyik, mint a szorospataki an­gol gyártmányú frontbiztosító berendezés, hirtelen nagy nyo­más, erős veszélyhelyzet mi­att marad a bányában, de az anyagok többségét, ha becsü­letesen dolgozik az ember — miként erről Kazinczi g. Gá­bor beszél, a szorospataki or­szágszerte híres elővájási bri­gádvezető — meg lehet men­teni. — A múlt évben hétszáz­ezer forint értékben építet­tünk be olyan TH—gyűrűket — köríves biztosítótámokat, amelyeket a bányában össze­gyűjtöttünk, elhagyott vága­tokból raboltunk ki. Igaz, az efféle munka embereink egy részét elvonta a tervfelada­toktól, de megérte. Sokkal több lett így az üzem haszna, mintha mondjuk húsz méter­rel több vágatot hajtunk ki. Én erre, az anyagok újbóli fel- használására ösztönöznék min­denkit, mert ezekben a drága időnkben még egy csavart is meg kell becsülni. Tudja, hogy egy két és fél méteres TH—gyűrű mennyibe kerül? Nyolcszázhetvennégy forint pontosan. És félméterenként építünk be egyet belőle. ☆ Tavaly a szénbányák szó-' cialista brigádjai — éppen az előbbi módon — tizennégy- millió forintnyi anyagot men­tettek meg az enyészettől. Idén talán többet...? Karácsony György | NóGRÁO — 1982. április 24., szombat 3 ✓

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom