Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
Irodalmi »stet tartónak április 14-ó*i Salgótarjánban, a Nóg- ródi Sándor Múzeumban, o Balassi Bólint Megyéi Könyvtár, a Palócföld szerkesztősége és a múzeum szervezésében. Ez alkalommal Bódi Tóth Elemér, Szepesi József és Tamás István találkozott az olvasókkal. Kassal Végh Miklós, a Palócföld főszerkesztője mondott bevézetőt. Az Irodalom Iránt érdeklődők negyedik alkalommal találkoznak ezen a helyen, s első ízben azzal a kifejezett szándékkal, hogy az asztalnál ülőket és a széksorokban helyet foglalókat párbeszédre Invitálják a szervezők. Amint arról korábbon lapunk hasábjain is beszámoltunk, eddig azok emlékét Idézték meg, akik mór átkényszerültek a nemlétbe, de akiknek tevékeny közéleti munkálkodása, értékhordozó életműve példa értékű ma is az Itt élők számára, hiszen magasabb mércékkel mérve Is méltányos hely jelöltetik ki nekik -, s ezen túl közöttünk élve, hozzánk tartozóan alkottak maradandót. Okkal vethető fel a kérdés: mi^rt, hogy e negyedik alkalommal megrendezett irodalmi esten három, a megyében élő, alkotó költővel, s éppen velük hármójukkal találkoztunk. A legrövidebb lehetséges válasz erre az, hogy mert ez volt a legtermészetesebb. S ennek hitelesítéséül egy rövid kitérőt kell tenni, amely visszatekintés már nem is olyan közeli múltunk eseményeire, történéseire. Sokszor elhangzott már szakmai, fehérasztal melletti beszélgetések során, hogy a megye művészeti életének ágait hasonlítva a képzőművészet hosszú időn át lépéselőnyben volt -, s lehetőtégeit, eredményességét tekintve abban van máig is. Az ötvenes évek közepéig többé-kevésbé szoros közösséggé szerveződött megyei alkotók által 1954-ben létrehozott Palócföld antológia ugyan a hatvanas évek közepére mór negyedévenként jelent meg (elsősorban és kimondottan azzal a szándékkal, hogy megjelenési lehetőséget biztosítson a Nógrádban élő Írók, költők, művészek számára), mindezt azonban a (nemes értelemben használom ezt a szót) toliforgatók váltig nem tartották kielégíBódi Tóth Elemér versei: Hazafias vers az esőről Tündöklő gesztenye a gyermek tenyerén, jöjj el, fényességes ősz. Állj-el, locsogó eső. Esernyők föl-le szállnak a Metró lépcsőin, denevérszárnyak. Dézsányi lé loccsan I az üvegkorláton át, v gépkocsik törik a tócsa tükrét. j Eső, ne mosd el a kis hazát. r Kávé mellől a kopott Park Szállóból kinézek. Kék mezőben égbe szálló nyű ragyog: egyirányú forgalom. A kávéslány combjait összezárja. Csak el ne röppenjenek a nyilak a kék mezőkből. Zsúfolt ez az út, ideges. A Józsefváros és Erzsébetváros között itt ázik Magyarország, mintha egy másik hömpölygő Duna alatt járna. Jászok, kunok, palócok, édes dunántúliak már nem néznek az égre. Csak férjünk fel a bőgő buszokra, van amelyik gyorsjárat. Elhúz a sarokról a 112 A, a nagykávéház kőtornya, mint a jéghegy, a hegye kilátszik, mi van alatta. Osvát Ernő és Krúdy Gyula úr elment, pihennek a szerkesztő urak, a különböző temetőkben, egyik sem jöhet vissza. Micsoda példázat ez a jéghegy csúcsával, megkövült süvegével. Ez már nem tisztító eső, átok. Csak szüntelen ne legyen, mint a túl hangos nyenyerézés. Csak zavaros ne legyen, mert a tiszta Ady Endre is elment. Csak ne dugják ki fejüket a villogó szemű ős-patkányok tanult modorban, csordáikat csak el ne eresszék. Csak rossz néven ne vegye senki a szenvedők szenvedését. Rossz néven ne vegye a múltat, aki okozta. Csak játsszuk a kincses furulyaszót. Csak ki ne játsszuk. Locsog az eső a tölgyre, a bükkre, ázik a madárcseresznye, a berkenye és a juharfa. Elkopott a sárga fagyöngy-cserje, hol vannak már a kankalin virágai, a lepkék, a hőscincérck. A szagos mügére várhatunk. Palaszürke az ég, mint a házi galambok. Lavíroznak a szeles esőben a feketerigók, már itt vannak a vetési varjak. Csapkodja őket a szél a Jánoshegy tömött kupolájához, alig menekülnek. Söprik a leveleket a Dániel úton, lent a zöld Dunára hullanak a sirályok. Eső, csak el ne mosd a drága hazát örökké mozgó madaraival, az édes, szívbéli reménnyel. Az emlék öble KI mondja meg, hol vannak az üveghegyek? S hogy a nagyon kék tenger hánykolódása mire emlékeztet. És éjjel a fekete vfz fölött az ezüst hold miért indul a hegyekbe, ahonnan a súlyos kövek fölszállnak s már csak hűlt helyükön örvénylik sivftva a gyűrűs üresség. A Shell-kutak cégéreit miért rázogatja egvkedvűen a sóillatú szél, _____ tusiy a szomorúság. , tő nek. S a IdeiégOttség érzetét nem teremtette meg az sete, hogy antológiák kiadására kerüit tor, s mind szélesebb körben, a megyehatárokon túl is ismertté vált a szerzők neve. A hatvanas évek végén már nagy súllyal jelentkezett az az igény, hogy a Palócföld cimC folyóirat (ehetőségeinek fejlesztése mellett nyíljék mód önálló szerzői kötetek kiadására is. Azóta sikerűit megindítani kifejezetten megyei támogatósnak köszönhetően a Palócföld Könyvek sorozatot s annak első kö-. tétéként az 1969-ben megjelent Ébresztő idő cimű, a sajtóvisszhangból és a könyvesboltokban fellelhető példányok csekély számából ítélve sikeresnek mondható könyvet. Azt az antológiát, amelyben 17 szerző munkált közölte i köztük 12 költő található: soraikban Bódi Tóth Elemér öt, Szepesi József szintén öt. Tamás István nyolc veresével. Mindez persze — bármilyen kiemelkedő eredmény volt is — (bár korántsem újszerű, hiszen az országos tájegységi folyóiratok, vagy kedvező nyomdai kapacitással és lehetőségekkel rendelkező orgánumok már korábban előléptek hasonló kezdeménnyel), nem jelentett önálló bemutatkozást, miként a képzőművész számára sem egyenértékű a csoportos, vagy az egyéni tárlat. Ráadásul o Palócföld Könyvek önálló szerzői kötetei sorában - a lapkaraktert és egyéb szempontokat tekintve — a szépprózai és irodalmi riportkötet megjelentetése kerü ft előtérbe. Sikert könyvelhetünk el, ha erről esik szó, hiszen laczkó Pál és Kelemen Gábor könyvének példányai rövid idő alatt eltűntek a könyvesboltok polcairól, s kritikai visszhangjuk is kedvező volt. Amikor a Palócföld Könyvek újabb kötetének kiválasztására kerül sor, szeretnénk remélni, hogy a következőkben a költők mutatkozhatnak be ilyen módon is Nógrád megye olvasóinak. Ez alkalommal Bódi Tóth Elemér, Szepesi József és Tamas István verseiből adunk ízelítőt. Bódi Tóth Elemér 1940-ben született Vasszilvágyon, Szepesi József 1948-ban Salgótarjánban, Tamás István 1938-ban Szurdok- püspökiben. Jelenleg mindhármon Nógrádban élnek. Pásztóiak — KISS JÓZSEF EMLÉKÉIRE — Szélkakas torony-tjyúkkal párzik, harangláb reccsen, jönnek a pásztóiak subában és bekecsben. Égboltjuk szarkalábas, csizmájuk sarka gyémánt, lépteik, mint amikor szél bogosai a szénánk. Száll a madarak helyett a mennyből néhány angyal, hintázik az ágakon, mígnem mind porba zuttyan. Nézik a falusiak és szívdobogva látják, göncükből az angyalok a csillagot kirázzák. Káldi Judit: József Attila-illusztráció Tamás István versei: Baljós sejtelmek selymét tenyerek legombolyított fonalaiból csomózgatod bogozatlan bogaikban szaggatott és rövid a sorsvonal Szállingóznak hazafelé gondtalan verebek s beülnek süvegünk alá a kendermagos gondok s a ciszternákat ahogy szagos fondorlatokkal a szomjas szelencéket vajákos ujjak színültig töltik az ég csatornái Kiapadt mulatságaink cserepes medrében mert meredélyéről kiszáradtak kiáltásaink Is valami lomha magány csordul ázalgása árad megborzongat s hömpölyög el velünk S újfent a tévedés elhiteti tálalva hazug cserében a gyökeret vert kutyagoló időt Emberöltő éle férc álca öltögetés Mindene)? visszás visszáján fel sallangás ruhátlanok Embert gúnyát ki ölt nyelvet kiölt olt éltet Így vagy úgy s a történelmi menetrend szerint közfelkiáltásra beáll a száj Kutyabőrt csábosat kráterként mi dogmákat lövell a mint ama miskolci pisloghatsz varangyként hisz erős sánc kocsonyásul köréd aszalt úr leckéből a láva förmedvény Bej hivők sej hívek farkcsóváló bűv gyülekezetben S kiáll a fájás a derék nyikorgásból amint vág vigyorin tükörfényes baltát csupán kedveskedés gyanánt ajtókötésünkbe az ajándék hideg Kér bér mér vér rév rém Ember ölt ő! Emberöltő ficánkolnak hancúroznak j ha kánaáni minták ^ a kentaur csuhán Alkalmasint veres hagymákban rezesedre gaz papagájok kék céduláin csüngő csörgős körmenetre kenetteljes s vonít a kántor Szepesi József versei: Ajánlás Didergő téli hajnalok, nyárvégi csöndes esték, tavaszi zsongás, illatok, álmok, ó sok-sok emlék, miknek emlőin nőttem én árnyékaként a fénynek, tiétek most e költemény, tiétek s hála néktek. Köszönök minden harmatot, köszönök minden zúzmarát, köszönök minden csillagot, köszönök minden csillanást, s köszönöm főként a titok magányos lelki terhét didergő téli HAJNALOK nyárvégi csöndes esték, miknek emlőin nőttem én árván, akár a berkek mélyén a legritkább növény, köszönöm most e verset. Órabér Terített asztal a robot, rajta — mint Ínyenc sznob —, kövér tokával rozsdás lim-lomot zabái az éhes órabér. Csámcsog, böfög és sárköret masszás rögöket harap; megízlel mindent, gazt, követ, s tisztára nyalja az utat. őröl. mint őrült szélmalom, minden rágása száz lapát erő a tűző, vad napon. S még többre feni a fogát. Bőles okitóim voltatok, tőletek megtanultam bírálni minden látszatot (ok nélkül változatlan okokra épül az egész). Tudom, zord a tél, hideg, szépsége mégis megigéz, s lehet forró nyár, meleg, árny nélkül nincsen napsütés, mint ahogy kéj-öröm sincs kin nélkül, s nincsen szenvedés, melyben ne volna vajmi kincs. Tavaszi zsongás, ébredés, álmok, ó sok-sok emlék, miknek emlőin nőttem én árnyékaként a fénynek, tiétek hát e költemény, tiétek s hála néktek. Eszik, eszik szakadatlan, étvágya mégis egyre nő; minden falás mozdulatban ott rágcsál, majszol, őröl ő. S csak tálal, tálal az Izom, traktálja: tégla, földrakás, tégelynyl malter kő, korom, megannyi ínyenc, bő fogás. Napestig tart a lakoma naponként gazdag asztalán; nem hízik mégsem el soha, esetleg jóllakik — talán... Én örülve vágyok élni Pásztortáska szív-tarsoly lepke lelkekben zárolt Redős szemhéjunk alatt akár alkuinkban bájt bajlódó bajt bájoló nyarak hüvelyk birtokáról menekített üzér a rőfös táj barázda partok garázda őszi mágiáján Ördögszekereik pompás kocsiszínben s csűrt döngölve palotást járnak a kufár zarándokok s a pásztortáskák irmagjukat tenyerünkbe szórva megtelnek csengő vándor lépteinkkel Lefekhetnék egy sarki padra gúnyástól mint akárki más, kinek pár pohártól ajka bús lázban égő hús pqrázs. Álmodhatnék, mint minden ittas csavargó, bölcsen, boldogan magamról mindent mely siralmas derűsnek, én, az oktalan. Lehetnék én is rongyos árva, útszéli koldus, vagy csaló, hiszen az élet minden álma oly drága, mégis mily fakó. Leköphetném e rossz világot, s leköphetnének engem is: így tán a sóhaj, bánat, átok nem lenne bennem hamis. De én örülve vágyok élni, hiába minden ártalom; lelkem fakir hős, kéjnek érzi silány sebét — ha akarom.
