Nógrád. 1982. március (38. évfolyam. 51-76. szám)
1982-03-03 / 52. szám
„Ótlefgazdálkodás" a kábelgyárban Űjifék próbatételei Szakértelem és leleményesség. Két olyan tulajdonsáig, ami nélkül újíté nem létezik. Ezek „működtetésével” látja meg a lehetőséget, talál ki megoldást, s állít össze konkrét javaslatot. Ha innentől kezdve már sima és egyenes volna a megvalósulás útja, akkor több erényre, adottságra nem is lenne szüksége az ötletembernek. Ám a helyzet nem mindig ilyen eszményi, így hát legtöbbször egyéb értékes tulajdonságok is kellenek a gyakorlati sikerhez. Ne legyen begubózva — Érdeklődés, kíváncsiság az egész gyár iránt — így Zárda György, a balassagyarmati kábelgyár gyártás-előkészítője. — Az ember ne legyen begubózva a saját szűk munkakörébe, hanem ismerje meg az egész üzem terveit, gondjait. Ha ezekkel tisztáiban van, tudni fogja, mihez nyúljon, hogyan érveljen, esetleg kihez forduljon segítségért. A fiatalember kerek tíz éve dolgozik a kábelgyárban. Ez idő alatt számos újítással kirukkolt Társszerzője egy friss javaslatnak is, amely beruházási föladatat egyszerűsít, s az eredeti tervhez képest mintegy hétmillió forinttal csökkenti a költségeket. — Eddig csak két újításomat utasítottak vissza — közli, s alig leplezett mosollyal hozzáfűzd —, azóta az egyik már javában valósul... Egy akkumulátorkiemelő berendezésről van szó. Talán a szerencsének köszönhető, hogy végül mégis kell? — Akkor az elbírálók úgy látták, hogy nincs rá szükség — mondja Lombos István újítási felelős. — Mert akkor csak egy targoncánk volt. Most viszont tíz van belőlük, s ez lényeges különbség. — Szóval az újító túlságosan előrelátott — tréfálkozik Zárda György. — Két lépéssel előzte meg a gyárat. Nem csupán eggyel, ahogy illik... • Kapcsolatok sokfelé Magyar József osztályvezetőhelyettes és Kissimon László lakatos szerint a kapcsolatteremtő képesség úgyszólván nélkülözhetetlen a gyakorlatba való átültetéshez. Áz utóbbi szakember ezt csak egy szóval jelzi: — Összeköttetés! — Ezt milyen irányba érdemes kiterjeszteni ? Fölfelé, vagy oldalvást? Szeretni kell a fa illatát... Sikkanva szökken a kun- korodó fenyőforgács az éles gyalu alól. Egyre simább lesz a gyalupadba fogott deszka, hogy aztán ablakkeret alakuljon belőle. Tizenegy svájcisapkás, kék munkaruhás szakmunkástanuló ütemesen hajladozik a gyalupad fölött. Mesterük, Rusz József mindegyikhez odamegy, tanácsot ad a még bátortalan kezű tanulóknak. Hogyan lesz köny- nyebb, szebb a munkadarab? Minden tanács, vélemény egy szép szakma rejtelmeinek, mesterfogásainak át- plántálása tizenegy asztalosreménységbe. A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat tanműhelyében körénk gyűlnek a tanulók. György János, Bóna Tibor, Lombos József, ' Malo- vecz Tibor és a többiek. — Hogyan lesz az asztalostanulóból asztalos? — Szerintem nagy kézügyesség, pontosság és türelem szükséges — válaszolja György Jóska, aztán még mosolyogva hozzáteszi: — A fa és a gyanta illatát is szeretni kell. — Bóna Tibor. György Jóska a legügyesebbek közé tartoznak — mondja a mester, aki maga is az erdőt hagyta ott, s idestova öt éve oktatja, neveli a jövő aszalósait. Jelenleg a műszaki egyetem műszaki oktatói szakát végzi. Bóna Tibor nagybátyja asztalos, György Jóska már gyerekkorában a szomszéd mester műhelyében szívta magába a gyantaszagú forgácsillatú levegőt, s velük együtt az asztalosság szeretetét. — Hogyan kezdődtek a tanulóévek? — kérdezem az alacsony huncutszemű Tóth Jóskát. — A szerszámforgatással kezdtük. A gyalu és az asztalosfűrész kezelését gyakoroltuk. A káva- és keretkötésekkel ismertetett meg bennünket a mester. A szerszámok karbantartását mindennap számon kéri. Éles szerszám fél siker a mi szakmánkban — mondja gyakran, s két év alatt tapasztalhatta, hogy igaza van. — Mit csináltok a legszívesebben? — Az ablakokat és ajtókat, nyílászárókat — csillan meg György Jóska szeme. Bóna Tibor, aki ügyesen kezeli a gyalut, később a bútorkészítés fortélyaival is szeretne megismerkedni. — Mik lesznek a fiúk, ha végeznek — kérdezem a mestert. — Famegmunkáló szakmunkások. A NÁÉV. az SKU és a NOTÉV munkahelyein dolgoznak. De akiben akarat és kitartás lesz — mert vannak tehetségesek közöttük — modern bútorokról álmodhatnak. s nyitva lesz az út. hozv azokat asztalosokként maguk is elkészíthessék. — szgys — A kétkezi munkás tüstént kész a tömör felelettel: — Minden irányba! Tizennégy éve dolgozik az üzemben, régóta újít, esőstől vannak tapasztalatai. Bölcsen látja, hogy minden újításhoz el kell nyerni a művezető támogatását: ha ő nem ad időt a kísérletezéshez, bajosan haladnak egyről a kettőre. Az oldalirányban való kapcsolatbővítés fontosságát Magyar József tudja szemléltetni: — Az egyik kollégánk a tmk-ról került a beruházási osztályra. Baráti szálak fűzték tehát a jól képzett munkásokhoz. Már az új helyén dolgozott ki egy újítást: defekt javító készüléket. Benyújtotta, de a megvalósulás hosszú hónapokig húzódott. Végül maga vette kezébe az ügyet. Szólt régi munkatársainak és a készülék egy héten belül összeállt. Azóta is funkcionál, sőt más gyárak is átvették... Egyelőre: pihenj! — Lehet, hogy én régi vágású ember vagyok — meditál Koplányi István zsírzó —, de azt mondom, hogy az újítónak fontos a hazaszeretet. Ez buzdítja az embert arra, hogy gondolkozzon, keresse, amin javíthat. A meglett, sokat próbált munkás úgy érzi, a kábelgyárban jól jön az újítónak, ha tud lelkesedni, mert nem mindig érzi maga mögött a bátorító támogatást. Fölsorol néhány elvetélt újítását, amelyeknek hibás voltáról őt egyáltalán nem győzték meg az elbírálók. Mint mondja: állandó újító társaival — köztük Kissimon Lászlóval — egyelőre „pihenjt” vezényeltek maguknak az ötletek kidolgozásában. — Fontos tulajdonsága még az újítónak — vélekedik Magyar József osztályvezető-helyettes — a tárgyilagos ítélőképesség. Ehhez mindenekelőtt alapos tájékozottság kell. Talán érdemes volna itt a gyárban megszervezni az újításra képes emberei tüzetesebb tájékoztatását. Így <eää*erölhe- tő lenne, hogy esetleg túlbecsüljék a lehetőségeket... Molnár Pál Vezetők — mérlegen A v __I, általában kétféleképAZ emberek pen vélekednek a vezetőkről. Az egyik tábor úgy tartja, hogy vezetni könnyű is, meg nehéz is. Könnyű, mert mindent megmondanak, előírnak és szabályoznak felülről, és nehéz mert mindent megmondanak, előírnak és szabályoznak, tehát mindig és mindenkihez alkalmazkodni kell... A másik tábor a vezetői munkát egyetlen kézlegyintéssel elintézi, mondván „dirigálni, azt könnyű!” Ök a jólértesültek, akiknek pontos információik vannak a vezetők keresetéről, jövedelméről, állítólagos kiváltságaikról, s természetesen arról is, hogy mindezért cserében a vezetők jóformán semmit sem csinálnak. Már csak azért sem, mert amit tenniük kellene, ahhoz úgysem értenek. Ök azok, akik egy-egy vezető kinevezése mögött csakis a protekciót, az összeköttetéseket, esetleg az érdemekben dús múltat vélik fölfedezni, s nyilván nem tudják, hogy manapság — s már jó ideje — a legszebb káderlap is kevés a kinevezésekhez, ha hiányzik róla a felsőfokú iskolai végzettség.* Ebből az is következik, hogy ha valaki diplomát szerzett, s ezután jó néhány évet töltött gyakorlati munkával, akkor — vezetőbeosztásba kerülve — valamit mégis csak kell értenie a szakmához. A vezetőként dolgozók körülbelül fele öt évnél nem régebben dolgozik jelenlegi munkahelyén. Ez még nem mond sokat, mert — ugyancsak a közhit szerint — például cukrászüzem vezetője különösebb szakmai megfontolások nélkül kerülhet mondjuk asztalosüzem élére, s az alkalmatlanságát bebizonyító miniszteriális vezetővel is lehet — mondjuk — vállalatirányítóként kísérletezni. Az viszont már sokatmondó tény, hogy az elmúlt években, a korábbiakhoz képest, nagy változások történtek a vezetői beosztásokban. 1968 óta a vezetők 35—40 százaléka kicserélődött, s a folyamat napjainkra fölgyorsult: korábban soha nem tapasztalt generációváltásnak lehetünk tanúi. Nem csak, mert a valamikor kinevezett többség eljutott a nyugdíjkorhatárig, hanem azért is, mert egyre kevesebben felelnek meg az irányító munka új követelményeinek. Ez nem feltétlenül jelent negatív minősítést. A jó két évtizeddel ezelőtt kinevezett —s az akkori követelményeknek megfelelő — vezető, hatvanadik életévéhez közeledvén érthetően nehezen tud átállni a teljesítményelvű vezetésre. Van aki képes erre, a többség azonban aligha. A nagyobb gond az, hogy ki kerüljön a megüresedett helyre. Az iskolát éppen csak elhagyó fiatalok — értelemszerűen — aligha jöhetnek számításba. A „második vonal” meg többnyire hiányzik, mert a helyettesek többsége is közel áll a nyugdíjkorhatárhoz. Ráadásul: nálunk kialakult az örökös helyettesek intézménye. E „második” embernek többnyire reményük sem lehet az előbbrelé- pésre, legalábbis saját munkahelyükön nem. Ezért aztán egy-egy személyi változás lebonyolítását általában országos kutatómunka előzi meg. Az utánpótlással kapcsolatos gond az is, hogy a kiválasztás többnyire szubjektív benyomások alapján történik. Kidolgozatlan a vezetőkészség megítélésének módszere; a pályázati rendszer adta lehetőségekkel elvétve élnek; s mindez rendkívül lelasítja a szükséges személycserék lebonyolítását. Nem csoda. Napjaink gazdasági vezetőjével szemben ugyanis mindenekelőtt a teljesítményelv érvényesítendő. Lehet valaki szakmailag kiválóan képzett, lehet valaki emberi magatartásában hibátlan, mindezek eredményeként közkedvelt, nagy tekintélynek örvendő vezető, ám, ha elmarad a forintban is mérhető eredmény, hiába minden emberi jótulajdonság, szakmai hozzáértés és a tekintélyelv alapján megszerzett köztisztelet. A vállalatokra érvényes gazdasági szaoá- lyozó rendszer kíméletlenül megköveteli, hogy az eredmények évről évre növekedjenek. (Bár helyenként a szintentartás is nagy erőfeszítést igényel.) S a vezetőknek eleget kell tenniük ennek a szigorú teljesítményelvnek. De ki az az ember, hol az a testület, aki megnyugtató biztonsággal döntheti el, hogy a vezetőjelölt megfelel majd minden szempontnak. És még egy gond: a vezetői utánpótlás — az a bizonyos „második vonal” — nem csak azért bizonytalan, mert a káderpolitika gyakorlata nem elég határozott, hanem azért is, mert egyre nehezebb megtalálni a lehetséges utódokat. A fiatalokat —, vagy mondjuk inkább így a középkorúaknái némileg fiatalabbakat — egyre kevésbé vonzza a vezetői beosztás. A potenciális jelöltek ugyanis nagyon jól tudják, hogy például 1970 óta, a vezetői keresetek növekedése lelassult a foglalkoztatottak átlagához képest (mellesleg: központi intézkedések hatására). Jól tudják azt is, hogy munkájuk értékelése, komplex megítélése sok — olykor egymásnak ellentmondó — szempont mérlegelésétől függ, s 'ez már önmagában is riasztó. A fejlesztési tevékenységtől kezdve a lakossági ellátáson keresztül az üzemi balesetekig — mindenre kell ügyelniük, ami csak a vállalatgazdálkodás velejárója: készletek és termékszerkezet, munkaerő-gazdálkodás és egészségvédelem, a piaci munka és a minőség javítása, a nyereség növelése és az üzemi demokrácia fejlesztése. S talán nem is ez a lényeg, mert a vezetői munka komplex értékelése valóban csak minden lehetséges tényező mérlegelése esetén végezhető el. Inkább az a baj hogy az értékelés, miközben komplexitásra törekszik, valójában az egyes — rendeletileg meghatározott — szempontok mechanikus vizsgálatára szorítkozik. És nem csak az egész évi munka összegezésekor, hanem sokszor menetközben is. S mindig akadnak olyan feltételek, amelyek ellentmondásba kerülnek a legfontosabb céllal, a nyereség növelésével. (Ami viszont szent és sérthetetlen követelmény.) Ha a vállalatvezető ezt nem teljesíti, akkor éves alapbérét 25 százalékkal csökkent- heti a felügyeleti hatóság. Pontosabban csökkenthétté, az eddig érvényes rendeletek értelmében. Innunrlnl új szabály van érvényjanuanoi ben. a 25 százalékos csökkentést nem kell végrehajtani, ám eredménytelen vállalatvezetés esetén a vezetőnek számolnia kell azzal, hogy beosztásából felmentik. Most már csak az a kérdés, hogy mit értsünk „eredménytelenségen?” Átmeneti megtorpanást, rövid ideig tartó stagnálást, esetleg visszaesést. Vagy tartós eredménytelenséget. Mert ez nem mindegy. V. Cs. Tisztánlátás Pásztón A Mátraaljai Állami Gazdaság megyénk egyik legeredményesebben gazdálkodó nagyüzemévé lépett elő 1981- ben. A mintegy 225 milliós termelési értéket előállító gazdaságban csaknem 11 milliós nyereség fémjelzi, hogy a több éves kitartó munka gyümölcse beérett. Mégpedig olyan időszakban, amikor a minden előző évinél eredményesebb gazdálkodás nagy sikernek számít. Erről beszélgetünk Juscsák Györggyel, az állami gazdaság igazgatójával. — Az előző évihez képest tavaly jelentősen nőtt az árbevétel, és még ezt is meghaladó mértékben a vállalati nyereség. Hogyan érték el? — Tavaly valóban eddigi legeredményesebb évét zárta a gazdaságunk, de rögtön hozzáteszem, ez a siker nem egyéves munka eredménye. Ezt a programot még az V. ötéves terv időszakában hirdettük meg. Lényege az volt, hogy a piaci igényekhez igazítsuk termelésünket, valamint az, hogy tevékenységünket módosítsuk, ne pedig termékeinket igyekezzünk ráerőszakolni a piacra. Állandó fejlesztés, állandó megújulás, szünet nélküli, lázas szellemi tevékenység, képzés és továbbképzés az alapja mindennek, amit egyébként csak egy állomásnak tekintünk a fejlődésben. Az állami gazdaságban központi kérdés az emberekkel való törődés, igényeik meszszemenő kielégítése, mert erről úgy vélekednek Pásztón, hogy jól dolgozni csak elégedett emberek fognak, s ehhez olyan kapcsolatot kell kiépíteni vezetők és vezetettek között, amelyben nagy szerepe van egymás kölcsönös megbecsülésének. Mindez, megmutatkozik a lakásügyektől kezdve az apróbb ügyesbajos dolgok intézéséig. S az sem mellékes, hogy az állami gazdaságban dolgozók bére tavaly 7,5 százalékkal emelkedett, s elérte az 51 500 forintot évente. — Ha valamilyen rangsort kellene állítani, hogyan értékelné az egyes ágazatok tevékenységét? — Minden területen javultak hozamaink. Tejtermelésünk a tehenenkénti 4847 literről tavaly 5169-re emelkedett, s ez országosan is elismerésre méltó. A szakosított sertéstelepünk kibocsátóképessége a rekonstrukció befejezte után lényegesen nőtt, 1981-ben meghaladta az 1600 tonnát. Jó év volt a komlóra, az értékesített termék meny- nyiségben és minőségben is meghaladta a vártat. Nagyot léptünk előre a vetőmagtermesztésben is, és tavaly először értékesítettünk fémzárolt borsóvetőmagot, amelynek fele — mintegy 50 vagon — exportra került Mint látható a gazdaság igyekezett alaptevékenységét minden területen — a növénytermesztésben és az állattenyésztésben is — fejleszteni. Ez sikerült, méghozzá úgy hogy a költségek a termelésnél mérsékeltebben emelkedtek. S ez nem kis szó. — Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy miben lehet még előbbre lépni a következő esztendőben? Mi az az újdonság, ami szükséges, s ami biztosítja, hogy a fejlődési folyamat ne torpanjon meg? — Mint már említettem, nem tétlenkedtünk az elmúlt években, s így sok mindenben felkészülten vágunk neki az idei esztendőnek. Gazdaságunkban már tavaly megkezdődött a komlótechnológiára alapozott gyógy- és fűszernövény-feldolgozás. Ez kétmilliós exportárbevételt jelent, s magába foglal minden olyan növényt — zellertől a vadgesztenyéig — amit a vevő kíván. Tovább bővítettük ipari tevékenységünket is. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekkel kooperálva kerítéséket kapukat gyártunk és vállaljuk a RAPISTAN görgőspályák szerelését az egész országban. A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyárral karöltve felkészültünk a hagyományos, vegyes tüzelésű tűzhelyek gyártására, amelyekből évi 40 ezer darabot készítünk, a tervek szerint. Ezek a piachoz való alkalmazkodás szemléletes példái, de a megváltozott körülményekhez való igazodást jelzi, hogy a gazdaságban módosult az egész anyagi érdekeltségi rendszer. Önelszámoló egységeket hoztak létre, amelyeknek vezetői felelősséggel tartoznak az eredményekért is. Az energiaracionalizálási program keretében megvalósult a sertéskombinát és létesítményeinek gázzal történő energiaellátása, és több más intézkedés született az energiával történő ésszerű gazdálkodásra. Kell is, hiszen a nagyüzem éves energiaköltsége 20 millió forint körüli, s nem kellő körültekintéssel, ez hamar nőhet. — Az eredmények mellett bizonyára akadnak gondok cs az állami gazdaságban. Melyek ezek, és hogyan próbálnak meg felülkerekedni rajtuk? — Nehéz feladat a lehetőségek közül kiválasztani a lehető legjobbat. Megtalálni azt, amelyikben álegtöbb fantázia van, a legnagyobb nyereséget adja, a legjobban szolgálja a gazdaság érdekeit. A gazdálkodó szervek soha ilyen szabad kézzel nem rendelkeztek, de ezzel jól élni nagy felelősséget jelent. Meg kell találnunk azt az érdekeltségi rendszert, amely egyaránt szolgálja az egyén és a közösség érdekeit, miközben tovább kell fejleszteni a végrehajtást, tökéletesíteni a technológiai fegyelmet, erősíteni a belső rendet. Mindezt úgy, hogy közben a gazdaságot a lehető legjobb kondícióban tartsuk, hogy képes legyen továbbra is rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz, a követelményekhez. Mindehhez az éredmények megbecsülésén túl örökös elégedetlenségre van szükség... Talán ezért is merték Pásztón a tavalyi rekordnyereség másfélszeresét tervezni 1982- re. Szilahy Tamás NÓGRÁD — 1982. március 3., szerda
