Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

Barna Tibor Egy vidéki lapcsináló Lakos György „Ü jságlrósom: kétszer élni át a földkerekség kínjait, csa­táit. De egyre űz, hajt egy tl- láni zsarnok: a győzhetetlen úr, a szent Bobot. S reggelre kelve újra és elölről kezdődik minden: Isten malma őröl.” Nem tudom, volt-e emléke rólam olyan szorosan, mint nekem őróla. A barátságok szálának szövődési és kötődé­si anyagai bizonyosan mások és mások. Hogy ki, mikor, miért, milyen eredendőből, érzelmi, vagy más rezdülés­ből hangzik egybe valakivel, azt kideríteni bonyolult vál­lalkozást jelentene. Közöttünk ez a mindvégig érvényes emberi — és, ha szabad így mondanom — „brancsbeli”, tehát az újság­írói pályán való rezdülésünk abból hullámzott egybe, hogy szellemi forrásvidékűnk al­földi tájain mindketten ismer­tük egy valahai lapszerkesz­tő keserű sorait az újságíró- pályáról: „Űjságírósors: két­szer élni át . . .” Aztán egy másik — és semmiképp nem elhanyago­landó dolog, hogy talán már urna nemzedék fiainak mond­hatjuk magunkat, akik az új­ságírást az irodalom perifé­riáiról próbáltuk közelíteni. Valahonnan Mikszáth, Krúdy, Móricz, sok-sok nagyunk nyomvonalán. Költő, prózis- ta — ki így, ki úgy. Csak­hogy megfeledkezve egy b§lcs tanácsról: időben abbahagyni a mesterséget, a mindenna­pos nyelvi, fogalmazási rutin­ra, közhelyekre nevelő újság­írói gyakorlatot. Utána már úgy belefeledkeztünk a be­tűírói robotba, hogy a min­dennapos szakma görcseiből való oldódás után is csak legfeljebb üres közhelyek ér­keztek ceruzavégűnkre. Lakos Györggyel való talál­kozásom évében, 1962-ben már mindketten e határvidé­ken tanyázhattunk Írói-Iro­dalmi ambícióink lehetősége­inek. ö néhány riportköte­tével, rádiójátékával, novel­lájával, de már súlyos ma­gánfáradalmakkal, problé­mákkal a háta mögött. Új­ságíró mesterségi újrakezdé­sét viszont még hallatlan energia tápálta. A Nógrádi Népújság, a hetilapból napi­lappá váló NÓGRÁD születése benne is friss energiákat élesztett Sok-sok szakmai ta­pasztalata jó szolgálatot je­lentett ahhoz a törekvéshez, hogy megszülessen a megye első mindennapos sajtója. Akkoriban, ahogy újabb és újabb emberek érkeztek Nóg- rádba, különös keverékké vál­tozott a szerkesztőségünk. Ré­gi helyünkön, a „Villa Negrá- ban”, a városi tanács mögöt­ti néhány szűkös szobácská­bán meg az alagsorban ap­ránként egész kis idegenlégió szorongott. A régiek bizonyos ellenérzéssel pozícióféltő gya­nakvással az érkezőkkel szem­ben, az újak olyan fölény ér­zetével, kiknek hivatása a dolgok megváltása, méltóbb szellemi életet teremteni a sajtóéletben. % Ha viszonylag csendesen is, de a két tábor megütközését jelentette ez az időszak. Nem kétséges, hogy a ko­rábban heti két megjelenés helyett a napilapra való át­térés tempóváltást kívánt a szerkesztőség és a lapkészítés egészében. Vége szakadt az addigi kényelmesebb készülé­st metódusnak. Naprakész szerkesztési, megírási kötele­zettséget kívánt Az új mun­katársaknak ez nem jelentett komolyabb megterhelést, an­nál inkább a régi pályatár­saknak, akik bizony az új rit­must csak hosszabb idő után tudták felvenni. Voltak, akik kifulladtak a kívánt tempó­ban, de főképp a fiatalok át­vették a fokozott ritmust, s ma is az újság erősségei. A ritmusváltás egyik kez­deményezője, a megyei napi­lap megalapozásának jelentős részese, Lakos ©yuri volt. Igaz, a lapcsináláson belül nem fűződött nevéhez akkor semmi irányítói funkció, de mindig azt és úgy tette, amit és, ahogy a szocialista sajtó kívánta, kímélet nélkül a kíméletlenre és kímélettel a kímélendőre. Érdekes skála, amit szűkre mért salgótarjáni újságíró­éveiben végigjátszott Érkezésekor a mezőgazda­sági rovatot vette kézbe, t mondhatom, tette mai helyé­re a napilappá váló megyei sajtó életében. Elindított egy olyan kezdeményezést, ami a mezőgazdaság akkor erősödő szövetkezeti formái között rendkívüli népszerűségre tett szert. „Száz forint egy mun­kaegység” címmel teret nyi­tott azoknak, akik javasla­tokkal segíteni készek és tud­ják mezőgazdálkodásunk ered­ményesebbé válását Levelek, javaslatok ezrei érkeztek szerkesztőségünkbe. Az eredményhirdetést a rend­kívül nagyszámú érdeklődő miatt a szécsényi járási mű­velődési központban tudtuk megrendezni, műsoros ünnep­séggel. Aztán újabb életszakasz: különleges rovatképződmény ellátása, amelyben együtt van belpolitika, művelődés, kul­túra. Mammutrovat — mond­tuk odabent, de Gyuri impo­náló áttekintéssel fogta egybe az egészet. A széles terület minden lényeges dolgáról tu­dott, mert maga szinte órára kész kapcsolatban volt a te­rület gazdáival. Úgy mond­hatni: baráti kapcsolatban. A népes munkatársi gárda irá­nyítása is rendkívül családias. Délelőttönként hol a szer­kesztői szobában, a klubhe­lyiségben, hol egy presszóban, borozóban történő kellemes megbeszélés. Aztán ki-ki dol­ga után. A rovatból a „főnők” az el- sőnkelő, és többnyire ő az, aki utolsónak hagyja el a redakciót. Nem, mert munka­hajcsár, de a mesterség klasz- szikus gyakorlatához szokot- tan szinte szervezeti kívánal­ma már az évtizedekben ez a feszített munkaritmus. A kez­dő vidéki évekből hozott, me­lyet, ha valaki a pályán él, előbb-utóbb magáénak érez. Miképp már magáénak érez az a középnemzedék, amely ma a NÓGRÁD szerkesztő­ségben dolgozik, s szinte el­enyésző kivétellel Lakos György tanítványának mond­hatja magát. És, kik még rajtuk kívül? Kát például számosán a lap­tudósítók seregéből. És az irodalmárok, irodalommal babrálgatók közül. Mert, ha komolyabban végigtekintjük a NÖGRÁD néhány évfolyamá­nak gyűjteményét, kétség kí­vül megállapítjuk, hogy azt á fogalmat, amelyen alkotó- műhelyt értünk, az 6 megje­lenése teremtette meg. Itt, most nem az a kérdés, milyen hordalékkal járt a türelmes irodalmi bányász- kodás, mennyi volt a napi sajtó felszínére mosott arany­homok karátértéke, de mun­kálkodása e nemes fárada­lomban minőségi szintet }e- lerft mindannyiónknak, akik úgy érezzük, hogy kötelezett­ségeink vannak e téren. Tíz év, amit a megyei lap- csinálás szolgálatában tölthe­tett. A megroppant egészség idő előtt nyugdíjba kényszerí­tette, de az írás, a betűvetés szenvedélye erősebb az or­vosilag ráparancsolt tétlen­ségnél. A szemlélődő passzi­vitás nem az ő életformája. Most már a Palócföld szer­zőgárdájához csatlakozik, s ír­ja hajnalokon gerjedő, s éj­szakába nyúló szorgalommal, —, ahogyan ő emlegeti — fő művét, A szerencse fiát Kérdezgettem kedves bará­tokat, pályatársakat: hogyan emlékeznek reá? Nem akadt, aki halála után fél évtizeddel is ne megindultan emlékezne a mesterségében mindig nyug­talan, jobbítani szándékozó tanítómesterre. De olyan sem, aki irodalmi kísérleteivel kö­zelített hozzá. Nyitva állt számukra nemcsak a szer­kesztőségi szoba ajtaja, egy kisvendéglő, presszó helyisé­gének sarka, de magánlakása is. Közülük is említhetnék nem egy olyat már, kiket kö­tetes íróként tartunk számon. És, hogy azokká lettek, ab­ban talán Lakos György értő és megértő istápolásának is része van. És része feltétlenül abban, hogy önmagam a pályám vé­géig megtartsam mesterségem eredendő szép hiteit az írás­újságírás alapvető elkötele­zettségeiről —, most, amikor a mondandók már roppant görcsösen, iszonyú gyötrődé­sek között válnak mondatok­ká belőlem. Ne haragudjanak rám, de Úgy tűnik, a hosszú pályám végén nem vagyok többre ké­pes. 'Pedig Lakos Gyuri sal­gótarjáni újságírói, írói, em­beri életének méltatása tőlem ■— a talán másoktól közvet­lenebb baráttól jóval többet érdemelne. * Egy vasárnap délutánon volt: erőszakosan csörgött a telefon. Szendergésből riasz­tott feL — Mit akarsz? — Te, öreg. Ä délutáni gyorssal elutazom. Tegnap vettem egy csomó felvágot­tat, sajtot, küld át valame­lyik srácot, ne romoljon meg. Hosszabb időre megyek. Dühös voltam, mert álmom­ból zavart fel, de átküldtem egyik fiúnkat Akkor beszél­tünk utoljára. Őrzöm viszont a cseréptá­nyért: három pici kis nefe­lejcs van rajta. Lakos Györgyre emlé­keztek tegnap Salgótarján­ban, a Nógrádi Sándor Mú­zeumban. Az irodalmi es­ten megemlékezések hang­zottak el és kiállítás nyílt Lakos György életéről, munkásságáról. Lakos György 1921. au­gusztus 20-án született Bé­késcsabán, ahol általános is­kolai és gimnáziumi tanul­mányait is végezte. 1939— 42: először a békés megyei Hírlapnál, majd a Makói Újságnál volt újságíró- • gyakornok. A Makói Új­ságtól a helybeli rendőrség korrupcióját leleplező cik­ke miatt elbocsátották 1942- ben. 1942—1944: sorkatonai szolgálatra 1942-ben vonult be Tokajba. Alapkiképzése után a keleti frontra vezé­nyelték, ahol megismerke­dett a háború kegyetlensé­gével és kilátástalanságá- val. 1944 őszén szakaszpa­rancsnokként Komáromba került újonckiképzőnek. Itt érlelődött meg benne a gondolat, hogy a szovjet csapatokhoz való átjutással megmentse katonái és saját életét. A front előrehala­dásával századát Breslauba helyezték át, itt sikerült a tervet megvalósítania. 1947 —50: a Zalka Máté Népi Kollégium tagja Budapes­ten, a Hold utcában. Az if­júsági mozgalomban (MA­DÍSZ, MINSZ) dolgozott po­litikai munlcatársként, új­ságíróként. A család Buda­pestre költözött. 1950—52: a népi kollégium elvégzé­se után a Szabad Népnél újságíró lett. Novellái, ri­portjai hamar ismertté tet­ték a nevét. „Két szekér” címmel 1950-ben megjelent első könyve, ifjúsági regé­nye. 1952-től az Erdőgazda­ság című folyóiratot szer­kesztette 1958 végéig. Kü­lönösen vonzódott a hegyi emberek világához, bejár­ta a Bükkfennsíkot, s eb­ből az élményből született útleíró könyve, amely 1952- ben jelent meg „Emberek a Bükkfennsikon’’ címmel. Egyik történetéből, a „Csen- gettyűszó” című novellából irta emlékezetes filmjét Dé­ri/ Tibor „Simon Menyhért születése” címmel. 1954- ben megszületett újabb iro­dalmi riportregénye, a „Ha­lászélet”. Ákos Lászlóval közösen elkészítették 1955- ben „Erdészet Kemenesal­ján” című könyvüket, mű­faja irodalmi riport. A Népszabadság munkatársa 1959—62 között. „Asszony- furfang” című novellájá­ból 1959-ben rádiójáték ké­szült. A Nógrádi Népújság na­pilappá szervezése idején, 1962-ben választotta Sal­gótarjánt második ottho­nául. A NÓGRÁD-nál hosz- szú ideig a mezőgazdasági rovat vezetőjeként dolgo­zott, 1969-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntet­ték ki. Lapunk kulturális rovatvezetőiéként, idő előtt ment nyugdijba 1974-ben. A betegségben telő eszten­dők visszaadták írói mon­danivalóját. A Szépirodalmi Könyvki­adó regénypályázatqn 1975- ben díjat nyert ■ könyvével. Fölkereste Lengyelország­ban régi katonai élményei­nek színhelyét, hogy emlé­keit könyvvé formálja. A salgótarjáni helyi múzeum megbízásából összegyűj­tötte Nógrád megye iro­dalmi emlékeit, kézirata végül is nem került nyom­dába. „A szerencse fia" cí­mű könyvével 1976-ban si­kert aratott A Szépirodal­mi Könyvkiadó felkérte a könyv folytatásának elké­szítésére. A készülő könyv m „Tüzek a tanyán” címet kapta volna. Termékeny idő előtt állt. Budapesten hunyt el 1977. május 5-én. IS--*: megnyomta az ut­oaá csengőt és csak akkor borzongott át raj­ta, hogy eléggé korán van még. Meg aztán hogyan is kezejje a dolgot? Az ördög vinné el a percet, amikor Fo­dor elvtárs és Hegedűs Feró rájr adták a szavazatot! De hát az se lenne becsületes já­ték, ha ő nem tisztázná az egészet Bandival. A végén csakugyan elnökké lesz, ami­vé kipécézték, s akkor még ráfogják, hogy ő fúrta meg Huszár Bandit, akinek csak jót köszönhet a tagság. — Bújjál beljebb, Józsi­kám? Nyitva a kapu. Összerázkódott a váratlan hangos szótól- Az ijedtséget a tsz'-elnök öblös hahotája kí­sérte. — Már fönt vagy? — szólt Kitti a szőlő zúzmarás kupo­lája alól, ' fölfelé tekintve a lépcsők fölött álló robosztus szoborra. — Még csak nem is az ágyon. Nálam csak az asz- szony uras. Elnökné. Ma még teheti. Bezzeg holnap... — Ebben az ügyben jöttem. — Gyere no! — és kelleme­sen hátbavágta vendégét. — Még úgyse kóstoltad a szilvá­mat... — No, nem azért... — A fene, de remeg a han­god. — Beértek a konyhára, ahol még csakugyan nem fű­töttek be a tűzhelybe, és csoda, hogy a mosdótálba nem fagyott bele az esteli kézmo­sóvíz. — Fázol, Józsikám, % fá­zol. — Más ügyben... Huszár a világért se en­gedte' végigmondani. Már, töltötte is az illatos szilvóri­Lakos György: A umot. A csorba stampedlibe, mert aki idejár és páliníkát kap, mind olyan „iszós” hogy szétharapja a porhár vastag karimáját. — Előbb igyunk! Isten-is­ten.,. No, hogy ízlik? — Phü, ez mar, mint a mér­ges asszony. — Az a jó. Asszonyban is az a jó. Marjon, a nem jóját! No, ülj le! ' — Ki van számítva az időm. — Oly’ ritkán jössz, már­is rohansz. — Mindjárt jön hozzám He­gedűs Feró. Az elnök cinkosan kacsin­tott... — A életrajzért, mi? — Te tudod? — Hogyne tudnám. Egy­előre én vagyok az elnök, tudnom kell, mi történik. — Azt is tudod, hogy... — Hogy téged szemeltek ki újabb áldozatnak. Jól jár veled a téesz, én mondom. — Nem eszik a kását olyan forrón, — vágott sunyi ké­pet Kuti.- — Én, komám, nem vagyok párttag... — Mit számít az? A tsz- élnökök nagyobb fele párton­. kívüli. — Muszáj annak lenni. A vöm is azt mondta. — Józsikám, csak a párt­titkárnak kell párttagnak len­ni. Nekem elhiheted... szerencse fi (Részlet) — Az életrajz még nem vá­lasztás. — Vedd úgy, hogy te leszel az elnök. Ha egyszer szemet vetettek rád, te abból nem -szabadulsz. A tagság téged akar, a f elsőbbség téged akar. Legjobb, ha beletörődsz, a gondolatba. — És te? — Én, édes komám, átve­szem a helyedet az .építési bri­gádban. — Nem neheztelesz? — Nagy bolond vagy te, Józsikám. Miért neheztelnék? Kell ennél jobb, mintha a ba­rátom az elnök? — Igaz tel­kedre ?_ — Hétfőn fölfüggesztenek, téged meg ideiglenesen meg­bíznak. Világos? Törődj be­le. Fogd a poharat, mert te vagy a miskolci kocsonyá­ban a béka- No, isten-isten! o szilvától a fülükig átme­legedtek, annyi kalória volt abban, hogy Diesel-mozdonyt hajthattak volna vele. . Hiá­ba, a tsz-elnök cefréjéből még a főzdében is többet mutat a fokoló! Másnak ötvenhárom fok fölött már vízzel hígítjuk, ellenben az elnök pálinkáia jó hatvanfokos. Futkos a bélte- kervényekben, hogy az izo­tóp se mutatná a belső beren­dezést szemléletesebben. — Nem szerelnék haragot, — fűzte a szót, Kuti, és hang­ja a belső fagy teljes olvadá­sát mutatta. — Még el lehet tépni az életrajzot.. — Affenét! Itt komám, ha­ragudni, csak az én asszo­nyom fog. Azon meg az isten se változtat... Csapongók az örömtől, ha rágondolok, hogy nem lesz elnökné többé... — Meghallja! — Alszik az, mint a mar- mota. Utóbb már csak evett, ivott, a közbelevő időt pedig hencegéssel töltötte. Olyan már, mint a búboskemence, mégis úgy páváskodik, mint­ha ő tenne a Sophia Loren. Ez már komám csirkét se tart, tűt se tesz arrébb, hogy több ideje maradjon a rongyot rázni. Ki fog szekírozni a vi­lágból... — Ha így áll a dolog... — Meg ne retirálj, a minde­nedet! Majd visszaszokik a parasztsorba. Én meg, ha so­kat kárál, másodállásban el­megyek éjjeliőrnek. Nagyot kacagott és rápas- koh domború hasára, úgy szólt az, mint a dob. Lesz mi­ből leadnia neki is. — A sok sörtől jól meg- disznóskodtam — mondta de­rűsen. — Keltett inni az elv­társakkal. Rá ne szoktasd őket! — Hát, hiszen... — Különben is ra-vasz do­log ez a mechanizmus. Az­élőtt. ha etettük-itattuk őket. mindig leesett valami vissza a nem térítendő dugsegély. Sze­reztem én komám, állami do­tációt gyümölcsfa-telepítésre, meg erdősítésre is, pedig te tudod, legjobban, egy cseme­te nem sok, annyit se duggat- tunk. Most meg... — Hát, hiszen... — Kuti éberen figyelt, hiszen az elnök-, séghez kínálkozott némi ész­beli előleg. — Most meg, komám, ugyanúgy megisszák a sörö­det, falják a birkapaprikást, de ha a közpénzből fizeted, másnap a körmödre vernek. Dotáció meg nuku! Ezt neve­zik új mechanizmusnak. Még az a jó, hogy a Kossuth nem szorul alamizsnára. A szoba felől halk nesz szű­rődött elő. Csak annyi, mint amikor a macska egér után kutat. Nyomában álmos hang sántikált: „András! Hozz vi­zet és szódabikarbónát!” — Mindjárt! — kiáltott Hu­szár, majd halkra fogta a szót. — Megint telezabálta magát... A Huszárral ölelkező bará­ti szavak nyugalommal töl­tötték el. A pálinka is szorgo­san dolgozott benne. Kinyúj­tott nyakkal, feszes tartással közlekedett a csípős derengés­ben. akárcsak boldog pará­déskocsis korában. Fiatalos erők buzdultak föl benne, mint annak idején. Be jó is lenne legalább negyven esz­tendővel visszaforgatni az időt és mai ésszel Katinkával ta­lálkozni! Ma már talál vala­mi igazságot abban, amit az apósa terjeszt: „Egynémelyik asszony mind egyforma.” Mind azt várja, hogy jöjjön a férfi és leigázza. Katinkát se uralni keltett volna, mint a királynét, hanem elmarkolni és odavágni a dikóra. Ami­kor a lepedőt cserélte és fe­szesre hajolt a nagy igyeke­zetben, elkapni, ahogyan a többi cseléd Marcsát és meg- dögönyözni! Nem tett volna annak nyögni se kedve. A mindenségit, a Fekete Sasban, a százegyes szobában már föl­adta a nagy büszkeségét, csak­hogy akkor már késő volt! Mégis jó tenne Katinkával ta­lálkozni. Elmondani neki: Ka­tinka, kedves, a Kossuthban háromezer hold jó föld, több száz számosállat, temérdek gép és mintegy ötszáz téesz- tag várja parancsomat. Vagy csak egyszerűen: „Elnökké vá­lasztanak. Mit szólsz hozzá Katinka ?” Önkéntelen te útját, ahol Katinkával utol­jára találkoztak. Langyos sza­vak közt, futólag. Hátukon évtizedek ledobhatatlan ter­hével. Most úgy érezte, hogy markában összeroppanthatja, elpusztíthatja, tönkreteheti a nehéz évtizedeket. NÓGRÁD - 1982. február 20., szombat 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom