Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-18 / 41. szám

Jogi tanácsadó Űj tsz-tag fizetett szabadságra T. Istvánná nádújfalui olvasónk 1980. január 1-én lépett • termelőszövetkezetbe; fizetett szabadságot azonban az első évben és tavaly nem kapott. Érdeklődésére azt vála­szolták, hogy szabadságra csak az jogosult, aki az előző évben az 1700 órát ledolgozta. Olvasónk az első évben 1200 órát, tavaly pedig 1400 órát dolgozott Jár-e neki fizetett szabadság vagy nem, kérdezi. A termelőszövetkezeti törvény szerint a termelőszövet­kezetnek azt a tagját, aki egész éven át folyamatosan dol­gozik, a munkaviszonyban álló dolgozókkal azonos mérté­kű fizetett szabadság illeti meg. Folyamatosan dolgozó tag­nak ebből a szempontból azt kell tekinteni, aki a termelő- szövetkezetben az előző évben túlmunka nélkül legalább 2300 munkaórát teljesített. Az ilyen tag a legújabb ren­delkezések szerint jogosult három hét, vagyis 15 munka­nap alapszabadságra és minden munkaviszonyban vagy szö­vetkezeti tagsági viszonyban töltött három év után egy-egy munkanap pótszabadságra. Az alapszabályban a termelőszövetkeze'1 biztosíthat fi­zetett szabadságot annak is, akinek a teljesítménye 2300 óránál ugyan kevesebb, de az 1500, illetőleg nők esetében az 1000 órát eléri. Ilyenkor a fizetett szabadság mértékét a végzett munkaidővel arányosan kell megállapítani. Annak, aki 1500, illetőleg nők esetében az 1000 órát az előző évben nem teljesítette, fizetett szabadság nem adható. A 2300 óra alatti teljesítés esetére a törvény csak lehetővé teszi a fi­zetett szabadság biztosítását, vagyis kötelezően nem írja elő. Ez azt jelenti, hogy az alapszabályba utalja annak meg­határozását, hogy hány ledolgozott óra alapján milyen mér­tékű szabadságot ír elő az alapszabály. Feltételezhető, hogy termelőszövetkezetükben az alapszabály szerint csak 1700 ledolgozott óra után adnak szabadságot. Az újonnan belépett tsz-tagoknak előző évben teljesí­tett munkaóráik nem lehetnek. Részükre ezért a törvény le­hetővé teszi, hogy a belépés évében a fizetett szabadság ará­nyos része a belépéstől számított időre akkor is megilleti feltéve, hogy az első hat hónapban a 2300 munkaórából az arányos részt, vagyis 1550 órát már teljesített. Minthogy olvasónk sem az első évben, sem tavaly nem teljesítette a törvény, illetőleg az alapszabály szerint előírt munka- mennyiséget, fizetett szabadságra nem volt jogosult, és az 1400 óra után nem lesz jogosult 1982-ben sem. Családi pótlék tsz-tagnak Sz. Mihályné olvasónk régebben gondolkodik azon, hogy mint három gyermekét egyedül nevelő anya, visszamegy dolgozni a helyben működő termelőszövetkezetbe. Megél­hetésüket nagyban segíti a három gyermek után jelen­leg minden hónapban kifizetésre kerülő családi pótlék. Ezért nem szeretné, ha ettől mint tsz-tag elesne. Hogyan és mennyi családi pótlékot fizetnek a tsz-ben, kérdezi ol­vasónk. A tsz-taé részére családi pótlék akkor jár a teljes nap­tári évben, ha az előző évben legalább 120 (nők 80) mun­kanapot ledolgozott. Akinek e teljesítménye ennél kevesebb volt, a naptári év első napjától annyi hónapra jogosult csa­ládi pótlékra, ahányszor 10 (nő 7) munkanapot teljesített az előző naptári évben. Családi pótlék azonban ebben az esetben is csak arra a hónapra jár, amelyben a tag 21 na­pot biztosításban töltött, vagyis amelyben legalább 21 nap­ra befizették utána a társadalombiztosítási járulékot. Az újonnan belépő tagot azonban ez esetben is ked­vezőbben bírálja el a jogszabály. Az újonnan belépő tago­kat ugyanis a belépést követő hat hónapon át a teljesített munkanapoktól függetlenül megilleti a családi pólók. A hat hónap lejárta után viszont a következő időben annyi hónapig jogosult családi pótlékra, ahányszor az első hat hónapban 10 (nő 7), munkanapot teljesített. E rendelke­zések szerint kell eljárni mindaddig, amíg a tagsági viszony egy teljes naptári évig fenn nem állott. A családi pótlék összege tekintetében nincs különbség ipari dolgozó és tsz- tag között Tehát a tsz-tag is annyi családi pótlékot kap, amennyit a munkaviszonyban álló dolgozó. Dr. Jónás Sándor Erőt, egészséget elvtársak! Nézsai kórus a Budavári Palotában Január közepén a Budavári Pa­lotában énekeltünk a történeti múzeumban a vasárnap délelőtti kórusmatiné-sorozatban. Örömmel mentünk és a szereplésen kívül nagy élmény volt a helyszín, a környezet és a közönség. Eddigi repertoárunkból népdalokat (ma­gyart és szlovákot), népdalfeldol­gozásokat, kánonokat, könnyű kó­rusműveket énekeltünk a félórás műsoridőben. Változatosságra törekedve a ve­gyes és női kar, a szólisták sze­replésével reméljük, nem volt unalmas a műsorunk a hallgató­ság számára. A műsor után tár­latvezetéssel végigjártuk a régi termeket. Innen a Munkásmozgal­mi Múzeumba mentünk az orszá­gos kézimunka-kiállításra. A cso­dálatosan szép hímzések között örömmel ismertük fel a palóc hímzéssel készített függönyöket, térítőkét. A messzi tájak népmű­vészetéből a békési munkák tet­szettek legjobban, szép pasztell­színeik és apró, egyszerű mintá­ik csodálatosak voltak. A másik dolog, amiről ugyan­csak itt számolok be; a balassa­gyarmati városi vegyes kar jubile­umi hangversenye, melyre kis cso­portunk ment el. Igazi élmény volt ünnepi műsorukat végighall­gatni. Az ő „örökös karnagyuk”, Réti Zoltán a mi kórusunknak a születésétől kezdve segítője, mely­ért hálásak vagyunk. Mindig szí­vesen jött el, ha gondban vol­tunk, és nagyon reméljük ezután is sokáig hallgathatjuk előrevivő tanácsait. Az ő révén hadd tekint­sük magunkat a gyarmatiak „kis­testvérének”, mivel tizedannyi idő­sek vagyunk, bár sohasem fo­gunk hozzájuk felnőni. Ezen a jogon kívánunk nagyon sok szép, sikereket hozó esztendőt a balas­sagyarmati városi vegyes karnak! Szarka Lajosné kórusvezető Nézsa Kisszövetkezet alakul A Salgótarjáni Szolgáltató Szövetkezet ipari hűtőgépjaví­tó, motortekercselő és szállító egységeiben dolgozó tagjai — a szövetkezet vezetőségének javaslatára — elhatározták, hogy új ipari kisszövetke­zet megalakítása céljából ki­válnak a szövetkezetből. Elha­tározásukat a szövetkezet je­lentős fenntartási eszközök átadásával is támogatja. Amennyiben kiválásukat a szövetkezet közeljövőben tar­tandó közgyűlése is jóváhagy­ja, április elsejével újabb ipa­ri kisszövetkezet kezdi meg működését megyénkben. Dr. Sz. Gy. A rétsági művelődési köz­pont nagyterme megtelt egyen­ruhás és ünneplőbe öltözött emberekkel. Munkásőröket ün­nepeltek, a munkásőrség meg­alakulásának 25. évfordulóját. A tapasztalt munkásőrök mellett itt tettek fogadalmat az újoncok is. Csillogó szemű úttörők álltak sorfalat, hiszen őket is köszöntötték az úttörő- munkásőrök. A Romhányi Épí­tési Kerámiagyár dolgozói kü­lön figyelemmel kísérték az eseményt. Nem véletlen, hi­szen a gyár külön munkásőr- szakasszal rendelkezik és ez a szakasz évről évre kiemelke­dő teljesítménnyel állt helyt, példamutatóan végzi önként vállalt megbízatását. Csak egy elismerés a sok közül: Sagyi- bó János a RÉK dolgozója ez alkalommal vette át a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatát. A gyár kerámiából készült ajándékát — amit Antal And­rás SZOT-díjas iparművész készített — Fábri István, a gyár igazgatója adta át az ala­pító munkásőröknek. Meg egy ajándék készült nagy-nagy szeretettel a Május 1. Szocialista Brigád tagjai ál­tal. Gyönyörű szalagot hímez­tek ez alkalomra. A szalag a csapatzászlóra került. Dr. Var­ga József, a rétsági járási párt­bizottságának első titkára kö^ tötte fel. A 20 fős szocialista brigád vezetője, Varga István­ná büszkén nézte kezük mun­káját, amely tovább erősíti a brigád és a munkásőrszakasa eddig is szoros kapcsolatát. Most a dolgos hétköznapok! következnek. Közben munkás­őreink szerényen végzik hiva­tásszerű elkötelezettségüket.' Pedig néha fáradtság látszik az arcukon. De ők ezt nem ér­zik, végzik kettős hivatásukat — és mi békében, nyugodtan dolgozunk. Jéger Sándorné szb-titkár Romhány Dicsérik a vásárlók Nagyorosziban a jól ellátott ÁFÉSZ ABC-fizletet, ahol kulturált körül­mények között szerezhetik be a különféle cikkeket. „Mindazonáltal a további ku­tatás is indokoltnak látszik, ugyanis Nagy Béla tevéki|»y- ségének akadnak felderítetlen reszel.” (Neve összefonódott Salgótar­ján nevével. NÖGRAD, 1981. december 13.) A cikk olvasása köziben ré­gi emlékek képei jelenitek meg előttem. Emlékek Nagy Béláról, a salgótarjáni Vörös Munkászászlóalj 3. századá­nak parancsnokáról. Gyerek­koromban sokat hallottam a nevét. Amikor téli estéken a szomszédok összejöttek egy kis beszélgetésre, és a napi problémák után előkerültek a háborús emlékek, a forrada­lom. Ezekben mindig elhang­zott Nagy Bélának, a legen­dás hírű vasasmunkásszázad parancsnokának a neve. Szin­te láttam, amint századának élén haladva győzelemre ve­zeti a „vörösöket” az inter­venciósok ellen. Akkor még nem tudtam, hogy nemsoká­ra személyesen is megisme­rem: tanítóm lett. Ezután csak erősködött iránta ér­zett tiszteletem, mert nem tett kivételt a munkás- és az „úri­gyerekek” között. Emlékeim közül mégis a legmaradandóbb a háború alatti találkozás, amikor éle­temet mentette meg utolsó ta­nácséval... XXX 1944 decemberében már Salgótarjánban is érezhetővé vált a háború közelisége. A gyárakban a gépek nagy ré­szét leszerelték, vagy hasz­nálhatatlanná tették. A férfia­kat összegyűjtötték és elin­dították Nyugat felé. A város­ban egyre több volt a katona. A magyar és német tábori csendőrség, a rendőri szerves éjjel-nappal szökött katonák, és az elvonulási paranccsal szembeszegülő civilek után kutattak. A lakosság megfé­Tanitóm utolsó tanácsa Nagy Béla hagyatékához lendítése céljából a teniszpá­lyán nyolc ellenállót lőttek agyon. A karancslejtősi bá­nyászok közül — akik meg­tagadták az engedelmességet, és szembefordultak a rend­szerrel — hármat a bánya be­járatánál, négyet pedig a ka­szárnya udvarán (ma megyei kórház) végeztek ki. Egy el­fogott katonát a főtéren akasz­tottak fel. Nyakába egy táb­lát tettek: „így jár minden katonaszökevény.” November 4-én jöttem el Bu­dapestről, s itthon különböző helyeken bujkáltam. Decem­ber közepe táján elhatároz­tam, én is jelentkezem az acélgyári iskolában. Bent már sokan voltak. Senki sem me­hetett ki. A kapuban rendőr állt. Már megbántam, hogy ide­jöttem. Megpróbáltam kijut­ni, de minden ajtót zárva ta­láltam. A folyosón ténfereg- tem megoldást keresve, ami­kor az őrtálló rendőrhöz egy német katona érkezett. Se­besült volt, kezében levél. A rendőrhöz beszélt, aki nem ér­tette mit akar. Szóltam a rendőrnek, hogy a parascsno- kot keresi. Ezután bementünk az irodába, ahol több egyen­ruhás és civil tartózkodott Jelentettem, hogy a parancs­nokot keressük.. Az egyik tiszt azt mondta, ő az. A né­met odaadta a levelet. A tiszt a levél elolvasása után azt kér­dezte tőlem, együtt vagyunk-e. Igennel válaszoltam. Ezután elmagyarázta, a levelet el kell vinni az acélgyári olvasóegy­letbe az ott tartózkodó ózdi le­venték vezetőjének. így sike­rült kijutnom az iskolából. Út­közben a katona elmondta, nem német, hanem osztrák. Tanító. Két leánya van. Ma­gyarországon sebesült meg, unja az egész háborút. Azon kesergett, nemsokára itt a ka­rácsony és nem lehet együtt a családjával. Közben megérkeztünk az ózdiakhoz. Vezetőjük egy ta­nító volt, akinek átadtuk a le­velet. Elolvasása után azt mondta: a levél nekik szól, el­vonulási parancs Csehszlo­vákia felé, de ők úgy hatá­roztak, még az éjjel vissza­indulnak Özdra. Majd arra kért, hogy a levéllel menjünk el az evangélikus kultúrház- ba, ahol szintén ózdiak van­nak, mondjam el nekik a ter­vüket. Célunkhoz érve az ottani ve­zetőnek átadtuk a levelet és az üzenetet Megértette miről van szó, de volt egy kérdése. Tu­dom-e merre van a katolikus kör. Amikor elmondtam, hogy tudom, hiszen idevalósi va­gyok, arra kért, menjünk el, oda a levéllel, mert ott is vannak ózdiak és értesítsem, azokat is szándékukról. Ami­kor elmondtam a németnek, hogy a város másik végére kell mennünk, azt mondta nem megy sehová, nagyon fáj a lába, vigyem én el a levelet, amit át is adott nekem, ő pedig visszamegy a kislakta­nyába, ahol az alakulata tar­tózkodott. Köziben besötétedett. A vá­rosban katonai járőrök cir­káltak, töltényhevederekkel megpakolt, gyorstüzelő fegy­vereket cipelő katonák vo­nultak rajvonalakiban a Pécs- kő-hegy felé. Bevallom nyug­talanított az a tudat, hogy mostanáig megúsztam ugyan a háborút, a frontot, a buda­pesti bombatámadásokat — mert ott voltam munkaszolgá­latra beosztva — és most Sal­gótarjánban ilyen helyzetben, esetleg „kinyírhatnak”. Ko­pogtam az épület kapuján, ahonnan előzőleg emberi hang és zaj hallatszott. Most né­ma csend volt. .Jó ideig dö­römböltem, aztán elindultam visszafelé. A Pécskő utca ele­jén láttam egy táblát: Kato­nai Közigazgatási Parancs- noKság. Gondoltam, itt le­adom a levelet. Kissé szorongva kopogtat­tam az ajtón. És a bentről ki- hallattszott katonás „lépjen be” sem volt megnyugtató. A benti szorongásom azonban enyhülni kezdett. Ugyanis, volt tanítómmal Nagy Béla bácsival találtam szemközt magam. Elmondtam mi já­ratiban vagyok, és nem tu­dom mit tegyek. Gyermekko­rom legendás hírű parancsno­ka nem tagadta meg önmagát. Megnézte a levelet, amely­nek borítékján ott díszel­gett egy sasmadár, gondolko­dott... Aztán visszaadta és azt mondta: „Maradjon nálad a levél fiam. Menj haza, és ha igazoltatnának, mutasd meg, mond azt, hogy most kaptad és viszed a címzetthez. így is tettem. Sturman Béla Salgótarján Válaszol az illetékes . Nem történt emberi mulasztás A NÓSRÁD 1982. január 21-i számában „Találkozás az országgyűlési képviselővel Ró­nafalun” címmel megjelent cikkben foglaltakat megvizs­gáltuk, melynek alapján az alábbiakat válaszoljuk: — ír­ja a Volán 2. sz. Vállalat személyforgalmi üzemegysé­gének üzemigazgatója, Miklós Ernő. A januári szokatlan hideg időjárás, párosulva a jeges csúszós útviszonyokkal igen nehéz feladat elé állította a közlekedést, így a személyfor­galmi üzemegység dolgozóit is. Ebben az időszakban növeke­dett a műszaki meghibásodá­sok miatt forgalomból kieső autóbuszok száma. A tartalék autóbuszállomány ezek pótlá­sára nem mindig volt elegen­dő. Az üzemegység a helyzet javítására intézkedéseket tett: rendszeresen túlóráztattuk az autóbuszok javítását végző szerelőket. Az ötnapos munka­hét ellenére januárt végig hétnapos munkahétben — te­hát szombat-vasárnap is — dolgoztak szerelőink, emellett az üzemképes autóbuszokat a maximum határáig kihasznál­tuk. Az erőfeszítések ellenére előfordult, hogy néhány járat összevonva, illetve késéssel közlekedett, így a rónabányai vonalon is. Ezeket a késéseket, összevo­násból származó zsúfoltságo­kat tehát nem emberi mulasz­tások okozták. A rónabányai vonalon nehezíti a helyzetet; hogy a domborzati, illetve a ka­nyargós útviszonyok miatt csak kis befogadóképességű autóbuszokat lehet közleked­tetni. Tudjuk, hogy az objektív té-J nyezők miatt bekövetkezetli problémák bosszankodást, kel­lemetlenséget váltottak ki uta­sainknál, és ezért az okoktól függetlenül elnézést kérünkj További erőfeszítéseket te­szünk, hogy hasonló gondoki ne, vagy minél ritkábban for-; dúljanak elő. Befejezésül az újságcikk!' végkövetkeztetésétől eltérő vé­leményemet szeretném közzé-’ tenni. A cikk ugyanis a követ­kezőket állapítja meg: — „So­kan nem a lakás miatt akar­nak Salgótarjánba költözni, ha­nem a rossz közlekedési vi-' szonyok, a kereskedelmi ellá­tás nehézségei űzik el az em­bereket.” Úgy hiszem, hogy inkább valami más játszik ebben sze­repet. Mert Karancslapujtő, Karancsalja autóbuszközleke­dése sűrűbb, mint Salgótarján több helyijárati vonalán, en­nek ellenére a városba költö­zés Karancslapujtőre, Ka- rancsaljára vagy más közsé­gekre ugyanúgy jellemző, mint Rónafalura. Összeállította: Tóth Jolán NÓGRÁD - 1982. február 18., csütörtök 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom