Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
RUBIN ÉS VAS Balás Mia, a szociális ott hon biztonságában. „Készülődik a kis Peti, Sárga lovát kefélgeti, Keféli oly szép simára, Hanyatt esik rajt a napsugára.” Ővodásvers. Ezt tanulták egykoron Irénke óvó nénitől az perge marikák, csdmcsura Jankók, csincsura pailkók, a soksok nyiladozó értelmű, világra csodálkozó kisgyerek. — Hány esztendeje is annak — kérdezzük Balás Irénke nénitől. — Hát, ha jól számolom. Idestova hetven. Igen, hetven, mert az óvónői diplomát 1911- ben kaptam meg, s ezt a verhet még a képzőben tanultuk, amely Budapesten a Szegényház tér 7. számú házban volt Hogyan vezetett az endre- falvad közjegyző nagyobbik leányának útja az óvónőképzőbe? — Nemcsak a nagyobbaknak, a kisebbiknek is —, javít ki Irénke néni —, mert Jolán húgom szintén óvónőnek tanult. Hogyan választottuk ezt a hivatást? Tanítónőinek nem vettek fel, így aztán magánúton, kitanultunk óvónőnek. «lőtt, teljesein egyedül, segítség, magyarázat nélkül rágtuk ét magunkat az anyagon. Tanultunk magyart, számtanit, éneket, egészségtant, tornát, «énét és lélektant. tartotta fenn. Hogy reggel nyolctól délig játszattak, okosodtak a gyerekek, aztán hazatértek ebédelni és kettőtől négyig isimét az óvoda következett. — Messze esett a faluitól az óvoda. Ezért hát rossz időben nem engedtem haza a gyereszóp új óvodát, az embereket, hogy 1956-ban onnan mentünk nyugdíjba. Emlékszel Jolán? Volt 120—130 gyerekünk. Enyémek a nagyobbak, ideád a kisebbek... Emlékszel az egyszem daduskára, aki naponta vitte haza kimosni a kis törölközőket, aki a tisztaságot felügyelte... ? És emlékszel a kedves kis gyerekműsorokra? Mennyi ruhát, menynyi jelmezt megvarrtunk? Hát az előtted van-e még, mily sokáig agitáltuk a szülőket, hogy az apróságoknak két tál ételre van szükségük? A tányérka bab, vtagy krumpli kevés... Jöiánfca néni sűrűn bólogat Hogyne emlékezne? Mintha csak ma történt volna. Át is veszi az emlék fonalát: — Rendszeresen hordtuk a gyerekeket az orvoshoz, de nem is akadt tetű a mi óvodánkban ! Hogy milyenek voltak régen a gyerekek? Sokkal jobban fegyelmezhet ők, mint ma. Szófogadók, szülőtisztelők... A Balás lányokat igen megszerették a dorogiak. Tekintélyt vívtak U maguknak. Elég volt csak annyi, ha elhangzott a kolóniasoron; Ez így igaz, mert az óvó nénik mondták. És nem volt kérés, ami ne teljesült volna! Levelek. Jönnek Dorogról Balassagyarmatra még ma is. Egykori óvodások hozzátartozói, unokái írják, de érkeznek személyesen is, köszöntőbe, látogatóba... A nyugdíj érve 1956. Igen régen volt És azóta? Sokat küszködtünk a vizsgák Boldogan emlékszem vissza az összes kisdedre — mondja Balás Irén. — kulcsár-fotó — — Emlékszel-e még Jolán, a lélektannal mennyit gyötrődtünk ? Jolánka néni mosolyogva bólint: — Bizony nem voltköny- nyű... Két esztendő tanulás után, Balás Irén, okleveles kisdedóvónő elindult a világba, hogy tudását a gyakorlatban kamatoztassa, hogy választott hivatását maradéktalanul teljesítse. — Mélyvízbe pottyantam nyomban. Szlovák lakta területre, Divénybe kerültem, ahol nyolcvan gyerek felügyeletét bízták rám. Na, képzelje csak, közülük hat ha beszélt magyarul. Meg én, meg az egyszem dadusom. A többi szlovákul mondta naphosszat. Kiknek a gyerekei voltak? Mindenfélék. A jegyzőé, a doktoré, a cselédségé. Beadták a szülők a kicsiket, hagy szokjanak a közösséghez, meg aztán azt akarták, hogy magyarul tanuljanak. Az óvoda mindenki számára ingyenes volt. A ddvényi óvoda. Talán az emlék festi szépre, talán valóban szép volt, Irénke néni mindenesetre nagy szeretettel beszél róla. Hogy volt két nagyterem, udvar, zöldségeskert. játszótér, hogy a község keket. Megkértem a szülőket, hogy reggel hozzák magukkal tam. Hozták is a krumpiile- vest, bablevest, haluskát Kinek mire futotta. Nem volt válogatós a társaság. Akármit megettek. Arra az időre nem éppen a jólét volt a jellemző. óvoda az 1900-as évek elején. Mit tartalmazott, volt-e egyáltalán tanterv, nevelési koncepció? — A legfontosabb követelmény hogy a gyerekek megtanuljanak magyarul. Ez meg is történt néhány hónap alatt, hiszen csak magyarul tudtam beszélni hozzájuk. Rengeteget verseltünk, énekeltünk, körjátékokat játszottunk, sokat rajzoltunk, nyírtunk, hogy fejlődjék a kézügyességük... Viharos esztendők jöttek- mentek, sodródtak az emberek együtt az eseményekkel. Irénke néni 1920-ban Szügy- ben helyezkedett el, majd 1926-ban, húgával, Jolánnal együtt megérkeztek Dorogra, hogy a bányászemberek gyerekeit felügyeljék, csiszolgassák. — Nem ment az olyan simán. Bőgtünk, siránkoztunk, azt sem tudtuk hol van Dorog. De kellemesen csalódtunk. Annyira megszerettük a — Balassagyarmaton telepedtünk le, vettünk egy kis házat, ápoltuk, műveltük a kertet, amíg futotta az erőnkből. Aztán egy szép napon megbeszéltük Jolánnal, hogy bejövünk a szociális otthonba. Erőnk, egészségünk fogytán, egymást sem igen bírjuk ápol- gatni, hát mégiscsak jobb itt, a közösségben, hol gondunkat viselik. Üldögélünk a kis szobában, beszélgetünk, emlékezünk. Olvasni, tévézni nem szoktunk, mert a szemünk is beteg, egyre gyöngül a látásunk. ., — Megfordultak-e egy mai óvodában? — Nem. Több ezer gyereket bocsátottunk útjára életünk során. Ma már csendre, nyugalomra van szükségünk... Búcsúzáskor felnyitjuk az asztalon levő két díszdobozt. Két életút elismerése csillog benne. Balás Irén a kecskeméti óvónőképzőtől 1981. szeptember 5én, hetven esztendővel ezelőtt szerzett óvónői oklevele elismeréséül a rubin oklevelet kapta meg. Balás Jolán 65 éves diplomájáért a vas oklevélben részesült. Irénke néni ma 89, Jolánka néni 85 esztendős. Mindkettőjüknek további jó egészséget, békés, derűs, nyugodt életet 4 NÓGRÁD — 1982. január 30., szombat kívánunk! Kiss Mária \ Farsang- | I sirató I — Ügy valahogy. Árt Így szavakkal el nem lehet mondani, micsoda nagyokat nevettünk az ördögökön! Ült körbe a nép a kocsma padlóján és hát nevettünk, nevettünk. Már persze fáradtak voltunk a háromnapi tánctól, az éjszakázástól, de nagyon jól éreztük ott magunkat mindannyian. N em ta rtym WUgui híre volt a berkenyéi sváb farsangnak, tat Lórak János bécsitől tudom, akinek portájára a véletlen vitt, de mindig ilyen véletleneket hozzon az újságíró-szerencse. Két okból is. Egyfelől, mert János bécsi és felesége, Magdolna nőni, szíves emberek, jő szóval tartják az embert. Másfelől, mert lassan feledésbe merülő szokások fel® hallhatni náluk. — Két éve is már, hogy régebbi szokás szerint farsangba hívták az öregeket — igazítja meg szemüvegét Magdolna néni a varrógép mellett. — A fiatalok azóta is elmennek a kultúrba, szól Is az a bolond zene, de az már nekünk ugyan nem való. János bácsi bólogat rá. — Persze, régebben másképpen volt — csettint oda az ollóval az asszonya varrta „be- dOlgozós-holmiknak” János bácsi. — Három napig mulattunk Berkenyén farsangkor! — Három napig? — hitetlenkedem. — Bizony. Földből, állatból éltek itt az emberek. Télen a földdel aligha van munka, az állatot meg ellátták annak sora szerint — erősíti idős vendéglátóm. — Hogyan volt? Bhnondanók? — Miért ne mondanánk, igaz Hanzi? — fordítja hátra fejét Magdolna néni a berregő varrógéptől. Míg a történetet hallgatom, kezük egy percre meg nem áll, csattog az olajozott öreg gép, villan az olló. — Húsvét előtt hét héttel, vasárnap kezdődött — néz vissza fiatalsága felé János bácsi. — Akkor a kocsmák elé, három is volt a faluban, kiálltak a zenekarok és húzták a farsangi marsot. Az volt a jel, akkor indultak lefelé a lányok. Mi meg, a legények, ott vártunk nem mehettünk eléjük. Befizettük őket, hiszen az volt annak a rendje, aztán kezdődött a mulatság. Ugye, mi akkor szigorúbban voltunk fogva, nem volt sok mód találkozni a lányokkal, csak így bálok, mulatságok idején, az meg ritkán adódott — Kevés mulatság volt sok munka. Sosem unatkoztunk — pillant föl Magdolna néni. — Mindig más háznál jöttek ösz- sze a lányok, ott aztán daloltunk, beszélgettünk. Néha húszán is fújtuk, egykorabeliek, aztán megérkeztek a legények és akkor együtt töltöttük az Időt, majd ki-kit hazakísórt. A harmadik nap, a kedd volt a legmulatságosabb — veszi vissza a szórt János bácsi. — Már reggel elindultak a fiatalabb férfiak lovas kocsikkal, végig a falun. Mindenféle maskarákba öltöztek. Egyik drótostótnak, másik cigánynak, harmadik orvosnak, vagy papnak, aztán járták a házakat. Aho; vá bementek, ott tiszte szerint a maskara mondott valamit. Az orvos például, hogy eljöttem volna, egy kis tojásért, meg is vizsgálnám ezt a fiatalasszonyt tetőtől talpig, csak az apjaura ne nézne olyan szúrós szemmel. A pap meg azzal állt elő, hogy ő bizony ennek az eladó lánynak szívesen föladná az utolsó kenetét, beljebb a házban. Szóval nem volt egy komoly szavuk. Kapták azután sorra a tojást, a kolbászt, a kancsó bort, amit szépen kosarakba gyűjtöttek és elvittek a kocsmába. Estére abból vacsora várta a vendégeket, a hordókból persze innivaló is jutott — Egy kis ivás nélkül a farsang vidám lett volna? — kérdi az asszony, újabb rongy- esomó után nyúlva. — Ügy este tíz körül kezdődött a farsang temetése. Nagy tálba pálinkát öntöttek, meggyújtották, elfújták a lámpát. Akkor az ördögök, így mondtuk őket odaálltak a lángok fölé és mindenféle arcokat vágtak. Abban a kékes fényben voltak olyan nevetségesek, hogy az oldalunk kilyukadt — Nevetésbe temettek a farsangot húshagyó kedd éj- ssakáján? — Aztán jött a kisbíró, meg a bíró — szól közbe Magdolna néni. — ök csinálták a fájrontot Berekesztették a farsangot, avval vége is volt. Ki-ki hazament és éltük tovább a mindennapokat. .. 9 Hallgatunk egy kicsit. — Az ünnep alatt persze a jószágnak enni kellett, a munka nem állt meg — töri meg szótlanságunkat János bácsi. — No meg aztán akármeddig tartott is a tánc, reggel a misén illett ott lennie mindenkinek. Aki nem jött volna el, az megnézhette magát! — Ünnep volt az a lányoknak, asszonyoknak is — mondja az asszony. — Ilyenkor vágták a második malacot, akinek módja volt, a lányosházak vacsoravendégnek várták a komoly szándékú udvarlót. Sütöttünk farsangi fánkot, mákos, diós kiflit. Máskor nemigen. Odakint szemelni kezd • hó. idebent emlékei között jár a két idős ember. — Már mostanában nincs, aki farsangi bált csináljon — koppan_Magdolna néni hangja. — A fiatalabbak még svábul sem tudnak, mi meg már öregek vagyunk. Zenészünk is csak egy van, aki két éve nekünk öregebbeknek muzsikált az utolsó bálon. A fiatalok zenéje hangos, arra nem táncolhatunk. Hát így... A konyhaajtó előtt magasodik vendéglátóim egyik fiának háza. Hajolok lejjebb ültömben, de így sem látom a tetejét.. C súszkálok lefelé a lejtős úton. Szemben velem legényke kaptat fölfelé, hátán a táska. Hét-nyolc • éves lehet. — Guten Tag! — köszönök rá hirtelen ötlettel, előre. — Gut’n Aben’ — villantja rám csodálkozva a szemét. Igaza van. Hisz’ esteledik. Hortobágy Zoltán A Honismeret újabb számáról A Honismeret múlt évi hatodik számában ismételten találunk a nógrádi olvasókat közvetlenül is érintő közleményeket Ezek közül mindenekelőtt érdeklődésre tarthat számot dr. Ikvai Nándor Etnikai és interetnikai vizsgálatok tanulságai az Ipoly két partján című eszmefuttatása, amely — mint a bevezető sorokból megtudjuk — a Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1978.) tanulságait felhasználva a határ menti néprajzi tájak kutatásának problémáit és néhány sajátosságát veti fel. E szerteágazó témakörrel kapcsolatban egyik alapvető megállapításnak fogadhatjuk el azt, amely szerint: „Az általunk klasszikusnak tartott néprajzi jelenségek, tárgyak élete, létrejötte legkésőbb az első világháború időszakától befejeződött Ami — most már egyre világosabban látjuk — a századforduló időszakáig, legkésőbb az első világháborúig létrejött a Kárpát-medencén belül az adja magvát a népi kultúrának. Ami ezután alakult, tovább élt, formálódott az nem más, mint a korábbinak többé-ke- vésbé teljes emlékképe, továbbélése, rekonstrukciója, másodlagos jelensége, a megváltozott, újkori körülményekhez való, a kapitalizmus törvényei szerint formált alkalmazkodása.” Ezután a szerző a börzsönyi kutatómunkáról szól, hagoztatva, hogy a táj etnográfiai tükörképe a folyó jobb partján van, az etnikai csoportokat itt a folyó nem elválasztotta, hanem összekötötte. Ez a kutatás számára azzal a tanulsággal jár, hogy mindezt együtt kell kutatni. A Krónika rovatban Kósy Zoltán Búcsú Schneider Miklóstól című cikkében búcsúzik a Nógrád megyei Levéltár közelmúltban elhunyt igazgatójától, aki a nógrádi honismereti munkának is kiemelkedő egyénisége volt. Régi esesatnyek néma szemtanúja a fa, mely a szécsényi kastélymúzeum udvarán áU.
