Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)
1982-01-27 / 22. szám
Elfelejtett, s megtanult szavak Együtt nőtt a várossal Godó László vallomása MEGFAKULT, sárgult, töredezett fotográfiákat — féltve őrzött kincseit — mutogatta a minap öreg ismerősöm, a nyolcvan felé erősen hajló, ám még mindig szenvedélyes amatőrfotós. Bütykös ujjai elelkalandoztak egy-egy részlet felett, s volt olyan kép, melyet felváltva silabizólgat- tunk: vajon ez mi is, hol is lehetett. „Feledi már az ember a réges-régi dolgokat, gyengül az emlékezete; öregszik, megöregedett. S mily* ellentmondás: hinnénk, vele együtt lesz koros a város. De nem. Ez a Tarján egyre fiatalabb. Kivénhedt vén gebéből varázsolta vissza magát csikófiatallá. így az öreg, akinek tekintete, látom, el-elrévedezik a múltban. Fényképei segítik a visszaemlékezést, s mint egy fotómontázs, áll össze a hajdani Salgótarján díszesnek cseppet sem mondható, akkori arculata. Lassan feledésbe menő szavakat, neveket tagol lassacskán a sok vihart megért vénség, s még cuppog is hozzá. Majd’ hatvanévnyi történelem sorjázik át keze között, ami kettejüké: övé meg a városé, ahol született, ahol ^ elvesztette fiatalságát, feleségét, s egyik gyermekét. De — mint erősítgeti — megtalálta élete célját és boldogságát. Az egyik fotón a laktanyák mogorva épülete, ahová katonának vonult be, s ahol egy kiképző törzsőrmester megtanította vele a magyarok úristenét. Képsorokban az akkori girbe-gurba főutca, egymásnak dűlő házsorokkal, melyek közül el-elvétve magasodik ki egy-egy emeletes ház. „Ez volt a híres Nemzeti Szálló, így nézett ki a Hirsh- gyár bejárata..., emez a bányai leventeegylet otthona, az Acélgyár harmincnyolcban, a Fő-téri vasútállomás, a nagypiac. .., ez az élelemtár, a híres-hírhedt Mózer-vendéglő..., a csendőrőrs”. És rég elfeledett képek a Sebaj-telepről, a pál- falvai rakodóról, a Rokkantról. f Lassan a feledés homályába vesző szavak, nevek, fogalmak. „De rég is volt mindez!” — sóhajt.., ✓ Igaz, ami igaz: hat évtized néha iszonyú sok egy ember életében, de érdemes rajta elgondolkodni: mennyi ez egy városénak? Sok is, meg kevés. A kő megporlad hatvan esztendő alatt, Tarjánnak bő negyedszázad is elegendő volt ahhoz, hogy kemény betonba öntött, impozáns, friss arculatot öltsön. * Idézet egy korabeli hivatalos jelentésből: „A Belügyminiszter Űr 1921. végén Salgótarján nagyközségnek engedélyezte a várossá való alakulást. Nem kétséges, hogy a gyors döntésben közrejátszott, hogy a kormányzat is felismerte Salgótarjánnak a trianoni békeszerződés következtében megnövekedett jelentőségét. Így 1922. január 22-én délelőtt kilenc órakor az acélgyári olvasóegylet nagytermében megtarthatta alakuló közgyűlését, Salgótarján rendezett tanácsú város képviselőtestülete.” Igen, éppen hatvan esztendeje, hogy város lett mai megyeszékhelyünk. Város, de milyen! Jelzője kettő is volt, s ország-világ használta is őket: 8Ótlan, kenyereden. De mondták még porosnak, koszosnak, elmaradottnak, soha tisztességes rangra nem emelkedőnek. Hát, tény: arculata 1950- ig, mikor nagy felzúdulás közepette lett megyeszékhely Balassagyarmat helyett, nemigen változott. Csupán ipara fejlődött, s izmosodott munkásosztálya. Hiszen, miként egy egykori adat erősíti: 1949- ben a város összlakosságának 66,3 százalékát a nehézipar foglalkoztatta és a több mint kilencezer összes keresőből 6739 volt a munkás. És megkezdődött a nagy változások végbemenésének kora... Járja az ember a főutcát, s próbálja azonosítani a fényképezőgép objektívje által megörökített hajdani színhelyeket. Kevés sikerrel. Mert — miként azét az idelátogatók is erősítgetik, s persze érzékeli a várospolgár —, bő húsz év alatt akkorát változott Salgótarján, hogy rá sem ismerni. Persze, nem is csak egyszerűen átformálódott: új város nőtte ki magát a hosszúra nyúlt völgyben! Szép, egészséges, tiszta Európa-szer- te ismert. Soha nem tapasztalt ütemben épültek új lakások, s tanultuk, ízlelgettük az új neveket: Gorkij-telep, Ke- merovo-telep és — Sebaj sincs már: a Beszterce-lakóte- lep toronyházai magasodnak az országhatárhoz vezető út jobb oldalán. És lett új Karancs Szálló, hatalmas, modern, megyei kórház, művelődési központ, filmszínház, vásárcsarnok, számviteli főiskola, lakberendezési áruház, vásárcsarnok, zeneiskola, s ki győzné sorolni, mi minden még. A meglevők mellé új gyárak települtek, s „magoltuk be” a VEGY- ÉPSZER, a BRG és a ruhagyár nevét. Ismert — közismert — statisztikai adatokkal híven lehetne illusztrálni a város utóbbi esztendeinek fejlődését, ám, véljük, a hatalmas változásokat inkább kifejezi a lakosság megváltozott, jó közérzete. És az a szeretet, melyet a manapság is szüntelen formálódó megye- székhely iránt tanúsítanak. Mert Salgótarjánt nagyon lehet szeretni. Hiszen a miénk, magunknak építettük. S tesszük ezt még ma is. Mert ki ne venné észre, hogy szinte hétről hétre tűnnek el a keserű-keserves múlt félig földbe süppedt maradványai, dübörögnek a földgyaluk, a cölöpverő gépek, hogy az új mellett megszülethessen a még újabb. Lüktet az élet, haloványul- nak keserves szavaink az emlékezetben. S bizonyos, hogy az elkövetkezendő hatvan év múltán unokáink már csak a történelemkönyvek lapjairól tudják meg, hogy valamikor- haj danán volt egyszer egy város, egy olyan szegény, ahol még sója. kenyere sem volt az embereknek... K. Gy. A mi városunk Szép ez a város? Szép. Vannak hibái? Akadnak. Nem nyomasztó a betonrengeteg? Esetenként. Jól érzed itt magad? Néha nem. De mégis... És mégis. ☆ Vélem, szerencsés volt a választás, hiszen Molnár István, a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár osztályvezetője, tősgyökeres tarjám. És eddig leélt ötvennyolc évéből csak nyargalni, meg munka miatt volt távol hosszabb-rövidebb időre. De napok voltak ezek, két hét utáni visszasóvárgá- sofc, amelyek mélyen belevesznek az ötvennyolcszor három- százhatvan-egynéhány nap időrohanásába. — Itt születtem, itt éltem, s remélem túl korai még erről szót ejteni, de biztos vagyok abban: a szemem is itt hunyom le örökre. Forgácson, a bányakolónia egyik apró házacskájában látták meg a napvilágot a Mo!- nár testvérek. Heten. S ott is szorongtak hat-hét éven át. míg az öreget ki nem rúgták a bányától úgy, hogy még Salgótarján területéről is kitiltották. Keményfejű, nehezen megalázkodó balos volt, úgyhogy végiglakták Somost, Pályaívét. Molriér István aztán 'felnőtt, megnősült és húsz évvei hézat épített családjának a Faiskola úton. Az ősz hajú osztályvezető tíz kemény éven át — 1960-tól 1970-ig vezette a városi párt- bizottság ipari osztályát. — Voltaképp erre az időre tehető a megyeszékhely fellendülésének kezdete. Akkor lódultunk neki a nagy építkezéseknek. omlottak sorra a porba-sárba a kolóniaházak, öreg viskók falai. Pusztult a nem éppen dicsőséges múlt, s kezdtek körvonalazódni a jövő távlatai. Kemény esztendők voltak. Mert nemcsak a lakás volt gond. hanem a távfűtés. a teljes foglalkoztatás kérdésének megoldása. Ez utóbbit éreztük nagyon húsbavágónak, hiszen az idő tájt kezdődött, s folytatódott a nógrádi szénbányászat visz- szafejlesztése. Volt munkánk bőven: gyakorta talpaltunk, tárgyaltunk, szerveztünk,/ intézkedtünk, koordináltunk nem nyolc, hanem tíz meg tizenhárom órákat. És nem untuk, nem éreztük fáradtnak magunkat: tudtuk, a városért, sokunk szülővárosáért cselekszünk. Hogy iobb. szebb, otthonosabb legyen. Hogy országvilág emberei elfelejtsék a ránkragadt, rossz szájízű, ám sajnos, valós jelzőket. Fiatalos hévvel, szinte ifjonc: lelkesedéssel emlékszik vissza a nem is olyan rég voltra Molnár István, amely, függetlenül az idő viszonylagos rövidségétől, sokaknak már történelem. — El tudja képzelni, milyen öröm volt, mondjuk a Karancs Szálló és más középületek avatása... ? És minden egyes létesítmény átadása. örültünk azért, hogy csudaszép városközpontunk alakul ki, hogy végre tényleg, a szó igazi értelmében város lesz ebből a mi Tarjánunkból. De a legszí vetmelen.getőbb érzés tudata annak volt, s ez sokáig adott nyugodt álmokat: ebben, ami itt a völgyben alakul, formálódik, benne van a mi tetteink hosszú sora. S elhiszi, milyen nagyot dobban az ember szíve, amikor nem idevalósiaktól, vagy külföldiektől hallja a szavakat: szép, szép..., impozáns. — Én magamat tagadnám meg. ha arról akár csak egy rövidke mondatot is elejtenék, hogy nekem nem tetszik ez a város. S nem azon indíttatás miatt, mert itt születtem! Hanem, mert, ha az ember a lokálpatrióta-érzésektől —, ha tárgyilagos akar maradni, s szinte külső szemlélőként sorjázza évről évre az itt végbement változásokat —, elvonatkoztat. akkor is kényszerül észrevenni azt a hatalmas fej-im-uv t'”""’.hu'"mn- öt a—z’endővcd eze’őtt megkezdődött, de: tart még ma. s holnap is! MÁSHOL MÁR szóltunk arról, hogy fennállásának 60. születésnapját ünnepli a város. Godó Lászlót még ugyan néhány hónap elválasztja ettől az évfordulótól, de elmondhatja magáról, hogy együtt nőtt a, várossal. Régi szálak kötik a városhoz. Már az apai nagyapja is itt élt Salgótarjánban, Godó László is az acélgyári dinasztiához tartozik. — Mivel édesanyám először a postánál dolgozott, éri 12 éves koromban az elemi iskola elvégzése után mint újságkihordó kezdtem az életet. Vékonydongájú gyerek voltam, s amikor 14 éves koromban az acélgyárhoz jelentkeztem, a rimaiak azt mondták: még erősödnöd kell. Aztán eljártam a teniszpályára labdaszedőnek, s eltelt egy év, 15 éves fejjel .a szegcso- magolóban találtam megélhetésre. Ott tanultam meg a munkát, a fegyelmet. Kézre- verést a gurtnyival. Meg egyéb eszközök voltak a mesterek „nevelőeszköze”. Aztán ahogyan erősödtem úgy léptem elő. Szalagedző, hideghen-. germű és hengerész lettem... Régi jó barát Godó László. Nyitott könyv az élete sok ember előtt a városban. Hiszen ismerik, mert amikor 1945-ben belépett a pártba, eljegyezte magát a munkás- mozgalommal. Előbb még a1 termelésben bizonyított. Mint párttag az elsők között teljesítette a sztahanovista mozgalom feltételeit. De tudta, érezte, hogy máshol a helye. Vezetői is felfigyeltek tevékenységére, és egymás után következtek az iskolák. Salgótarján, Debrecen, Budapest egy-egy állomása a pártiskoláinak. — ÉRDEKES, MINDIG az agitációs. és a propaganda- munka vonzott — folytatta a beszélgetést. Ez az életem eddigi szakaszáig végigkísért. Amikor 1950-ben „kiemelték”! függetlenített pártmunkás lettem, betöltöttem a pártiskolai igazgatói állást 1956-ig. Nos, az ellenforradalom sem ment el felhőtlenül felettem. Fegyvert fogtam jómagam is. Alapító tagja voltam a munkásőrségnek. Szerencsére a helyzet konszolidálódott. Üjra a pártbizottságra kerültem. Nem akarok leltárt csinálni az életemből, de jelentős állomás számomra, hogy 1965-ben elvégeztem a tanárképzőt, előtte a bentlakásos pártiskolát — Ezek után hát különösképpen bizonygatnom sem kell, hogy a hajdani Tarjánt a mostanival nem lehet egy lapon emlegetni! Nagyobb a különbség, mint az ég és a föld között! Hangsúlyoztam: nem akarok szabadkozni dicséretek miatt, mert függetlenül attól, hogy nekem Tarján a mindenem, én realista vagyok. Nincs bennem semmi önteltség, s túlzás a város iránt. Egy példát mondanék a nálunk végbemenő, nagy változásokra. Múlt ősszel járt itt nálam dunántúli jó ismerősöm, akit csupán hatodik esztendeje nem hozott errefelé a vonat. S mit mondott, amikor végigbandukoltunk másnap a városon? „Meglep a fejlődésetek! Ilyen mostoha terepadottságok még ennyi új szépet. .. ” — Persze, hogy vele, együtt örültem én is. Csak az nyilall belém néha keservesen, hogy apám, akit annyit vertek csendőrök, spiclik Tarjá- nért, még csak bele sem kóstolhatott szeretett városa szépülésébe. Négy évig élvezve keservesen ma'Tszerzett nyugdíját. negyvenkilencben halt meg. Pedig rá egy évre ez lett a megyeszékhely, s valami már akkor elkezdődött. Beszédét telefoncsöngés szakítja félbe, s ahogy a szótöredékekből kiveszem, valamiféle társadalmi munkát szervez az öreg. Persze. Salgótarjánért. I Karácsony György Budapesten és ezután léphettem megint előbbre. Először magam is tanultam, hogy taníthassak. Így lettem megbízva egy ideig a NÓGRÁD fő- szerkesztői állásának betöltésével, aztán az oktatási igazgatóság helyettes vezetője lettem. Még egy jelentős állomás, ami a nyugállományba vonulásig elkísér. Több mint tíz éven át segítettem a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat munkásait, mint a pártbizottság agit-propos titkára, éppen abban a munkában, amit a városért, az új szocialista Salgótarján megépítéséért végeztek. A régi és az új Salgótarján kerül előtérbe beszélgetésünk során. Godó László a Pécskő utca 36. sz. lakásban élt hosszú-hosszú éveken keresztül. A régi Pécskő. Utcában, vagyis a cigánysoron, vagy ahogy ő most fogalmaz: Kistarján tetején. Amikor pedig a mostani Pécskő utca utolsó toronyházába költözött édesanyjával, az erkélyről nézték végig a korszerű városrészt, s találgatták, hogy korábban hol, mi is volt. — A régi nyomóskút még ma is a helyén áll a Pécskő utcában. Ott van, ahol ezelőtt hatvan évvel volt. De ma már nem azt a Pécskő utcát találjuk a helyén, ami régen volt. Korszerű, emeletes házak. Nagyszerű bevásárlási központ. Vagy menjünk tovább! A garzonház, az új mozi, a világhírűvé vált főtér intézményeivel együtt. Aa Arany János út és az új városrészek, a Kemerovo-, a Beszterce- a Gorkij-lakótelep mind-mind korszerű otthonokkal. Szóval ez lett a kenye- retlen Tarjánból. A fejlődés azóta sem állt meg. A Centrum Áruházat előkészítő cölöpverő gépeket ma már korszerű építésmód váltotta fel. Épül a nyugati városrész, még szebb lesz a város. A mi városunk, az én szülővárosom... Godó László ma sem tölti tétlenséggel idejét. Most is pártmunkát végez nyugdíjasként. Agitációs prapaganda- munkát, speciális tanfolyamokat vezet, de ott van a TIT városi elnökségében is. Munkásságát számos elismerés bizonyítja. Birtokosa a Munkás- Páraszt Hatalomért Emlékéremnek,' a Szabadságért Érdemrendnek, a Munka Érdemrend ezüst fokozatának és több kiváló dolgozó jelvény tulajdonosa. — EMLÉKSZEM EGY cikkemre — mert szeretek írni — az volt a címe: Bontunk, hogy építhessünk. És építünk.' Az új városért, Salgótarjánért. Sómogyvári László Kodály Zoltánná dalestje Idén ünnepeljük a magyar zene egyik kiválóságának, a zeneszerzőként, zenepedagógusként egyaránt nemzetközi elismertségül Kodály Zoltánnak születése századik évfordulóját.' Ennek megfelelően az ország számos településén rendeznek emléküléseket, -hangversenyeket, s néhány helyen fellép Kodály Zoltán özvegye is. Az énekesnő. ebbpn a hónapban két Nógrád megyei településen már szerepelt; Schubert és Kodály dalainak előadásával őszinte, megérdemelt sikert aratott Karancskesziben és Nagybá^ tonyban, a Bányász Művelődési Házban. Kodály Zoltánná Péczely SaroH ta február 4-én Salgótarjánban« a József Attila Megyei Művelődé^ si Központban vendégszerepei. Aa este hat órakor kezdődő koncer-> ten ifj. Fasang Árpád kfséri zonJ gorán, a műsort id. Fasang Árpád ismerteti. A hangverseny olyan ismert művek hangzanak el töbJ bek között, mint az Ave Mariad a Magas kősziklának . • • című da-j lók. A Salgótarjáni Ruhagyár D szalagján az év első napjaiban már exportmegrendelések kielégítésén dolgoztak. Januárban megkezdték egy osztrák partner számára női ruhák bérmunkában való gyártását. Buda Lászlóné, Juhász Erika és szakmnnkás ársTik — U 'pün’-í'n — minőségileg pontos munkája a garancia, hogy a ruhagyár továbbra is megőrzi határainkon túl jó hírnevét.
