Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

Szombati társasfátélc Mondjuk: anya Találkozás a 75 éves Ferencsik Jánossal Mottó: „Mindenkinek eszébe jut valamiről valami ' r l A föld, az öl, a nyelv. A* ívelés a születéstől az elmúlá­sig, az élettől, az első levegő­vételtől — az utolsóig. És még azon az utolsón túl is, akkor is az amyaföld. Valamennyi összetételében életet, bizton­ságot támaszt, útmutatást, bé­két, alkotást jelent. Talán az egyetlen anyagyilkos nem ilyen, de az meg nem rá, az emberi farkasra vonatkozik. Jó ez a kifejezés? Elég? Ha emberről van szó — nem vad­állatot, fenevadat kellene mon­dani ? A nagy szótár, amely arasz­nyi vastagságú valóságában, anyanyelvűnk valamennyi ár­nyalatát őrzi, száznegyven sorban tudja' csak listázni mindazt, amit ehhez a szóhoz az élet párosított. Az élet és nem a halál, a születés, a fenn­maradás és nem a pusztulás. Talán nem yéletlen, sőt egé­szen biztos, hogy nem vélet­len ez sem: a fegyverkezés, a hadviselés, a háború, a csata szóarzenálját egyetlen helyen gazdagítja, ha kétféleképpen is — anyahajó, repülőgép- anyahajó. Vele mi legyen? A háború szántotta vizek sem tudták hát nélkülözni! Kérdezd meg a hajóst, mert csak ő felelhet, csak ő mond­hat hitelt érdemlően bármit is az anyahajóról. ‘ Kérdezd meg a repülőt, aki a bevetésen az utolsó cseppnyi üzemanya­got is felhasználva, siklórepü- lástoen nyüszítve keresi az úszó támaszpontot, az isme­rős fedélzetet a biztonságot, az életet jelentő páncélzatot, a társakat és már minden hi­ába, már csak a szél fütyül, már nincs jelentősége a futó­műnek, már nem éri el soha... (pat) Z. A barátom története: reg­gel, mint máskor. Köd, hó meg tél, meg mindaz, ami vele jár­hat. Díszesre glancolt fenyő, horpadt cukorpapirkákkal. Meg az elmúlt évet búcsúzta­tó kártyacsata, fél kettőig. Va­sárnap következne, ha igaz. Vasárnap, alvás nyolcig. A fickók, mese után ágyban. A villany ég, nyilván nem alusz­nak, de amikor kinézek hoz­zájuk, behunyják szemüket, igyekeznek, hogy vonásaik al­vó gyereket mutassanak. Már tíz óra, a kisebbik még csil­logtatja szemét. Nem törődök velük, így egyszerűbb. Nem szenved csorbát a tekintély. Éjfél körül, a fröccsök okozta felfokozott anyagcsere miatt át a szobán. Betakarni őket. Alaposan. Tél van, meg min­den, ami a téllel jár. Majd csöndesen ágyba kerülünk mi is, a szülők. Búcsúzóul újra takargatás: egyformák, mint két télikörte. Mi, a szülők, nem alvással kezdjük a napot. Használjuk, éljük a csöndet, a gyertyák fénye ajándékozta hangulat­ban éveink rutinját, Aztán a reggel. Didergős, a kályha kialudt, a függöny be­húzva, hat óra és még valami kevés. Máskor, hétköznapokon a fickók ilyenkor az óvoda fe­lé tartanak, szemük behúny- va. Ügy tereljük őket, mint üres kabátot. Most persze nem. — AAAAnyááá! — kiáltozik a kicsi — kijöhetek hozzá­tok? Anya alszik. És lehet, hogy boldogtalan. h. s. 3. Annak idején hetekig izgult az ország lakossága a három­éves Csapánszky Orsolyáért, akit egy pestlőrinci óvodából lopott ki egy nő. Egy nő, aki­ről — a szerencsésen végző­dött családi dráma után — megtudtuk, hogy szintén anya. Ma már tudjuk azt is, hogy saját gyermekét miért nem vehette magához. Példásnak éppen nem mondható életvi­tele miatt a bíróság méltat­lannak találta az „anyasze­repre”. Arról kevés szó esett, hogy lélektanilag mi motivál­ta tettének elkövetését, de anélkül, hogy ezzel felmenteni akarnánk, meggyőződésünk, hogy elsősorban „anyamivolita” késztette a gyermekrablásra. Csapánszky Orsolya édes­anyjának érzéseiben minden­ki osztozott. Persze leginkább az anyák azonosultak szenve­déseivel; Mit jelent idő előtt elveszíteni azt, akit egy anya legjobban szeret. Igen; „idő előtt”. Mert az anyák — s ez már büntetlenül is az élet rendje — idővel mindenképp elvesztik gyer­meküket. Mondhatnánk azt is — mindig az anyák vesztenek. Persze nem mindegy, mikor, és milyen körülmények között. Mikor röppen ki a gyermek a családi házból, és mikor / lép leggyakrabban emlegetett sza­va helyébe egy idegen név. Csapánszky Orsolya már né­hány nap múltán „anyának” szólította elrablóját. És mi gyermekek idővel mindnyájan elkövetjük ezt a bűnt — bün­tetlenül. Tisztelet az anyáknak, akik­nek ezt a második kánt is ei kell viselniük! — tér — / A ■ MONDJUK: 7 L * V ■ • A kisorsolt szót Pintér Jánosné Nemtl, Kossuth út 2. szám alat­ti olvasónk küldte be. Nyereményét — egy 100 forintos könyv- utalványt — postán küldjük el. Január 23-ig várjuk olvasóink újabb javaslatait. A javasolt szó — a mellékelt szelvényre írva — zárt borítékban küldhető be szer­kesztősegünk címére: Salgótarján, Palócz Imre tér 4., 3100.. (Egy borítékban csak egy szelvény, és azon természetesen csak egy szó szerepelhet . A borítékra kérjük ráírni: „Egy szóval Is nyerhet!”) Szombati társasjátékunkkal legkózelebb január 30-1 számunkban jelentkezünk! Ferencsik János a magyar zenei élet utóbbi fél évszáza­dában meghatározó szerepet tölt be. A zenerajongók tud­ják, hogy mily avatott kézzel, mennyire elmélyülten, s mi­lyen hűséggel dirigálja 31 ze­neirodalom nagyjainak mű­veit, köztük egymástól annyi­ra távolállóakét is, mint Bar­tók és Mozart, Verdi és Wag­ner, vagy éppen Johan Stra­uss. Ferencsik január 18-án töl­ti be hetvenötödik életévét. Egyéb kerek, vagy impozáns jubileumokhoz is elérkezett ugyanezidőben: 55 éve, 1927- től tagja az Operaháznak, ahol negyedszázada főteenei- gazgató; alapításától kezdve, azaz 1952-től vezető karnagya, majd főzeneigazgatója a Ma­gyar Állami Hangversenyze­nekarnak. Ennek is kerek har­minc esztendeje. Alig húsz éves, amikor, friss diplomá­val szerződteti az Operaház, s még nem éri el a harmin­cat, amikor Európa mind több nagyvárosában, s csakhamar még távolabbi tájakon is, el­ismert és gyakorta meghívott vendégkarmester. Moszkva, London, Prága. Helsinki, Hol- lyvood, San Francisco, Los Angeles. Távol-kelet — felso- rolhatatlanul sokhelyütt szer­zett dicsőséget a magyar ze­nei életnek. Pályájának állomásait, sir kereinek változatos színhe­lyeit, s az utóbbi ötven év különböző előjelű történelmi változásait átgondolva, egy meghatározó jelző jut eszem­be: a hűség. Ezért ez az első kérdésem is, amikor fölkeres­sem. — Korunk a sokrétű hűt­lenkedéseké. Sokan könnye­dén váltogatják hazájukat, szakmájukat, meggyőződésü­ket. ön mindig hű volt ha­zájához, hivatásához, válasz­tott műfajához, ideáljaihoz, önmagának kiszabott, szigorú mértékeihez. Minek tulajdo­nítható ez a már-már divat­jamúlt, konzekvens magatar­tás? én i kék a múzeumban Fejkendős öreg nénikék csoportja a főtéren, patinás műemlék házak gyűrűjében. Ballagnak a múzeumépület felé. Csöndesek, szótlanok. Megnyomta őket egy kicsit a város nyüzsgése, zaja; idegenek nekik az ódon épü­letek. De csak egy ideig. Amikor kijönnek a -világ­hírű kerámiák múzeumá­ból, tele vannak élmény­nyel, egymás szájából kap­ják el a szót Láttak és fel­szívtak magukba valamit a körülöttük levő világ ér­tékeiből, szépségéből. Va­lamit, amiről eddig jó eset­ben csak halvány sejtésük lehetett De ugyanez a je­lenség észlelhető a keszt­helyi Festetich-kastélyban, a siklósi várban, a gyöngyö­si Mátra Múzeumban, vagy a Duna-kanyar lebilincselő panorámája láttán. Vagy szerte az országban bárhol, ahová az utazási irodák két-három napos program­jában ablak nyílik egy ide­ig nem láthatott világra — a falu, vagy a megye ha­tárain kívül. Vannak a cso­portokban középkorúak is, de elsősorban az időseb­bekre, a nyugdíjas tsz-ta- gokra figyeltem fel. Akiket — egyre több helyen — ma már évente legalább egy­szer a szövetkezet vezető­sége országjáró kirándulá­son lát vendégül, a kultu­rális alap terhére. S van, ennek a jelenségnek több nagyon fontos tanulsága is. Az egyik engem a kultu­rális forradalom kezdeteire emlékeztet, amikor „felszá­moltuk a művelődés koráb­bi monopóliumát”- Azaz történelmi adósságot tör­lesztettünk. amikor például a tanulás összes zsilipjét megnyitottuk azok számá­ra, akik osztályhelyzetük révén — ritka kivétellel — meg sem kísérelhették bir­tokukba venni a tudást. Hasonló történik manapság is a falusi öregekkel. Ez a korosztály a háború előtt és alatt volt fiatal. Korán meggyötörte őket a nincs. A doni tragédia. A hadifogság. A földosztás örömében a „megművelni, de mivel?” nyomasztó gond­ja; az ötvenes évek ember- tipró agrárpolitikája; a tsz-szervezés nagy lelki válsága, s az első tíz-tizen­öt év, amikor ők szilárdí­tották meg tétova lépések, kudarcok, hibák közepette — és jobbára a nagyüzemi út felkészültsége, szellemi kapacitása nélkül — a me­zőgazdaság szocialista üze­meit. S, amikor kezdett egyenesbe jönni aztügy, amikor megjelentek a ha­talmas gépek, a termelés kvalifikált módszerei és szakembergárdái; amikor a fizikai munka is köny- nyebb és kevesebb lett — ők akkor léptek, vagy dől­tek ki a sorból, elérve a nyugdíjkorh atárt. Most csöndben, sokan ki­áltó magányban, olykor ta­lán egy kis (jogos) irigység­gel szemlélik a mai ter­méshozamokat; a fiatalok gyors gyarapodását, a fó­liákat, a virágzó háztáji gazdaságokat. Aki bírja még erővel, dolgozgat ben­ne. S lassan természetessé válik előttünk is, ami nem is olyan „természetes”. Az, hogy a fiatalabb generáci­ók alig-alig veszik ' észre: mindezt ők, az öregek ala­pozták meg. Életükkel, két kezükkel, megrokkant egészségük­kel. Jobb érzésű tsz-vezetők­nek újabban eszébe jut mindez, s nemcsak évente egyszer, a karácsony előtti „öregek napja” megszokott frázisai jegyében. Hanem azzal, hogy elviszik nyug­díjasaikat kirándulni. Or­szágot látni- Gondos, ki­munkált program szerint, ismeretlen tájakra; törté­nelmi várromokhoz, múze­umokba, képtárakba. Ál­latkertbe. Szinházba. Szép és kulturált éttermekbe. Termálfürdőkbe. Szegedre, Gyulára, Pécsre, Kőszegre, Sopronba, Hortobágyra és Pusztaszerre. Romokat néz­nek, emlékműveket és szobrokat; festményeket és templomokat. Visszeres lá­bukkal végigsétálják a sze­gedi Dóm-tér panteonját; isszák magukba a szót a gótika eredeti és új for­máiról; Ozorai Pipóról és Kodályról, s tekintetükben ott a döbbent felismerés: atyaisten, mi erről eddig nem is hallottunk! ... De tudok egy kis baranyai köz­ség 40—50 asszonyáról (egy díszítőművészeti szakkör közösségét alkotják immár jó másfél évtizede), akik minden évben körbejár­nak, megismernek egy-egy népművészetéről híres táj­egységet. Sorra mindazt, aminek a mintáit a nár- nákba, terítőkhe, futókba már belehímezték. A városi ember meg­szokta, közönyösen reagál a látványra: tsz-tagok a mú­zeumokban. Hogy magában mit gondol egv részük, az más kérdés. Mert egy-egy elejtett utalás, rosszízű ka- baré-gag ma is akad a „nyáron nyaraló” termelő­szövetkezetiekre. Elárul­ván és terjesztvén sok-sok városi ember elképesztő tá- jékozatlanságát arról, ami a városon (fővároson) kívül van- Nem vicc: sokan nem tudnak arról, hogy a „nagy nyári munkát”, az aratást ma már négy-öt szakember és néhány kisegítő elvégzi pár hét alatt s, hogy a „munkák dandárja” már régóta áttolódott az őszi hónapokra. De nem is fon­tos. A lényeges az, hogy ma már aligha akad idegenfor­galmi nevezetességű hely az országban, amit rendszere­sen föl ne keresnének me­zőgazdasági termelőüze­mekből szervezett kirándu­lócsoportok, főleg nyugdíja­sok, öregek. És ez nagyon jó jelenség. Ösztönös moz­galomnak tűnik, hisz senki nem adott ki rá „jelszót”, mégis a kultúra befogadá­sának új formáit észlelhet­jük, amikor a falu társadal­mának számottevő rétegei a múzeumok és műemlékek értékeivel ismerkednek. S hál’ istennek, telik — vagy telhetne — is rá a tsz-ek zsebéből. Ellentétben azzal a szemlélettel, amit nyolc- "tíz éve még állandóan os­toroztunk, amikor egy-egy kirándulás jogcíme alátt néldául Eger borkóstolójá­ban, vagv esetleg badacso­nyi kiránduláson egy „slukkra” fenekére vertek a tsz kevéske kulturális alapiának. És nyilvánvaló, hogy manansáa az emberi inérzés. az öregek iránti adóssá »törlesztés. a fai- ébredő lelkiismeret is táo- lálig ezt a snontán mozgal­mat. 8 NÓGRÁD — 1982. január 16., szombat Ferencsik vezényel Ferencsik éppoly komolyan veszi, és éppoly átgondoltan válaszolja meg az újságírói kérdéseket, mint ahogyan ve­zényel. — Kisértés volt természe­tesen. Amint. mondja, alka­lom is bőven kínálkozott. De én, magyar létemre, szíveseb­ben vagyok itthon. Ezért is vagyok mindig szívesen látott vendég külföldön. Aki odakint telepedik le, az esetleg mást tapasztal. E praktikus körül­ménytől teljesen függetlenül: én itt érzem magam a leg­jobban. Ez az otthonom. Itt a házam — ez a hazám. — Más pálya sem csábítot­ta? — Sosem gondoltam arra, hogy mást csinálnék. Igaz, vi­szonylag későn határoztam el, hogy a karmesterséget válasz­tom, s látja, ennek a kedvé­ért hűtlen is lettem — két hangszerhez; hegedűvel kezd­tem, orgonával folytattam, mégis dirigens lettem. — Nemrég olyasmit olvas­tam, hogy egy nemzetközi or­vostársaság kutatása szerint a művészek közül a karmeste­rek a legegészségesebbek, a .leghosszabb életűek, mert te­vékenységük egyesíti a fizikai és a szellemi koncentrációt — Igaz, hogy a karmesterek bírják a legtovább; Toscani­ni például késő öregségére is kitűnő kondícióban volt, de az idős karmesterek fizikai meg­terhelése viszonylag csekély. Már nagyon takarékos moz­dulatokkal is kitűnő eredmé­nyeket érnek el. Zenei tekin­télyükkel, s a zenekarokkal kialakított kapcsolatuk révén legapróbb rezdüléseiket is is­merik. — Mi a véleménye a kodá- lyi óhajról, hogy a zene le­gyen mindenkié? — Nem találok szavakat an­nak kifejezésére, hogy meny­nyire szeretem Kodályt. Ezt a mondását mégis erősen meg­kérdőjelezem. Mert amint a színvaknak nem jelenthet so­kat a festészet, a botfülű sem profitálhat a zenéből. És aki­nek csak arra kell a zene, hogy aláfestést nyújtson mi­alatt ezzel azzal foglalatosko­dik — azok számára sem az a zene, amit mi annak neve­zünk. Aki igazán szereti, az tiszteli is a zenét. — Mivel magyarázza a mai ember szüntelen zeneéhségét? — Inkább arról van szó — ez a hivatalos igyekezet is — hogy minden művészet tartoz­zon hozzá, minél többek min­dennapjaihoz. Már nem fő­képp anyagi kérdés, hogy va­laki opera- vagy koncertbér­letet vegyen. Ma nem lehet elég koncertet adni. Ez: jó! — Pihenésként hallgat-e másféle muzsikát, mint ami­lyen a repertoárjához tartozik? — Engem csakis és kizáró­lag a komolyzene érdekel. Ez a szó a kvalitást jelzi, vagyis idesorolom Johann Srausst is. Semmi közöm a pillanatnak adressztált, s a pillanattal el­múló szórakoztató zenéhez; a ió könnyűzenét — Lehárt, Of- fenbachot — szeretem. — Ha fáradt, megnyugtatja a zenehallgatás? — Nem, nem, nem! Mon­dom, hogy a zene nem alacso­nyitható le zümmögő háttérré; nem lehet nyugtató segéd­eszköz, vagy gyógyszer. A ze­néhez teljes ember kell. — Mit olvas? — Szeretem a jó krimit. De azt csak a tévében. Olvasni — csak értéket! Sajnos, sosem annyit és annyifélét, ameny- nyit szeretnék. Hobbim a la­tin, az ógörög; hetvenen felül ismét jártam ógörög órákra. A görögök teli vannak szebb­nél szebb versekkel... Hogy jobban kedvelem-e a régmúlt költészetét, mint a későbbi, vagy mai nagyokat? Rangso­rolás nincs, nem lehet. Ha egyet kihagynék, integetne: ki ne felejts! — Hogyan tölti egy napját? — Olykor hosszú-hosszú időn át minden percemet elfoglal­ja a hivatásom; az, hogy mu­zsikálok, hogy felkészülök rá. És játszom magamnak is: zon­gorázom. Kedvelem az autó­vezetést is; látja, ez megnyug­tat, és — bár idegenkedem a gépektől, — a vezetésben sem a mechanikus rész érdekel, hanem az, hogy kellemesen, szabadon kocsikázom. Foto- grafálni is szeretek. Éhhez két masinám van, az egyik auto­matikus gép, a másik érzé­keny, újtípusú japán készülé­ket viszem utazásra. Olyankor szakíthatok időt arra, hogy ilyesmire koncentráljak. — ön híres a szigorú zenei precizitásáról, a művet és szer­zőt maximálisan tiszteletben­tartó tolmácsolói hűségéről. Mi a véleménye arról a di­vatról, amely a klasszikusokat — írókat, színpadi szerzőket, festőket, zenészeket — „értel­mezi”, azaz módosítja? — Akiknek az a jelszava, hogy a remekműveket „közel kell hozni” — azok nem tud­ják, mi a remekmű. Az elő­adónak, interpretátornak, meg­jelenítőnek — és az ő segít­ségével a befogadónak — kell fölemelkednie a remekműhöz, nem pedig azt lecibálni szel­lemi magaslatáról. A remek­mű az emberről az embernek a legmagasabbrendűt a leg­mélyebben mondja el. Tiszte­lettel kell közeledni hozzá, nem avatatlan kézzel meg­bolygatni. , — 1952-ben készítette el Fe- renczy Béni remek Ferencsik- mellszobrát. Akkor a mester 62, ön 45 éves volt. Kiala­kult-e akkor valamiféle fiúi- atyai kapcsolat ? — Ferenczy Béni saját be­vallása szerint rekordidő alatt készült el a portrémmal. Akárcsak a mester, én is rend­kívül elfoglalt voltam akko­riban is. De az együtt töltött idő rendkívül tartalmas, ba­ráti, emlékezetes volt. Feren­czy Béni csodálatos jelenség volt, érdekes, sokszínű, sokol­dalúan és mélységesen kultu­rált — nagy művész, kiváló ember. A szobor pedig az az­óta eltelt harminc esztendő folyamán szép mélybarnára érett. A szívemhez nőtt ez az alkotás. Elgondolkodva fűzi hozzá. — Az élet rövid. Talán nem ^ellene ennyire sokirányban érdeklődni. Vagy" egyszerűen bele kell törődni abba. hogy az emberélet — akármeddig él is valaki — torzó marad. Wallinger Endre Péreli Gabrieli«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom