Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
Szabó Lőrinchez Hát eljött érted az iszonyú reggel. A különbéke Irh: megérkezett. Dermedten fekszel, üveges szemekkel Kihűlve már rím-műves kezed. Oly hihetetlen tudomásul vermi, — kétkedve jár köztünk a döbbenet —■ hogy nem örülsz, hogy nem fáj soha semmi. S egy más világ törvénye véd, vezet. Csak fekszel — kinemjátszott, elszakadt húr — megnémulva, mint annyi más halott. Es viszed magaddal elmondaüahul a színes szót, s hány megnemirt dalod. Látod, csak ennyi: — rövid volt az élet. Egy röpke ocsúdás az ég alatt. Kopott szíved milyen hamar kiégett a tettek lángján. Örök szomjadat o szellem által faggatott világnak ezer csodája sem olthatta el. S titkok tudója — titkaiba látva — vívtad a harcot rejt-jeleivel. Megérte-é? — Mondd! — Habár egyik feled tündököl kimért formába zárva — Gyönyört-sóvárgó hús-vér testedet feláldoznod? — Megérte-é? Te árva! Megérte-é wz átvirrasztott sorsod, — e robbanásnyi zsúfolt pillanat —: emésztő lánggal égni, mint a boldog, meleg-sugárzó fénylő széndarab. Megérte-é!? Beszél)!! — Nem szólal ajkad.. Szigorúbb lettél: (s így legtöbb!?) — halott! — De faggató koroknak hátrahagytad a Művedet. — Legméltóbb válaszod. i Látod: csak enni/i, ennyi volt e lét. S kitagadott — játékos fiat. És most — a mindenség szerelmesét — a nyitnikék, s a pannon ősz sirat... Olyan vagy Olyan vagy, mint a ringó költemény, aranyból formált ógörög szobor. Hamvas virág vagy szende, szép sóror magányból vont kolostor szögletén. Derű vagy, béke, csendes jóremény, tavaszra várt, nyíló bimbós bokor, s ha égető melegben vére forr, menefcvö őz az erdő rej tekén. Ember vagyok A higgadó Föld lázában fogantam S az életnemző áldott nász-robot: eleim,párzások tűz-víz szenvedélyek kavargó tánca felszínre dobott És ezredévek kérges keze formált törvény szerint S a hosszú láncolat vajúdva visszafájó örök nyomát hordozva sejtjeimben — arcomat ö, myted reám szemednek éjJetéE harmatban holló barna bánatot,’ remegve száll a rejtett vágy feléd, s bolond szívem harsányan úgy dalol, mint kismadár a múló záporok után kinyíló, nyári ég alól. viszályok véres testvécharca verte« hitek téveszmék útvesztőin át Hogy roskadozva-győzve megtanuljam túlélni a félt s mohó halált Ember vagyok: élő anyag s haladó — A testem: csont hús parázs vér erek De szellemem a halhatatlanság egébe ránt hol álmodott terek Félelem Gubbasztott aga görcsös, száraz ágoss, S förr csőrrel károgott: halál. Gyászkísértet, szinte most is tátmm, VOiami rém, házsártos madár. Satnyán kusza, borzas volt a tagte, Ijesztően meredt nagy szeme, fagyos, mint 0 sírbolt szelleme „Halál, halár — folyton mondogatta. Gyöngyverejték Olt a homlokomra. Remegtem és reszketett a fa. Félelmét a bokor is zokogta, Futni kezdtem, futni, el, haza, • Elűzött e kísértet-zene, S hogy e vészes hangtól megkímélje A tiszapart huzatos fűiébe Ködvattát dugott a tél keze. Szeged, 1957. febr. 25. Az én kedveseim szorongva vágyott zárt világira tárul — S tudjátok-e hogy ez mit jelent?! —’ Ember vagyok és véges értelemmel —' meghódítom a roppant végtelent Lovacskák álma Valahol láttak, valahol láttak téged az agyoncsigázott, jámbor kis lovacskák és beloptak mély, éjszín szemeikbe. Szépen vigyázva rád takarták szöszös szempilláik dupla takaróját, hogy meg he szökjél és hogy meg ne fázz. S otthonukba, az illatos jászol mellett hosszan, borongva álmodoztak rólad és legszebb álmukban — nagyon halkan hogy fel ne zavarják önmagukat — elmosolyodtak. Így télen, figyelted-e már, milyen kitartón őriz szobádban az ablak? Hosszan mereng rád, s nem mer még pillantani se, nehogy ezalatt kihullj belőle. És valahányszor, ha elrabol tőle a tolvaj ajtó, mindig búskomorságba esik. Nem zokog, csak hangtalan könnyed folynak alá, s amikor elapadnak, finom, áttetsző jégvirágokat Az én kedveseim mindig a szépség harmattól terhes mezejéről jönnek S ölelést rejts szép kezeikben jókedvük legszebb rózsáit hozzá!; Szájukon gömbölyű csókok zengve éhesednek kibontott hajuk zlzegőn sóhajt az ujjam után És jönnek egyre csak jönnek az én kedveseim A karcsú-szárba szökkent höviráglábú lányok S ha meg akarom csókolni őket tiltó kezükbe elhervadnak a jókedvükből kinyílt legszebb szál virágok. 1958. Dúdoló Szelekmarta vén, kopott kabátban, — ó mert többre eddig nem tellett. — Zord fagy fogát dideregve fáztam, átvészelve jó néhány telet. Szelekmarta vén, kopott kabátban — Hadd dúdolom el mindenkinek — Melengettem álmodozva, lázban emberségért égő szívemet. 1957. J bánkódik ki magából, hogy hazajöttödkor meglepjen vele. 1958. "'■"JBL' ■ tPflSjlj, ’I \\ ; { I 1 .r tv i' m fi» '■•ei ' ' «.'If / * jF R Í 'A ' IHHHhHHBSnuwB iitoifov'jiy litroSRaBM Gzinke Ferenc grafikája PAPP LAJOS: Emlékezés Paróczai Gergelyre A Szegedi Fiatalok antológiájában ez áll róla: Paróczai Gergely, az Orvostudományi Egyetem Művelődési Otthonának vezetője. A Békés megyei Endrődön született 1938-ban. Szeghalmon tett érettségi vizsgája után a szegedi pedagógiai főiskola magyar-történelem szakos hallgatója: 1958-ban kapott tanári oklevelet. Két éve ír. Verseit a Tiszatáj és a Dél- Magyarország közölte. A sors alig nyolc évvel később így egészítette ki, így tette végérvényesen és megváltoztathatatlanul befejezetté ezt az életrajzi jegyzetet: meghalt 1966 nyarán. Harmincéves volt. Az elmúlt hetekben sok helyütt felidézték az 1956-os ellenforradalom eseményeit; szó esett az író- és művésztársa- dalomnak ezekben az eseményekben játszott szerepéről is, ma már jóval tárgyilagosab- ban, mint aikkor, közvetlenül ötvenhat után, 1957 első heteiben, hónapjaiban. Mint más vidéki városokban, , Szegeden is megszűnt a Tiszaitáj, feloszlott az írószövetség helyi csoportja. A hallgatás, a szellemi élet vákuumja különösen nyomasztóan hatott azokra az egyetemi és főiskolás fiatalokra, akik ebben az időben értek meg a nyilvánosságra verseikkel, elbeszéléseikkel. A megszólalás, a közlés vágya feszült bennünk; éreztük, nagyot változott körülöttünk; a világ és sejteni kezdtük, hogy feladatunk lesz szólni, írni erről a változásról A szegedi pedagógiai főiskola magyar tanszékén Vajda Laci bácsi — dr. Vajda László tanszék- vezető professzor — környezetében szerveződött az a kis alkotói kör (Fésűs András, Farkas László, Kopasz Ildikó stb.), amelynek tagja volt Paróczai Gergely is, az egyetemen, A bölcsészkaron pedig a Pestről lejáró dr. Király István tanszékvezető profesz- szor — a Csillag korábbi fő- szerkesztője — és Kiss Lajos tanársegéd gondozták az al- kotókörbe gyülekező „tehetségeket”, szeretettel és tapintattal nyesegetve sokféle kócosságainkat, segítve az első lépések megtételében az íróivá válás hosszú, kanyargós és mindmáig felettébb rögös útján. Nem lévén Irodalmi folyóirat, az egyetemi ai- kotókör egy antológia szerkesztésére és kiadására határozta el magát, s az antológiába meghívta a főiskolai alkotókör tagjait is. Így került sor a két alkotókor egyesülésére; s így ismertem meg Paróczai Gergelyt, előbb a költőt, aztán az embert. S mind-; máig egyetlen igazi barátomat. V erseinek nagyobb hányada benne van az 1959-ben megjelent antológiában ; valójában fájdalmasan keveset írt az antológiát megelőző két évben is, de különösen később. Fájdalmasan keveset, hiszen tehetsége meggyőző ma is. Valahogy sosem volt elég ideje arra, hogy önmagával is törődjön, a saját sorsa, vágyai, elképzelései alakulásával és alakításával,' Szétosztotta önmagát nem méricskélő kicsinyességgel, de fejedelmi bőkezűséggel, önzetlen lobogással rövid életében mindazok között, akiktől utolsó percében így búcsúzott: isten veletek, kedveseim! Tudom, eleinte bizalmatlanul mé-' regettük egymást, ö, az end- rődi Igazgató-tanító fia, s éra,1 a munkásfi, a káderpalánta™' ám hamarosan összehangol lód tünk, egy évben sasCBettüriC’ tősgyökeres alföldiek voltunk mindketten, én ugyan József Attiláért rajongtam, de megtanultam vele együtt megszeretni Szabó T irincet, ő pedig egy keményebb, markánsabb költői világlátás, versformálás ízeit kóstolgatta ott a körben, idomítgatta önnön alkatához. Szelíd természetű,' együttérző és önzetlen lélek vtflt az övé. Sok barátja volt akkor te, később te. Köztük aytlvön olyanok te, afcDc nála Jóval ügyesebben kamatoztat-! tűk a saját hasznukra ezt st barátságot Csendes kiáltás Lassan egy éve már, hogy minden hajnalon kapkodva öltözöl Mert előtted az ajtók halkan becsukódtak S bizony az ajtókat néhol még bűvös erők lakják hogy te nem is tudod megnevezni őket. Lassan egy éve már hogy minden hajnalon fáradtan indulsz Egy elsietett csók a búcsúzás — mert nincs váró vonat: s jaj le ne késsl Szemeid egén a jól ismert vidék lomhán zakatol és bóbiskolni késztet De a betegeid közt megváltozol — Mintha kicseréltek volna — S erre olyan egyszerűen mondod: „Akarat” Igen: mert az akarat is gyógyít S erős legyen ki erőt kölcsönöz Született pedagógus voltj vérbeli tanító, tanár, noha később, a salgótarjáni évek alatt is inkább csak felüdítő kirándulásként jutott számára osztályrészül a tanítás. Szeretett diskurálni; sokszor elüldögél-; tünk a Béke „tanszék” valamelyik kockás abroszú asztalánál záróráig te egy pohár bor, egy nagyiröccs mellett, meg-megváltva a világot. Aztán, hogy végeztünk 1958-ban, ő a főiskolán én az egyetemen, együtt is laktunk, vagy másfél évig az Arany János utcán, Hiller Ferencéknél albérletben. Így aztán együtt jártunk egyetemi és főiskolai gólyabálokra, évfolyamestek-; re, ő tanúja volt az én bol-' dogtalan szerelmeimnek, s én! is az ő beteljesülő nagy szerelmének. Bántott, s máig bánt, hogy nem tudtam, nem tudtunk segíteni ott Szegeden’ összeházasodásuk után növekvő gondjaik csillapításában; hogy csak Salgótarján tudott segíteni. Biztos lábbal jársz a lázgörbék erdejében Mindenkihez van egy jószavad Csak néha állsz meg egy-egy pillanatra befelé figyelni: Talán az anyaságod legszebb jeleit a kicsiny lábak bizsergését érzed — Lám: te is anya vagy Kettős szívdobogás — v Aztán... lépsz tovább megfékezni a kórt; életet adni a te életed árán: Így telnek napjaid — Es így fogy az erőd is bérelt szobánk s a munkahely között Mert előtted az ajtók halkan becsukódtak S bizony az ajtókat néhol még bűvös erők lakják... , Lassan egy éve már, hogy minden este megtörtén zuhansz az ágyra a távol- töltött 14 órád titán S csak én tudom, hogy tehetetlen sírásán panaszkodsz: „Látod? — Már megint dagadt a bokám.. 1960. Az új lakás, az otthon,’ «I család... Igazgságtalanul keJ vés időt adott neki a sors; hogy az otthon örömét, a kiegyensúlyozott családi élet harmóniáját, boldogságát él-- vezhesse. S hogy beválthassa köfJ tészete ígéretét. Elöl-’ vastam verseit, a nagy: spirálfüzetében feljegyzett versvázlatokat, töredékeket is, amelyeket már nem maradt idő egésszé, művé formálni. Mai költészetünk cirkuszian látványos stílbravúrjaihoz képest talán túlontúl egyszerűnek is hatnak ezek a Versek.' Ám elolvasva őket, megfogás nem enged többé el bennünket egy, a formai ötleteknél mélyebb belső, természetes költőiség. A lélek, az érzelmek nemessége és őszintesége S éppen ezért, helye van az 5 hangjának, az ő verseinek szívünkben, a mi nemzedékünk életének, sorsunk alakulásának becses és őrizendő doku-J mentumaiként.
