Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

Szakonyi Károly: « A z eső még esett, de tm Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presz- szóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; • az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, az­tán táskáját a feje fölé tart­va átfutott az úttesten a busz­megállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kez­dett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt — egy idős házas­pár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt vise.t, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, haj­tűkkel feltűzött konty. Mind­ketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a sza­vakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabát­jában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a vál- láig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyálta­lán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívben futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe ke­rült a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszer- csak csodálkozva és kissé rendreutasítóan villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben feszte­lenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalando­zott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, mi­lyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magya­rázott valamit, az asszony pe­dig csak bólogatva mosoly­gott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. • Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1981. M elbeszéléspályázatán III. díjat nyert. Ä busz végre feltűnt a fő­utca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsuk­ták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve hú­zódtak a járdaszélre. A kocsi­ból két Tímár korú, negyven körüli férfi szállt le, megbá­multák a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó aj­tó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előreengedte a társaságot. A szürkeöltönyös emberke is előzékenykedett, de még a fe­lesége is: túlzott kedvesség­gel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a je­gyét, kíváncsiéin leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagy­ta, hogy a férje szorosan a fi­atal nő mellett foglaljon he­lyet. Tímár a lány mögé ült. A társalgás azon a furcsav szerb vagy miféle nyel­ven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, neveté­sük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizár­tak valamiből. De miből? Hi­szen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el. de ki­hívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is ér­zi jelenlétét, nyert ügye van, A buszmegállóban annyira ma­gába itta a lány arcét, hogy most amint a támlába kapasz­kodva mögötte ült. szinte lát­ta. A nő dús. sötétbarna ha­ja a kezét érte. Mozdulatla­nul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcso­latra várt; valami jelre, ami­ből megtudhatja, a másik tu­domást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra- balra ringatott hajzuhatag sze­líd. mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippan­totta az erős. édeskés parfőm illatát Nem ismerte ezt a parfőmőt; közelebb hajolt de a kezét a támlán, hagyta. Es a fejmozdulat néhányszor meg­ismétlődött, s egyidejűleg mintha a nő hangi a is meg­változott volna — átffltöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman le- szállnak, 6 sem megy ki a pá­lyaudvarra. Meg kell ismer­kedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürkeöltönyös kis alakot, ta­lán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a vi­szonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson ve­lük, de amazok nem is figyel­ték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel, vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyi­re kívánja, de különös, sejtel­mes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamasz­korában fogta el, amikor só­várogva megkívánta a szerel­met. Bizonyára az volt mindeb­ben a legizgatóbb, amit a kö­lyök is tudhatott annak ide­jén, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a tár­saságtól és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez meg­történhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosz- szadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli talál­kákra, levelezésekre, szeret- getésre, gondokra — hóna­pokig vagy évekig. Felneszeit: a busz lassított és ők hárman felálltak. Két­ségbeesve tekintett ki az ab­lakon.- vajon most velük tart­son-e? A busz azonban mára város pályaudvara elé kanya­rodott. Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint leit vol­na • néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítet­te a cselekvés jellegét Újra szemerkélt az eső; s bár a ko­csi ajtajában ismét közelke­rültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés par­főm illatát, mégis: a pályaud­vari téren pillanatok alatt el­szakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába leste féltékenyen, hogy bevált­ja őt; nem így történt Besza­ladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sie­tett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott em­berek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkás- szállásokra, a hét végi zsíros étkektől meg a pimpós borok­tól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az ál­lomás órájára nézett — ne­gyed óra múlva indul a vona­ta. Átvágott a tömegen a resti­be, aztán végigkutatta a váró­termeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre kese­rűbben, egyre kedvetlenebbül. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását bön­gészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron vesz­teglő ellenvonat mellett áll­tak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ab­laknál. Kísérői éppen siető­sen távoztak, mintha egyszer- csak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Tí­már átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást Kitartóan áll­tak az ablakoknál; a helyzet már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsög­tek odalenn a peronon, a ko­csikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált, újságos rikol­totta a szenzációs elmeket. Egyikük sem mozdult el a helyéről. Tímár állta a lány árnyékos, sötét szemének a tekintetét De az a boldog ér­zés, amit a nő hajának érin­tésére a buszban érzett, már semmivé foszlott Szeretett volna felfedezni magában va­lami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg. s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az ablak­tól. Nem lehetett érezni a vonat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő sze­relvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő el­tűnt Véget ért az ostoba sem­mittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy fel­idézi a nő arcát. A szemét. A száj szegletében azokat a ke­serű-bájos vonásokat A pil­lanatot, amikor. Amikor? Véletlen is lehe­tett Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Ti- már kezét éri. És csak' óvat- lanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonoz­ta a tekintetét. De ha nem? K ésőbb, mint egy Jóvá­tehetetlen vétségre, riadalommal ' gondolt rá, hogy még csak egy hal­vány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy ide­gennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gon­dolta kétségbeesve. POLNER ZOLTÁN Farsangoló Karonülö gyereksirást cipelgetünk hóesésben. Kalapunkat, deres kucsmát fejedelemként viseljük. Koszorúslány-asszonyaink mögöttünk ott bukdácsolnak. Balzsamozzuk kék homállyal glóriás, városi arcunk. Adjon isten, pogány urak, kis bugyikban, apró szentek! Mi csak itt-itt. szerencsésen, hát a böllért'hol dugdossák? Kupicákkal megtámasztva osztat forog, sikált asztal: Virágom, jaj, el ne sápadj, örült hegedűs az ajtón. Gyűrűink a kicsik tíjján, arcunk helyén gyertyacsonkok Ássátok föl a szobát is, ne tapossunk szivárványon,' szűz havakon ne tapossunk vérrel kilakkozott télben! De azért is tüzes táncszók, csak azért is mindhalálig. Bizonyára nem tévedek so­kat, amikor azt állítom, Nóg- rád megye az Irodalomban közismertebb, mint az, hogy van-e és milyen irodalmi élet van ma Nógrádban? Termé­szetesen, ez a megállapítás az ország más szögleteiben is ér­vényes lehet, hiszen a helyi könyvkiadás termése legtöbb esetben még nem válik azon­nal közkinccsé az adott táj­egység határain túl, kritikai visszhangja nem rendszeres. Kétségtelen persze, hogy erre a visszhangra e kiadványok egy része nem is tart Igényt. Az is bizonyos azonban, hogy másik részük a vállalkozás igényességét és a megvalósu­lás színvonalát tekintve már megérdemelné a szélesebb kö­rű figyelmet. Időnként élvezik Visszatérve a nógrádi tájak­ra, Mikszáth Kálmán és Ma­dách. Imre nevét hallva, min­denütt az országban a palóc földre gondolnak. Az ország­járók a balassagyarmati Palóc Múzeum emlékszobáiban, Csesztvén és Horpácson áhí­tattal Időznek az emléküket idéző tárgyak előtt. Saigó vá­rának romlalnál Petőfi Sándor Saigó című versének sorait idézik emlékezetükbe: „Nóg- rád. s Gömör közt hosszan nyúlik el I A Mátra egyik er­dősége* ága, ! Miként söré- nyes; elfáradt oroszlán ! Néz­vén sötéten messze tájakig... ” És még sorolhatnánk* a példá­kat. Lengyel Dénes Irodalmi I roda! mi kirándulások című népszerű könyvében (Tankönyvkiadó, 1974) Nógrád megyéről meg­jegyzi: „A régi hagyományok elsősorban Balassagyarmat­hoz fűződnek, ahol a megye­háza nemcsak közigazgatási, hanem művelődési központ Is volt, az újabbak Salgótar­jánhoz kapcsolódnak.E hagyományokra joggal büsz­kék az itt élők, helyi feldol­gozásuk közül két művet em­lítünk: Leblancz Zsoltné: Iro­dalmi emlékek nyomában Nóg­rád megyében 1—4. Salgótar­ján. 1966—1970. és dr. Szabó Károly Balassagyarmat az iro­dalomban. Balassagyarmat, 1972. című kiadványsorozatot, illetve könyvet. Az előbbi so­rozat anyagának összegyűjté­sében a salgótarjáni Madách- Imre Gimnázium irodalmi szakkörének és honismereti körének diákjai működtek közre. Nógrád megye felszabadu­lás utáni Irodalmi életének át­tekintése még varat magára, jóllehet néhány cikk és rész- tanulmány a korábbiakban megjelent. E feladat elvégzése az elkövetkezendőkben mind­inkább időszerűnek látszik, annál is inkább, mert újabb kori irodalmi hagyományaink feltárása nélkül itt’ is nehe­zebb lehet az előbbrelépés. Vannak-e ilyen hagyomá­nyok? Természetesen, vannak. Csak példaként említve, 1948 centenáriumán a „Kultúrna- pok” keretében jelent meg Vándortűz címmel a Magyar Irodalmi Társaságok időszaki értesítője Salgótarjánban, a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság kiadásában, amint arról Leblancz Zsoltné rövid cikke tudósít 1970-ben a már említett kiadványsorozat ne­gyedik kötetében. A város írói­nak és művészeinek összefo­gásával 1954-ben látott nap­világot a Palócföld, vékony kis füzet formájában. Ez a hat­vanas években évi négy alka­lommal jelent meg, 1973-tól pedig évi hatszor! megjelenés­sel folyóiratként lát napvilá­got. Napjainkról szólva, különö­sen az utóbbi Időben az iro­dalmi élet örvendetes pezsdü- »lésének lehetünk részesei Nóg­rádban. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindez természe­tesen csak a folyamat kezde­tét jelentheti, akkor a követ­kező években művészetig szel­lemi életünk további gazda­godásának lehetünk majd ré­szesei. Érzékelve azt az er­jedési folyamatot, amely a Nógrádban élő fiatal írók, köl­jegy tők egy. részének országos la­pokban történő publikációi nyomán is megindult, pár éve lapunk hasábjain is élénk visszhangot kiváltó eszmecse­rét folytattunk művészeti éle­tünkről. Azóta az úgynevezett alulról jövő kezdeményezések tovább erősödtek, s az utób­bi Időben — remélhetőleg nem átmenetileg — a helyi mece­natúra ösztönzését is érzékel­jük. Salgótarjánban 1979-ben a Palócföld Könyvek első kö­teteként megjelent az Ébresz­tő idő című antológia, 1981- ben pedig Laczkó Pál Szal- makomiszár és Kelemen Gá­bor Bakszekér című novellás- illetve riportkönyve. Az Éb­resztő időnek kedvező orszá­gos visszhangja is támadt, az utóbbi' két kötet szintén bizo­nyára megkapja majd ezt a fi­gyelmet. Most az látszik szük­ségesnek, hogy a sorozat ki­adása tovább folytatódjék, a kezdeti lendületet ne kövesse megtorpanás. Maga h Palócföld című fo- Ivóirnt kéthavonkénti megje­lenésével a magyar folyóirat­struktúrában némileg kedve­zőtlenebb helyzetben van, mint havonta megjelenő tár­sai. Érdemes lenne gondol­kodni a havi megjelentetés várható hasznán. Persze, szült­zet séges lenne, hogy olvasottsá­ga kiteljesedjen. Jelenleg a helyi értelmiség köreiben sincs olyan tekintélye, amint az elvárható volna. Elsősorban szociografikus karakterű lap lévén nemcsak a humán ér­telmiség érdeklődését hiá­nyoljuk. A folyóirat szerzőgár­dája egyébként évek óta jelen van megyénk kulturális éle­tében, író-olvasó találkozókon vesz részt, fórumokat szervez és így tovább. Két intézmény, a salgótar­jáni Nógrádi Sándor Múzeum, a megyei Balassi Bálint Könyvtár és a Palócföld kez­deményezte azokat az emlék­esteket, amelyek célja irodal­mi hagyományaink megismer­tetése. A múzeumban idén Gerelyes Endrére és Parőczai Gergelyre emlékeztek. • A könyvtár bibliográfiákat ad ki ezekre az alkalmakra, az em­lékesteken elhangzottak be­kerülnek a múzeum adattárá­ba. Tervezik, hogy a jövőben a jelenleg Nógrádban élő író­kat, költőket is bemutatják. Lapunk — szélesebb olvasókö­zönséghez szólva — szintén mellékleteket jelentet meg a szóban forgó írók munkásságá­ról. Nógrádi irósarok címmel pedig külön rovatot indítot­tunk az Itt élő szerzők bemu­tatására. Jegyzetünkben távolról sem törekedtünk a teljességre, csu­pán jelezni kívántuk, hogy a jövőben érdemes foglalkozni a támogatás további kiteljesí­tésének gondolatával, már az eddigi eredmények alap­ján is. írók, költők, szociog- ráfusok szocialista szerződé­seket/ köthetnének üzemek­kel, vállalatokkal, gazdagíta­ni lehetne a helyi ösztöndíj- rendszert stb. Legfontosabb azonban az, hogy a jelenlegi folyamatok kiteljesedéséhez, a kedvező, energiákat fölsza­badító légkör megmaradjon; Az irodalmi tevékenység jel­legéből fakad, hogy eredmé­nyei lassabban érnek, mint más művészeti ágakban, a fi­gyelmet és a türelmes gon­doskodást is éppen ezért fo­kozottan Igényli. A cél, ter­mészetesen, nem valamiféle „nógrádi Irodalom” létreho­zása, hanem az irodalmi alko­tó munka nógrádi feltételei­nek gazdagítása, hiszen egyet­len magyar irodalom van, amelyet — megfelelő színvo­nal esetén — esetleg gazdagít­hatnak majd olyan művek, amelyek az országnak ezen a táján jöhetnek létre. Tóth Elemér NÓGRÁD - 1981. december 31., csütörtök § \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom