Nógrád. 1981. december (37. évfolyam. 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

Negyven év a vasútnál

C lőször egy vallomás: ^ sokat dohányzom. bár tudom, hogy káros az egészségre. Ha kérdezik miért — ez a válasz: nem iszom, nem futok a szoknyák után. Nos, a MÁV nemrégiben még- rendszabályozta a bagósokat. A helyközi járatokon — így Vác és Balassagyarmat között is — minden kocsiban tiltja á dohányzást. Az indoklás: ki lehet bírni azt a kis időt nikotin nélkül! Igen ám, de a Csehszlovákiából importált ..oiroska” szerelvény ugyanolyan lassan teszi meg a hetven kilométeres távot, mint ötven évvel ezelőtt... Több mint két óra a menetidő! Mit tesznek, velem együtt, embertársaim? Leszállnak a jól fűtött vonatból az állomásokon és a szemerkélő esőben szívják a cigit. Vagy a vonaton a mellékhelységben. A kérdésem: ez nem káros az egészségre?

— Gyönyörködöm a tájban és szorongva várom Nógrád után a következő állomást. Diósjenőn születtem. Az indóház, ma is olyan, mint 1935-ben. Itt volt forgalmista az apám. Meg helyettesített a Rétság —Romhány vonalon, menesztette a szerelvényeket Balassagyarmaton. Hogy készült szegény — alig három éve —, hogy újból végigjárja ezeket a községeket. Az utazás elmaradt. Amikor a félévszázados vas- utasságát ünnepelni akarta, elragadta a halál...

— Első „vasutasélményem” is Diósjenőhöz köt. Másfél éves lehettem, amikor a Magyar Királyi Államvasutak Igazgatósága bevezette a tárcsás menesztést. A forgalmista háromszor a magasba emelte a zöld színű — palacsintasütőhöz hasonló

„munkaeszközt” és akkor indulhatott a vonat. Korábban csak egy éles fütty és kézfelnyújtás adót! engedélyt a masinisztának az indulásra. Csakúgy mint manapság — akkor is — nehéz volt az újat megszokni. Apám is megfeledkezett esetenként az újonnan rendszeresített eszköz használatáról. Egyszer aztán ráfizetett! Egy igazgatósági ember utazott a vonaton és megdöbbenve látta, hogy a fiatal forgalmista nem használja a tárcsát, öt pengőre büntette „hanyag” apámat és ez még évtizedek múltán is beszédtéma volt a családban. Főképp anyám emlegette rosszallóan, mert igencsak hiányzott az összeg a családi kasszából. Mint mondják, én úgy járkáltam már pöttömnyi koromban az állomással szomszédos lakásunkból az indóházhoz, mint a falusi kiskölykök a tyúkok közé. Az eset után aztán nemegyszer vonszoltam a tárcsát apám után, nehogy ismét megrövidüljön a havi családi bevétel.

— Az első — több átszállá- sos — utamat is ezen a vonalon tettem. Szolnokról mentem — egyedül — a szülőfalumba egy hideg téli napon. Lehettem vagy 11 éves. Vácról „bocipullmann” kocsik közlekedtek, melyek oldalán ott díszelgett a felirat: Csak utasszállításra, 44 ülőhellyel! Sötét volt a vagonban és főképpen hideg. Zsörtölődtek is a sokszoknyás nénikék. Egy öreg paraszt aztán megunta a dolgot és cselekedett. Balról jobbra áttekert egy szürkére festett szerkezetet — amelyről lekopott a felirat, no, meg nem is volt kivilágítva a vagon. Szegény öreg azt hitte, hogy a fűtésszabályzót „kezeli”, miközben megjegyezte: „majd én melegre állítom!”... A vészfék volt, amit áttekert. Csikorogva állt meg a vonat... Mi továbbra is fáztunk, de a bácsikának igencsak melege lett: 20 forint volt a büntetés.

— Ismét Diósjenő, de már Gyarmatról hazafelé, néhány nappal ezelőtt. Idős vasutas száll fel a párnásba. Kevesen vagyunk, kényelmesen elhelyezkedik. Aktatáskájából almát és bicskát vesz elő és komótosan falatozik. Megszólítom:

— Ellenőrizni volt?

— Nem — kapom a választ — én vagyok a főnök. Még néhány hétig. Éppen ma köszöntöttek, mert most négy évtizede, hogy felvettek a vasúthoz. És ebben az évben „lejár a mandátum”!

A 40 év alatt volt forgalmista — mint egykor az apám — számadó, fizetőpénztáros és vezénylőtiszt, sok éve ő a jenei főnök. A jubileum alkalmából aznap- köszöntötte Somagyvári Lajos, a balassagyarmati üzemfőnök, Ragács János forgalmi vonalbiztos, meg a személyzetis és a párttitkár. Tisztes pénzjutalmat kapott. Koccintottak is a négy évtizedre, ezért esett olyan jól az alma a vonaton.

— A vasút nevelt pontosságra, munkaszeretetre — jegyzi meg szerényen és csak nehezen vallja be, hogy tavaly „Kiváló vasutas” kitüntetést kapott, az idén pedig vezérigazgatói dicséretet.

Már az utód is megvan. A nógrádi főnök — Kelemen János — lesz januártól a jenei főnök. Űtitársam — Szentkirályi József nyugdíjba megy. Egy fia, két lánya és öt unokája van. Ezután többet foglalkozhat velük. A munkát azért nem hagyja abba. Mint említette, nem bírja a tétlenséget. Majd szállításfelelős lesz valamelyik vállalatnál, így a vasúttal sem szakad meg a kapcsolat...

☆

egérkezünk Vácra, elbúcsúzunk. Ö igyekszik haza a családhoz én a csatlakozást várom. Közben elszorult szívvel arra gondolok1 — Talán éveken át annál az asztalnál ült, azt a kurblis telefont használta, amit egykor az apám. Rá még szép évek várnak!

Kőhidi László

Acél az

A Salgótarján! Kohászati Üzemek az év eddigi időszakában több mint 30 ezer tonna jó minőségű acélterméket bocsátott a belkereskedelem rendelkezésére. Ezzel tulajdonképpen a belkereskedelmi igényeknek 104 százalékban felelt meg. S bár a nemzetközi piacon ez évben csökkent a vas- és acélipari áruk iránti kereslet, s valamelyest az ilyen termékek árai is nyomottak voltak, a gyár igyekezett a lehetőségekhez mérten

iparnak

legkedvezőbb eredményeket elérni az exportpiacokon.

Exportra mintegy 25 ezer tonna versenyképes, jó minőségű árut küldött a gyár. Most az ünnepek előtti munkanapon fokozott gonddal va- gonírozták be az exporttermékeket, hogy a hideg, nyirkos időjárás ne tudjon ártani a jó minőségű áruknak. Jugoszláviába 120 tonna szeget, Romániába pedig 350 tonna szalagacélt raktak be a szállítás dolgozói.

Lángoló

A kemencéből, mint sötétben leadott nyomjelző lövedékek meg-megakadó sorozata, úgy röppen széjjel, szerteszét a megolvadt fém szikrgzuha- taga. önkéntelenül hátrább lépek, bár kívül vagyunk a „veszélyes zónán”, és Fodor Gyula, az öreg főcsapolö is nyugtatgatva teszi vállamra a kezét:

— Itt nem kell félni, megijedni. Minden rendben van, semmiféle rendellenesség nem történhet. Nem úgy, mint jó néhány évvel ezelőtt, amikor a négyes kohót csapoltam és szembevágott a kifröccsenő vas. . . Az kemény dolog volt. Iszonyú szerencsém volt, hogy előtte, mint mindig, feltettem a védőszemüveget. Ha nem így csinálok, most biztos nem látnám az isten szép napvilágát. Arcomról a bőr teljesen leégett, úgyhogy, mikor újra munkába jöttem, elviselhetetlen kínokat éreztem: az új bőr nem állhatta a meleget. Fel is helyeztek akkor a szakszervezetre irodistának, de három nap múlva azt mondtam a főnökömnek: Titkár elvtársi Én ezt nem bírom tovább. En megdöglök fizikai munka nélkül! Megértett, s így visz- szamehettem a kemence mellé. És a pofázmányom is hamarosan újra megszokta az ezer'natszáz fok sütését.

Hunyorogva nézünk bele a kemence szemet sajdító láng- lobogásába, s arcunkon néhány perc elteltével már érezzük az izzadtság legördülő cseppjeit.

— Iszonyú hőség van — mondom az öregnek.

— Az. De hátha még olyan közel kellene állnia a tűzhöz, mint nekünk, munka közben. Persze, most télen, még csak istenes. De nyáron . . . Amikor szinte megdöglünk a hőségtől és minden, minden forró körülöttünk. A szerszám, a vaspadló, a levegő. De hát nekünk ez jutott ki osztályrészül.

— Jutott?

— Igaza van, rosszul mondtam a szót. Hiszen ezt én akartam maga-magamnak, nem kényszerített arra senki, hogy kohász legyek itt az ötvözetgyárban. Ebben a pokolban.

— Csúnyán beszél a munkahelyéről.

keme

— No, ez csak az itteni hőmérsékletre vonatkozik, mert valamikor hajdanán nagyon szerettem én ezt a munkát. Persze, fiatal voltam, nem ötvennégy éves, mint most. Akkor huszonhat kemény esztendővel ezelőtt játék volt nekem ez a dolog, élvezet. Bírós voltam, észre sem vettem, hogy vége a munkaidőnek, s néha, ha a többiek nem szólnak, még maradtam is volna tovább. Ám elszálltak az évek felettem is. Fáradok. Elhiszi, gyakorta úgy viszem haza az asszonynak Zabarra —, mert odavalósi vagyok, a becsomagolt kosztpakkot, hogy hozzá sem nyúltam. Megfekszi ez a nehéz füst a gyomrunkat, kedvünk sincs itt az étkezéshez.

— Akkor cigarettával is hiába kínálnám . . •.?

— Hiába. Van itt mit nyelnünk egész műszak alatt, s még forintunkba sem kerül. A bagózás nekünk fölösleges pénzkidobás.

— Mondta, huszonhat évig volt főcsapoló.

— Csak huszonötig! Egy

évvel ezelőtt felkértem magam ide, adagolónak. No nem azért, mintha ez könnyebb munka lenne, mert van úgy, hogy amikor hazamegyek, csak ágynak dűlök étlen-szomjan, s kérdezgeti a feleségem: Mi

van, hé? Hát, mi lenne! Fáradt vagyok. Pedig ez bosz- szant. Mert tudja, igen beteges az asszonyom, tíz évvel ezelőtt műtötték szívre, s azóta sem igazi az egészsége. Úgyhogy sokat kellene segíteni neki, mert ugye, ott a háztartás, a jószágok.

— De már nem sok van hátra.

— Nem. Mert, hogy mi is kapunk nyugdíjkedvezményt, már csak egy jó, kemény évet kell lehúznom. Hála istennek.

— Ezt úgy mondta, mintha kényszermunkából szabadulna!

— Föl ne tételezzen ilyet rólam, mert csúnyát mondok! Tudja, az az igazság, hogy ezt a munkát vagy szereti az ember, vagy nem csinálja. Elmegy máshová, kényelme- sebb helyre. Hát az már, hogy huszpnhetedik esztendeje itt vagyok, csak-csak bizoeén é I

nyit valamit, szép szavak el-J mondása nélkül is. Nem gon-; dől ja?

Rábólintok, s megvárom; amíg visszakerül a kemencétől. Látom, félmázsás vasru- dakat emelget, szinte játszi könnyedséggel, valamit igazítani kell a lángoló kemence elektródáján, hárman is nekifeszülnek egy hatalmas villáskulcsnak úgy, hogy szinte pattanni látszanak az erek homlokukon.

— No, ezzel is megvolnánk! — fújtat, s leül.

— Mondja! Rendesen megfizetik ezt a kemény munkát?

— Nem mondhatnám! Mink, akik szinte minden percben az életünkkel játszunk itt, hiszen elég egyetlen rossz mozdulat, és gőzzé válik az ember az ezerhétszáz fokos masszában, nem keresünk többet hat-, hat és fél ezer forintnál. És itt nincs megállás. Folytonos munkarendben dolgozunk, nekünk nem számít vasárnap, karácsony, szilveszter, húsvét. Kire-kire mikor esik rá a beosztás, jönni kell. A kohók nem állhatnak le semmikor. Persze, visszatérve erre a pénztémára, ne higgye, hogy ez a minden. Másképp is meg lehet becsülni az embert. Mondjuk, néha nagyon sokat ér egy-egy jó szó, egy dicséret, egy kitüntetés .. .

— Maga kapott már ilyesmiket?

— . . .Gondolom, hogyha rossz melós lennék, maga most nem énvelem beszélgetne! Nem dicsekszem, de kiváló kohász vagyok és öt alkalommal voltam kiváló dolgozó. Nekem ennyi elég egy életre.

öreg Fodor Gyula megint fölkel, megy a kemencéhez. Nem búcsúzkodunk hosszasan, elég egy köszöntés és elsiet. Hanem a kemencétől visszafordul, s kérdi:

— Nem jön el hozzánk disznóölésre, most szombaton vágjuk. Ha tud, ugorjon ki egy kis toroskáposztára. Nagyon finom lesz, isten bizony, megéri!

Elmosolyodik, s látom, védőszemüvegén keresztül már az ezerhatszáz fokos lángokat kémleli . . .

Karácsony György

E

züstvasárnap előtt két nappal prüszkölve kínlódik a síkos úton a sorsokat szállító autóbusz. Holnap szabad szombat, a zsúfolt ’ utastérben hasas táskákba kapaszkodnak a hét végén hazajárók: néhány ismerős

kisebb-nagyobb. mindenféle színű csomagja meg egyértelműen jelzi, hogy az üzletek ünnepi kínálatából válogattak. Az előttem levő kettős ülésen két huszonéves fiatalember, különösebb kíváncsiskodás nélkül is hallom a beszélgetésüket. .

„Holnap már nem játszom pezsgőben. Elvesztek egy partit. az három üveg pezsgő, kétszáz forint.” — Erre a megjegyzésre figyelek fel, a következő másodpercekben pedig már azt is tudom, hogy a nemes ital egy különös gonddal kreált sakkpartinak a tétje. A zajos autóbuszon eltűnődöm a karácsonyfák alá szánt tekintélyes csomagok vélt tartalmából. pezsgőjátékos útitársam egyik megjegyzése azonban ismét csak leköti a

figyelmemet. „A jövő héten bemegyek az irodába és felmondok. Na ja, majd bolond leszek a téeszben rohadni négyezerkétszáz forintért!” —

S

zólni kellene. Csak ne volna az ember olyan bátortalan megkérhetném e ..pályamódosítás

előtt álló négyezerkétszáz . forintos huszonéves szomszédját: ugyan cseréljünk már pár percre helyet. Az unaloműző játék tétjéül is pezsgőt választó ifjoncnak meg elmesélhetnék egy történetet.

Legyintés és hit

Az igaz mese így kezdődne: egyszer vol. hol nem volt. volt egyszer egy termelőszövetkezet. Az emlékezetes karácsony előtt két nappal a té- esz fogatosai ott rimánkodtak az egyetlen szobából álló irodában: legalább annyi pénzt szorítsanak ki valahonnan, hogy egy doboz szaloncukorra jusson, milyen lesz anélkül a karácsony. Ma is elevenen élő és kitörölhetetlen bennem ez a kép. Hogyne volna az. amikor apám is ott ült a kocsisok között, s a gyermeki türelmetlenséggel várt karácsony előtt két nappal a magam tíz évével már tudtam: nem biztos, hogy lesz karácsonyfám.

Ezt kellene elmondanom — a négyezerkétszáz forint garantált havi jövedelmet fölényesen fitymáló ifjúnak. Azzal együtt, hogy a termelő- szövetkezet ugyanaz, a két történetet pedig kerek húsz esztendő választja el egymástól. Húsz esztendő, csak húsz esztendő 1 ! ! Milyen kicsiny idő és milyen felfoghatatlanul

nagy a különbség az olcsó, egyetlen doboz szaloncukor, meg a szórakozás kétszáz forintos pezsgőtétie között.

Ő rünk van hát eltűnődni, mennvire más lett a tempó, mennyire más léptekben méri változásait a kor. Az ismerősöktől hallom

a minap: Balassagyarmaton, kollégiumban, lakó lányuknak

havonta átlagosan 1000 forintot juttatnak szülői apanázsként. Ne meditáljunk most azon, hogy mindez helyes avagy könnyelműség; abban sem vagyok bizonyos, hogy minden kollégista kaphat manapság havonta ezer forintot. Az azonban valószínű, hogy az átlag nem sokkal lehet kevesebb. Előttem pedig egy aprócska. rózsaszínű papírdarabka — egy postai utalvány maradványa — kacatajaim közül került elő. véletlenül. Rajta anyám nehezen ovasható kusza betűi — harminc forintot küdött nekem a távoli diákotthonba. Tizenöt évvel ezelőtt vehettem át Lójától. a bandzsa iskolagondnoktól — a másfél Kiló típusnápolyi árát. Harminc és több száz forint — a megváltozott lehetőségek. a kétfajta, jószerével össze sem hasonlítható módi között meg az a tyúklépésnyi tizenöt év.

Ki ne tudna hasonló példákat sorolni? A tűnődésre, a felelős.ségqel visszagondoló emlékezésre éppen ezért van szükség. Hogy az oktalan — mi tagadás, megengedhető — pazarlás leszólása mellett kellőképpen értékelni tudjuk a pazarlás lehetőségét is. S éppen a közelmúlt javára írható, .hogy tízévnyi korkülönbség is elegendő ahhoz: valakinek ne legyen személyesen megélt olyan tapasztalata, amely alapján cselekvő buzgalommal becsülné a jelent,

E

helyett itt-ott dívik a hő- börgés. a mindent lekicsinylés. a mindenre- Iegyintés. Hétköznapjainkról beszélgettünk a közelmúltban fiatal értelmiségiekkel, az eszmecsere pedig meglepő véget ért, valaki már zsíros kenyérben és vöröshagymában fogalmazta meg a lehetőségeit. Csendes, bár félreérthetetlen volt a válasz: akinek észt, találékonyságot adott a teremtő vagy éppen nem sajnálja a fizikai erejét, annak bizony kalács is jut. Magyarán: a tehetség. az ötletesség, a szorgalom egyenlő a boldogulással. „Demagóg! Az ilyen emberek söpörték le annak idején a padlást!” — hangzottá replika. Nem tudom, nem tudhatom — milyen emberek söpörték le a padlást. Legföljebb olvasmányaimból és elbeszélgetésből — miként az oly jól tájékozott siránkozó is. Igaz. van még egy mellékes körülmény is: a zsíroskenyér- és vöröshagvma-prespektívát hirdető ifjú egy nyáron beu- ta*~a fél Nyugat-Európát.

"1 >zan mérlegeléssel ve- j gyük, inkább számba lehetőségeinket. ha kényelmesebb — vagy imponá- lóbb — is az egyoldalúság. A nagy hang.

Sokáig őrzöm emlékezetemben azt a tanácskozást, amely ez év áprilisában a KI3Z-kong- resszus ..előjátéka” volt. Fiatalok beszéltek önmagukról — itt felelőséggel, mértéktartás- ■ sál, kellő önismeretre vallóan.

Egyszer csak azt hallom: rendeznek egy tömegsportnapot — az Edzett ifjúságért! mozgalom keretében —. s a résztvevők fele személygépkocsival. motorkerékpárral érkezük a néhány kilométeres túrára.

Emlékezetemben rémlett valami, otthon pedig meg is találtam a dokumentumot. Az MSZMP XII. kongresszusán a vita összefoglalójában Kádár János idézte fel: „Olvastam egy apró hírt a Népszabadságban egy közlekedési balesetről. Így kezdődik: X. Y. 18 éves debreceni lakos, ipari tanuló gépkocsijával áttért a menetirány szerinti bal oldalra ... stb. Valamikor, fiatal korunkban mi olyan követeléseket írtunk a röpcédulákra, hogy az inasokat tanítsák meg a szakmára, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak és így tovább. És most azt olvasom a Népszabadságban: 18 éves ipari tanuló gépkocsijával __ Ha a

h

ír nyelvtanilag helyes, akkor a gépkocsi az ő tulajdona ... És nem ő az egyetlen fiatalember az országban, akinek gépkocsija van.”

Visszakanyarodva a fiatalok -tanácskozására, a furcsa tömegsport kommentárja sem maradt el. E szerint: veszélyes dolog ez a könnyen szerzett (kapott) személygépkocsi és motorkerékpár. Oda ugyanis a teremtés, a jótékony gürcölés kellemetes érzete, ennefc egyenes következményeként pedig az értékek becsülése. S ami már ezzel jár: marad a kétkedés, a legyintés, a „semmi sem elég”, a „minden

rossz”. Fájdalom, a hőbörgő azt is feledi, hogy apját, anyját. fivérét — minden értékek megtermtőjét — becsüli le. ve. szí semmibe a legyintéssel.

Ez a közelmúlt és a jelen; s amennyire becsülnünk kell a tegnapban gyökerező mát. olyan felelősséggel kell figyelni a holnapra is. Család pedig bizonyára nincs is. amely a karácsonyi békességben nem a teljesebb értékű, s a ma megalapozott, gazdagabb jövőre gondolna. Sarlós István a Hazafias Népfront legutóbbi kongresszusán — éppen március idusán — mondta: „A cselekvés erőt, meggyőződést, hitet is jelent a jobbításra. Hitet, amely nemcsak a vallásos emberek sajátja. A kommunista is hívő, mert hisz az emberben, hisz a szocialista jövőben, hisz az emberiség békéjében, hisz az egész világ boldogulásában.”

N

em p karácsony kedvéért idéztem végezetül az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkárát. Egyszerűen csak azért, mert mélységesen igazak — és mindenkihez szólók — ezek a mondatok Ki tudja, eígondolkodhatn- rajta talán a ma eredménye'-e legyintők. s a közeli múltat oly könnyen feledők is.

Kelemen Gábor

NÓGRÁD — 1981. december 24., csütörtök

/