Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-08 / 262. szám

SrÉAernMíR tttgovszkojí LENIN Szülőhazám eset folyója csontig fagyott e zord napon. A Icdany az arcokat befolyt«,' míg olvasták a mondatot Nem, nem. Csodát mi nem reméltünk, Kimúlt a fény a Kreml felett, de az, kiért úgy sírt a népünk, nem halt meg: «1 nem feledett ö friss érd, a fénye józan, ilyent nem tör halál se meg: Orosz hazám! Sok nemzetedben nincs még fiad hűségesebb. Benne dalolt e nemzedéknyi tudás, a szív, szem, értelein, nagy neve, írat, Vlagyimir Lenin, maga: éló történelemi Teremtve pártot választott 6 egy addig még nem-járt «tat' az ész, a hit az akarás, hogy mind egy reménnyé forrjanak. S a párt mint kézről-kézre fáklya, szent tűz, hős, férfias dolog; s ó él. A pártigazolványban Leninnek szíve ott dobog. Elsárguló lapok közt csönd van, a könyvespolc,' akár a pori Időnk tüzes villáma csillan; dörejjel elvonult a kor, Ö — rajzban él és fémszoborban, de vérlökés és mozdulat óéi: a tettel, hittel, szóval alkot — teremtő gondolat a • • Az álmai — mint szárnycsapások, időnk kiáltó hangja száll, nekünk bőséget boldogságot hoz jókedvű munkánk ma már. Sok eljövendő nemzedék is mint fényt fogadja majd szavad, te nagy Lenin, mester, zseni, a szívben élsz, mint akarati Elment. Jégzajlás hírhozója, a ködbe íénysugárt vetett Mint virágok a napkorongra, fordulnak rá emberszivek. Velünk van ö, élők közt járó, mert nemzedékekből beszél.' E drága név vöröslő zászló.' Világ fölött száll.' Szítja szél! (Konezek József fordítása) N agy összeütközésekkel, szorongásokkal és re­ményekkel teljes világ­dráma, amelyet együtt élünk mi — példaszerű és riasztó főszereplők, milliókban szám­lálandó szereplők, etnber- rmlliár dókban áradó statisz­ták, mi: emberiség — élünk immár 64 nagy esztendeje a földkerekségen. Hol az a Shakespeare, aki csak ízelí­tőt adott volna ebből a vész­terhes átalakulásból, amely az osztálytársadalmak (évezre­dek) emlékeit felhalmozó múltjából az emberhez méltó remények jövője felé vezet? Mi magunk éljük át, mi ma­gunk vagyunk a dráma sas- mélyei, a történelem szövege- zi kinek-kinek a szerepét, s egyben mi magunk vagyunk a nézők, akik lelkűkben át­élik a cselekmény bonyodal­mait És ahány nemzet, mind­egyik a maga múltjának- ter­hével, jelenének adottságaival más-más módon éli át a kö­zös emberi történetet, s a nemzeteken belül minden egyes család, a családon belül min­den egyes ember saját él­ményként kapja és bonyolít­ja a látnivalót is, a tenni­valót is. És úgy fo- nódnak-kuszálódnak össze a sorsok, hogy saját helyét, sa­ját lehetőségeit, saját felada­tát sem értheti az, aki vala­Korunk nyitánya melyest nem értené az egész" óriási és szakadatlan drámai folyamatot, amiként még a statists sem mozoghat he­lyesen a színpadon, ha nem tudja, miről szól a dráma, és miféle jelmezt kell neki eb­ben a drámában viselnie. — Sokkalta prózaibb és gyakor­latibban ez úgy hangzik, hogy aki járatlan a történelemben, az nem érti saját jelenét sem, és, aki ismeri az éppen fo­lyamatban levő történelmi korszaknak legalábbis a fő­vonalait, az még napi teendő­it sem végezheti helyesen. Vagyis valóban úgy kell szem­benézünk imái, ami a világ­történelemben ama napon — 1917. november 7.-én — a cári OroBzországbwn kendő- dot«, mi mm ngyeainesen néz- nők a színjátékot, amely is­tenigazából tükör, hiszen a néző egyszerre ül a nézőté­ren és szerepel, vagy statisz­tál odafent a színpadon. És, mint mipden valamirevaló drámát, ezt is csak akkor ér- ti-érzi a néző, ha tudja, hogyan is kezdődött, amiként egy iga­zán jó zenés műnél is a nyi­tány adja meg az alaphangu­latot. Ennek a nagy közös drámának a nyitánya az „ok­tóberi forradalom” kezdetét jelentő november 7. És ez a sajátos dátumjáték hordoz magában valamit a régi misztériumok örökségéből is. A történelmi évforduló ünne­piességét fokozza —, s hason­latossá teszi minden lélekre haló ünnephez —, hogy akár­csak hajdani hitek miszté­riumait, ennek titkát is csak a »beavatottak” értik. Mert maga a mondat rejtelmesen hangoznék, ha a beavatott nem értené. A mondat így hangzik: »Az októberi forra­dalom november 7.-én tört ki”. Csak a beavatott érti, de itt nem ködös hiedelmekbe kell beavatni az értő tudatú embert, hanem a társadalmi törvények értető kódexébe: a történelembe. Aki járatos korunk — vagyis as «többi 04 év — történetében, az tud­ja, hogy az a cári Oroszor­szág egy másik naptárnend- szerrel 6K. adns sz onoQos kalendáriumban akkor és ott október 25-öt írtak, de tőlük nyugatra már réges-rég tu­dományjavította új számítás­sal mérték az időt: a cár bi­rodalmától nyugatra ezen a napon november 7.-e voU. És a mindent változtató-mó­dosító forradalom jelképesen is, még naptárilag is behozta az elmaradást. Mire a cári birodalomból Szovjetunió lett, október 25.-e is november 7.-ére modernizálódott. Nem is kell túlontúl sok tör­ténelmet tudni, hogy máris beavathassunk ebbe az éssze­rű misztériumba. De miköz­ben ezt megértjük, azt is meg kell értenünk, hogy ez a naptári változás egyben való- bem olyan jelkép, hogy a dá­tum évfordulója már régnem a Szovjetunió népeinek egy­szerre közös társadalmi éskü- lön-külön nemzett (kanepe; hanem az egész vflág re­ménykedő emberiségének évenként vtonaténő figyelmez­tetője, hogy —, ha megpró­báltatások, ha tragédiák árán is — az ember képes változ­tatni a közös sorssal együtt saját sorsán te, legyőzheti év­ezredes megaláztatásait, és ki­ki a mag» helyéhez és lehe­tőségihez képest cselekedhet abban a közös teendőben, amely as tenrafc- elhagyott múlt felől ■ remélve előké- .‘r.’ített emberibb emberélet fe- V- vezet. K özepéiben ’vagyunk még a nagy vílágdrámának, de a nyitány óta tudjuk, merrefélé vesréé a cselek­mény. Emlékezzünk a végig­zengő nyitányszólamra, hogy a nézőtéren te értsük, mi a saját szerenünk odafent a színpadon. És a legbátrabb ál­ló statiszta is hozzájárul, hogy a magasztos célú drámát il­lő magasztossággal élhessük át Hegedűs Géza Művészbarátság Szovjet és magyar festők műveiből nyílt kiállítás Buda? pesten a Szovjet Kultúra Házában. Képeink a kiállításról valók. BORISZ HHSagMi SZONETT A csönd harangját félre »érni Nem lobét. Em a dolgok kezdete. A jövőt * csend némasága yejtt Ét «ott JBsbdtt: áfrakrrded-e? formálj dobogó sstvet belőle. * (Gyermeki m«nka ez, balgatag, de a szándék mégsem olyan dörej: • Csak költő keze keltheti élettel S a holt anyagból halkan főidereng a Teremtő munka titkos fémjele. \ Rajta hát. Kezdődjön újra a pör. Ember vagy, ki pusztít és teremt, Meríts a forrás éltető vizéből! (S. Benedek András fordítása) \ A Három gomb Mihail So- lohov legelső novelláinak egyi­ke. Még néhány hasonló, út­kereséséről tanúskodó elbeszé­lést frt, mielőtt biztos kézzel hozzákezdett volna az annyi­ra jellegzetes solohovi művek — elbeszélések, regények — alkotásához, amelyekben ko­rának és pátriájának, a Don- vidéknek gigantikus és kis emberi történéseit örökfti meg, amelyekben kitárul a táj, érzi az ember a szél, a föld sza­gát, látja, ahogy a lemenő nap utolsó sugara egy halom tőrekre vetődik; amelyekben pontosan motivál minden em­beri cselekedetet, olyan embe­rek cselekedeteit, akikből ösz- szeálltak a vörös és fehér osz­tagok, csapatok és hadsere­gek, a két tábor, amely a tör­ténelmi vízválasztó két olda­lára került. Ez a kis - elbeszé­lés a hozzá hasonlóan város­ba, tanfolyamra került jóeszű fiatalok életének állít emléket* akiknek a forradalom adta meg a tanulás, a feltörekvés lehetőségét, s akik továbbvit­ték az októberi forradalmat. Először ketten voltak. Az egyik csontból készült, nagy volt, enyhe kólniillat lengte körül, arisztokratikusan in­gerült, megvető kifejezés ült az arcán. A másik aprócska volt. fából készült, vörös posz­tóval vonták be. Az utolsót, a harmadikat, amelynek acélkék volt a szí­ne. és acélból is késztilt, csak a napokban szedték fel vala­hol. Aztán a reggeli söprés, takarítás után a házmester sodort magának egy cigaret­tát, akkor, a kapadohánnyal MIHAIL SOLOHOV: Három gomb (A Pokrovszlcij szakérettségi tanfolyam résztvevőinek) együtt markolta ki a zsebébőL Durva, dohánytól barnára festett ujjai közt' forgatta egy 'darabig, aztán minden külö­nösebb teketóriázás nélkül odadobta az ablakpárkányra. — Anna, leszakadt a ga­tyámról a gomb, helyette varrd föl ezt! A kékes gomb nagyot top­pantott az ablakpárkányon: — Aggyisten, elvtársak! A vörös enerváltan mosoly­gott, a csontgomb képén meg­vető grimasz futott át. A házmesterlakásban. a nyirkos, hűvös ablakpárká­nyon heverészve, kelletlenül Igaz, de azért csak szóba ele­gyedtek egymással a gombok. — Ah, uraim, csoda, hogy élek azok után, ami velgrn történt — kezdte udvarias af- fektálással a csontgomb. — Verítékszag, kapcabűz, vala­mi sajátos paraszti légkör, ah, ez már több a soknál... Még két hónapnak előtt" is fenn éltem a harmadikon, egy káprázatos felöltőt). Tulajdo­nosunk dúsgazdag gyáros volt a múlt rendszerben, most va­lami trösztnél sikerült elhe­lyezkednie. Egyszerűen nem lehet elhinni, hogy még mos­tanában is mennyi pénze volt. Gyakran megesett, hogy ak­tatáskájából zizegő, finom papírra írt számlákat vett elő. s közben ezt suttogta: „Előbo, utóbb a GPU kezére kerü­lök. .. ” És ilyenkor remegett a keze. Esténként bérkocsin egy színésznőhöz hajtottunk. Hatalmas összegeket költött erre a nőre a mi gazdánk. Egy­szer a szokottnál is tovább ko- csikáztunk; végül a kaszinónál szálltunk ki. „Gyerünk” — sziszegte a nő; megragadott engem és én általam az ajtó felé rángatta a gazdánkat. „Bűnbe akarsz vinni 1” ... ki­áltott fel a gazdánk és kitép­te magát a nő kezéből. Én vi­szont a kezében maradtam. A nő gazdám után köpött, en­gem meg a földhöz vágott. Hosszas hányódás után kö­töttem itt ki. És nekem bi­zony, bárki bármit mondjon, nem jelent perspektívát, hogy valami bugrisnak a nadrág­ján díszelegjek: bizony, gyak­ran megfordul fejemben az öngyilkosság gondolata. Mondókája végeztével egy hatalmas könnycsepp gördült ki a csontgomb szeméből. — E-eegen, komoly dolog a szerelem. Én hajdanában egy vörös parancsnok, Bugyonnij sapkáján pompáztam. Ott vol­tam a Vrangel elleni hadjárat­ban, harcoltam Mahno ellen. Golyók süvítettek el ‘ mellet­tem. Perekopnál majdnem ket­tészelt egy kozákszablya. Mindez tovaszállt, mint vala­mi kellemes álam... Beköszön­tött a békeidő... Az én pa­rancsnok gazdám matemati­kát és egyéb bölcs dolgot ta­nult, alattam főtt a feje. Aztán megismerkedett valami kis gépíró nagyságával, és odado­bott mindent... Egyre lazábbá vált a fonal, amelyik engem tartott, én meg kifakultam, a gazdám látva, hogy milyen szánalmasan fityegek a sapká­ján, legyintett és Trockijról motyogott valamit. — Burzsoá zagyvaság atroc- kizmus! — mosolyodott el iro­nikusan a harmadik. — An­nak, hogy én idekerültem, sok­kal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis kornsaomo- 1 istának a nadrágján voltam. A csontgomb megvetően el­húzta a száját, a vörös zavará­ban még jobban elvörösödött. — Az én gazdám — folytat­ta a fémgömb — fürtös hajú, makacs homlokú, kópés tekin­tetű fiú volt. Megszállottan ta­nult. Amikor a tanulás enged­te, vagont rakott ki a pálya­udvaron. Közben az Ifjú Gár­dát énekelte. A legszüksége­sebb beszerzendői közit vásá­rolt egy nadrágot is, s ezen a nadrágon töltöttem be hivatá­somat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az ő személyét szolgáltuk volna, öt, hozzá ha­sonló derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Ki­nek mikor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A für­tös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy be­szédet mondjon az alapszerv­nél. Ha nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, akkor egy jó nagyot rántott a nadrágján. Gyakran persze huzigálta is; ezt azért csinálta, mert üres volt a hasa. Egyszer aztán egé­szen elszontyolodva, neki bú­sulva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tanköny­vet és elő kellett fizetniük a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csimpaszko­dott és határozottan azt mond­ta: „Fiúk, vagy befejezzük a tanfolyamot, vagy megtartjuk a nadrágot Nyomás a zsib­vásárra!” A fiúk nagy kaca­gás, viháncolás közepette le­rángatták róla a nadrágot. Ek­kor szakítottak le engem is.. Félóra múlva a padlón hasal­va az én gazdám fölolvasta a Történelmi materializmust: én meg azt gondoltam a prices alatt: „Ha majd egyszer nagy­szerű harcos kommunista vá­lik ebből a fiúból, abban bi­zony nekem is lesz némi ré­szem. .. ” — Na, persze, persze.! dünnyögte a csontgomb,'' nem minden rosszindulat nélkül. A fémgömb köpött egy na­gyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordí­tott a másik kettőnek. Bratka László fordítása NÖGRÄD — 1981. növöm bor 7., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalom