Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)

1981-11-19 / 271. szám

„A Mikszáth Kálmán Művelődési Központ a jelenlegi tárgyi feltételek mellett a közművelődési alapellátás funkciójának betöltésére alkalmatlan. A művelődési központ a valós társadalmi szükségleteknek megfelelően szervezze tevékenységét, tartalmi és módszertani nyitottsággal minél szélesebb társadalmi réteg igényeit és szükségleteit kielégítve, A szakmai színvonal emelésével fokozza kulturális kisugárzó szerepét... ”

Ezeket a mondatokat Balassagyarmat városának középtávú művelődési tervének tervezetéből idéztük, de citálhattuk volna az elfogadott tervből is, csak akkor ugyanezt a lényeget több helyről kellett volna összegyűjtenünk. Tény: Balassagyarmatnak nincsen megfelelő, méltó, reprezentatív kultúrháza, közművelődési tevékenysége mégis megye-, sőt némely vonatkozásban országszerte ismert és példás. Hogyan lehetséges ez? — kérdeztük a városi művelődési központ igazgatóját.

Valecsik Árpád nem dicsekvő, melldöngető ember. A kérdésre is inkább közvetett módon válaszol, s elém tárja az intézmény által szervezett és működtetett szakkörök, klubok, öntevékeny művészeti együttesek munkáját, eredményeit, elismeréssel beszél munkatársai java részéről. Bizony, ha a krónikás fel szeretné sorolni az érdeklődés alapján szerveződött művelődő közösségeket, sokára jutna a végére, s az olvasó ugyancsak ámulna a láttán. Mártsak azért is, mert az egészet

egy olyan intézmény produkálja, amely évek óta és köztudottan immáron hivatalosan is elismerve, rendkívül mostoha körülmények között dolgozik.

— Nem az a baj számunkra, hogy nincsen elég terünk —, mondja a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ igazgatója —, hanem az, hogy az esztétikus, kulturált helyiségünk kevés. Hiszen két helyen is van bázisunk: itt, a< régi épületben és a volt megyeházán, a felújított földszinten, az ifjúsági és úttörőházban. Kiscsoportjainkat tehát jól tudjuk működtetni, csak olykor az embereknek a szemüket kell behunyniuk. Csodálkozni fog, még ebben az épületben is működik klub.

— Ügy tudom, az iskolákban

is.

— A városban régi hagyomány, hogy a művelődési központ egy-egy általános iskolában kihélyezett szakkört tart fenn. Nyilván azért született meg ez a gyakorlat, mert az intézmény az évek során, a többszöri átköltözések, nyomasztó bizonytalanságok révén erre kényszerült. A kényszerből így lett erény: Csak példaként említem, hogy igen sikeresen tevékenykednek az úttörő-kertbarátkörök a Bajcsy és az Ifjúsági úti Általános Iskolában, a sakkszakkör a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában.

— Ezek azonban csak a gyermekek számára nyújtanak lehetőséget. Az idősebbek, a felnőttek kimaradnak belőle...

— Tudunk nekik is kínálni művelődési lehetőséget. Régi

épületünk és az ifjúsági és úttörőház reggeltől késő estig várja az érdeklődőket. Itt találkozhatnak a kazánfűtő-tanfolyam hallgatói, a nyugdíjas, a szocialista brigádvezetők klubjának tagjai, a táncosok, fotósok, rádiósok. A Tájoló nevű klub nagyon népszerű az utazó, bejáró fiatalok körében. Egyetlen súlyos gondunk, hogy a helyi ÁFÉSZ nem vállalkozik, tudtommal gazdaságossági okok miatt, szeszmentes büfé üzemeltetésére. Pedig a ház vonzását, kulturáltságát ez mindenféleképpen növelné.

— Az átmeneti állapot hosz- szú ideje jellemző a művelődési központra, s a jelek szerint az marad továbbra is. Ugyanígy a kettéosztottság. Az adott helyzetben véleményem szerint helyes irányokat keres az intézmény tevékenysége kibontakoztatására. Munkájával valós társadalmi igényeket elégít ki, tartalmi és módszertani nyitottságát részben a folyó munka, részben a tapasztalható ötletesség, kezdeményezőkészség bizonyítja. A művelődési központ létét nemcsak az iskolákban, az üzemekben is érezzük, mégis akadnak, akik keveslik ezt, újabb és újabb ajánlatokkal állnak elő. Konkrétan a helyi vasutas-klubkönyvtárra gondolok. Hogyan tudják tevékenységét segíteni?

— A tanácsi irányítás valóban igényli, hogy a két intézmény között szorosabb legyen az együttműködés és nem egy tanácstag veti fel, miért nem szervezünk ott előadóesteket és egyéb művészeti rendezvényeket. Ezt köny- nyű mondani, különösen akkor, hogy kiderült, a javas- lattevő nem is járt a vasutas- kultúrotthonban. Jelenleg vezetése, nyitvatartása nincsen megoldva, ugyanakkor nem is olyan vonzó, mint sokan gondolják, a várostól kissé kiesik. Mögötte a kocsma van, a környék sötét, a helyiségeket mindig újra be kell fűteni. Gyerekeket ide nem lehet elhelyezni. Műsort a vasutasszakszervezet csak egyszer kíván évente, vasutasmapkor. Egyetlen dologban segíthetünk, amíg a városi tanács és a szakszervezet nem tisztázza a működési feltételeket: időszaki kiállításokat viszünk ki. Legközelebb december elején a város utolsó ötéves tervi fejlődéséről.

A beszélgetés végén az elején kezdett gondolatokhoz kanyarodunk vissza. Az igazgató megismétli: nem az a problémájuk, hogy tevékenységük számára nincsen elegendő hely, hanem az, hogy a meglevők nem kellően vonzóak, korszerűek. És a legfőbb: nincsen a városnak kellemes, kulturált színházterme, ahová művészek, nézők kedvvel jönnének. Hogy mikor és hogyan lesz ilyen terme a városnak, azt ma senki sem tudja. De addig is dolgoznak, úgynevezett tűzoltóstílusban, és a nagytermi rendezvények helyett a kiscsoportos tevékenységet szorgalmazzák. S ez a legokosabb, amit ma tehetnek: a jövő tartalmi, módszertani megalapozása.

(ok)

•JBi Száznegyven éve szülelett

A Halászbástya

Az építőművészet történetében is vannak úgynevezett „második emberek”, akik, úgymond, átírják, újrafogalmazzák a kastélyok, templomok, paloták megálmodóinak eredeti műveit.

Ami hazánk építészetét illeti, ennek égjük legjelesebb és legtöbbet foglalkoztatott át- iroja, újrafogalmazója Schu- lek Frigyes volt, aki száznegyven éve, 1841. november 19- én született, és megkeseredett öregemberként 1919-ben halt meg.

Pályája fényesen indult. Előbb Bécsben, majd OlaszorSchulek Frigyes

szágban tanult, és amikor hazatért, gyorsan állást kapott Steindl Imrének, az Országház építőjének irodájában. S nyilván azért, mert Steindl sok helyreállítási megbízást fogadott el, Schulek is egyre inkább a rekonstrukciók szakembere lett; elannyira, hogy életműve jóformán az ősi falak megifjításában, a régi formák átrendezésében teljesedett ki.

Csupán a legismeirtebb munkáit említve: ő tette olyanná a budavári Mátyás-templomot — régebben ismeretes nevén a Koronázó főtemplomot — amilyen, tehát a századforduló ékes-díszes divatjának megfelelően túlontúl szépelgővé, sőt, ami a tetőborítást illeti, egyenesen tarkává; és szintén az ő ceruzája alatt született meg az a Halászbástya, amely ugyan kitörölhetetlen részlete a budai látványnak, de amely végtére is nem több mint díszlet.

Igen, még ha ünneprontásnak is tetszik, ez a Schulek- féle Halászbástya — épült 1895 és 1902 között — egy afféle hegyoldali kulissza. Hatalmas kövekből összerótt, színházba illő díszlet. Eredeti rendeltetése szerint a várba vezető feljáró megoldásában

NÓGRÁD - 1981. november 19., csütörtök

viszont egy neoromán lépcső- zetekből, toronysorokból és sétahelyekből álló „rátét”, ami az illető kiemelkedést felcico- mázza.

A kor műértő közönsége „a magyar eszmevilág maradandó várának” nevezte ki a Halászbástyát, s minden bizonnyal ez az elismerés is serkentette Schuleket, hogy néhány év múlva a János-hegyi kilátót is megtervezze. Szinte ugyanolyan hegyoldaltakaróként, mint emezt, a szakemberek- szerint is „öncélú re- mek”-et. (A János-hegyi kilátó 1910-re készült el.)

Aztán hívták ide-oda. Restaurált Visegrádon; próbálta új életre kelteni a Hunyadiak ősi fészkét, a Vajdahunyad- várat; sőt még a híres lőcsei városháza megfrissítéséhez is volt köze — ám az igazán nagy és önálló mű elkészítésének lehetősége továbbra is váratott magára. Annak ellenére, hogy időközben műegyetemi tanár és a Műemlékek Országos Bizottságának építésze lett.

Az utókor megítélése szerint Schulek Frigyes, aki ezzel az elfedő és táj díszítő modorával oly hosszú időn át leginkább csak elkápráztatott, a szegedi dóm — a Fogadalmi-templom — megtervezésével alkothatta! volna meg élete főművét Annyi másodlagos feladatnak elget téve, ebben a kéttornyú épületóriásba sűríthette volna össze mindazt, amit az építészet történetéről és gyakorlatáról tudott.

De ezzel a felkéréssel sem volt szerencséje! Egy kupolás, neorómán stílusú egyházi épület terveit még elkészítette, de amikor 1911-ben úgy vélte, hogy az eredetileg kiszámolt költségvetés akár meg is kétszereződhet, a szegedi elöljárósággal kötött szerződését felbontotta.

Helyébe Foerk Ernő lépett, akit ugyanúgy alkalmaztak, hogy a Schulek-féle tömegekben és főméretekben ne eszközöljön változást, az mégis túlságos önállósággal cselekedett, és az eredeti tervet igencsak átírta. Végül is Foerk tervei szerint épült fel a dóm. (Még szerencse, hogy az előtte elterülő — Szegedi Szabadtéri Játékoknak színteret adó — tér egy igazán kitűnő építész, az európai hírű és rangú Rerrich Béla elképzeléseinek megfelelően formálódott, s lett belőle hazánk legszebb zárt tere,)

. Schulek Frigyes azonban mindezt már nem érte meg. Hetvennyolc évesen, 1919-ben elhalálozott, s tényleg úgy volt kénytelen búcsút mondani az életnek, hogy tudnia kellett: egyetlen igazán eredeti és csak az ő munkálkodásához kapcsolható épület sem fogja őrizni a nevét. Fantáziadús, tehetséges ember lévén, mindezt igazán sajnálhatjuk.

A. L.

Ingrid Bergman: Életem (3.)

A vizsga

Ingrid Bergman ma Londonban él. Reggel 6 órakor kel, „tovább nem tudok aludni”, almaiét és kávét készít magának, újságot olvas, takarítja a lakást. Délutánonként levelekre válaszol, masz- százsra, varrónőhöz, moziba, orvoshoz megy. Három rák miatti műtét van már mögötte. Esténként a televíziót nézi. Vasárnaponként Londonban kocsikázik.

A kulisszák mögött állok, és a nevemet hallom. Futok, ugróm egyet, és már ott is vagyok, a színpad közepén, mintha halottakat akartam volna feléleszteni. Rövid szünetet tartok, majd elmondom az első mondatomat. Azután gyors pillantást vetek a sötét színpadtérben levő zsűrire — és nem merek hinni a szememnek. Rám se néznek. Igen, a vizsgáztatók közül néhány a sorban mögötte ülő kollégájával beszélget. Leírhatatlan rémület fogott el, az erős izgalomtól egy szót sem tudtam kimondani, a következő mondatomat teljesen elfelejtettem. Az emberek rámnéztek, és hangosan beszélgettek egymással. Egész elsápadtam a kétségbeeséstől. Nem tudtam tovább koncentrálni. Utána hallottam, hogy valaki azt mondja: „Elég, elég. Eny- nyi volt. Köszönjük, kisasz- szony... a következőt, kérem. ..”

Letántorogtam a színpadról. Nem láttam senkit, nem vettem észre semmit. Egész egyszerűen elhagytam a színházat. És arra gondoltam, hogy Otto bácsi elé kell állnom, és

meg kell neki mondanom,'

hogy a stockholmi Királyi Színház felvételi vizsgáján 30 másodperc múlva leküldték a színpadról. „Meg sem hallgattak. Ügy találták, hogy annyira sem vagyok érdemes, hogy meghallgassanak.” Ez az igazság. Az plet értelmetlen. A partra mentem. Csak egy kiút maradt — a folyóba ugrani és meghalni. Ha élnének a szüleim és segíthetnének. ..

Szülei két, alapjában különböző világtól származtak. Apja bohém volt, német, édesanyja nagyon polgáriasán nevelte. Mégis boldogok voltak egymással. Három gyermekük volt. Az első gyermek szülés közben halt meg, a második szülés után egy héttel. Én hét évvel később jöttem a világra, egyáltalán nem emlékszem az édesanyámra — mondja Bergman. Apa lefényképezett az ölében, mikor egyéves voltam, azután még egyszer a második születésnapomon. A harmadik születésnapomon úgy fényképezett le, amint virágot teszek az édesanyám sírjára.

Szerettem álruhába öltöz-' ni, és ez apának is örömet okozott. Bolondos kalapokat rakott rám, pipát dugott a számba, feltett nekem egy szemüveget és lefényképezett. Vagy a nagy tükör előtt álltam, és különböző szerepeket játszottam — a nagy medvétől kezdve az idős hölgyig és a fiatal hercegig.

KövetkezUt: 4. Ezt akarom csinálni...

A kultúra hírei

Egy fiatal hegedű virtuóz

A mongol zened élet egyik meglepetése, a fiaital hegedűvirtuóz, Dugerszurengiin

Alimaa. A koncertpódiumok ünnepelt művésze a leningrá- li Rimszklj-Korszakov Konzervatórium hegedű tanszakán végezte tanulmányait. Műsorát Mozart, Dvorzsák és Hacsaturján művei mellett mongol szerzők, köztük Al- tankujag alkotásai szerepelnek.

A kobdói zenés színház )(K1 bflenma

Harmincéves a kobdói zenés színház. A jubileumra az együttes művészed egy új zenés játékot, Som bos zűrén a Huur melódiája című művét tűzték műsorukra. A népzenei és népmeséd elemeket felhasználó darab nagy síken.1 Másik sikeres előadásuk Oj- dov műve, a Hetven hihetetlen történet.

Katasztrófa föüdöa-égen ü—II.

Színes, szinkronizált szovjet film ALEXANDR MITTA rendezésében.

Főszereplők: Georgij Zsjonov, Anatolij Vasziljev, Leonyid Filatov és Alexandra Jakovleva.

„Hatalmas sziklák közé vájt szűk leszállópályára ereszkedik le egy TU—154-es, hogy gyógyszereket rakjon ki és

fedélzetére vegye a földrengés sebosültjeit. A repülőgépet síró, menekülni vágyó emberek gyűrűje veszi körül, de mielőtt bármi is történhetne, nagy robajjal ismét megremeg a föld, lángba borul a repülőtér épülete, mindenkin pánik- hangulat lesz úrrá. A hegyről leomló vörös lávafolyam elsöpri a várost, a felrobbanó olajfinomító riasztó fénnyel világítja be az éjszakát. Aki még mozogni tud, az a repülőgépen keres menedéket, görcsös félelmében várva az indulást. A kormánymű és a kifutópálya azonban megsérült és Timosenko parancsnoknak pillanatok alatt kell döntenie: „Felszállni nem lehet, ha itt 'maradunk, elpusztulunk. Tehát felszállunk! ...”

Nógrád megyei bemutatók:

XI. 19—21. SALGÓTARJÁN XI. 23—25 BALASSAGYARMAT