Nógrád. 1981. október (37. évfolyam. 230-256. szám)

1981-10-22 / 248. szám

Szentgyörgyi István, a „magyar „Nem mondok nagyot, mi­kor azt mondom, hogy kerek szép Magyarországon nincs olyan falu, mint az én szülő­földem, Diós-Jenő.” — írja 1923-ban megjelent Emlékeim című könyvében. 1842. február 20-án szüle­tett Szentgyörgyi István, a magyar színpadi kultúra egyik legjelentősebb egyénisége, itt végezte az elemi iskolát is. A szabadságharcot gyermek­fejjel élte át. Tízéves volt, amikor a debreceni kollégi­umba került, majd 1859-ben Alsó-Dabason vállalt tanítói állást, de nem találta meg a számítását, s 1861-ben felcsa­pott színésznek Latabár End­re kassai társulatához. Később így nyilatkozott er­ről: „Édesanyám papnak szánt, én a gazdaságot szeret­tem volna kitanulni, az apám meg az ügyvédeskedés mellett kardoskodott... Na, gondoltam magamban, mind a hárman mást akarunk, legjobb lesz, sürgősen valami negyedikfé­le foglalkozás után nézni. Végre eszembe jutott, hogy az egyik ősöm III. Endre őfelsé­ge — Isten nyugosztalja — udvari bolondja volt. A szi­nészkedés nem áll messze et­től, tehát felcsapok teátristá- nak.” Szülei sohasem bocsátották meg ezt neki. Kassa, Nagyvárad, Temes­vár, ismét Kassa, a Budai Népszínház, Pécs, Kolozsvár színészi pályájának főbb állo­másai. Kolozsvárra 1871. tavaszán szerződött, hol hét évtizedes színészi pályafutásából hatvan évet töltött el. A hét évtized, amit a színpadon eltöltött, a legkülönbözőbb színészi alakí­tásokban bővelkedett: volt népszínműénekes, operaéne­kes, klasszikus szerepek meg- formálója jellemszínész, ko­mikus, operett-, . operarende­ző. Legjelentősebb szerepei: Julius Caesar, Kent, Jágó, Tartuffe, Mephisto, Lucifer, Tiborc Petúr bán, Kostylew és még sorolhatnánk, hiszen termékeny színpadi élete so­rán 1034 különböző színmű­ben 1216 szerepet játszott. Legnagyobb élményt mégis a népszínművek parasztalak­jainak megformálásával nyúj­totta közönségének. Játszotta Feledit, Gonosz Pistát a Falu rosszában, Zajtait a Peleskei nótásriusban, a Pusztabírót a Sárga csikóban, Márton gaz­dát a Csikósban, Sugár Mi­hályt a A vén bakancsos­ban, hogy csak a legemléke­zetesebbeket említsük. Meg­állta helyét a némafilm vi­lágában. Bánk bán Tiborcát 1914-ben, 72 évesen játszotta el, amit még jó néhány film követ. Életének egyik jelentős ese­ménye egy bécsi kiruccanás. A kolozsvári színészeket 1880. nyarán vitték fel vállalkozó szellemű impresszáriók az oszt­rák császárvárosba vendég­szerepelni. Az akkor még élő bécsi nagy színészek, Hart­mann, Levinsky, Sonenthal és Thimig nem is mint velük egyenrangú művészkollégát, hanem a legnagyobbak közül valóként ismerték el Szent- györgyit. A hódolók babérko­szorúkkal, a bécsi sajtó a leg­hízelgőbb kritikákkal árasz­totta el. Itt kapta az egyik legnagyobb német jellemszí- nész után a „magyar La­roche” nevet. A kolozsvári színház törté­netében először — 1906-ban — neki adták az „örökös tag­sági oklevelet”, majd 1931-ben — halála évében — a „Gre- gus-díjat”, a legnagyobb el­ismerést, amit abban az idő­ben színész kaphatott. Szerepei megformálásában a szülőföld tájai, emberei segí­tették: „Az én falum egy ki­fogyhatatlan tárház a jó szín­padi alakításokban.” — irta. Másfél évvel 1931. október 19-én bekövetkezett halála előtt megkérdezték tőle: — Mi a vágya Pista bácsi? Ezt felelte „Szeretném, ha olykor- olykor egy-egy pályatársam visszagondolna rám. Nem a szeretetükre vágyom, hanem csak egyre: gondoljanak ar­ra, hogy Szentgyörgyi István nem sztár volt, hanem csak teátrista.” A marosvásárhelyi színházi intézet nevét viseli, úgyszin­tén a diósjenői művelődési ház, hol emlékét állandó ki­állítás őrzi. Végh József A modern magyar líra fejezeteiből A fiatal Nyugat költői A NYUGAT ESZTÉTA- SZÁRNYA címszó alatt szok­tuk tárgyalni azokat a költő­ket, akik számára élet és mű viszonyában az utóbbi volt a fontosabb. Ady, vagy Móricz abban a meggyőződésben al­kottak, hogy beleszólhatnak a világ alakulásába. Az esztéta­költők: Babits, Kosztolányi, Füst Milán nemigen hittek ebben. Juhász Gyulá és Tóth Árpád csak a történelem egy- egy reményt nyújtó pillanatá­ban, de az élet iránti szom­júság, az élet értékének tuda­ta erős volt valamennyiben. A magyar irodalomnak nem volt még nemzedéke, amely olyan sóvár izgalommal fi­gyelte, ostorozta és ünnepelte volna az életet, mint a Nyu­gat első nemzedéke. A méltó szerep esélyeit nem a művé­szet, s nem is a jobbak szá­mára érlelte az idő. Látván az üzlet, a politika és az akadé­miák sikerembereit, a töme­gek felnéző áhítatát, nehéz lett a költőnek öncsalás nél­kül hinnie versei hatalmában. Az ismeretek és az igazi tu­dás, a szervezettség és a rend, a formák és az emberi tarta­lom ekkor kerültek ellentétbe egymással. Ez a zavar hívta életre a világ ősi egységét ke­reső filozófiákat, a megisme­rés intuitív változatainak fö­lényét hirdető elméleteket, köztük a bergsonizmust, s magát a modern lírát, mely az elfásuló, elközönségesedő világgal szemben a lélekben vélte feltalálni az élet attribú­tumait: a szerves egységet, a lélegző elevenséget és a tit­kot, amely lehetett félelme­tes, lehetett csodálatos, de így is, úgy is izgalmas emberi le­hetőségek zálogának tetszett. Mennél messzebb került a költő az életalakítás fórumai­tól, mennél erősebb volt ben­ne a cselekvés, a bajok intéz­ményes megoldása iránti két­ség, az álmok és a vágyak lát­szólagos kielégítését, a feszült­ségek művészi feloldásának képességét annál többre tar­totta. Sokszor egyedül méltó emberi lehetőségnek, egyetlen igazi létezésformának. Kivé­teles kegyelemnek, mely a hit lehetetlensége és szüksége kö­zötti vergődésben révet je­lenthet. Bizonyosságot a zűr­zavarban, egységet a széttöre­dezett világban. érintkezést, kapcsolatot a mindenség egy­re megfoghatatlanabbnak tűnő lényegével: a csodával. Sokáig menekülésnek gon­doltuk ezt a csodakereső igyekezetét; a vágyakozást az egzotikus tájak után; arisz­tokratizmusnak az antikvitás otthonos felidézését, narkózis­nak a halál, a bánat kultu­szát, az álomszerű, lidérces viziók sokaságát; színjátszás­nak a bohém-, a gyermek­szerepeket. De mióta érzéke­nyebben olvasunk, észleljük, hogy ezekben a „komédiás” megnyilatkozásokban milyen belső gazdagság tüntet a kinti világ simasága ellen, milyen magasrendű életvágy keres és talál formát az áhított csoda tárgyiasításához, s mennyire józan szigor jelzi, hogy ennek az igénynek a reális esélyei milyen valószínűtlenek. A fiatal Nyugat költőinek szókészletében, grammatiká­jában, képeiben, szerkezetei­ben együtt és teljesen megho­nosítva szemlélhetjük a par- nassz, a szecesszió, az impresz- szionizmus, a szimbolizmus stílus vívmányait. A szecesz- szió a keleti mesék álomvilá­ga, ódon kastélyok rejtelmei­re. templomok arany-áhítatá­ra nevelte a képzeletet. Az impresszionizmus a színek iránti érzékenységet fokozta mámorossá, a látvány üdesé- gére nyitotta ki a szemeket. A szimbolizmus pedig a színek­ben, a látványban, az emlék­ben rejlő sugallatok kibontá­sával juttatta új képességek­hez a modern költői stílust, így lett a modern vers titko­kat sejtető, ábrándot és való­ságot egybeszövő, a köznapok tényeiből kibomló varázslat­tá. Képeiben és hangzásában is összetett, kétértelmű csoda. A csoda aláaknázottságának tudata, a lét kaotikusságának szorongása is kifejlődik ben-, ne. Távoli, egymástól idegen képzetek kapcsolódnak, de a létezésélmény egészének lo­gikája szerint. Ha azt mond­ja Juhász Gyula: „ragyog, ra­gyog a búbánat iszapja” — ez visszanyilall az eseménytelen teogődés sivár képeire, s a fölöttük kibomló igénynek is formát ad. így lesz a vers táj­x 4 NúGRÁD — 1981. október 22., csütörtök A leideni Collegium Musicum ének- és zenekarának hangversenye Balassagyarmaton A közelmúlt eseménye volt a zenei világnap balassagyar­mati hangversenye, melyen a város amatőr művészeti cso­portjai és a Rózsavölgyi Márk Zeneiskola tanári kamara- együttese szerepelt zsúfolásig telt nézőtér előtt, s ismét telt házat vonzott — ezúttal egy külföldi együttes fellépésével — egy újabb zenei esemény. A napokban a leideni Colle­gium Musicum ének- és ze­nekara adott a Palóc Múzeum nagytermében hangversenyt, s a nagy érdeklődés miatt so­kaknak még állóhely sem ju­tott. A VENDÉGEGYÜTTES a budapesti művészeti hetek keretében a II. nemzetközi zenei találkozóra érkezett ha­zánkba, s e találkozó kiala­kuló hagyományához híven vállalta a vidéki — ezúttal balassagyarmati — fellépést. A leideni együttes 1936-ban alakult az egyetem hallgatói­ból kis létszámú kórussal és zenekarral. Napjainkban száz­tagú együttesként működik, szimfonikus zenekara, nagy vegyes kara és e kórus tagjai­ból alakult kamarakórusa van. Tagjai valamennyien amatőr muzsikusok, akik az egyetemi tanulmányok foly­tatása mellett, kedvtelésből muzsikálnak együtt. Az egye­temre felvettek közül az együttesbe jelentkezőket a vezetőség hallgatja meg, s dönt tagságukról csakúgy, mint ahogyan a karnagyot is maguk választják meg. 1979- ben közzétett hirdetésükre hu­szonnyolc karmester jelentke­zett, s a közös próbák után választották művészeti veze­tőjükké és karnagyukká Bru­no de ©reeve-t, a nemzetközi hírű holland kamarazenekar egykori kiváló kontrabasszis-. táját, aki már szép eredmény­nyel szerepelt Lengyelország­ban is egy nemzetközi kar­mesterversenyen. Zeneszere- tete és értő munkája nyomán az amatőrökből olyan együt­test kovácsolt, mely állja az összehasonlítást a hivatásos együttesekkel is. Hogy ez nemcsak a kórusra, de a ze­nekarra is érvényes, annak a Hollandiában hagyományos kép, országkép, egy vereség­re ítélt gazdag költő, s egy fiatal mozgalom létezésél­ményének képe is egyben. A lompos, tengődő lapály képeit Juhász Gyula a kényes és kecses szonett, a bensősé­ges érzések számára fenntar­tott míves forma rendjében fejezi ki. A parnassz iskolái­ban művelődött ez a hajlam, sokat tanult a bonyolultsá­gukban is szabatos rajzú Bau- delaire-versektől, Rilke ben­sőséges tárgyiasságából. Tóth Árpád költeményeiben a fl- nomrajzú metaforák létesíte­nek bensőséges zugokat, ezek által válik színes és ünnepi ceremóniává a költemény. Füst és . Babits idegen életek révén tudja az időtlen események va­rázsába vonni az ember iránt közönyös dolgokat és távoli korok ügyévé avatni mondan­dóit. Kosztolányi, Szép Ernő, a panasz, az ámulat, s a szo­rongás kibeszélésére bújik a gyermek szerepébe. Termé­keny viszony létesül a költő és alakmása, a költő és a lát­vány között: az azonosulás és a távolság izgalmas játékában a tér és idő is átalakul, a vers­beszéd drámaibbá válik. EZÉRT NEM ÉREZZÜK a modern magyar verset zártsá­gában sem szimplának, s ezért válhatott a Nyugat lírája a következő nemzedékek szá­mára is érvényes alappá, is­kolává. Olyan verskultúra ez, mely korokat köt össze, em­lékezete és jövőfürkésző ösz­töne egymást tápláló kölcsö­nösséggel működik. Ez képesí­tette arra, hogy a történelem legmegrázóbb fordulataiban is magára találhatott, betölt- hette szerepét.' Kiss Ferenc amatőr hangszeres gyakorlat az oka. S persze, a dicséretes műsorválasztás, mely az együttesből maximumot pró­bál kihozni, de úgy, hogy a képességek határát nem lépi túl, s a muzsikálás öröme megmarad, élményt adva elő­adónak és hallgatónak egy­aránt. Elsősorban otthonuk­ban lépnek fel sokszor, s öt éve rendszeresen szerepelnek az NSZK-ban. Magyarországi fellépéseik — saját bevallásuk szerint — fejlődésük egy újabb állomását jelentik. A balassagyarmati hang­versenyen eltértek az előre kiadott műsortól — ŐSZINTE ÖRÖMÜNKRE, mert így alkalmunk adódott némi betekintést nyerni a hol­land zeneszerzői műhelybe. Elsőként Mozart Titusz című operájának nyitányát hallhat­tuk, s miközben figyeltük a zenekar precíz, a klasszikus hangzásvilágot minden egyé- nieskedéstől, sallangtól men­tesen bemutató játékát, máris megfigyelhettük, hogy a kar­mester, Bruno de ©reeve min­den rezzenésére érzékenyen reagál együttese. A második­ként fellépő kamarakórus Jan Belle öt madrigálját énekelte Nico van der Meel felkészült vezényletével, majd az „ügyes ember" című hatalmas mére­tű kompozíciót hallgattuk. A holland zeneszerző modern hangzásvilágát a kórus és a zenekar egyaránt hűségesen mutatta be, s az igényes szó- lóstimmeket kitűnően adták elő az énekesek, a már profi muzsikusnak számító, de még zenei pályán tanuló Paula de Wit (szoprán) és Maarten Koningsberger (bariton). Ül kiadásban . Szünet után előbb Ravel csodálatos muzsikáját élvez­hettük (Couperin sírjánál), megállapítva, hogy a zenekar felkészültsége — a fafúvóknál mutatkozó apróbb pontatlan­ságok mellett is alkalmas ilyen igényes művek megszó­laltatására, majd Brahmsnak hallottuk egy motettáját olyan maradéktalanul hű tolmácso­lásban, mely a szerző elkép­zeléseinek feltárásán túl elve­zetett Bach megértéséig, szin­te jelenlétéig. A befejezésül előadott Adriessen-mű két el­lentétes karakterű tételét jól formálta meg a teljes előadói gárda, s a .tapsorkán nyomán a második tételt — igaz, öröm­mel — ismételni kényszerül­tek. A szimpatikus KARMESTER Bruno de ©reeve személyé­ben igazi, vérbeli muzsikust ismertünk meg. Hangszerjáté­kos múltja nyilván közreját­szik abban, hogy hókuszpó­kuszoktól mentes vezénylése a zene lényegének feltárására irányul, s a zenei megvalósí­tásban nem ismer megalku­vást. Személyének jelentős része van abban, hogy az egész estének maradéktalanul örülhettünk. A hangversenyt megnyitó Réti Zoltán, a Rózsavölgyi Márk Zeneiskola igazgatója, s a díszvacsorán pohárköszön­tőt mondó Madarász László, Balassagyarmat város Taná­csának elnökhelyettese egy­aránt méltatták a zene hatá­rokat nem ismerő jelentősé­géi, a népek testvérré válásá­nak bartóki eszméjét, mely­hez ez a hangverseny is hoz­zájárult — méltó módon. Ember Csaba Berecz János tanulmánya — Könyvalakban a Népszabadság cikksorozata Második bővített és javított kiadásban a napokban kerül a könyvesboltokba Berecz János Ellenforradalom tollal és fegy­verrel 1956 című kötete. Mint a második kiadáshoz írt elő­szóból is kitűnik, a magyar kommunisták és a határon tú­li forradalmi mozgalmak is fontos történelmi tapasztala­tok tárházának tekintik a ma­gyarországi szocializmus 1953 —1957-es történetét. A kötet­ben részletesen elemzi a szer­ző az 1956 előtti nemzetközi helyzetet, hazánk akkori belső állapotát, az ellenforradalom előestéjét, a szocialista erők harcát az ellenforradalmi lá­zadás és árulás ellen, valamint az ellenforradalom fegyveres szétzúzását. Szól a magyar for­radalmi munkás-paraszt kor­mány megalakulásának körül­ményeiről, bemutatja a forra­dalmi ellentámadás megszer­vezését, a szocialista konszo­lidáció első lépését az előző kiadás óta bővített új fejezet­ben, amelynek címe A szocia­lista konszolidáció alapjai. Második kiadásban lát nap­világot Szenes Iván tanul­mánykötete is, A kommunista párt újjászervezése Magyar- országon 1956—1957 címmel. A szerző elemzően végigköveti a munkásosztály forradalmi pártjának újjászervezését ha­zánkban az 1956-os ellenfor­radalmi lázadás leverése után. Vizsgálja szervezeti fejlődését, a párttagság létszámának, összetételének, a párt válasz­tott szerveinek, illetve füg­getlenített apparátusának ala­kulását, valamint az ezzel összefüggő eszmei, politikai folyamatokat. Hetek óta nagy érdeklődés kíséri a negyedszázaddal ez­előtti eseményeket feldolgozó, elemző cikksorozatot a Nép- szabadságban. Az újságban megjelentek könyvalakban is hozzáférhetővé válnak „Ez történt” címmel a Kossuth Ki­adó gondozásában. A cikkso­rozat írásos anyagát több ere­deti fényképpel egészítik ki a könyvben, amely a közeli na­pokban lát napvilágot. HUMOR Az amerikai turista euró­pai útjáról hazatérve, meg­mutatja feleségének az óvi­lágban készített fényképeit. Az egyiken éppen a pisai ferdetorony látszik. A fele­ség szemrehányóan megjegy­zi: — Látom. Jóé, már megint a pohár fenekére néztél! XXX Az ifjú színésznőjelöltet megkérdi a riporter: — Szereti ön Shakespeare-t? — Nézze fiatalember — hangzik a bizonytalan válasz, —, nem hinném, hogy ezek a bizalmas dolgok magára tar­toznak, de ha nagyon ragasz­kodik hozzá, annyit elmond­hatok, hogy régi tisztelőm, de köztünk csak platói érzelmek­ről van szó. XXX Maleslo soha életében nem ügyelt a tisztaságra. Amikor érezte, hogy* közel a vég, hív­ta a feleségét, és így szólt hozzá: — Maria, ha meghalok, kérlek, hamvasztass el... — Hát ez jellemző rád — vág vissza bosszúsan a fele­ség — amerre csak mész, mindenütt hamuzol! \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom