Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

A Flat«! {még nem

befutott) Szerző — a továbbiakban: F (m. n. b.) Sz — látszólag egyáltalán nem figyelt. Kiengedetten, mondhatni az elégedettség ernyedtségével ülte meg a teraszon a presszó azúrkék műanyagbevonatú

székét, miként a több (menynyi is?) gyerekes apukák szokták, ha családostul, s nem a sörbarátokkal telepednek le. A viszonylagos megállapodott- ság biztos jeleként a szoros farmernadrág fémgombja fölé pocakkezdemény türemkedett. Figyelme szétszórtságának leple alatt azonban részletekig hatolóan rögzítette a csúcs- forgalomban tetőződő délután általa ültéből befogható zsúfolt történéseit. Gyerekei anyjára (mennyinek is?) látóméLaczkó Pál:

tetszhet', hogy neki mi szüksége lenne annyi irányra. Magáért a képzelet és a megfigyelés végtelen kalandjáért neki miért kellene feláldoznia hétköznapjai biztonságát? Számára elkerülhetetlen az egyszerűsítés. Különben képtelen lenne felállni innen a székéről. Olyan ez mint a légnyomás. Tudtuk, hogy van, de jártában-keltében ki érzékeli a bőrén, csontjai tartószerkezetén? Nem, mégsem olyan. Mert őrültet sem hallott még, aki a fantáziája begyújtásával, majd ellenőrizhetetlenségével belehalt volna a légnyomás képzelt érzékelésébe. Viszont, ha most, itt elszabadítaná aggályos aprólékosságát, csak a mentősök mozdítanák ki depressziós moccanatlansá- gából.

= Hallj ukl

— Ha a képernyőn lehetséges, akkor már létezik az általam igényelt megoldás.

— Szó se róla! Az életlen képhez szerelőt kell hívni!

— Visszaélsz a hasonlatok mindenkori pontatlanságával. Maradjunk csak az életlenségnél, a pontatlanságnál... Hátha ebből ki lehet hozi valamit Vigyázat! Nem a homályról beszélek.

— És a harmadik dimenzió? A képernyő sík, a tér csak érzéki csalódás. Kihallani? Csalódás. ..

— Én a lehetőségeink közé sorolnám inkább. Mint a figyelmet vagy a szeretetre való képességünket. A harmadik dimenzió pedig...? Végül is mit akarsz? Élni és írni, igaz?

— Az igényed viszQnt a vagy-vagy felé taszít.

■■■■■HiHngai

Arnyalf válasz, hosszú fogalmazgatás közben

zejének mindössze néhány szélső szögfokát szánta. Gyerekei anyja (mennyinek is?) a megyei napilap kulturális mellékletébe mélyedt. Bárki azt hihette volna — ha egyáltalán akad valaki is, aki erre néhány másodpercet áldoz —,

hogy belebambul az egyre feszítettebb ritmusban rángó városcentrum délutánjába. Egy közönybe süppedt házasság — summázhatta volna az előbb említett nem létező Valaki. Pedig közönyről szó sem volt, legfeljebb gyanútlanság- ról a gyerekeik (hányán is vannak?) részéről. Viszont lehet-e jóízűen másként fagylaltot enni mint gyanútlaul?

F. (m. n. b.) Sz. váratlanul fészkelődni kezdett azúrkék székén. Számításai szerint gyerekeinek anyja most érhetett az olvasásban a kritikus részhez. A napűap ugyanis szó- banforgó szerző intim novelláját hozta. Az asszony kezében reccsent a friss újság, amint a szöveget kísérve új fogást keresett. Szóbanforgó szerzőnek nem maradt kétsége a hatást illetően. Aligha lesz ebből a presszós együttlétből afféle rögtönzött családi ünnepség.

Persze, alig változott vala- n?i. A gyerekek apasztották a fagylaltot a kelyhekből, előttük lüktetett a forgalom, szóval minden ugyanaz maradt, mégis valamiként sűrűbb lett. Gyerekei anyjának mozdulata maga köré gyűjtötte a délutánt, s egyben kijelölte a nap lehetséges mozgásirányát is.

Szóbanforgó szerző erőt vett magán. Visszaállította lagymatag állapotát, hogy az izomfeszültség ne szűkítse felvevőképessége tágasságát. Visz- szanyert kiinduló helyzetének fedezékében megkezdte a felkészülést. Még két hasábnyi ideje volt. (Igen, Szerzőnk imádja a terjedelmes írásműveket.)

Először is azt kell a lehető

legmegközelítőbb valószínűséggel kitalálnia, hogy mi lesz az első szava figyelmes olvasójának. A változatok már nem mozognak túlzottan széles skálán, mivel gyerekeinek anyja nem először lett kitéve ilyen próbának. Ám a váratlanság meglepetései is ebből származhatnak. Kérdés ugyanis, hogy az asszony mennyiben hajlandó figyelembe venni eddigi tapasztalatait, nem veszíti-e el a türelmét. Hiszen az ismétlődések éppen a tűrőképességét teszik próbára. Az embert elkaphatja a düh attól a makacsságtól, ahogyan újból és újból szembejön vele az, amit már rég magamö- gott vélt. Mit gondjoljon ilyenkor magáról? Magáról gondolja-e vagy a dolgokról? Esetleg helyezkedjen kívülre a saját szempontjaiból? Dehát nem a saját szempontja-e az is. ha a világot sokszempontú- an közelíti? Az is igaznak

Végül is aligha tehet okosabbat, minthogy vár. Mint a birtokán, de mint amire váltót irt alá, úgy tekintett körbe. Hajlandó volt azt képzelni — időnként kényszerítette is magát —, hogy mindaz, amit lát, őbenne mozog, változik, alakul, s végső formáját majd csak akkor nyeri el, amikor mindezt megírja. A kulisszaszerű városközpontot, és ami a helyén volt, aztán a város érdes széleit, stb. stb., stb. És mindenekfölött a birtok embereit, akikről füzérnyi írásterve van. Végül pedig a nagy álom: a teljes kataszter. Csakhát a város és lakóinak élete napról napra úgy folyt tova a vasbetonélek között, hogy ahhoz képest időről időre hevenyészett nyúlgátnak tűnik számára minden íráskísérlete, amivel a szavak medrében akarja tartani ezt az egészet. A gátszakadások idején hajlamos volt rá, hogy vitesse magát az árral. Már csak kíváncsiságból is.

Mielőtt megkeseredett volna önmagától, mégis inkább készenlétbe helyezkedett.

— No...? — fogja kérdezni, határozta el.

— Megjárja.:«

— Azaz ... ?

— Szórakoztató. Sokféle voltam már. Ez egy újabb... De én mégiscsak én vagyok.

— Hogyan érted?

— Ügy, hogy végül is kivagyok én? ~

— És ezt mért tőlem kérdezed? Te állítod magadat határozottan. Én csak találgatok.

— Köszönöm változatlan érdeklődésedet, de nem értettél meg. Mindig szorongva várod, hogyan fogadom az újabb portrémat a te kiadásodban. Még mindig nem tudod? Hát kíváncsian! És semmi több. Ha még nem tudnád, nem az esetleges sértődésemtől vagy kifakadásomtól kell tartanod. Figyelj! Még a futó pillantásunkban is van valamiféle állítás a másikról. Végtelenül szomorú, hogy többnyire ugyanaz. Ha ezt veszem, dicsérhetem a szerencsémet. A tiéd rólam mindig más és más. De a tiéd semmivel sem jobb, mint a másoké. A tiéd hamis végtelenség, az övék hamis azonosság, nem létező fix pont. Én is, te is, ők is — és itt a teraszon túlra, a tér irányába mutat majd — mégiscsak valahol a kettő között létezünk.

— Ellentmondasz önmagadnak. A kérdésed pontos választ vár: „Ki vagyok én?” És hát ez így szinte képtelenség

is..., ezt az elmosódottságot,,,

— Ügy érted, te képtelen vagy rá?

— Rendben. Azt mondom, ez olyan, mintha a televízión a szellemképet igyekezném élesíteni valakivé, miközben a valódi figura továbbhalad.

— Látod, a televízió szerencsés példa az én mondanivalómhoz.

— Nem így. Élni és írni —

az eltérés állandó tudatával.

— Ismét a kezdeteknél vagyunk. Legfeljebb most beleléphetek a pontatlanság csapdájába.

— A pontosságot kiféle-mi- féle öncenzor követeli tőled? Pontos legfeljebb én lehetek, a pincér és akik most bennünket látnak. Neked a pontatlanság folyamatos beismerése nyitná meg az ígéret földjét

— Adjam fői a határozottságomat?

— Légy határozott a határozatlanságod folyamatos kivetítésében.

— Mintha merftőhálőból

próbálnék vizet inni___

— Beleakad abba néhakor- ban hal is. Használd arra, amire való. örvendj olykor a ritka fogásnak. Az örömhöz pedig bor való, nem víz.

— Most sört iszom.

— Elég baj. Súlyfelesleget eredményez. Nem úgy általában,' hanem neked is.

— Most igyam? Hiszen én boros vagyok.

— Inkább semmit. Örömre persze lehet. Ha fogásod van.

Az egész megfékezhetetle- nül modoros, és még ez a legkevesebb, gondolja, miközben ráeszmél, hogy egy ideje már elmosódott folt előtte a városcentrum. Felesége megmenti az önkínzástól: végére ért a szövegének.

— Nos...? — kérdezi tőle.

— Mikor lesz már vége ennek? Mikor váltasz már? — nincs- ingerültség a hangjában. Inkább fáradtság.

— Minek mikor? És miért óhajtanád a váltást? — kapaszkodik meg a poharában.

— Hogy végre arról írsz, amiről folyton hallom a szövegedet, és arról beszélsz nekem, amit mindenki mással közölsz, csak velem nem. Mindig így értesülök róla. A kitalációid között kutatva.

M

it mondhatna erre? Talán csak egy jó hazugságot, amiről mindketten tudják, hogy az, de nem ront el semmit és megáll a lábán a szükséges ideig. A kérdésre egyébként sincs helyből érvényes válasz.

— Ez most történetesen egy másik Fiatal Szerzőről szólt Mindig a feleségéről, meg a két fiáról ír. Mindent tudok róluk, tőlük is többet.

— Megjegyzem, a kelleténél többet olvasol. De rendben. Akkor megkérem a barátodat, ő meg rólunk írjon.

— Oké. Nagy segítség lenne, ha rá tudnád venni.

— Jaj, ne pűderozd már! Ne púderozd!

Mindketten kissé megijednek. Zavarukban a forgalmat nézik, miközben gyerekeik (hányán is?) végeznek a fagyival.

LACZKÓ PÁL

A Palócföld Könyvek második köteteként látott napvilágot Salgótarjánban Laczícó Pál Szalmakomiszár című novelláskötete, Földi Péter rajzaival, a Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztálya kiadásában.

— Remélem, hogy valóban a sor elején állok, azaz az enyémet mások kötetei fogják követni, mert bár minden esetben egyéni teljesítményről van szó, nem frázis, ha azt mondom, itt megyénk vállalkozásának egésze fogja igazán az egyes kötetek rangját és méltóságát megteremteni — jegyzi megLaczkó Pál. — Csak a közösségi vállalkozás erejével lehet betörni .az országos szellemi életbe. Ezért remélem, hogy alkotótársaim számára ösztönzően hat ez a kötet Is, minőségétől teljesen függetlenül.

Laczkő Pállal, a Palőcföld

munkatársával beszélgetünk. 1950. október 4-én született. Cereden.

— A többi tulajdonképpen nem fontos — mondja. — Ódzkodom attól, hogy bármiféle magánéleti vonatkozások szóba kerüljenek. Mindebből egyszer úgyis próza lesz. A születési évet és helyet viszont fontosnak érzem. A helyet azért, mert ebből kiderül, hogy tősgyökeres nógrádi vagyok, meg az is, hogy élményem a falu. S külön jelentősége van annak, hogy ez egy határ menti község. A periférián az emberben kialakul az a kényszer, hogy az egészet akarja áttekinteni. Az év pedig azért fontos, mert abból kiderül, hogy mi az, ami meghatározza az ember gondolkodását a magyar valóságból. A természetesnek vett szocializmus viszonyai között nőttem fel, miként egész nemzedékem. Talán ezért is szükségszerű, hogy a múlt iránti érdeklődés olyan erős bennem és generációmban egyaránt.

— Mikor alakult ki a művészetek iránti vonzalom?

— Egészen korán. Ha viozszagondolok rá, fantasztikus mennyiséget olvastam. De az irodalom mellett valószínűleg a filmeknek Is nagy szerepe lehetett a művészetek iránti érdeklődésem kialakulásában. A film rendkívül szuggesztív művészeti ág,

OLÁH JÁNOS:

Öreg

gyümölcsös

Egy fa lábánál ülök, összesúg fölöttem az öreg gyümölcsös, darázsnyelven a meggy- s a körtefák. Alattam a föld, fölöttem az ég — mintha ugyanegy ítéletre

várnánk.

GYŐRI LÁSZLÓ:

Ny

ír

Zöld porszívó zümmög a réten, a nyír instrumentuma hajladozik a levegőben, zeng-zúg, rázkódik a fa.

Idő árama hajtja. Bogár, rovar, pille, klorofil zúg a lombjaiban. A sugár styrög. Működik a nyír.

Lélegzik a levelek a port.

Az ág a levegőbe nyúlik, a földre, hajlik a lomb. A rét bejárónője.

Együgyű, jó cselédműködés, klorofil-, oxigénláng a nyír. De lobogj, míg el nem ' égsz,

te mártír, szent cselédlány!

így elég korán megérttette velem, hogy mi a különbség a valóság és a művészi alakítás között. Valószínűleg ennek a lényegi különbségnek a megsejtése, majd tudatos átgondolása ösztönzően hatott abban, hogy a magam tapasztalatait és élményeit műalkotássá szublimáljam.

— Mikor kezdett Imi?

— Arra határozottan emlékszem, hogy negyedikes gimnazista koromban nagy- mennyiségű kéziratot égettem el, majd az ifjúkor felnőtte- sebb tapasztalatai hatására újból nekiláttam az írásnak. Valójában már hosz- szú ideje teljességgel írás- centrikusan igyekszem megszervezni az életemet. Olvasási mohóságom semmit sem csökkent, miként az emberek, a társadalmi helyzetek és viszonylatok, a világ

dolgai iránti érdeklődésem

sem. Amennyire időmből telik, a mai magyar Irodalom egészét Igyekszem figyelemmel kísérni. Bár sohasem akartam mast, mint

prózát írni, titokban szenvedélyes versolvasó yagyok.

Ügy vélem, könnyen teremtek kapcsolatokat. Sokakat ismerek, sok barátom van a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből s néha már azt hiszem, rendelkezem azzal a képességgel, hogy kérdés nélkül megnyílnak nekem az emberek. Szenvedélyes jegyzetelő vagyok. Jegyzelüze- teim fél életre elegendő nyersanyagot őriznek s remélem, hogy senki bizalmával vissza nem élve a legtöbb nyersanyagból érvényes prózát sikerül egyszer csinálnom.

— Eszménye?

— Ügy érzem, hogy ma, aki művészetet szeretne csinálni, egyszerre Hamlet és Don Quijote. Különösen annak érzek minden mai magyar prózaírót. Annyira sajátos valósággal kell megküzdenie, hogy közemberi mivoltában csakis a hamleti

puhatolózással és öngyöt- réssel élhet. Alkotóként pe-í dig mindenképpen Don Qui« jóténak kell tekinteni, hiszen egy megvalósult mű olyany« nyira érvénytelennek, vagy legalábbis részlegesnek tűnik a valósággal szemben,' hogy az már szinte nevetséges. Mégis azt mondom, ebből a helyzetből kell fölépíteni magunkat és a művet) Azt szeretném, ha bennem is meglenne ugyanez közemberként. Akkor a magam köz-J napiságából talán még ver« gődhetnék valamire. Ez viszont nemcsak rajtam múlik,' hanem közvetlen környezetemen is. Ebbe pedig beleértem a várost, Salgótarjánt és persze a megyét, tágabb ér« telemben az országot, még tá« gabb értelemben mindany« nyiunk helyét a világban.

1

— De beszéljünk inkább d közvetlen meghatározókról.

— Ügy érzem, pillanatnyi - lag egy folyamat közepén vagyunk. A magyar szellemi élet —, s ez különösen vonatkozik a művészeti életre —j ebben az évszázadban az ismert történelmi okok miatt kórosan centralizálttá vált« Egy-másfél évtizede vannak jelei annak, hogy ez a cent« ralizáltság oldódik. Különö-l sen biztatóalt az utóbbi évek eredményei. Minden jel arra! vall, hogy ez a folyamat folytatódni fog, hiszen így lak-> hatjuk be egészségesen ezt a kis országot. A mi megyénk szellemi életének eb- ben a folyamatában kell ak-j tivan és a ml számunkra id gyümölcsözően részt venni) Art hiszem, bizonyos terüleH teken kiállhatunk az ország elé, más területeken akár pi-j rulnunk is lehet. Magam id érzem gyakran, hogy az al közeg, amelyben nap mint nap mozgok, nem eléggé ins« pi natív. Igen formálisnak érzem viszont art a következtek test, hogy hagyjunk itt min« dent, mert másutt jobbak a viszonyok. Ez tisztán magánemberi gondolkodás, de az ilyen ember aligha mondhatja el magáról, hogy értelmiségi. Viszonyainkat mi magunk is alakítjuk. S a mai helyzetben tulajdonképpen az ország bármely pontján érvényes értelmiségi létet élhet, akinek ez Igénye. Nagyon fontosnak tartom megtalálni a saját anyagot, mert ez a biztosítéka annak, hogy saját hangja lesz az embernek. Mindig is a falu és a város kettős vonzásában éltem, s ebben a kötődésben lényegében a mai magyar társadalom minden öröme és gondja sűrűsödik. Szerencsémnek' tartom, hogy ezt az országosan jelentős összefüggésrend - szert Salgótarján és a környező falvak viszonylatában tapasztalhattam meg. Ez- Irányú ismereteimet szeretném még tovább mélyíteni. A tapasztalaton túl a prózához idő, nagyon sok idő kell. Aki prózára adja a fejét, az az idő malomkövei között őrlődik.

— További tervek?

— Tudatosan számos mű fajt művelek. Például állan dóan és intenzíven foglalko zom kritikával. Ez folyama tosan ébren tartja bennem < saját munkáim iránti önkontrollt. Néhány éven belü szeretném befejezni azt a regényt, amelynek ácsolatá' már többször fölhúztam, : amihez változatlan mohósággal gyűjtöm az anyagot. £ utazási szenvedélyem lecsapódásaként szeretnék egyszei Kelet-Európáról olyan könyvet írni, mint Zbigniew Herbert írt Nyugat-Európáról.

T. E.

NÓGRÁD — 1981. szeptember 6., vasárnap 9