Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

A „Bármennyire }5vei3e!mez5eS legyenek Is a szeszfőző házak, mi mégis a pálinkát azon átkok közé számítjuk, melyek a népen igen nyomasztóan fekszenek”. (Kossuth Lajos). X X X X Álldogálunk, téblábolunk — immáron esz­tendők óta fenn, á dobogón. Állunk lesütött szemmel, pironkodva. Nehezen viseljük a világranglista élvonalába kerülőknek kijáró kétes hírnevet. Mert, hiszen a töményszesz- fogyasztásban elért eredményeink alapján kerültünk oda. Mi tagadás, megküzdöttünk érte. Gondoljuk csak el, mennyi szíverősítő­nek kellett lefolynia a torkokon, míg idáig jutottunk. S, ha még hozzávesszük azt is, amiről a statisztika mélyen hallgat; a zug- pálinkafőzdék, házi kimérések forgalmát...! Mi is jócskán odateszünk az asztalra, már­mint az alkoholizmus hatalmas, beláthatat­lan asztalára. "Elmondhatjuk, hogy az orszá­gos átlag felett vagyunk. A lakosság több mint másfél százaléka, mintegy 4000 ember súlyos alkoholista, a nagymértékben ivók tábora több mint 15 ezer embert tömörít. X X X X ö a négyezerből való, a súlyos alkoholis­ták közül. Csendben, gyerekes jámborság­gal, eltompult aggyal üldögél az ideggondo­zó várójában. Itt mindenki kedves ismerőse, mindenkinek kedves ismerős. Amolyan visz- szajáró lélek. — Hm . . . érdekes, hullámokban jön rám. Elkap, akkor nincs mese. Kocsmák, pálinka. Vegyes, azt szeretem . . . A törzslap vallomása; 47 éves, falun él, az iparban dolgozik. A hullámok hetente két­szer is elkapják. Lerészegedik, betámolyog az intézetbe, kér, könyörög segítsenek rajta, gyógyítsák meg! Aztán lefekszik egy padra, kialussza magát és hazaballag. Motyorog: — Most aláírtam, azt mondják, mindjárt jön értem az autó, utazunk Balas­sagyarmatra . . . Panaszkodik: — Inni kell. Tavaly meg­halt az édesanyám. Árva maradtam. X X X X — Az alkoholizmus társadalmi betegség, nemzeti csapás — igen keményen fogalmaz az ideggyógyász főorvos. A gyökereket, az okokat kutatni nagyon nehéz. Miért italozik a legtöbb ember? Magyará­zat akad bőven. Szerelmi bánat, házibuli, halotti tor, értekezlet, névnap, s, „mert a sör folyékony kenyér, a bor vérré válik, a pálinka erőt ad”. Elcsépelt, gyakorta han­goztatott közhelyek. És mi történik eközben? X szesz néhány perc alatt felszívódik a szervezetbe, megtá­madja a májat, a gyomrot, az idegrendszert és elsősorban az agyat. Szellemi eltompu- lást, közönyt, hallucinációval tarkított elme­zavart okoz. (Hazánkban 1979-ben 2769 em­ber halt meg májzsugorodásban). Mert a jókedvhez, először egy deci bor, egy fél deci pálinka is elég, később már ennek háromszorosa is kevés. S, ha valaki napi 100—150 gramm tiszta alkoholt elfogyaszt (ez kb másfél liter bornak felel meg) alkoholis­tává válik. (Magyarországon az elmúlt év­ben 239 241 volt az alkoholista betegek szá­ma, ez az össznépesség 2,23 százaléka). Ama bizonyos lejtő fokozatai pedig; járó­beteg-kezelés, elvonókúra önként, kényszer­rel, ref, börtön . . . A főorvos: — A megelőzés, a lejtőn való elindulás megakadályozása össztársadalmi ügy. Az egészségügy ezt önmagában meg­oldani nem tudja. Annál is inkább, mert mi már a kész esetekkel, kész tényekkel talál­kozunk. És akkor jön az agitáció, lélekrebe- szélés, elvonókúra . . . X X X X F. úr, Z. úr, X. úr nyakig takaróban fek­szenek az ágyon. Akkor sem moccannak, amikor megérkezik a jelzés: — pattogjatok, itt az édesanyánk! Az „édesanya”, az ad­junktusnő nem sajnálja a fáradtságot, végig­járja a kórtermeket, felemelgeti a takaró­kat, a lustálkodók fenekére csap; — indu­lás uraim, a beszélgetésen mindenkinek kö­telező részt venni! Mennék, vánszorognak az alkoholtól ki­kezdett, italtól barázdált arcúak, borvirágos orrúak. Itt nem kell szégyenkezni egymás előtt, valamennyien sorstársak a kínban, melyet viselni kell. — Hej, szeszíestvér, ne­héz az élet! — szól oda társának egy éppen tápászkodó. Ezek a beszélgetések itt minden héten; amikor az alkoholista szembenéz önmagá­val, behelyettesíti saját énjét az alkoholiz­musról szóló elméleti fejtegetés bonyolult folyamatába . . . Szép neve van: klubfoglal­kozás. Körbeülik az asztalt. Körbe a pszicholó­gusnőt, aki a beszélgetést irányítja, az ad­junktusnőt, aki helyreteszi —, ha kell ke­mény szavakkal — a girbe-gurba vélemé­nyeket, az elferdült, hamis értékítéleteket. Mert hisz, e közös eszmecserék lényege ép­pen abban rejlik, hogy az elvonósok, egymás példájából, vagy saját magukat elemezve rá­döbbenjenek szenvedélyük veszélyességére, társadalmi kihatására. Üres tekintetű, sápadt arcú nők, harsá­nyan vitatkozó, vagy meghunyászkodó férfi­ak —* vajon miféle sorstragédiák, családi konfliktusok miatti menekülés adta kezükbe az első, az ötödik, a tizedik féldecit? Hogyan váltak az alkohol rabjaivá? X X X X T. úr nagyhangú és magabiztos. A foglal­kozás szóvivője. — Szerintem az alkoholista kifejezés igen tág fogalmat takar. Egy fél deci vegyestől, meg két üveg sörtől senki sem részegedik le. A fizikai munkásoknak pedig kifejezet­ten szükségük van az italra. Naphosszat ro­botolnak, este csak megengedhetnek maguk­nak egy kis erősítőt, búfelejtőt. Nekem, ké­rem csak a meló jut, meg a pia ebben a ro­hadt életben. Egy nyáron összemaszekolok harmincezer forintot. Húszat a családnak adok belőle, tízet pedig eltintázok. Nem ká­rosítok meg senkit, azt hiszem . . . T. urat egyáltalán nem sajnálják még a társai sem. Mert a feleségét, a két kisgyere­két valahogy kihagyta a számításból. Róluk, a kárvallottakról nem hajlandó beszélni. Esetleg annyit, hogy a feleségét kéne kezel­ni, mert nem viseli el az ő egyetlen szenve­délyét. — Hatszázezer forintos házat építettem neki, mégis én vagyok a rossz. Néhány epizód T. úr múltjából. Annak idején nem volt ő ennyire igénytelen. Esti tagozaton gimnáziumot végzett, művelődni akart. Aztán jött a házépítés, a robot, ami pia nélkül elképzelhetetlen, s mire felépült a családi fészek, széthullott a család. T. úr elvonókúrára került — rendőri kísérettel ér­kezett. X X X X Háborog a középkorú asszony, a rózsás pongyolás: — Azt ne mondja már, hogy magát napi egy féldeci, meg két üveg sör miatt hozták ide. Egy szállal se különb, mint mi, többiek vagyunk. Az ital rabjai léttünk és kész. Én se mesélem azt, hogy a szomszédasszony ho­zatott ide, mert diannát csöpögtettem cukor­ra. Ittam. Elég volt az első korsót megfogni, többé nem volt megállás. Földön fetreng- tem, árok szélén . . . Az is hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy az öt éve eltemetett fiam miatt kesergek. Egy frászt. Italozok, mert nem ismerek mértéket. Csak azt a szót ne halljam, hogy alkoholista, mert kiver tő­le a hideg . . . Megbicsaklik a hangja, törölgeti a szemét: — Ebbe a kúrába bízok, talán segítenek rajtam, talán sikerül erőt gyűjtenem! X X X X — Mi történt magával, K. úr? Egy héttel ezelőtt egészen másképp nyilatkozott az al­koholról, mint ma? — fordul a pszicholó­gusnő a folyton cinikus közbevetéseket te­vő, gunyorosan mosolygó fiatalemberhez. Az nyeglén vállat von, aztán félhangosan morogni kezd: — Minek vagyunk itt, mire jó az elvonókúra? Mozgolódás, sustorgás támad a teremben. Van, aki hangosan felröhög. Az egyik szoba­társ aztán színt vall; — A múlt hét óta két alkalommal volt ita­tás, K. úr azóta nem bír magával, veszek­szik, hangoskodik, indulatos. Mondja a ma­gáét egész nap. Elhúzták előtte a mézes madzagot, megvadult tőle. — Az ötödik itatás után biztos nem lesz alkaholéhsége — jegyzi meg valaki. A klubfoglalkozás légköre egyre oldottabb. Az urak egymást túllicitálva sorolják, meny­nyivel kezdték, s meddig jutottak a kórház­ba kerülésig. A mérnök úr adagja napi 15 féldeci volt, D. úr húsz üveg sörig meg sem állt. Cs. úr­nak már muszáj volt a borba pálinkát ön­teni, hogy megártson! A gyors számvetés eredménye pedig: fejenként 2000 forintot ivott el egy-egy ember havonta. Ennyit vettek el a családjuktól, a gyere­keiktől. (A statisztikai adatok szerint a múlt évben hazánk minden egyes lakosa 3894 fo­rintot költött szeszes italra, ezzel szemben tejre és tejtermékre csak 975 forintot, hús­ra 2281, könyvre pedig 169 forintot.) önkéntelenül adódik a kérdés: vajon mennyi pénzébe kerül az államnak egy-egy alkoholista. kezelése? S az anyagi ráfordítá­son túl, hány ember mérhetetlen energiája kötődik le a velük való foglalatosság során? X X X X A balassagyarmati kórház alkohológiai osz­tályára havonta 110 ember fut be. Van úgy, hogy a negyvenszemélyes osztályon hetve- nen-nyolcvanan is tartózkodnak. Az adjunktusnő szerint ők a szerencsés ki­választottak, mert rajtuk még próbálnak se­gíteni, ám a kintlevők reményvesztetten kö­zelednek saját tragédiájuk felé. Az ittlevők vagy önként jönnek — ők a jám- borabbak — vagy kényszer hatására, sokszor rendőri kísérettel. X. úr ez utóbbiak közül való. Felháborodá­sa határtalan. Az adjunktusnőt először szép­asszonynak titulálta, aztán lett belőle nyomda- festéket nem tűrő jelzős perszóna, legutóbb az evéshez használt hosszú pengéjű kést villog­tatva fenyegetőzött, hogy így, meg úgy, ha ki nem engedik... Az adjunktusnő bátor asszony. Nem fél. Is­meri, hosszú évek gyakorlata alapján az al­koholisták lelkivilágát. Kit szép szóval, kit őr­mesteri szigorral lehet lefegyverezni. Ám a feldúlt, háborgó lelkeket a kezelés jámborítja meg legjobban. A pácienseket szigorú belgyógyászati, ideg-; elmegyógyászati vizsgálatnak vetik alá, s a közös javallat alapján kapja ki-ki a kúrát. Amely lehet injekciós, gyógyszeres... Próbaitatás. Nincs ennél szörnyűbb, kínzóbb érzés, nincs rettenetesebb látvány. Amikor a jelöltek beveszik az undort, hányingert keltő gyógyszert, s aztán ihatnak, amit szeretnek, amennyit elbírnak. Legtöbben a második­harmadik itatás után már alkoholra sem bír­nak nézni... Lelki masszázst a beteg kaphat az irodalmi terápián, a felvilágosító filmek nézése köz­ben, s ki gondolná! — a kezeiteknek klubdél­utánt, táncestet rendeznek, kirándulni viszik őket. Van tv, asztali foci, magnó az unalom­űzés ellen. Van aki két hónapig, van aki fél évig része­sül e fpldi javakban. X X X X „Nagy-nagy köszönettel és hálával tarto­zom az adjunktusnőnek, a többi orvosnak, nő­vérkéknek, akik hozzásegítettek engem a gyó­gyuláshoz, akiknek köszönhetem, hogy éle­temet nem tepsiben végeztem. Űjra talpra ál­lítottak. Az előírt gyógyszert rendszeresen sze­dem, rá se bírok nézni az alkoholra. Csalá­dom megértő velem szemben, nem hánytor- gatják fel a múltamat. Szeretnék egyszer visz- szamenni a kórházba egy klubfoglalkozásra, hogy elmondhassam a bent levő társaimnak, igenis érdemes erőt gyűjteni, küzdeni azért, hogy elszakadjanak egy életre az alkoholtól...” (Idézet egy gyógyult alkoholista leveléből). — Mi, itt bent mindent megteszünk azért, hogy a kezeitekben kialakítsuk a rossz emlé­kek alapján azt a feltételes reflexet, amely majd gátolja őket az ivásban. A visszaesés megakadályozására — ha a beteg erre alkal­mas — további gyógyszerszedést írunk elő. Ke- zeltjeink sorsát több tényező is befolyásolja a kinti életben. Elsősorban a saját hozzáállás és a család szerepe a meghatározó, valamint az, hogy az utógondozás mennyire megoldott. Vannak munkahelyi vezetők, akik vállalják, hogy dolgozóiknak beadják a gyógyszert, sok körzeti orvos szintén vállalkozik erre a fel­adatra. X X X X Ne csüggedj te ember, ki gyógyultan távo­zol! Visszavár, befogad a társadalom, a régi környezet, a baráti kör! Az elvonóról szaba­dult egyénre — a pozitív példák ellenére — rengeteg kísértés vár. A jó öreg füstös kocs­mák, a régi ivócimborák, a munkahelyi, ün­nepi italozások, a családi összejövetelek. Elő­ször csak egy korty szesz úgy illendőségből, aztán megy minden a régi mérce szerint. A főorvos: — Az alkoholelvonó kúra után a kezeltek hatvan százaléka egy ideig — ez két hónaptól két. évig terjedhet — nem iszik. Körülbelül húsz százalék marad teljesen tü­netmentes. De mi vár a visszaesőkre? — Először 1972-ben jelentkeztem elvonóra. Akkor két hónapot töltöttem itt, Balassagyar­maton. Higyje el nekem, hét éven keresztül egy korty alkoholt sem ittam. Pedig a cimbo­rák igen gyakran gúnyoltak, fondorlatokkal igyekeztek megkömyékezni. Csak az első fél­deci volt a nehéz, a többi már jött utána... Soha nem felejtem el, motorral jártam dol­gozni, sokszor tökrészegen ültem fel a jár­gányra. A rendőr soha nem állított le, soha nem szondáztatott, mert tudta — úgy tudta —, hogy nem iszom. Aztán, amikor megtalált az árokban, javasolta az elvonót, s most ismét itt vagyok. X X X X Egy levél a nagyfai Munkatherápiás Alko­holelvonó Intézetből. Írója több mint egyévi ott-tartózkodás után pár hét múlva szabadul. „ ... orvosi' egyetemen öt évet végeztem, két tantárgyból — sebészet, ideggyógyászat — ál­lamvizsgáztam, majd különböző kalandozá­sok időszaka következett; börtönbüntetés, el­vonókúra, végül rakodómunkás lettem. 37. évemet betöltöttem. Még van egy dobásom a tünetmentes életforma kialakításához. Ám eh­hez csak az alkoholistáktól nem fertőzött kör­nyezet segítene... X X X X „A pálinkafőzés, nem tagadhatni, nagy nye­reséggel jár, s még sokkal nagyobbal járhat, de ugyan mily áron? Nem csekélyebbel, mint számtalan embertársaink lealacsonyításával, testi és lelki meggyilkoltatásával.” (Széchenyi István). ZENVEBÉLY Kiss Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom