Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

A balettzene rajongója

Emlékezés Kenessey Jenőre

' öt esztendeje nincs már köztünk a szelíd tekintetű, alacsony termetű finom muzsikus: Kenessey Jenő. Szeptember 23-án lett volna 75 éves.

Kenessey Jenő a Nemzet)

Zenedében kezdte tanulmányait zeneszerzési és orgonaszakon. Ugyanakkor az egyetem jogi fakultására is felvették. Hamarosan átkerült a Zeneművészeti Főiskolára, ahol Lajtha László és Siklós Albert növendékeként 1929-ben nyert diplomát. Jogi tanulmányait szintén befejezte. A feltűnő tehetségű ifjú muzsikust 1928—

29-ben ösztöndíjjal jutalmazták. A milánói Scalában, a római Teatro Reáléban, a salzburgi ünnepi játékokon és a bayreuthi Wagner-előadáson szerzett tapasztalatokat. 1929- ben szerződtették korrepetitornak a budapesti Operaházhoz, melynek 1932-től karmestere lett. Ott működött 1965-ig, nyugalomba vonulásáig, sikert sikerre halmozva. Főleg baletteket vezényelt. Nem csak saját műveit, hanem olyan emlékezetes előadásokat, mint Ci- eplinski koreográfiájára készült Coppelia. (Swanilda szerepében Szalai Karolával, Coppeliusként Harangozó Gyulával, aki később szerzőtársa is lett számos művében). De milyen nagyszerűen vezette Csajkovszkij Rómeó és Júlia tánckölteményét, vagy ama nevezetes A csodálatos mandarin-előadást, amelyben nem kisebb művészek táncoltak, mint Lakatos Gabriella, Róna Viktor, vagy Fülöp Viktor. A hatvanas években ő dirigálta sokáig A fából faragott királyfit is, midőn Havas Ferenc és Ugray Klotild léptek fel benne. Kenessey lett a társulat vezető balettmestere.

A művész több nemzeti hangvételű táncjáték szerzője- ként hozzájárult a magyar balettművek repertoárjának megteremtéséhez. Első darabját 1931-ben mutatták be Montmartre címmel. Ezt követte a Csizmás Jankó Harangozó Gyula koreográfiájával. Ugyan- ő tervezte Majális című balettjét Fóthy János szövegére. Paulini Béla is írt Kenes- seynek balettszüzsét. Kenessey igazi nagy sikerét 1948-ban A keszkenő című táncjátékkal érte el, majd 1954-ben a Bihari nótájával, amelyhez Oláh Gusztáv és Bálint Lajos találták ki a mesét. A keszkenő mintegy reprezentálta az 1950- es évek elejének népies törekvéseit itthon és az Operaház balettegyüttesének külföldi vendégjátékain egyaránt.

Ezt a táncjátékot akkortájt több európai szocialista országban (Szovjetunió, Csehszlovákia, Románia, NDK) főleg Harangozó eredeti koreográfiájával mutatták be. Maradandót alkotott Kenessey más színpadi műfaj teületén is. Egyfelvonásos operát írt Krúdy Gyula Az arany meg az asszony című darabjából. Mint ismeretes, az idén a Magyar Televízió ebből a művéből operafilmet készített.

Sok nagyzenekari, kamarazenei és kórusműve, szóló- hangszerre írt kompozíciója jellemzi széles körű tevékenységét. Kuruc bordalok című kórusát a Munkás Dalszövetség számára komponálta. Szépek Ady- és József Attila-da- lai is. A korabeli lapok elismerően írnak hangversenydirigensi munkásságáról.

Kenessey Jenőt számos kitüntetéssel jutalmazták. Előbb érdemes művész lett. 1953-ban a Kossuth-díjat, később a Munka Érdemrend arany fokozatát, s 1966-ban elnyerte a SZOT-díjat. Utolsó műveinek egyike volt Krúdy Gyula nyomán alkotott Balerinák című egyfelvonásos humoreszkje, amelynek 1975. szeptember 23-i rádióközvetítését még megélhette...

>

Kristóf Károly

Mészáros Mari fivegplasztlkái

Laczkó Pál:

Szalmakomiszár

TALÄN önkényesnek tűnik

a megállapítás, de egy adott tájegység szellemi élete mérhető a tízezer lakosra jutó írók számával is. Mert igaz ugyan, hogy a tehetséget nem lehet „betervezni”, de támogatni, sőt odacsalni, feladattal ellátni, egzisztenciát biztosítani neki igenis lehet, sőt kell. A sokszor emlegetett és kárhoztatott Budapest-cent- rikusság és monopolhelyzet csak akkor oldható, lazítható, ha nem csupán beszélünk az irodalom decentralizálásáról, de teszünk is érte. Értve ezen a vidéki könyvkiadást is. Erre pedig nem azért van csupán szükség, hogy szaporítsuk a (valóban kevés) „hivatásos” könyvkiadók számát, hanem, hogy megoldjuk a vidéki szellemi műhelyek rangját, súlyát is.

Mindezt pedig a Palócföld Könyvek sorozatának indulásakor mondjuk el, s nem kis örömmel. Mikszáth és Madách földjén ismét teremnek könyvek, a táj beírja nevét az irodalom (történet) lapjaira. Méltányolni és dicsérni kel) ezt a törekvést, amely nem példa nélküli, s remélhetően másoknak is példát mutat. Békéscsabára gondolunk itt, ahol is a Kner és a Tevan nyomdák kitűnő tradícióit és lehetőségeit elevenítette fel az Üj Aurora szerkesztősége és alkotógárdája. A Palócföld szerkesztősége a szellemi tőkéjét kamatoztatja, bizonyítván ezzel, hogy úrrá lehet lenni, mert alakíthatók a körülmények is.

Meglepő, hogy az első kötet, amellyel jelentkezik, rögtön próza. Laczkó Pál írásait vehetjük kézbe ebben az elegánsan karcsú kötetben. Mindössze hét novella, ami csak akkor tűnik kevésnek, ha nem vesszük figyelembe, a szerző szigorú válogatását. Ezek az írások azonban egy tudatosan építkező, köreit állandóan tágító intellektusnak a produktumai. Nevezhetnénk fejlődés rajznak is, ahogyan a fiatal, eszmékkel, a világgal ismerkedő ember eljut az összefüggések felisme«, réséig és megfogalmazásáig.' Mivel ismerkedik meg először az író ember? Természetesen az irodalommal. Előbb olvasunk, s csak később írunk. Ez áz olvasás és az írás kényszere később fokozatosan elválik egymástól. Van, aki marad az olvasásnál, míg mások — a kevesek — nem tudják abbahagyni az írást sem.

Két novella is elemzi ezt az izgalmas serdülőkori problémát: a Regényolvasó és az Egy eladó nézetei. Az olvasás funkciója az, hogy a fiatalt szembesítse a könyvekben megfogalmazott eszmékkel és világgal. Ebből építkezik a személyiség, mintegy tudatosítva saját (megfogalmazat- lan) érzés- és gondolatvilágát. Az irodalom (egyik) feladata az, hogy viselkedés- és jel- lemmodelleket adjon, amelyekből választani lehet, amelyekkel azonosulva, vagy azokat elvetve izmosodjon a tudat és az öntudat. A Regényolvasó című novella igen érdekes módon ennek a regény- és olvasmányéhségnek egy kóros változatát mutatja be. A főhős a regények világáért feláldozza magát azéletet és a cselekvést, s ezzel katasztrófába sodródik.

AZ EGY ELADÓ nézetei

a másik végletet mutatja be. írni annyit tesz, mint megfogalmazni, tudatosítani valamit. Márpedig semmire sincs nagyobb szükségünk, mint önmagunkat megfogalmazni. Enélkül suta és kiszolgáltatott a személyiség, hiszen nincs tisztában önmaga erejével, értékeivel és korlátáival. Hősünk — egy fiatal eladó — azért kezd naplót írni, hogy a megfogalmazás tényével rögzítse is, de át is világítsa St még zavaros érzés- és gondolatvilágát. Az eredmény őt magát lepi meg legjobban, de nem minden tanulság nélküli az olvasónak sem. Hősünk — miután tisztábban látja önmagát — abba is hagyja a naplóírást. Megnősül, de nem ez a tény avatja felnőtté, hanem az önismeret. Vagy inkább az, hogy szinkronba került a saját jelen idejével? Ez már a kötet címadó írásának a problémaköre. Madách Imrét ritkán választják novellahősül. Miután kötelező olvasmány, őt is utolérte a klasszikusok végzete. Inkább tisztelik, mintsem olvassák, ismerik. Laczkó Pál sem arra vállalkozott, hogy holmi pletykákat'mondjon el a Tragédia költőjéről. Vállalva az anac- ronizmus vádját is újragondolja és éli Madách életének jelentősebb epizódjait, hogy nagyon is mai gondjainkról szólhasson. Hogyan lehet megőrizni a hitet, az eszményeket egy rezignált, már- már kiábrándult és cinizmusba menekülő korban? Mind-;

ezt a recenzens fogalmazza meg így. Laczkó Pál csupán arra szorítkozik, hogy Madách-» eszmevilágát gondolja végig. Ez a törékeny alkatú, állandóan betegeskedő, a magánéletében is boldogtalan ember a legnagyobbat alkotta meg a magyar drámairodalomban. Hogyan? A rejtély azóta is foglalkoztatja az igazán gondolkodó elméket. Laczkó Pálnak sikerült ábrázolni azt a folyamatot, ahogyan a szenvedések, az eszményekért való romantikus rajongás, majd az azokból való kiábrándulás után Madách a vidék magányában megtalálja a cselekvés módját. Természetesen az írásra gondolunk —, amely mint látjuk, erősen foglalkoztatja Laczkó Pált Madách az ember és az író úgy került szinkronba saját jelen idejével, hogy — művében —• meghaladta azt Nem akart ő „korszerű” lenni, s nem is lesz „divatos” soha. De mindenkor érvényes és maradandó lesz, mert amit megfogalmazott, egyetemes. Sorsa azért izgatja a fiatal salgótarjáni írót, mert maguk a Madách-problémák még ma is megoldatlanok. Csak néhányat emelünk ki ízelítőül. Egyén és közösség, nemzet, haladás, cselekvés és szkepszis, a mindennapi lét és az eszmék, vagy ha úgy tetszik, az űr problémái. Parány az ember, vagy óriás? Mindkettő — sugallja a szerző —, de mindenkinek fel kell nőnie önmaga lehetőségeihez, s ez programnak se, eszménynek se kevés.

VÉGEZETÜL a novellák

stílusáról is szólni kell. Laczkó Pál epikáját nem a történet élteti. Érezhetően sokat tanult a kortárs magyar- és világirodalom nagyjaiból. Olykor — sajnos — átvesz modorosságot is. A lényeges történésnek azt tartja, ami bent, a lélek feltáratlan tájain történőinek. Tehát a részletek, ahogyan az Egy eladó nézeteinek főhőse írja a naplója végén. Ám ezekben a részletekben már felvillan az egész. Magyarán: Laczkó Pál írói világa máris szuverén, körüljárható, egyéni. A Szalmakomiszár című írása a bizonyság rá, hogy képes nagy tereket és időtávlatokat is. egységben látni és ábrázolni. 1 (Palócföld Könyvek. Salgótarján, 1981.).

Horpácsi Sándor

laaaaaaaaiaaaaaaaaaaaaaai

A Balaton ametisztszínű

vizén messze vitorlák fehérlenek. • Emiatt, a Bivalkodó fürdőzőhad közepette szörfözni tanul egy fiatalember. Öt nézi szakértő szemmel a parton ülő három.

— Ez is ronggyá ázik, mire végre fönn tud maradni — sajnálkozik az egyik.

— ö beszél! — nevet a másik. — Képzeld, a múltkor egy holland vontatta ki. Kékre- zöldre verte magát, és félig meg volt fagyva. Ha nem jön a holland, ott nyúlik ki a tó közepén!

Mind nevetnek, az első megjegyzi:

— Akkor volt alattam másodszor deszka. I*

— Egy holland húzott ki? — Az. Rendes pasas volt. És piszokul tud szörfözni. Odébb a fa alatt pecsenyevörösre égett német család falatozik. Magyar szalámit, zöldpaprikát, a maszek pékségből való foszlós fehérkenyeret, csörgő levű magyar őszibarackot. Túl a strandon a sétányon ott megy a francia kislány a hegyes fülű kutyájával, körülötte egész testőrsereg. Idevöröslenek a lugasok rózsái.

Arról a fiúról, aki ott a széldeszkával viaskodik, épp tegnap mesélték — egy ilyen Balaton-parti nyári faluban sokat tudnak egymásról az emberek —, hogy most jött haza Qlaszprszágból. Farmerban,

Hal la ma Erzsébet:

NYÁ

tornacipőben, vízhatlan hátizsákkal („már nálunk is kapható, sátor, hálózsák elfér benne”), három hétig csavargóit egy barátjával, mikor merre volt kedve. így utaznak a mai fiatalok, tette hozzá a mesélő, de a hangjában nem volt elmarasztalás, csak fájó irigység.

A fiú, akit a holland húzott ki, meg a másik kettő, akik barátságosan kinevették, már elballagtak. Az Itáliát járt fiatalember pedig, lám, most éppen hosszan siklik a vízen. Meg fogja tanulni a fiú, ezek a gyerekek mindent megtanulnak. Farmer, hátizsák, rágógumi, spanyol nyelv —, miért éppen a windsurf állna ellent. Holnapután talán ő húz ki egy hollandot...

Egyszerre a múltból elém tolakszik a Malac képe. Tekintélyes, köpcös figurája, ahogyan helyet foglal egy székben, és rövid lábait keresztbe teszi. Jól szabott szürke öltönyét csodálja a ház népe, ilyen anyagot nemigen látni a típusöltönyök és lódenkabátok éveiben. Malac rózsaszínű és méltóságteljes arcán elömlik fontosságának tudata. Tudja, hogy tisztelet övezi, olyan tisztelet, ami bástyának is beillik, mert kőszilárd anyagból épült — irigységből. Malac nem tudja, hogy mi, gyerekek, Malacnak hívjuk őt, van neki tisztességes neve, ő „Izé elvtárs” még az öreg viceházmesternének is, aki hályogos szemmel csoszog ide-oda a hátsó lépcső homályában, és a.zt hiszi, Magyar- országon még mindig király uralkodik. Malac sokáig ott lakott a házban, még akkor is, amikor én először olvastam Párizsról. Vasfüggöny lógott a nyugati határokon, s ez számunkra természetes volt, mintha egy folyó folyna ott, ősidőktől fogva. Akinek nem volt híres ember ismerőse, mondjuk egy élsportoló, az nem találkozott élőlénnyel, aki hírt hozott volna e függöny túloldaláról És amikor én Párizsról olvastam, megállt bennem a lélegzet. A könyv szerint ott is járnak vonatok, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek ordítozva rúgják a labdát, és nyári estéken a poros aszfaltra hulló langyos esőben szerelmespárok csókolóznak. Igaz lenne ez? Izgatott lettem: hiszen itt van a Malac, bár sose figyeltem rá eddig, mert unalmas alak volt, de a felnőttek azt mondták, Izé elvtárs rendszeresen jár külföldre, Nyugatra is. Üzleteket köt. Vesz ott valamit vagy elad, hogy mit, a fene se tudja, de ez a munkája, ezért kapja a fizetését. Aki nem hinné, nézzen az öltönyére, a karórájára, az is onnan való... Hát odaóvákodtam legközelebb, amikor Malac visszatért egyik ilyen útjáról. Járt-e Párizsban is, kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Malac azt felelte, hogy „ajaj, nem is egyszer”. És, kérdeztem szorongva, mi van ott? Malac vállat vont, talán nem is felelt volna, de akkor a nagyok is ránéztek kérdően, mire ő összevonta a szemöldökét, és azt felelte; kapitalizmus. A kapitalizmust tanultuk az iskolában, de ahogy Malac kimondta a szót, baljóslatú, fenyegető sötétség jelent meg a szemem előtt. Mégis összeszedtem minden bátorságomat: milyen

Párizs? Nagy, felelte Malac kedvetlenül, nagy és piszkos.

Később eszembe jutott, hogy talán nemcsak — ahogy akkor .mondták — öntudatból válaszolt így, hanem mert így is hitte. Nem látott mást, talán nem is érdekelte. S végtére nem hazudott. Párizs — aztán megláttam — nagy volt és piszkos. És persze ezer színben ragyogott. És persze rétegekben rakódott rá a történelem, az üledékek mindenütt láthatóak. Emberek lakják, millióféle ember, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek ordítva rúgják a labdát, és a nyári estéken permetező esőben tényleg csókolóznak a szerelmespárok. Aztán elfelejtettem Malacot, alakja beleveszett a történelem újabbkori üledékeibe.

Most .mégis fölbukkant itt, 1981;ben a Balaton partján, ápolt rózsalugasok, vörösre sült németek, hegyes fülű francia kutyák, windsurfös hollandok és farmergatyás magyar

fiúk között, ebben a mézszínű fényben, amely a Badacsony lejtőin csordogál le, és belefolyik az amúgy is szemkápráztató vízbe. Köpcös figurája a megtestesült anakronizmus. Még szerencse, hogy csak én látom őt. Ezek a fiúk itt halát; ra röhögnék magukat rajta.

Meg persze rajtam is, ha bevallanám, valamikor nem voltam benne biztos, hogy Párizsban vajon.., Nevetséges is. Nevetséges és szomorú. Kihevertük és mégse hevertük ki.’ Nemzedéktársam, aki az Itáliát járt fiúról mesélt, nem mutatta irigységét. Hangján mégis átsütött a fájdalom, az ifjúság, az így-úgy sikerült, de visszahozhatatlan utáni sóvárgás. Hálózsákban a puszta földön húszévesen lehet csak jót aludni az öregebb derék megszenvedi. A rágógumit nem bírják a lazuló, idegen anyagokkal pótolt fogak. A windsurf höz jó egyensúlyérzék kell,’ s azt bizony fiatalkorban kell megedzeni. Aki sokáig féloldalasán jár. elbizonytalanodik.

A pecsenyepiros német turisták még mindig • eszik a bő levű, édes magyar barackot. A fiú már délcegen feszít az ingatag deszkán. Puffatag gumicsónakban két kissrác evez arra, integetnek, a szörfös fiú visszainteget,’ és elsiklik a vízen.

NöGRÁD - 1981. szeptember 20., vasárnap V