Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
Nemzetközi művésztelep Hajdúböszörményben Bár a művésztelep története több mint fél évszázada kezdődött — s olyan jelentős művészek bontakoztatták Itt ki tehetségüket, mint Káplár Miklós —, fejlettebb formája 1964-ben indult. Miután Maghy Zoltán, Csohány Kálmán, Kurucz D. István és mások működése révén a festői, grafikusi tevékenység megerősödött, 1971-ben a művésztelepet nemzetközivé nyilvánították, s azóta évenként a hazai törzsgárdatagok melleit az európai szocialista országok egy-egy festőkövetüket is elküldik Böszörménybe. Képzőművészetünk immár nemzetközivé vált, s ez biztonságot, gyorsulást eredményez. Kecskeméten megnyílt a nemzetközi kerámiastúdió, Siklóson kőszobrászok dolgoznak, Salgótarjánban grafikusok találkoztak a kontinens több részéből, Nagyatádon a faszobrászok cserélik ki tapasztalataikat, Dunaújváros a fém művészi feldolgozását szorgalmazza, Budapest a nemzetközi kisplasztikái bi- ennálék gazdája, Szombathely nemzetközi textilkiállításokat rendez, Nyíregyháza- Sóstó a baráti országok _ ér- mészeit fogadja. Ellenőrzötten halad a munka e nemzetközi határok között, pontosabb az értékek mérlegelése és korrigálása. Hazai _ művésztelepeinknek ez a fő jelentősége. Hajdúböszörménynek is, ahol az egyhónapos rfyári együttlét teljesen ingyenes, viszonzásul az itthoni és külföldi alkotók egy-egy művet ajándékoznak a városnak. Esemény, hagyomány a záró kiállítás, ahol mindig kész a mérleg, szabatos az esztétikai leltár. Mivel Hajdúböszörménynek tizennyolc esztendő alatt közel háromszáz művet adományoztak, szigorú válogatás alapján 1981. júliusában megnyílt ezen képekből, szobrokból, grafikákból a Hajdúsági Galéria. A művésztelep vezetője először Csohány Kálmán volt, gazdag tusrajzsorozata látható az állandó kiállításon — halála után az irányítást Kunira D. István festőművész vette át, aki egyszerre vásárhelyi és böszörményi —, pontosabban alföldi festő; művészetében a táj és az ember változásait örökíti meg —hétköznapjainak festészettel megörökíthető költészetét. Hagyomány az is, hogy a művésztelep működése idején egy-egy alföldi festő önálló kiállítását rendezik meg. Az idén Hézső Ferenc mutatkozott be. Ö vallotta azt, hogy feltöltődést jelent a hajdúböKétnyelvűség: kettős kultúra A IV. anyanyelvi konferencia után iiiwiiiiiiiiirawii Kurucz D. István: Aratás Lakatos József: VlIMsszarvtak szPrményl tartózkodás, abban a városban, ahol Lakatos József szavai szerint „halmozottan van jelen” a kapuk, kerítések, górék lelket és fantáziát megmozgató öröksége. BőszOrmény kimagasló mű- vészetpártoiása, nemcsak saját vizuális gyarapodását eredményezi, hanem kihat egyes szerzők — így Lakar tos József, Madarász Gyula, Csizmadia Zoltán, a bolgár Maria-Terézia Goszpo- dinova, a lengyel Tadeus Ku- dák, a Jugoszláviából érkezett Torok Sándor, a Nagybányán alkotó Huszthy Árpád — fejlődésére is. Inspiráló erőt jelent a Káplár Miklós-díj, melynek kimagasló művésztelepi munkájuk nyomán idei kitüntetettjei, Maghy Zoltán, Lakatos József, a csehszlovák Nikoláj Fedkovics, h lengyel Pjotr Kmiec, a saovjet-litván Dalia Mazaikyté. Kurucz D. István, a művésztelep irányítója, azt szorgalmazza, hogy kollégái minél tudatosabban és emelkedő színvonalon örökítsék meg életünk apró eseményeit, környezetűnket, örömben növekvő világunkat. Az intemaci- omális mérleg pontos műszer, s miközben tanulunk, mi is nemzetközi mércévé válunk képzőművészetünk valós értékei alapján. Ez a hajdúböszörményi művésztelep tanulsága, küldetése és jelentősége. Losonczi Miklós Utópia, vagy lehetőség? Az anyanyelvi mozgalom egy évtizede alatt Tasnády T. Álmos Belgiumban élő tanár, a kétnyelvűség jeles kútatója tette fel néhányszor ezt a kérdést a konferenciák idején, s azóta is keresi a választ; meg lehet-e őrizni az anyanyelvet idegen környezetben, vagy csak önáltatás, utópia ez? Hogy látja ma, a IV. anyanyelvi konferencia után? — Parancsoló szükséglet a kétnyelvűség, amit kikerülnünk nem lehet. Különösen akkor nem, ha megszívleljük történelmi és nyelvtudományi ismereteink tanulságait, miszerint a nyelvi kisebbségek és szórványok elkerülhetetlen sorsa — kevés kivételtől eltekintve — a rövidebb- hosszabb időn belül bekövetkező nyelvváltással, nyelvcserével együtt járó felszívódás, a teljes beolvadás. Hasonló sors a mi esetünkben nem kevesebbet jelentene, mint a magyarság egyharma- dának elvesztését. — A kétnyelvűség fogalma változott az elmúlt évtized alatt: a kétnyelvűség irodalmi szerzői egészen más szemléletet képviselnek ma, mint az első anyanyelvi konferencián, 1970-ben. Mi a véleménye? — Ma már a kétnyelvűségben nem csupán valami olykor szükséges, máskor elkerülhetetlen átmeneti nyelvi állapotot látunk, hanem egy a jövőbe ívelő, folytonossági igénnyel bíró, a nemzedékeket is áthidaló, kettős nyelvűség lehetőségét. Éppen ezért már elégtelennek találjuk magát a „kétnyelvűség” kifejezést is; árnyaltabban és pontosabban fogalmazunk: Makkal Ádám a szerves, Kovalovszky Miklós a tökéletes, Nagy Károly a kölcsönös kétnyelvűség elméletét dolgozta ki, magam pedig a teljes kétnyelvűségben látom azt az alapot, amelyre építhetünk. Az elnevezések különbözősége eflle- nére közös vonás, hogy valamennyien olyan kettős nyelvűségre gondolunk, amelyben „egyidőben mindkét nyelv a gondolkodás eszköze” (Meijers holland nyelvész szavaival élve), amikor egyidejűleg mindkét nyelvünk azonos értékű önkifejezési eszközünk. S nemcsak az. Hiszen a kettős nyelvűség' nem csupán két nyelvnek — a mi esetünkben1 a magyar anyanyelvnek és a befogadó ország államnyelvének — a lehető, legmagasabb szintű elsajátítását, ismeretét, alkalmazását és állandó művelését jelenti, hanem ezzel együtt kettős kultúrát, kettős kapcsolatrendszer ápolását, kettős alkalmazkodást. — Most én kérdezem öntől: nem utópia ez? Hisz nemrég még az a nézet uralkodott mindenütt a világon a bevándorlók körében, hogy a kétnyelvűség károsan megterhelő, a gyerekeknél zavart okozhat a személyiség fejlődésében, és hátrányos lehet az érvényesülésben. Szerencsére ez a tévhit már a múlté. Tudományos felmérések egybehangzóan igazolják mindenütt a világon, hogy a kétnyelvűségnek semmiféle káros következménye nincs, ellenkezőleg: az anyanyelv fejlesztése, magas szintre emelése a legjobb alap a befogadó ország nyelvének mielőbbi elsajátítására, tudatos használatára. Gazdagítóbb, embergyarapí- tóbb a kétnyelvűség, a kettős kultúra, a világba jobban belelátó embert eredményez. Aki két nyelven beszél, sokkal tudatosabban alkalmazza mindkét nyelvét. Nem egyeseiben tapasztaltam Belgiumban az ott élők afölötti csodálkozását, hogy . az oda származottak mennyivel gazdagabb szókincssel élnek, mint az „őslakók”: — Hogy lehetséges, hogy mi is ismerjük ezeket a kifejezéseket, de alig használjuk, ti pedig olyan szíijesen, árnyaltan tudtok beszélni? — kérdezték nem egyszer. Ez azért van, mert ha az ember nem talál rá egy kifejezésre, gondolatban átvált az anyanyelvre, és onnan kölcsönöz szavakat... S, hogy ^ennyire utópia? Az sok mindentől függ: a családi összestételtől, a magyar pótközegtől és a magyarországi kapcsolatoktól, valamint külső tényezőktől; a befogadó ország toleranciájától (mennyiben fogadja el az ott élő kisebbség Régi nyarak előhívott képei T alán, mert nyár van, és eljött a keresgélések ideje, eljött a vándorlások ideje is; megyek. Át, keresztül a városon. Keresek valamit ezen a nyárközi sistergő-fortyogó délutánon. Egyszerre megindulnak fölöttem, valahol a kék ég finom hártyáin túl a lovak. Megindulnak a jegesember kocsijával. Jönnek alattam is, csak szemből nem jönnek. Paták, patkók koppanásai az augusztusi ég útjain. Ott állok maszatosan, diny- nyét majszolva valahol az újvárosi Kossuth utca gyümölcsöskofái között. Talán utolsó jégtábláját rakja le ponyvás kocsijáról a huszadik század utolsó jegesembere. Szótlan. A lovak emelgetik lábaikat, szaporán, szinte felgyorsítva, mint valami burleszkfilmben. És a Csákány-féle vendéglő ajtajában eltűnik a jeges. Eltűnik; örökre. Mintha sejtené, hogy holnap már nem lesz rá szük- áég. Aztán feszül a gyeplő, egy gyerek ül a bakon. Újra kopogások, de ahogyan távolodnak, úgy erősödik, erőszakoskodik dobhártyámon a hangjuk. Hiábavalóság most a motorok förtelmes Tülekedése is, csak a kopogást hallom. Megfeszülnek szivem gyeplői is; menni kell tovább. Most csőd van a vár tövében, temetői csönd, de fönt a Káptalan-dombon kirándulóktól színes a nyár. A Rába is megöregedett, elfáradt, piszkosabb lett, összébb húzódott. Vagy mindez csak éveim optikai csalódása? Ki tudja? Hogyan is lovagoltam a Taverna ágyúin? Akkor dél volt. Horgászok ültek moccanatlanul csónakjaikban. Azóta sem láttam szebb szabadtéri tárlatot. Nem mozdult a levegő sem. Aztán jött valaki nagy sietve. Pajtásszekeret húz maga mögött, lendületesen, fiatalosan. Kilóg a tárlatból. Állványt állít, vásznat vagy papírt tekercsel. Fura kinézetű, ősz és lobogó hajú ember, pipával a szája sarkában, svájci sapkával a fején. Gyorsan körbeálljuk, körbejárjuk körbeviháncol- juk, mi, térdnadrágos gyerekek. ö meg sietve, majdhogynem kapkodva keveri a palettán a színeket. Szöknek a nyár katonái, futnának ecsetje elől az őszbe. Amikor el-elkap egyet, fölrakva a vásznára; hátralép, meg- gyújtja időközben kialudt pipáját. Így megy órákon keresztül. Ezen a képen meg három klottgatyás, boldog gyereket látok, amint lábukat lógáz- zák az. uszoda medencéjébe. Közülük valamelyik én lehetek. Gyűrött, kopott fotográfiák. , Igen. Az első tempók. Azok voltak a legnehezebbek. Aztán már hosszában is átúsztam a medencét. Ezt nem lehet elfelejteni, olyan, mint az első szerelem. Az úszóvizsga elől mégis megszöktem. Irigykedtek aztán otthon a falusi pajtásaim. Mert nálunk csak nagy ritkán, a nyári esőzések idejében, fürödhettünk a pát- kai papréten összegyűlt vízben. Ezen fürdések után többnyire ki is sebesedtünk az esővíztől. Életem első mozija. Gubbasztok, meg sem merek moccanni a nyikorgó székek miatt. Kár, hogy a film címére már nem emlékszem. Csak nagy fehér hattyúk úsznak át órák hosszat a mozivásznon. Ennyi maradt belőle... Egy napon jött a levél: „...gyere haza kisfiam, nálunk már kezdődik az aratás...” A kötélterítés elől sohasem tudtam megszökni. Ha elbirnemzeti-anyanyelvl művel®-' déséhez szükséges lehetősé-- gek gyakorlását.) Az eszményi példa Svédország. Talán a svéd kormány volt az első, amely a hatvanas évek nagymértékű bevándorlását k8* vetően hatóságilag rendelte el az anyanyelvi oktatást az egész országban;, felismerve ennek alapvető fontosságát a korábbi beolvasztási irányzatokkal szemben. S az anyanyelvi oktatás a svéd tanterv szerint nem szorítkozhat csupán az írás-olvasás megtanítására, a beszédkészség fejlesztésére, szókincsbővítésre. Magában kell foglalnia az anyaország kultúrájának, hagyományainak ismertetését, s az annak megőrzésére való törekvést is. A cél olyan egyéneket nevelni, akik két nyelvet, két kultúrát ismernek, s ezáltal gazdagítják a befogadó ország kultúráját is. Csak egymás ismerete segít hozzá egymás megértésé-' hez, megbecsüléséhez, s a különböző anyanyelvűek együttműködéséhez. A szülőföld és a külföldi magyarság 1970 óta kialakult kölcsönös kapcsolata és együttműködése észrevehetően rá- nyomja bélyegét diaszpó-, ránk életére, nyelvi és etnikai megmaradásának esélye-; ire. — Az anyanyelvi mozgaloni egy évtizedes jubileumán milyen- tehát a mérleg; mit jelent a mozgalom a nyugati világban szétszórtan élőknek? — Szinte remélni sem mert nagy erjedést idézett elő: fel- rázta, mozgósította a külföldi magyarság széles rétegeit, a diaszpóra szükséglete-' ihez igazodó tankönyvekkel és egyéb módszertani segéd-; eszközökkel megkezdte a kül-i földi magyartanitás korsze-' rűsítését és eladdig hiányzó egységesítését. S hadd idéz-! zek itt Falu Tamás Londoni emlék című verséből; „A Hyde-parkban sétál tunk, Dús lombú fák alatt... A fűbe keveredtünk, és fölöttünk a. fán Magyarul kezdett szólni .egy angol csalogány**. A veszélyeztetett egyhar- madnak, a nemzeti kisebbségekben és szétszórtságban, hazánk területén kívül élő, mintegy négy és fél, ötmillió magyarnak a nyelvcsérével együttjáró fokozatos megszűnés és a kétnyelvűséget folyamatosító megmaradás között kell választania.' Az anyanyelvi mozgalom elhi-i : vatottjai továbbra is azon munkálkodnak, hogy a föld-; kerekség minden táján —■ ahol magyarok élnek — meg-- szólalhasson nyelvünkön is a csalogány. önody Éva tam volna a kaszát, azt szívesebben csináltam volna. Arat most a városi nyár is. Turisták ezrei csattogtatják a fényképezőgépeiket, elegáns filmkamerák zurrognak; beállás, diszkrét mosoly. Amott egy falusi kisgyerek csodálkozik a szükőkút vízsugarain, s a park öreg gesztenyeiájáról lekoppan egy idő előtt beérő vadgesztenye. Idegurul a lábam elé; az ősz nagy barna szeme. Lüktet, lobog, füstöl, hajszol ez a nyár. Vagy csak sürgősebb lett valami?! Üj honfoglalásra készülnek a madarak; új honfoglalásra szívem madarai. Pedig már hány, de hány éve itt röpdöstek a város terei fölött! Keresték, AZT .a jegesembert, AZT a festőt, AZT a tempót, mindmáig hiába. Ezen a késő délutánon aztán megtaláltak valamit, valami elveszettnek hittet; egy másik jegesembert, egy másik festőt, egy másik tempót! M egtalálták, mert tudták, hogy nem veszhetnek el; csak az egyiknek elolvadt már a jege, a másik elnyűtte a pajtás-, szekerét, én meg azóta letettem az úszóvizsgát. Pátkai Tivadar SERFŐZÖ SIMON: Nem az vagyok A jércével kapirgáló öcskös, aki voltam, nem ismerne rám, ha találkoznék vele, s akire alig hasonlítok már. . f Nem az vagyok, aki esténként a kéményfarkincás tanyában álmoskodtam valamikor, s akit nyulak hívtak játszani a meleg dűlőre, ' bekiabáltak az ajtón. S aki még sokáig várt vissza a küszöb-magaslaton. Látta néha a messze fel-fellobogó arcom, amerről visszahívni engem, fölágaskodtak a szélben, vágtattak volna nyihogva utánam a földek. SIMÁI MIHÁLY: A fa átváltozása bordáim szárnyasodnak szárnyaim tollasodnak jaj hamar azt a fejszét gyökérző lábaimnak mert ha maradnék kötve itt görbédnek örökre itt roskadnék mogorván válna ágam horoggá NÓGRÁD - 1981. augusztus 30., vasárnap 9
