Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

„Racionális kor ez..." KATONA JUDITj FOHÁSZ Beszélgetés Páskándt Gézával r — Kdttészete, elbeszélései, tzinmüvei, tanulmányai, még ha játékosak is, mint a Sá­rikon anyós című elbeszélő költeménye, magukon vise­lik a szándékot, a történet, a helyzet, egy jelenség, egy fo­galom, vagy gondolat értel­mezését. Ezért azt is mond­hatnánk, hogy önértelmező Író. Miért van ez? Az értel­mezés kényszere hajtotta ak­kor is, amikor tizenhat éves korában Szatmáron újságíró­nak állt? — Újságíró azért lettem, mert anyám nagyon szeretett olvasni, ráadásul három nagy­bátyám nyomdász volt. Va­lószínűleg az is közrejátszott abban, hogy a sajtó felé tá­jékozódtam, hogy egyetlen gyerekként a barátságok és a közösség keresése nálam hangsúlyozottabban jelent­kezett, mint másoknál. A szatmári lapnál 1949-ben egy nyáron és fél őszön voltam, majd Bukarestbe kerültem egy ifjúsági laphoz, ahol évekig dolgoztam, miközben még mindig gimnáziumba jártam. Majd Kolozsvárra kerültem, ott fejeztem be a gimnáziu­mot és kezdtem meg egyete­mi éveimet a Bolyai tudo­mányegyetemen. Később több évi kényszerű hallgatás után az Utunk nevű irodalmi fo­lyóiratnál, ezt követően pe­dig a Kriterion kiadó főlek­toraként dolgoztam. Alkot­hattam is, amit két irodalmi díjjal jutalmaztak. 1973-ban Magyarországra költöztem, azóta a Kortársnál dolgozom rovatvezetőként. József Atti- la-dijat kaptam, a Magyar Írók Szövetsége választmá­nyának tagja vagyok. Az elmondottakból kitűnik,' hogy az életem bővelkedett sorsfordulókban. Annak azon­ban, hogy mint mondja, „ér­telmező” író vagyok, még­sem ez az oka, hanem első­sorban az, hogy korunk min­dent meg akar magyarázni. Racionális kor ez, ha mást nem talál, még a misztikus érveket is előveszi —, hiszen az is magyarázati Itt Kelet- Európábán ennek a magya­rázó korszaknak másik vetü- lete is jelentkezett, az önma­gyarázat. Magyarnak, len­gyelnek, csehnek, szlovák­nak, románnak, németnek egy­aránt volt mit magyarázni..; — Olyan fogalmakat is ér­telmezni kell, amiket minden­ki használ. — Ennek két oka van. Az egyik történelmi. Közép- és Délkelet-Európa tájain a hu­manizmus, a reneszánsz, a reformáció mind sajátos vi­lágmagyarázatot, hitmagya­rázatot hozott a nemzet szel­lemi életébe. Módosult álta­luk az istenkép, az autonóm — bennszülött — nemzeti kul­túrához és az egyetemeshez való viszony. Ezeken a mi tá­jainkon rászorultunk az euró­pai kultúrához való asszimilá­cióra, a saját hagyománya­inkhoz hajlítottuk a kapott eszméket, fogalmakat, egye­bek közt azzal, hogy az írók értelmezték azokat a műveik­kel. Ilyen értelemben az ér­telmező irodalom kapcsán, gondolom, nyugodtan beszél­hetünk a racionalizmus sajá­tos kelet-, illetve délkelet­európai újkori változatáról. Egyfajta enciklopédizmusról. A másik ok személyes, az én nemzedékem által megélt történelmi helyzetekre ve­zethető vissza. Magam is nemegyszer szorultam rá, hogy magyarázzam a „bizonyítvá­nyomat", vagyis, hogy a fél­reértések elkerülése végett magyarázzam magamat. De mint tudjuk, minden rossz hasznot is hoz, azt is tudjuk, hogy a magas sarkú férfici­pő divatját valamelyik bicegő olasz herceg találta ki, hogy leplezze a sántaságát, igye­keztünk tehát mi Írók is a szükségből-kényszerből erényt kovácsolni: értelmezni kezd­tük magunkat, a bennünket befolyásoló társadalmi és egyéb jelenségeket. Megta­nultunk érvelni a műveink­kel! Ez kétségtelenül: haszon. — A nagyregényt kivéve minden műfajban otthonos. — Egyik oka ennek is tör­ténelmi, amikor ugyanis én felnőttem, a változások korát éltük, s ilyenkor az ember rákényszerül, hogy sokolda­lú legyen. A szegény emberek közt sok az ezermester. — Nem nézték ezt a tok­mű fa jús ág ot némelyek gya­nakvással? — De igen. Kezdetben akadt, aki arra gondolt, az illető semmiben sem biztos, egy­szerre több vasat tart a tűz­ben. Én azonban úgy gondo­lom, az alkotónak mindig a kezében levő anyag termé­szetét, sugallatát keQ meg­hallania és aszerint kell meg­választania a műfajt. Agyag­ból nem tudok monumentális lovasszobrot csinálni, mert az agyag más. Amellett a ki­sebbségi lét is ösztönzött a sokoldalúságra. — Eddig tizennyolc könyve jelent meg, bemutatott, illet­ve újrajátszott színdarabjai­nak száma huszonnégy. Szín­műveiben, költészetében, el­beszéléseiben, de tanulmá­nyaiban sem ritkák a szati­rikus helyzetek, figurák, gon­dolatfelvetések. A butaságból és az életidegen bölcsességből következő emberi, sőt közös­ségi kényszerpályák gyakran művekké válnak az ön műhe­lyében. Groteszk a mi éle­tünk? — A magyar groteszk a magyar népköltészetben, a tréfás versekkel, mondókák- kal kezdődik, s irodalmunk­ban is van hagyománya. — Főképp színdarabjaiban a mondandó kifejtésére gyak­ran választ történelmi témát. — Voltaképpen minden iga­zán jó mű, történelmi témát dolgoz fel. Hogy én sokszor választok történetet, helyze­tet, eseményt, életpályát, hősöket régmúlt korokból, annak oka az, hogy még a legnyugodtabb jelen is elég­gé áttekinthetetlen, megra­gadhatatlan a benne élő em­ber számára. Egy letisztult kor eligazítja a mai olvasót, nézőt, sőt írót — analógiás alapon. A témaválasztásba olykor persze belejátszik az is, hogy a múltban játszódó történetek kevesebbekben váltanak ki érzékenységet. — Műveiből „kilóg” a mű­veltsége. Legfeltűnőbben ta­lán a költészetében. Nem fél attól, hogy ezzel elriasztja az olvasóit? — Egyáltalán nem. A köl­tészet mindig provokatív; még egy lírai idill is az, hi­szen azt a fajta egyensúlyt, amit ábrázol, soha nem lehet az életben elérni. Túloz az idill is, de épp ezáltal kivált belőlem valamit, az idilli ál­lapot utáni vágyat. Az em­bert elsősorban az érdekli, ami hiányzik, bármily kis mértékben. A műveltséggel is így vagyok. A szerző művelt­sége, még ha fölingerli is az olvasót, ezzel szerintem hasz­nosan provokálja, mert hiá­nyát érzi a műveltségnek. Semmi más nincs ebben a ki­hívásban, mint a bennem lap­pangó érzelmek, gondolatok másokban való előhívása, ugyanúgy, ahogyan a filmen hívjuk elő a képet — Kezdem sejteni, miért ír olyan nagy kedvvel esszéket. — Azért, mert híve vagyok a zseniális dilettantizmus­nak! Egyszer az esszét úgy határoztam meg — lám, me­gint értelmezek! —, hogy ez az a műfaj, amelyben vagy a tudós lép föl, mint dilettáns irodalmár, vagy a költő lép föl dilettáns tudósként. En­nek ellenére, vagy éppen et­től az esszét csodálatos mű­fajnak tartom. Azért is sze­retem az esszét, mert az em­ber született demokratikus érzéke megkívánja, hogy olyan dolgokról is gondol­kozzék, esetleg bele is szól­jon olyan dolgokba, amikhez az akadémikusok szerint nem ért. — Film; tévé- és rádiójá­ték, vers, színdarab, elbeszé­lés, tanulmány, sőt, bűnügyi történet mind termett már az íróasztalán. A nagyregény valahogy hiányzik... — A regény kéri a legna­gyobb visszavonultságot. A világtól való elzárkózást. Bár nyakamban érzem már az öt­venedik évet — 1933-ban szü­lettem —, sokkal inkább tár­sas lény vagyok, semhogy egy regénybe beletemetkezhetnék. Erre egyelőre nem lennék ké­pes. Gulay István Hazalátogatás előtt Szobájába bementem (ahogy volt úgy maradi pedig két éve lassan) Ijdttfffn hoffy fészkű a székek szőnyegek A szekrényben a könyvek a képek a falon s a mennyezetről újra mint akkor hullni kezd a festék néhol apró lemezkéket találni a padlón s asztalon A tárgyak készülődnek a tárgyak azt szeretnék hogy majd ha nemsokára közéjük lép megint: hogy úgy érezze: röpke percekre ugrott át egy barátnőjéhez itt a szomszédban és hogy onnét jött vissza csak vagy éppen bevásárolni volt s a városból tért haza Csorba Győző Mi úgy aludtunk este, hogy 1 párnánk alatt lapult a száraz kenyérhéj, édes jóízű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány tört arcán mindig volt derű. A mindennapi kenyerünket Italunkat, eledelünket add meg, uram, a mai napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add, hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha a munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt hű simogatásra. Holnapunkért igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték; biztos oltalmat adj nekik, békét. Németh Miklós metszete Darvas József: ARATÄ (Részlet az író Vizkereszttől Szilveszterig című regényéből) P éter-Pál napján kezd­tük az aratást. Az ár­pa már teljesen be­érett. A búza kicsit még te­jes volt, de a gyökere már megszakadt a rekkenő száraz melegben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vigan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves is. Inkább a kereszt­ben érjen be teljesen, mint­hogy elfolyjon az utója. Ketten arattunk a felesé­gemmel. Én kaszáltam, ő szed­te a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, ne­hezére esett a hajladozás. Azért bírta, nem panaszko­dott egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságosan, hogy győzze. Így kettesben nem is arattunk volna le egy hóna­pon belül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Azok hold­számra arattak, ötven kilóért fogadta föl őket a gazda. Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk. — Gyorsabban is rángathat­nád azt a kaszát — mondta nekem. — Így nem lesz egy hold se naponta. — Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni. Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgyse fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló. A másik két emberrel se volt megelégedve. — Kicsírázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága, mert csak­ugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda, egyik se volt már valami fia­tal. Egyikük méghozzá rok­kant is. A vállába kapott go­lyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni. — Megérzi még mindig az egész napi kaszálást — szokta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hit­ványul táplálkoztak. Früslök- re, ebédre mindig együtt ül­tünk ie a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vörös­hagymával. Délben hozott nekik az asszony valami kis levest. De mi az a lötty ilyen melegben? Fél óra alatt kiiz­zadja az ember és alig kezdi meg a munkát, már üres is a has. Csak éppen mondhatja, hogy evett. — Szalonnát kellene fo­gyasztani maguknak — mond­tam. — Sokat. Attól van erő. Így kidűlnek pár nap alatt. — Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megten­ni, ha nincs. Vágni nem vág­tunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany. A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy-egy darabot. Sokat nem lehetett, mert ne­künk is ugyan kimérték. Any- nyiból azért jó volt, hogy ne­künk elég rendes volt a kosz­tunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került. Az emberek közül az egyi­ket ismertem úgy hírből. Ta­vasz elején sokat susogtak ró­la a faluban. Azt beszélték — nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor haza­mentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg már­cius elején, talán a saját test­vérétől lett volna terhes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle Én nem mernék, rá mérget venni, de • lehetséges Ügy mondták, akik közelebbi is­meretségben voltak velük, hogy sok gyerek van és egy­más mellett szoktak éjjelen­ként feküdni a földön. így történhetett volna meg tán az a dolog. Az anyja próbált ve­le valamit csinálni lúdtollal, meg ilyesmivel és attól pusz­tult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem és olyan biztosan, mintha saját sze­meivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egy­szer mondom, hogy én nem tudom, igaz-e? Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsábbak is. Könyvben se írnak olya­nokat. Legtöbbször persze csák egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolni. Ahol ennyien élnek kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólba és egymás mellett hencseregnek, szalma derék­aljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is. Most egyik fia szedte utá­na a markot. A másik ember­nek lány volt a marokverője. Fiatal volt mind a kettő Mindjárt észrevettem raj­tuk. hogy nem sokat csinál­hatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül ek- lendeztek a kukával és elma­radoztak fél rendekkel. — Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédel­ni, a kereszt hűvösébe. — Rossz napszám ez így. — Mikor lesz itt a csép- lés? — érdeklődtek tőlem, mint bennfentes embertől. — Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik? — Jó lenne minél előbb. Köllene a búza. Most is a kölcsönt esszük már. — A géptől vihetjük egye­nesen az adósságba. A pad­lásra egy szem alig kerül be­lőle. — Csak keresnek valamit a gépnél is. — Az kevés kitelelnl. Még gépet is csak kapjunk. Hát tényleg nem sok, amit ott tudnak keresni. A leg­több családnak itt már tél utóján nincsen kenyere. Ami keveset tavasszal-nyáron megkeresnek, nem elég egész évre. Még húzza őket az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokban hitel­re vesznek mindent. Sót, pap­rikát. ecetet. Azt meg kell ad­ni, akárhogyan is, mert leg­közelebb nem kapnak. olyan jól tudom; mint ők. Hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis összeko- pasztott tollúk, de nem tud­ják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vá­szon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. Én is ezt csinál­tam egész életemben. De mi­kor igy más szájából hallot­tam elmondani, rosszabbnak láttam. A maga nyomorúsá­gát megszokja az ember. Las­san el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak, ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni. M ink Julissal ezek mel­lett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdáé, de legalább egyelőre arról nem kell gon­doskodni, hogy mi lesz hol­nap? Mit ér az ember a sza­badságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől,’ mind a ketten nagyon csön­desek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk és ak­kor mi lesz? Ki gondol ve­lünk? — Nekünk nem kell any- nyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel. — Iszen éppen jól kezdtük — mondtam és ezen önkén­telenül is elnevettük magun­Ezeket a panaszokat így rendre mindenkinek elmond­ják. Nekem is. Pedig éppen kát. j NÓGRÁD - 1981. augusztus 20., csütörtök 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom