Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
Nyár derekán még csendes a pincesor, dátlan, megroggyant gerincű pince. Igaz, szüreti zsongás sem a régi, sok a gazA szépen parkosított házak előtti terecskék, útpadkák a községbeliekről állít ki jó bi- lonyítványt. Évtizedek éta szolgál a fából készült vödör ip 11 íjji | mii! ’I ...y&m A Baráthegy lábához, a döglött kőbánya előtt kanyargó erdei útra mutatok, s mondom a fotóriporternek: — Arra szoktam a vendégeimet hozni. Megállunk, az erdő nyiladékán lemutatok a falura, aztán „bezsebelem” a csodálkozás elismerő megnyilvánulásait. Meg a mostanit is. Kollégám ugyanis a falu közepén jegyzi meg: „Szép ez közelről is”. ben az alig-faluban megszervez egy futballcsapatot. Tiszteletem a közösségteremtő fiatalos erőnek Ha ma egy vasárnap kinézek a lakásom ablakán, akkor látom: a mindig siető, pihenni alig akaró emberek közül 100 —150 biztatja a csapatot. Azaz: közösségi életet él. S ezt bizony komolyan is gondo- lom, hiszen ebben a faluban hosszú időn keresztül a kocsmán kívül más nem nagyon teremtett lehetőséget az „összejövetelre”. A bizonyíték pedig ott van minden helybéli és átutazó előtt. Mert nem minden az aprócska falu varázsa, közérzetet meghatározó tény, hogy az utóbbi években megszaporodott a szilárd burkolatú mellékutcák száma; ha romlik is az állapotuk, gyakorlatilag mindenütt van járda; hogy több mint egymillió forintos költséggel rendbetették a falut átszelő és így a település képét is jelentősen befolyásoló patakot. (Igaz, itt-ott szemetes kissé, de az ÁFÉSZ tél végi rész- közgyűlésén az üzlet és italbolt elé kért és megígért „filléres” szemétgyűjtők a mai napig sem készültek el.) A virág viszont annál több. Talán azért, mert ebben nem kellett hivatalnak, intézménynek, szervezetnek intézkednie. Emlékszem, egy régebbi falugyűlésen Bernáth László, a Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke így beszélt: — Nem mindegy, hogy a falun átszaladó ember milyen benyomást szerez. A szépen parkosított házak előtti terecskék, útpartok rólunk állítanak ki jobb bizonyítványt. A népfrontelnök cselekedett is, a „virágo- sítási akcióban” a családja az elsők között mutatott példát. A követőkben pedig nem volt hiány. Beszédes és szemet gyönyörködtető bizonyítéka ennek a mai falukép. Nem elveszett település ez a falu, s ez nem is lehet senkinek a célja — ilyen alapállásból beszélgettünk Kozárd jövőjéről Takács Lászlóval, a körzeti pártvezetőség titkárával is. Madlena József tanácselnök mindezt így erősítette meg: — A lakosság áldozatkészsége, a nagyarányú társadalmi munka is ezt bizonyítja. Ha nem látnának megfelelő távlatokat az itt élő emberek, akkor nemigen tennének any-' nyit a község fejlesztéséért Ami csak épült és szépült a faluban, ab-' ban bizony ott van az önkéntes kétkezi munka is. Remélhetőleg így újul meg a tűzoltószertár is, amit szeretnének kiegészíteni egy* újabb, közösségi célt szolgáló helyiséggel. De változott itt más is, ami talán még a virágnál is fontosabb. Hosszú-hosszú szünet után újra rendel a háromszáz-egynéhány lelket számláló falucskában az orvos — jelentőségét az idősebbek érzik igazán —, a vegyesboltban már nemcsak az „előfizetők” kapnak tejet; a lehetőségekhez képest rendszeressé vált az ecsegi közös tanács vezetőinek és tisztségviselőinek kihelyezett ügyfél- fogadása. A korábbi kínos tapasztalatok után a közéleti fórumok azt bizonyítják, hogy nagyobb becsülete lett a falugyűlésnek és a szónak: az észrevételek már korántsem maradnak visszhangtalanul, s a felelős párbeszédet nem felelőtlen ígérgetés helyettesíti. A társközség korántsem mellékesként kezelése mellett szól egy látszólagos formalitás is: a minap a társközségben ülésezett a közös tanács végrehajtó bizottsága. Erről így vélekedik Madlena József tanácselnök: — A társközségekkel való még jobb kapcsolat, a közös gondok és teendők alaposabb, életközelibb megismerése érdekében kívánjuk rendszeressé tenni az ilyen munkát. A közeljövőben a másik társközségben, Csécsén kihelyezett tanácsülést tartunk. Ezúttal nem látom értelmét elhallgatni, hogy e sorok írójának nagyon is sok köze van Kozárdhoz: lévén a Cserhát szépséges, ugyanakkor embert próbáló dombjai között lapuló falucska lakója. Ezért nem is kell különösképpen emlékezetemben kutatni, kapásból idézhetem tovább azokat a változásokat, amelyek sejtetik: a kínosan bizonytalan esztendők után —, de ez aligha csak kozárdi sajátosság —, mintha újra megtalálná helyét az ember a faluban. Mi mást, ha nem ezt bizonyítanák a vállalkozók, a közösségért is áldozók sikerei is. özv. Kabács Urbánné — a falu „Takács Magdusa” — például, aki felélesztett egy már-már elsorvadt népszokást: a betakarítás ünnepeként tisztelt szüreti felvonulást. De eszembe jut egy fiatalember is: Széles Balázs kitartásában magam sem bíztam, amikor először hallottam vállalkozásáról. Társaival együtt ebA társadalmi munkára sokszor azonban csak hét végén jut idő. Hajnalonta olyan a falu, mint egy pályaudvar, távoli munkahelyekre viszik az embereket a szerződéses járatok. A tanács egyik törekvése viszont —, mind több asszony juthasson helyben munkához —, éppen azt bizonyítja, hogy számolnak a jövővel. — Szívesen adtunk el egy épületet a szé- csényi háziipari szövetkezetnek, mert így, több asszonynak tudnak kényelmes munka- körülményeket teremteni — hallom a tanácselnöktől, aki egyébként elismerően szól a szövetkezet vezetőivel való együttműkö-. ködésről. Mindez olyan jó és tökéletes lenne hát ebben a faluban? Sajnos, nem! Az igényesebb fiatalok és idősebbek nem találhatnak: alkalmat a szabad idő kulturált eltöltésére; okkal és joggal várják a jobb ellátást; mások pedig kereken kimondják: nem lát-, ják rózsás színben az itt felnövő (?) gyér-' mekük jövőjét. Meglehet, közülük valaki a távozás gondo-' latéval foglalkozik. Mások meg éppen jön-; nek. Talán másfél évvel ezelőtt elkelt minden gazdátlan porta. Az „ismerősök ismerőseivel” pedig tovább „szaporocftunk”. 3 íme az örömteli tény: az újdonsült városi falulakók áldozatvállalása, kétkezi munkája nyomán megújulnak a már romlásnak indult épületek. Díszére a falu képének, a gazdagítva a nemzeti vagyont. S hogy érzik magukat közöttünk? A klímára, a táj szépségére nem lehet panasz. A pletyka és más emberi gyarlóságok azonban — a bennszülött hitelével tanúsíthatom — okkal kelthetnek megütközést. S ezt nem megszokni kell, sokkal inkább változtatni rajta. A neves és közismert színésszel a Rózsa- mály egyik vén, még kopogós gyümölcsöt hintáztató, körtefája alatt váltunk szót Ko- zárdról, szavait idézve: az „utolsó végvárról”. — Két évszakot már ismerek itt. A tavaszt és a nyarat. Csodálatos. Ez nem igaz! Óriási bennem a kíváncsiság: mit hoz átél? Reméljük, gyönyörűséget. Mindez pedig akkor lesz igazi, ha a minősítés nemcsak a tájra — és a klímára — vonatkozik. Kelemen Gábor 1 Képek: Kulcsár József Otthonteremtők: Méri Sándor és felesége Figura János, a cipész vasár nap Is munkája mellett nem lazsálhat az ember!’’ Kovács Jenő, a rendíthetek „Ha sürgős a javítanivaló, ,en szőlő- és bortermelők közé tartozll