Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)
1981-07-25 / 173. szám
Nyersanyag Felsőpetényből Tűzálló agyagot és a Romhányi Építési Kerámiagyár termékeinek nyersanyagát, csempeagyagot bányásznak Felsöpetényben, az Országos Érc- és Ásványbányák Dunántúli Műveinek üzemében, amely kétszer nyerte el esztendős munka eredményeként az Élüzem címet. Képünkön: újabb agyaggal teli csillék hagyják el a bánya területét, viszik felhasználási helyére. — kulcsár — Hasznos hulladék Ki korán kel, előnyhöz jut. Nem csak időben, hanem pénzben is, joggal tartja hát a népi bölcsesség, hogy aranykincset kaparint meg. A salgótarjáni öblösüveggyár energiagazdálkodása is azért kerülhetett az érdeklődés homlokterébe, mert agyár időben ébredt. Mindjárt az energiaár-robbanás kezdetén. S mire másütt az álmot kezdték kitörölgetni a szemükből, itt már az első eredményeket könyvelték el. Kádár János főenergetikussal lépésről lépésre követjük, miként alkalmazkodott a gyár egy kellemetlen, de valóságos tényhez, az energiaárak könyörtelen emelkedéséhez. A táblázatok híven mutatják, hogy a gyár termelési értékének 1974-ben még csak 6 százaléka volt az energiaköltség, két év múlva már egytizede, tavaly pedig elérte a 16 százalékot. Méghozzá úgy, hogy az energiafelhasználás mutatói alig nőttek, sőt az utóbbi néhány évben csökkentek is. A tények rákényszerítették a gyárat néhány dolog átgondolására. A laikus szemlélő hajlamos a meditációt egyszerűsíteni. Mire is való a kémény? Arra, hogy kieregessék rajta a forró füstgázt. És mire való a gondolkodó fej? Arra, hogy ne eregessék ki rajta mégsem. Hanem hőjét újra munkára fogják. — Végül is ez a lényege a hulladékhő hasznosításának, csakhogy ez mégsem ennyire egyszerű — mondja a főenergetikus. — Mert a gyakorlatban azt jelenti, hogy évente több intézkedési tervet kell készíteni, azok végrehajtását megkövetelni, gazdaságossági számításokat végezni, kilószámra, hiszen az energiara- cionizálási hitelt nem a ro- kemszenv alapján mérik. És azt is persze, hogy évekre előre kell gondolkodni, hogy továbbléphessünk, ha a közvetlen lehetőségek már kimerülőben vannak. Ezen az úton jár az öblös- üveggyár — s jól jár vele. A J kemence és a húsz hűíősza- lag hőhasznosítója, valamint a fajlagos energiafogyasztás csökkenése 1979-ben 21 ezer 311 gigakalória energiamegtakarításhoz juttatta, azaz, csaknem három és fél millió forint „talált” pénzhez, A hulladékhő segítségével melegvizet, illetve forró levegőt adtak a fürdőkbe, és fűtötték a szalagvégi feldolgozót. Egy év múlva, további tízezer 120 gigakalóriát, azaz bő hárommillió forintot fogtak meg azzal, hogy bővítették a J kemen- •cénél adódó lehetőségeket, és javították a villamos energia teljesítménytényezőjét. A J kemencei hőhasznosító kazán egyébként arról is nevezetes, hogy elsőként lépett munkába az országban. Idén újabb hőhasznosító kazán beépítését készítik elő — most a H kemence van soron. — Maga a beruházás húszmillió forintba kerül — mondja Kádár János. — Költsége két év alatt megtérül, aztán már „ingyen” lesz. Óránként 700 ezer kalóriát takarít meg. Ez annyit jelent, hogy kiléphetünk a városi távhőszolgáltatásból, azaz 664 tonna fűtőolaja marad meg az erőműnek. Ha pedig elvégezzük az F és a G kemence korszerűsítését, ami az ötéves terv végére várható, óránként egymillió kalória energia szabadul föl. Ez elegendő ahhoz, hogy tavasztól őszig az egész déli városrészt ellássák vele meleg vízzel. Íme az impozáns tervek. Nem csak, hogy önellátó lesz az öblösüveggyár energiából, hanem az az idő sincs messze, afnikor a sajátjából más célra is juttathat. Önellátásra törekszik a gyár a vizet illetően is. Az üveggyártás vízigényes, különösen finoman csiszolt darabokhoz kell sok és jó minőségű víz. Márpedig a tőkéspiac a csiszolt üveget vásárolja szívesen. Két saját kútján kívül tavaly 73 ezer köbméter vizet vásárolt a gyár, holott öt éve még a 29 ezer köbméter is elegendőnek bizonyult. — Számunkra az a kifizetődő, ha új mélyfúrású kutat létesítünk. Az új kút fúrási és felszerelési költsége csak töredéke annak, amit csupán a vásárlás jogáért, közműfejlesztési hozzájárulás címen kellene fizetnünk. A napi 283 köbméter vízhozamú kúttal tehermentesítjük a lakossági vízellátást — s ez sem közömbös. Milliókban beszél a gyári főenérgetikus, noha nem becsülik alá a filléreket sem. Éppen ezért a Salgótarjáni Kohászati Üzérnek példája nyomán még az idén életre hívják az Egy brigád — egy energiaár mozgalmat, hogy minden kollektívában legyen olyan munkás, aki megkülönböztetett figyelmet fordít a takarékosságra, és számon kérje ezt a fajta magatartást társaitól is. Legalábbis addig, míg az energiával való spórolós bánásmód ugyanúgy belérögző- dik mindenkibe, mint, ahogyan korábban éppen ellenkezője, a nagyvonalúság volt szokásban. Szénül Márta Hat nap helyett öt Változatok a módosításra „Ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk, előbb sok mindent meg kell változtatni” — tartja egy régi, első hallásra talán viccesnek tűnő bölcsesség. Pedig a gondolat igazságáról kiválóan bizonykodik e hónapokban az ötnapos munkahét bevezetése vállalatainknál. Elég átlapozni a programokat, amiket az egységek — az erre vonatkozó minisztertanácsi rendeletnek eleget téve — összeállítottak: kisebb és nagyobb teendők végeláthatatlan lajstroma húzódik a dokumentumokban. Viszonylag vaskos a Salgótarjáni Ötvözetgyár programja is, pedig ebben az üzemben a dolgozók nagyobbik hányada már több mint két évtizede heti negyven órában végzi feladatait, tekintettel a rendkívül nehéz munkakörülményekre. KÖNNY NÉLKÜL Akkurátusabban: a kevesebb mint öt és fél száz dolgozóból háromszáznegyven- nyolc melegüzemi munkás tevékenykedett 1957 óta heti öt napban. így a július közepén bevezetett módosítás az alkalmazottakat °s a különböző kisegítő munkakörben dolgozókat érintette jobbára. — Hogyne örülnénk neki! — így Szűcs Dávidné anyaggazdálkodási előadó. — Ez nagyon jó dolog. Bőven van mit csinálnunk otthon: nagymosás, takarítás, kacsatömés, kertművelés. Ezekért az előnyökért megéri csipkedni magukat, hogy a korábbival azonos nagyságú munkát kevesebb idő alatt oldják meg. — Négyezerötszázféle anyaggal dolgozik az üzem, ez mind a mi kezünkön megy keresztül — mondja Nickel Frigyesné adminisztrátor. — Gondoskodnunk kell a szombati, vasárnapi anyagokról, hiszen akkor is folyik a termelés. Mindezekből különösebben érdekes dolog nem derült ki, ám kísérőm — ismervén a belső viszonyokat — rátapint egy viszonylag érzékenyebb pontra: az üzemi étkezésre. — Eddig sem voltunk tőle elragadtatva — közli Szűcs Dávidné —, de ezután már egyáltalán nem vesszük igénybe. Korábban egy órakor ebédelhettünk. Munkaidő alatt. Most csak a munkaidő után kezdhetnénk hozzá; addigra el is hűl, meg a buszt is lekésnénk. Nem éri meg! Hiszen úgyis főzünk otthon. Ami a gyári kosztot illeti: negyed-, legjobb esetben is harmadrangú kérdés. Már csak azért is, mert a dolgozók kisebbik hányada élt ezzel a lehetőséggel, és ők is könnyhullatás nélkül -mondanak le róla. ZŰRÖS „HAGYOMÁNY” Ám a munkaidő pontos betartása, az apró-cseprő veszteségidők kiszűrése nem csupán az alkalmazottakat érintette, hanem a melegüzemi dolgozókat is. Nekik egy korábban megszokott kedvezményről kell, kellene lemondaniuk. Több mint harminc évvel ezelőtt kezdett a gyári létszám gyarapodni — többszörösére —, így az öltöző meg a fürdő szűknek találtatott. Ezért, a zsúfoltságot elkerülendő: húsz-harminc perccel a műszak lejárta előtt elkezdtek a munkások a zuhanyozóba járni. 1978-ban elkészült az új, tágas fürdő, ám a régi szokás — tizenöt-húsz percre csökkentve a műszakrövidítést — megmaradt. Most, igazodván a miniszter- tanácsi rendelethez, a gyár irányítói megpróbálják a munkaidő percre pontos betartására biztatni az embereket. — Ahogy most kinéz a dolog: csak két órakor lehet a fürdőbe bemenni, akkor nyitják ki az ajtaját — mondja Fodor Gyula csapoló, huszonöt éve a gyár dolgozója. — Pedig én nem hiszem, hogy háromnegyed után akár az irodában, akár máshol olyan sokat csinálnának. Ha én háromnegyedkor jól megadagolom a kohót, akkor aki jön kettőre, de általában öt-tíz perccel korábban itt van a váltás, nyugodtan dolgozhat. Mi a csudát álljak itten kettőig? Fodor Gyula Zabaron lakik. Busszal jár be Tarjánba. A menetrend változása miatt — mint mondja — háromnegyed órával később ér haza a korábban szokásostól. Ezt ő is és több társa is zokon veszi, hiszen így számukra a munkával töltött idő növekedett. Gondolni lehet hát, hogy műszakváltás előtt az öltözőben nem éppen mosolyogva néznek a bekulcsolt fürdőajtóra: „Az első nap elmondtak minden ganajnak — panaszolja az épp bent levő öltözőőr. — De én nem szóltam semmit. Nem akartam senkivel hajba kapni.” Milyen megoldást lát Fodor Gyula? — Én eleve nem mozgattam volna meg a buszjáratokat. De ha már így van: ne tartsa magát a buszvezető a menetrendhez, hanem ha összeállt a csapat — azt úgyis tudják a munkások, hogy hiányzik-e valaki —, akkor egyből indulhasson. Hiszen az a fontos mindenkinek, hogy minél hamarabb otthon lehessen a családnál... DERÍTSÉK FÖL! Lőrincsik Gyula tmk-laka- tos állandó délelőttös műszakba jár. ö Litkéről utazik a gyárba, s neki is módosult volna a „napirendje”. Ám azt a megoldást lelte, hogy hétfőn két órát, ráhúz a műszakra, így elejét veszi a mindennap 25 perc ráadásnak. Az ilyesfajta igényeket szerencsére rugalmasan bírálják el az illetékesek. Ennek dacára Lőrincsik Gyula sincs odáig az ötnapos munkahéttől/ — Mi a tmk-ban heti negyvenkét órát dolgoztunk eddig is; megvolt a három szabad napunk havonta — közli, és összehasonlítja munkakörülményeit az irodákkal. A két munkás által — egymástól függetlenül — említett gondra a szakszervezet gyári tisztségviselői találtak jónak látszó megoldást. Épp a közelmúltban fogalmazták meg a javaslatot, melyben indítványozzák a vasasszakszervezet központi ■ vezetőségének, hogy derítsék föl: milyen lehetőségek vannak a melegüzemi dolgozók munkaidejének csökkentésére. Egyéb gondokra is keresnek megoldást menet közben, ehhez tágas mozgásteret kaptak az üzem- és osztályvezetők. Bár még igen rövid idő telt el a módosítás végrehajtása óta, máris szép számban akadnak korrekciók, igazítások. Szabó János szakszervezeti titkár néhány tanulságot is levont már, amelyeket az ötnapos munkahét bevezetésével kapcsolatban fontosnak tart. — Nagy figyelmet kell fordítani a tájékoztatásra, az emberek előkészítésére. Mi nyolcvan példányban stenci- leztettük le a programot, s ki_ adtuk a munkahelyeknek. Sajnos kevesebben tanulmányozták, mint kellett volna. Tájékoztatni érdemes az embereket részletkérdésekről is. Például, hogy mikor indulnak a buszok, hogyan módosul az ebédidő. Szerencsés dolog a dolgozók véleményét is kérni és felhasználni a kisebb-nagyobb gondok megoldásához. Molnár Pál A.z eredménytől iüggően Budapesti építkezésekhez is szállítanak előregyártott épületelemeket a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat központi ipartelepéről, ahol a vasszerkezeti munka végzésében ácsok is részt vesznek. Képünkön: Petrezselyem Gábor * és Koós Lajos vasbeton gerendákgyártásának előkészítésén serénykedik. Találmányi hitel A Szovjetunió 13 ipari minisztériumának tudományos kutatóintézetei 1981 januárjától kezdve fokozatosan bevezetik a fejlett technika ki- fejlesztését és megteremtését célzó munkák új gazdasági elszámolásos rendszerét. Ez a tudományos termelési mechanizmus átszervezésének a soron következő szakasza: 15 minisztérium intézetei ugyanis még 1980-ban áttértek erre a rendszerre. Az új rendszer fő sajátossága a tudományos munkák finanszírozásának formájában rejlik. Míg korábban a megrendelő vállalat szakaszonként számolt el az intézettel, havonként finanszírozva a munkát, addig most a megrendelő a teljesen befejezett és átvett munkáért fizet. Ez természetesen növeli a tudósok felelősségét, hiszen ha a vállalat képviselői nem Írják alá a bevezetésre vonatkozó jegyzőkönyvet, akkor az intézet ráfordításai nem térülnek meg. Ugyanakkor a vállalatok felelőssége is nagyobb: ha nem elég korszerű vagy sikeres a megoldás és mégis bevezetik, komoly károkat okozhatnak a népgazdaságnak. Az új rendszerben az intézet a folyó kiadásait (a munkatársak bére, anyagok beszerzése) elsősorban az állami bank által nyújtott hitelből fedezi. Vagyis az intézet kölcsönt vesz fel, amelyet meghatározott időben törlesztenie kell. Ha a visszatérítés határidejét nem tartják be, felemelik a kamatlábat, ami természetesen kihat az intézet pénzügyi helyzetére, a munkatársak premizálására. A tudományos munkatársak prémiumának nagysága közvetlenül az elvégzett munka gazdasági eredményességétől függ. Az intézet által végzett munkák nagy részét ma már találmányként jegyzik be. A tudományos kutató- és tervező-szerkesztő munkákat szorosabban összekapcsolják — gazdaságilag és szervezési tekintetben egyaránt — a termeléssel. A pénzügyi kapcsolatok átszervezése a tudományos intézetek és a vállalatok között elősegíti ennek a feladatnak a megoldását. NOGRAD - 1981. július 25., szombat
