Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
Lekopogom a címet, s mintha egy reszelős hang csikorogná a fülembe: nem unod még? Mi a manó, már hal- lucinálok is. E nyugalmas éjszakai órán bizony nem molesztál kérdéseivel senki, csak éppen az írógépem követeli a sima olajat Egy pillanatra azért eljátszom a gondolattal, e fölöttébb érzéketlen és türelmes műszer valóban „figyelmeztethetne” holmi ismétlésre. Elvégre, hatodik esztendeje engedelmes' társam, s így legelső tanúja dohogásaimnak is. Mit is mondhatna most ez a .mechanikus szerkezet, ha aiínak idején valamiféle memóriaegységgel egészítik ki? Bizonyára ezt: „Tényleg nem . unod még? Irtunk már glosz- szát, vezércikket irodalmi riportot üzemi, megyei és országos lapba, folyóiratba — de minek? S ha már múltra figyelő és kifejezőkészséggel ruházok fel egy gépet, a képzeletbeli mondathoz hozzátartozna egy vigyor is. Mint általában a hiábavaló próbálkozás, az erőlködés oly gyakori gonoszkodó kísérője. FOGADALMAK Válaszolni, persze, szeretnék. Bevallanám mindenekelőtt a fogadalmat: a lassan szemétteleppé vgló erdőről és útszélekről — erről a határnélküli, félelmetes méretű zöld kukáról — soha az életben még egy sort le nem írok. Akárcsak a gyalázatos felelőtlenség szította — mellesleg, takarítás ürügyén lángra lobbantott — tavaszi tü- zefcöen füstté vátő fákról sem. De fogadalom ide, vagy oda — minden esztendőben eljön az a bizonyos nap. A hegyről völgynek iramló szilaj szél mogyoróbarka bolon- dító illatát hozza az ablakomba, nekem pedig menni kell. Kikeletnézőbe, újjászületés-titkokat kilesni. Megnézem először is, hogy lakottak-e a rókakotorékok, a temérdek teendő elől lopott kurta órácskán már jó előre kiválasztom, hogy néhány hét múltán hol és honnan leshetem majd meg a világgal ismerkedő rókakölykök vihán- colását Addig, persze, amíg a természet törvényeinek gyakorlatias napszámosa, a vadőr, foezforos füstgyertyát nem lök a kotorék kőlappal lezárt és gondosan betemetett szájába. Ez a majdani, a füstgyer- tyás „nagytakarítással” el- törlendő illanó élmény ekkor p\ég odébb van. Az első tavaszi sétán, útban a hegyre, csak azt szemlélhetem, menynyivel több kiszuperált asz- talsparhelt, zománcavesztett Kelemen Gábor riportja: Nagytakarítás lábas-fazék-ibrik, mindenféle limlommal degeszre tömött műtrágyás zsák hever a faluvégen és az erdőszélen, mint akár legutóbb. A távolsággal egyenes arányban aztán fogy a szemét. Fenn a hegyed pedig, ahová már lusta az ember feleípelni a hulladékát — szerencsére! — a szomorúvá rondított képet feledteti a mogyoróillat, meg a déli oldal bársonyos melege. Fájdalom, futó pillanatokra csupán. Mert a magasból messzire látni, s mindenütt ocsmány, ugyanakkor félelmetes íüstpamacsők mocskolják a szelíd eget. A tűzoltóknál pedig bizonyára makacsul csöng a segélyt kérő telefon. S hiába a tehetetlenség kínja-keserve, a kirándulás „élménye” feledteti a fogadalmakat. Így történhet, hogy az engedelmes írógépnek évről évre megvan a maga hasonlatos penzuma: indulatos sorokat kopog’a természetet egyre jobban — szándékosan! — elcsúfítok, meg a rend szerint homályban maradó gyújtogatok ellen. TURKÁLAS A SZEMÉTBEN Szándékosságot írtam. E minősítést természetesen komolyan is gondolom, ezért olyan heves a mérgem is. Sokat — jó időt, bőséget — ígérő tavaszi napon indultunk apámmal a zöldülő természetbe; kikapcsolódó^ helyett pedig számoltuk az országút .menti erdőszélen a csúf sebhelyekként éktelenkedő szemétkupacokat és -zsákokat. — Várj csak, kicsit! Kiborítok, vagy kettőt, kíváncsiságból — hallottam egy cifra káromkodás után1. Az öregem megemelte a bűzös zsákokat, én pedig egy bot segítségével megvallattam a tartalmukat íme a leltár: tejeszacskó, mosó poros doboz, újság, hypós flakon, csokoládé és keksz csomagolópapírja — és dokumentumok. Egy munkalap például. Az e.-i termelőszövetkezet segédüzemágában állították ki, remekül olvasható a munkavállaló és az üzemvezető neve. A másik zsák papírjai sokkal gazdagabb tartalomról — egyben másfajta munkáról, életmódról — árulkodtak. Egy vetélkedő forgatókönyve... szertárleltár. .. kiszáradt filctollak. .. különböző névsorok és időbeosztások..; szakköri tématerv. .. órarend, a botommal pedig végre előkotorhatok egy borítékot. Mondhatom, ritka szép példány. A Nógrád megyei Tanács továbbképzési központját jelöli feladóként a lila bélyegző, a címzett pedig a szomszédos község általános iskolájának egyik pedagógusa. — Mit lehet akkor az egyszerű emberektől kívánni... A félbemaradt, tűnődő mondatot folytatom magam: — Mindenesetre, az autós gonosztervőre — mert mi más volna? — valóban ráférne egy kis továbbképzés: minek az olyan szemetet is az országút mellé lökni, ami kályhában, vagy a falusi udvar egyik sarkában elégethető. Apám kisimítja a munkalapot és az árulkodó borítékot: — Ezeket pedig beviszem a tanácsra, a titkárnak! A vállalkozói kedvre örömmel bólintok. A munkalap tanúsága szerint bizony juthat egy kis pénz — a környezetszennyezést is gépesítő autótartás mellett — bírságra is. Ez a legkevesebb. Ekkor és itt, a kivallatott szemétkupacok mellett teszek újabb fogadalmat: alkalmas időpontbán riportkörútra invitálom az ismerős környezetvédelmi szakembert. Arra kérve, hogy, túrjunk bele a szemétbe, bizonyítékok után kutatva. Megdönthetetlen, szabálysértési feljelentésre alkalmas dokumentumokat keresve. Elvégre is, nehezen képzelhető el, hogy valaki ellopja a szomszédtól — példának okáért — a munkalapot, csak azért, hogy a saját szemetével együtt kivigye a természetbe. A javaslattal hamarabb kirukkolhatok, mint gondolnám, egy rendezvény szünetében meghallgatja indítványomat a szakember, örömmel veszi az invitálást, szívesen jön velem szemétnézőbe és szeméttuirkálásra, de... Elbizonytalanodik, mégis kimondja az aggályát — Nem ér sokat az egész! Mehet a tanácshoz a feljelentés, de gyakorlatilag semmilyen bizonyíték sem elegendő az eljáráshoz, egy boríték, vagy más névreszóló papir alapján nemigen bírságolnak. Most meg rajtam a csodálkozás sora. Amikor ilyen aggasztó környezetünk képe-helyzete, az ilyen „túlbiztosítást” meg nem értem, a túlzott alaposságnak (óvatosságnak?) magyarázatát nem lelem. Lennék csak én a szabálysértési hatóság, s hoznának elibém erdei szeméttelepről (?) kibányászott dokumentumot... BÍRSÁGOT? BÍRSÁGOT! A kedvem ettől, persze,- nem jobb. Egyáltalán, el lehet érni valamit feljelentéssel, bírsággal? Lakóhelyem elmúlt időszakban tartott közéleti fórumai szerint már csak ezzel lehetfne). A tél végén és tavaszelőn egymást érik a különböző tanácskozások, s nevezzék azt falugyűlésnek, összevont tanácstagi beszámolónak, vagy népfrontbizottsági ülésnek — minden eszmecserét a „szemétkérdés” ural. — Félreértés ne essék, itt is, mint mindenütt általában, a szemétnek van helye. Tanácsrendeletben jelöltük ki, annak rendje és módja szerint. Csak éppen... nem jut a fölöslegessé vált holmi, a szélső háznál tovább — mondja keserűen az egyik helyi vezető. \ A folytatást azonban még nehezebben emészti meg az értelem: rendszerint rövid életű a szemétlerakást tiltó tábla is, mert néhány nap alatt ellopják (!). Akárcsak két-három száz méterrel távolabbról a másikat, amely a szeméttelep kijelölt helyét jelzi. Lustaság? Vagy inkább csökönyösség a magyarázat a rend semmibevételére? Félő, hogy több annál. Erre vall egy higgadt felvilágosítás: — Az egyetlen kút, amelyből a csecsemők is ihatnak vizet, itt van a faluszélen. A kismamák pedig botladozva mennek a szemétkupacok közül ágaskodó, szerencsére több száz méter mélyről vizet adó acélcsőhöz. Az energikus fiatalasszony, aki tavaly társadalmi munkát szervezett és társaival megtisztította a kút környékét, most ezt kiabálja: — Én többé lapátot és kapát nem veszek a kezembe, csak a saját portámon. Minden esztendőben nem takarítom el a más mocskát! Szérencsére, akárcsak a változást remélő társai, ő sem állja a szavát Néhány Eigel István képei Vénusz hétköznapjai Bartók héttel a haragos - kiffikadás után már ott serénykedik a faluvégen, szerszámmal a kezébe q. Üjabb röpke napok múltán pedig szakad belőle a szitok, mint a nyári zápor. Mert a rendezett területen újra ott éktelenkednek a szemétkupacok, a szorgos munka eredményét tönkreteszi a mindenféle limlom. — A keze szakadjon le... a tűz égesse meg a fajtáját is! Egy biztos... a szemetelő nem azok közül, kerül ki, aki eljön társadalmi munkára, aki vállal is valamit a közösségért Takarítás — szemetelés; építés — rombolás. Atkozott körforgás. NE SZÓLJ SZÁM! • A közéleti fórumok ezért követelik hát a bírságokat Lehetőleg jó borsosakat: aztán ki kell dobolni, be kell mondani a hangosbeszélőbe, közzé kell tenni a kocsma falára biggyesztett hirdetődobozban is — „Hagy égjen a pofáján a bőr a senkiházinak!” A visszatartó erejű bírságoláshoz azonban először' az elkövetők, a makacs környezetszennyezők kilétét kell(ene) megismerni. De, ha nem találnak a szemétben írásbeli nyom rávezetést, vagy a tanácselnök nem áll lesben a bokrok- között éjjel és nappal, akkor erre gyakorlatilag semmi remény. A kérdésre — kik a közösség érdekei ellen rendszeresen és rendíthetetlen következetességgel vétők? — még a gyűléseken léghango- sabban kiabáló is csak ezt mondja: — Hát.. azok. Mindenki tudja, hogy kikről van szó. Meglehet. De ki nem mondaná a világért se senki. Az óvatos-tartózkodó magatartásra azonban válasz akad bőven. A szelíd: — Minek nekem a harag? A félelemben fogant: — Majd néznek rám, mint a varangyos békára... S a távlatokban gondolkodó: — Még az unokája is köpködné az enyémet egy köny- nyelmű feljelentés miatt A feljelentés (?) így elmarad, a portákon meg folyik tovább a nagytakarítás és háborítatlanul zúdítják a ka- catot a faluszélre. Akárcsak az autósok — zsákba kötve — az útpartra, akiknek néhány száz métert kellene megtenni a szeméttelepekig, mert azért az útbaigazító táblákat sem mindenütt lopják el. Az eltűnteket meg egyébként is rendre pótolhatják. A tábla persze kevés — inkább a szemléletnek kellene változni. Igaz, az önző, a pillanatnyi kényelemnek élő, és saját érdekeit sem felismerő ember fejéből nem lehet kisöpörni a rossz szokásokat, az egyéni és közérdeknek egyaránt ártó gondolkodást, mint tavasszal vagy nyárelőn — a nagytakarítások idején — a kertet, az udvart, meg a padlást. MÁSNAK GYÖNYÖRŰSÉGET Elém állt a minap egy reszkető fejű öregasszony, s amikor meghallgattam sírámát, még nem tudtam, hogy e nagytakarítás ürügyén adom majd közre. — Semmi falu’ a mienk, ganaj emberekkel. Írd csak ki az újságba, hagy szégyelje magát a világ előtt! Idén is, mint minden tavasszal, szép virágokat ültettem a házam elé, legyen benne másnak is gyönyörűsége... A hetvenhét éves öregasz- szony szava itt elakad, kapkodva, ’ összefüggéstelenül idézi fel a történteket. Nem csoda! Egy éjszaka valaki gyomirtó szert szórt a tavasz nyíló virágaira, a vandalizmusról beszédesen árulkodik a kínnal sárguló árokpart. — A virágokat sajnálom ... kinek árthat a szép ... Meg az jár a fejemben, hogy az eső a kutunkba is viheti azt az ocsmány szert, ott van a kerítés mellett. Hogy gondolják? Az uram nyolcvanon is felül van, vénségünkre mi már meg is dögölhetünk? A kétségbeesett • kiálltás kérdés bennreked az öregasszonyban, nem folytathatja tovább. A negyedik szomszéd, egy fiatalasszony siet a segítségére : — Magam is láttam, hogy más közterületre Is Ültetett muskátlit a1 Bözsi néni, égy részét már annak is kilopták a földből. 'Tavaly meg.., egyetlen éjszaka kiszaggatták az összes virágját Van ebben a történetben valami félelmetes. Egy élete alkonyán lévő öregasszony virágokat ültet társadalmi munkába megy — teremteni akar. „másnak gyönyörűséget”. De fáradozása épp oly haszontalan, mint a „más mocskát” évről évre — fogadalma ellenére — eltakarítóé. S hogy e párhuzamot tovább folytassa a krónika»: valószínűleg „ugyanaz” a kéz ragadja meg vandál módon a bimbózó virágot, amelyik a szemetet is lusta tovább ci-, p4lni a faluvégnél. ENYÉM — „MIENKSaját, elkeserítő környezetemről, egyéni élményeimről és indulataimról akartam írni, de r- azt hiszem —- nemcsak erről van szó. Bárhol is járva elég csupán az árulkodó útpartra tekinteni, a tegnapi újságok egyikében meg olvasom, hogy „csaknem harmincmillió köbméter hulladékot termel az ország egy év alatt, és nem tudunk mit kezdeni ezzel a hatalmas mennyiséggel”. * ' Nem tudunk? Mindenesetre, egy részét — talán éppen azért — kivisszük a természetbe, nyáron majd benövi és eltakarja a jótékony zöld. Ezt cselekszi a mezőgazdasági nagyüzem is, amikor teherautószám hordja az erdőbe az olajos flakonokat. Elvégre, a majornak — akárcsak a saját háznak és kertnek — tisztának, rendezettnek kell lennie. A bejáratnál ott az árulkodó cégtábla, mit szólnának a mocsok láttán az idegenek, a vendégek, S a faluvég, meg az erdő? Az nem saját, csak a „mienk”. Szégyenkezni miatta legalább-, is nem ugyanazt?). A csapos, akarom mondani V. F., itt közbeszól, merthogy eddig meséltem el neki mon-; dandómat. — Vagyon valami igazságod, gyerek. Jer csak velem, mutatok néked néhány portát. Meglátod a kerítést: azon belül, illetve kívül két különböző világ. Odabenn fényesre suvickolt a rózsa díszkarója — idekinn évek óta senki" le nem kaszálta a dudincsát. Odabenn fogkefével gereblyézik a szőlőlugas sorközeit — idekinn esztendők óta növi a gaz á kerítés elé öntött hulladékot. Hallgatom' az indulatos munkásember szavait, sokáig. Példái egyszerűek, sokatmon- dóak. Igazak. Bizonyítékai a kétszínűségnek, adalékok a nagytakarítás félelmetes gyakorlatához. Végső soron pedig: környezetvédelmünk megválaszolatlan kérdéseihez. A szemléletváltozás oly sürgető igényéhez. Harmincmillió , köbméter hulladékról írtam az imént ■ — nem tudom, benne vannak e ebben a mostani írásra ösztökélő zsákok? —, s a szemét már-már elképzelhetetlen mennyiségét jelző idézet egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakból való. Ugyanezen az eszmecserén az újságcikk tanúsága szerint a tudós természet- és környezet- védő ezt mondta: „...Félő, hogy a t szemét és piszok, mindaz, ‘ amit feleslegesnek vélünk ma, el fog lepni bennünket..," Ne számolgassuk a várható időpontot, az intelem minden- denképpen mellbevágó. Megunhatja-e hát az ember az oktalanság elleni mor- golódást, a dühöngést?' Balgaság lenne. Reggel meg is keresem a karcsú kis üveget a finom gépolajjal, hogy a kenetlen (szerkezet szokatlan hangja, a hallucináció, még véletlenül se kísértsen visszakozásra. 4 Az ugyanis egyenlő lenne a belenyugvással. S akkor oda a szemléletváltozás reményének hite is. NÓGRÁD — 1981. június 7., vasárnap
