Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-05 / 130. szám
A második vonal Dijakról zárójelben Epilógus a XXI. miskolci filmfesztiválhoz (I.) — A játékfilmszemle az egészen más. A miskolci film- fesztivál a „második vonalhoz tartozók” fesztiválja — vélekedett a rádió mikrofonja előtt egy magát filmbarátnak nevező helybeli fiatalember. Híradók, dokumentumfilmek, népszerű tudományos filmek, animációs filmek, hosszú dokumentumfilmek. Ez volna hát a magyar filmgyártás második vonala. A miskolci filmbarát bizonyára nincs egyedül nézetével. Egyes mozik plakátjain az öles betűkkel szedett játékfilmcimek mellett „kísérőműsorként” vannak feltüntetve ezek az alkotások. Hogy e második vonal mégsem ár. nyékvonal, arról a — május 21—26. között megrendezett — XXI. miskolci filmfesztivál ismét meggyőzhette a közönséget. Környezetvédelmi világnap Kérdezd meg a fát... A fesztiválról küldött tudósításunkban ugyan azt írtuk, hogy az idei seregszemle nem hozott olyan kirobbanó sikereket, mint azt korábban megszoktuk, de ez még nem mond ellent a zsűri véleményének, miszerint a fesztiválon bemutatott versenyfilmek színvonala összességében magasabb volt, mint legutóbb. Más kérdés, hogy a fesztiváldíjak odaítélése némileg vitatható értékrendről tanúskodott . . . A SZOT nagydíját Fehéri Tamás rendező kapta, „Protokoll szerint” című dokumentumfilmjéért, mely az állami nagy protokoll és a falusi még nagyobb protokoll paradoxonét tárta fel. Az állami ceremóniát tudomásul vettük, a falusin derültünk, aztán a vetítés után úgy éreztük, mégsem egészen fair play a dolog. Kimaradt egy meghatározó, közbülső lépcső. Persze, egy megyei, vagy egy városi protokolláris rendezvényt már kínosabb lett volna nevetség tárgyává tenni .. . A fesztivál történetében először kiadott fair play díjat egyébként Rofusz Ferencnek ítélte a zsűri, aki — miután ,.A légy” című filmje Oscar- díjat kapott — visszavonta nevezését a miskolci fesztiválról. (Apró malőr a díjkiosztó ünnepségen ; összekeveredtek a díjak, és a fair play-t véletlenül másnak nyújtották át. A szakmabeliek már nem is csodálkoztak — az Oscar-1 sem a rendező vette át . . .) A Borsod megyei Tanács díján két animációs film — „Az ebéd” és az „Animália-a macska” készítője, Varga Csaba és Hernádi Tibor osztozott. Miskolc város díját a „Kollektív ház” című dokumentumfilm alkotója Vitézy László kapta. Lévén, hogy a film egy miskolci társasház fiatal építészlakóinak „nagycsaládi” problémáit mutatta be. a város díja sokkal inkább udvariassági gesztusnak tűnt, semmint szakmai elismerésnek. Pedig a film valóban nagyszerű. A legtöbbre becsült díjak — mármint a rendezők számára — a kategóriadíjak. Ezek odaítélése váltotta ki a leghevesebb folyosói vitákat. A híradó- és riportfilm-ka- tegória nyertese Bokor László valódi „ellenfelek” híján méltán vehette át a díjat „Csúcs- találkozó Bécsben” című munkájáért. Tiefbrunner Lászlótól sem vitatta el senki „Az élővilág színei” című népszerű tudományos filmjéért megítélt kategóriadíjat. (Egyébként az operatőri díjat is a Népszerű- Tudományos és Oktatófilm Stúdió operatőre: Lakatos István kapta). Dokumentumfilm-kategó- riában négy alkotót is díjazott a zsűri, de itt meg kell állnunk egy pillanatra! A dokumentumfilmek ugyanis évek óta megkülönböztetett helyet foglalnak el a hazai filmgyártásban. És nemcsak a második vonalban! A dokumentum-, vagy „do- kumentarista” filmek állhatatosan vállalják fel a jelen, a mai magyar valóság tettenérését. Miskolcon is jó néhány olyan munkát láttunk, melyek társadalmunk problémáinak, jelenségeinek mélyebb analízisére vállalkoztak. Példának okáért Dárday István „Tékozló nélkülözés” című filmjében egy Zala megyei község lakosainak kezdeményezését követte nyomon, pontosabban azt, hogy egy alulról jövő kezdeményezés hogyan vész el az „illetékesek” fiókjaiban. Nem kevésbé izgalmas téma után vetették magukat a Gulyás fivérek (Gulyás Gyula és Gulyás János), akik Végh Antal „Állóvíz” című 1968-as riportja nyomán újra felkeresték Penószlek községet. „Vannak változások” című filmjükkel ingerlő szociográfiát készítettek arról, hogy alapvetően nincsenek változások . . . Hogy ezek az alkotások — dacára igazmondó szándékuknak — mégsem szerepeltek a díjazottak listáján, az gyanítható volt már azon az ankéton is, melyen a zsűri egyik prominens tagja felszólalásában az eredménypropaganda fontosságát hangsúlyozta. (Igaz ugyan, hogy Király István akadémikus, a zsűri elnöke egyenlőségjelet vont az eredménypropaganda és a „problémapropaganda” között . . .) Mely filmek alkotói, kapták meg akkor a dokumentum- film-kategória díjait? Nos, díjat kapott a Katonai Filmstúdióban készült „Kiből lesz a nagydobos?” című film rendezője Takács Gábor. Filmje a magyar néphadsereg zenész tiszthelyettes iskolájában tanuló ifjak zenei és katonai képzését mutatta be könnyed, vidám hangvétellel. Osztozott a díjban Moldován Domokos, „A magyar könyv ünnepe” címmel készített dokumentumfilmet a könyvhét történetéről. Szintén kategóriadíjat kapott (dokumentumfilm-kategó- riában) a „Lakásmegoldást keresünk” című népszerű-tudományos film rendezője, Zöldi István. Ugyancsak népszerű-tudományos filmként kapott dokumentumfilmkategória-díjat Neményi Ferenc. „Köztér” című filmje azonban megérdemelten kaphatott volna bármilyen díjat. A film a történelem és a köztéri szobrászat 80—100 évnyi fonalán haladva jut el az utóbbi húsz esztendő köztéri alkotásaihoz, ahol történelme folyamán először vállalhatott fel „szobrászi” feladatot, s válhatott a kort igaz módon tükröző művészetté. Péterffy András „Iskolapélda” című alkotása volt az egyetlen hosszú dokumentumfilm, amely díjat kapott. Ezzel a Magyar Televízió tüntette ki a Winkier Márta tanítónő „nem kívánatos” oktatási-nevelési módszerét propagáló rendezőt. Társadalmi zsűri ítélte oda a közönségdíjat Magyar József rendezőinek, aki a „Mi büszke magyarok” című dokumentumfilmjében a nemzeti tudat kérdéseit vizsgálja a tőle megszokott iróniával, ám tőle szokatlan felszínességgel. Persze, az is lehet, hogy a kitűnő rendező tudatosan ezt a szintet célozta meg, amelyre még „vevő” a nagyközönség. Nyert. (Ez a film egyébként a HM Politikai Főcsoportfőnökség díját is elnyerte). Amennyire a program zsúfoltsága engedte, sokan tekintették meg az információs vetítéseket, melyekről holnapi számunkban adunk összefoglalót. (Folytatjuk) Pintér Károly :;:,hogy beteg-e? Mert a legjobb orvos nem mindig a fejsze. Hogy miért hozakodom elő ezzel a régi igazsággal? Mert tanúja voltam egy beszélgetésnek Balassagyarmaton, ahol szinte az utolsó pillanatban mentettek meg száz fát. Mert ilyen-olyan okokra hivatkozva már nyúltak volna a zörgő hangú gyilkosért, a fűrészért. Száz fa? Ugyan mit kell azon menteni? Van belőle éppen elég. Nos, ugyanitt hallottam a következő megdöbbentő adatot is: a városban évente öt-hatszáz facsemetét és ötezer cserjét ültetnek ki a közterekre, utcákra. És alig több mint a fele marad meg! Vagyis ezerötszáz cserje és százötven fa már abban a pillanatban halálra ítéltetett, amikor gondos kezek a gödröt megássák nekik. A város újratermelődő barbárai ugyanis tövestül tépik ki a csemetéket, eltapossák a zsenge bokrokat. Pedig Balassagyarmat iparosodik. A gyerek is tudja, hogy minél több zöldterülettel bír egy település, annál tisztább a levegője. Az alig néhány négyzetcentimétemyi levél — milliomod magával persze — csodákra képes. Fölér a méregdrága porszűrő berendezésekkel, minden különösebb anyagi befektetés nélkül. Már persze, ha van zöldterület, ha életben hagyják a fát, a bokrot, a füvet. Mert nem mindenütt jut el az agyakba az elhárítható veszély tudata. Évek óta —, ha későn is, de talán még nem végzetesen későn — hangosan rázzuk a csengőt, kolompolunka vészharanggal. És közben nem is kevesen tovább mérgezik körülöttünk a világot. Lehet-e megálljt parancsolni a tudatos pusztításnak? Persze, hogy lehet. Sokhelyütt meg is teszik. A levegőt, a vizet, a földet szeny- nyezőket bírsággal sújtják. Csakhogy a büntetések ösz- szege egy-egy vállalat gazdálkodásában elhanyagolható. Vagyis fizetnek és szeny- nyeznek tovább. Előre megfontolt szándékkal. A gyár körül eltűnnek a fák, a bokrok, legutoljára megadja magát a fű is — a természet visszavonul, mint egy óvatos állat, ismét elveszített egy csatát. Vele az ember is. Mégis ömlik a méreg a patakba, zúdul a füst, a korom a kéményen, vegyszerek eile nvegyszerekkel háborúznak a földben. Nem a bírság s»gít. Az ember. Itt belül, a koponyákban kell rendet teremteni, hogy maradjon valami szép a természetből a gyerekeinknek is. Hogy még megfordíthassuk —, mert még megfordíthatjuk — ezt a növényt, állatot, embert nem kímélő szörnyű folyamatot. De nem az egész világgal kell kezdenünk, önmagunknál kopogtassunk először. Ha se én, se te, se ő — szóval, ha mi nem hajítjuk el a tejeszacskót, ha nem zúdítjuk a fáradt olajat a parkba, ha nem öntjük az összegyűlt törmeléket, hulladékot le valahol valami erdő szélén, ha... Ha mi nem... Olyan ez, mint a tanmese. Szép mese. Pedig, ha ez a mese valósággá válik, már nem tettünk keveset. Hiába születik törvény környezetünk és természetünk védelmére, ha csupán ímmel-ámmal hajtjuk végre azt. Vagy úgy sem. A törvénynek bennünk kell végre megszületnie. Mert szomorú látvány a kopár hegyoldal, az olajtól csillogó folyó, a szürkén oszladozó haltetem. Fáj a fülnek, ha hallja, hogy ismét búcsút kell vennünk örökre egy madárfajtól, növénytől, mert elvettük az életterét. A fölbomló biológiai egyensúly helyébe nem adhatunk semmit. A természet törvényeit szabályozhatjuk, de jelenlegi tudásunkkal a natúrénak új törvényeket nem szabhatunk büntetlenül. A községi és városi tanácsoknak június közepére ki kell rukkolniuk az elkövetkező évek környezetvédelmi programjával. Az idő sürget, többféle értelemben is. Hiszem, hogy tudják: nagy a felelősségük. Rajtuk is múlik, hogy a vészharang nyelve nyugdíjba vonulhat-e. Egyelőre mi élünk a természetben, körülvesz bennünket. Nem akarhatjuk, hogy valami lehetetlen metamorfózis nyomán a természet éljen bennünk. Valósággá többé nem változtatható képekben. Hortobágyi Zoltán A szécsényi Palóc Háziipari Szövetkezet forgalmazza a híres palóc népviseletű babákat, melyét bedolgozó asszonyok készítenek. Képünkön Gubola Pálné nagylóci bedolgozó ka- zári népviseletű babákat készít. 20. — Mostanában gyakran eszembe jutnak azok a rumi MÁV-épületek és körülöttük az elhagyott préri. Közben a IE-s Trabant a Dagály utca felé fordulva kikerüli az ifjúsági napok előkészületeinek tolongását, s az étterem mögül kanyarodva elő, megáll a panelház előtt. — Hát, meg is érkeztünk! Ne haragudjon, tanár úr, hogy ilyen zavaros mesével untattam. És köszönöm a fuvart! Viszontlátásra! — Ó, igazán semmiség! És nem untatott professzor úr. Viszontlátásra! Mindketten a bejárat felé indulnak, de minthogy már elbúcsúztak, szó nélkül utaznak egymással szemben a liftben. A NEGYEDIK ÉS ÖTÖDIK EMELETI RÖVID FOLYOSÓKON, ahol a nagy lakások vannak, már tegnap este óta kint tornyosulnak a bútorok. Mindkét emeleten a Váci útra néző, szélső lakásokból pakolták ki őket; a negyediken parkettázáshoz készültek elő. Most látszik csak, hogy milyen szűk ez a folyosó, amely kétoldalt beépített szekrénysorával egy uszodai öltözőre emlékeztet Ezek mögött a halványzöld ajtók mögött húzódnak a ház szolgálta tócsövei: a vízvezetéké, a fűtésé, a gázé; és lakásonként egy-egy felső szekrényben van a villanyóra. De a szekrények többsége a lakók rendelkezésére áll, s mindaz ami már kiszorult a lakásból, itt tárolódik. Szánkó, sílécek, lecserélt, de még használható autógumik, takarítóeszközök; egyszóval minden, amit a pincében kellene tárolni. Pince ugyanis nincs; egv-két közös helyiség kivételével az egészet b°r’be vette valamelyik raktárhiánnyal küzdő vállalat, a bérleti díjból fedezik a ház karbantartási költségeinek felét. 4 NÓGRÁD - 1981. június 5., péntek De a folyosót eltorlaszoló bútorok azt is elárulják, hogy milyen nagy az a négyszer öt és fél méteres szoba, ha oda ennyi minden kényelmesen elférhet. Hiszen csak a nagyszobából hordták ki a bútorokat, a többi tapétázását egy következő hét végére halasztják. Ezért van az, hogy az elmúlt nyolc-tíz évben talán nem is volt tavasztól őszig olyan hét vége, amikor valamelyik lakásban ne tapétáztak vagy festettek volna. És három-négy évenként elölről kell kezdeni az egészet. A professzor nem is lepődik meg, amikor az ötödik emeleten kiszáll a liftből, s látja a felfordulást. Még örül is, hogy az ő folyosójukon csak tapétázzák az egyik szom- szédös lakást, ez legalább csöndes munka, nem úgy mint a parkettacsiszolás, és nem csinálnak vele mocskot a folyosón meg a szemétledobóban. Azt, hogy melyik szélső lakásból hordták ki a bútorokat, azt persze nem tudja megállapítani, ahhoz ismernie kellene őket, a professzor pedig még soha nem járt egyik szomszédjánál sem. Csak azt látja, hogy a két szemben levő lakás ajtaja nyitva van, s a folyosón egy hosszú ebédlőasztal mellett a filmrendező ragasztót kenceficéi a méretre vágott tapétacsíkra. És abban a pillanatban, amikor a hazatérő nyugdíjas orvosprofesszor becsukja a folyosó üvegajtaját, a Váci útra néző lakásból kilép a villanyszerelő, összehajtogatja a ragacsos tapétát, és visszamegy a lakásba. Ezek szerint pedig a villanyszerelőnél tapétáznak, az ő bútorai vannak a folyosón. A villanyszerelő és a filmrendező barátsága is csak a mai napon s éppen a tapétázás kapcsán erősödött meg any- nyira, hogy most, délután fél három körül már tegező viszonyban vannak. Néha még mindketten eltévesztik a megszólítást, vagy beszéd közben a személyragot, hiszen nagy erő az évtizedes megszokás és beidegződés, s ők alig másfél-két órája tegeződtek össze. Amikor az egyik fal elkészült, és már volt mit nézni az új tapétán, leültek hát egy kicsit megpihenni, s a villanyszerelő elővett a frizsiderből egy üveg cseresznyepálinkát. Persze korántsem az összete- geződés szándékával, hiszen a filmrendező mondta koccinttás közben: — Ugyan, de bolondozz már! Mi az, hogy egészségére, szomszéd úr?! Ha megengeded, én vagyok az öregebb! Szerbusz! A villanyszerelő negyven körüli fiatalember, kisportolt, erős testalkatú. Dús. göndör hajával jóval fiatalabbnak látszik, mint az ötven körüli, gyűri arcú filmrendező, de a tisztelet vagy tartózkodás nem annyira az életkor miatt, hanem inkább abból a különbségből adódik, ami társadalmi és anyagi megbecsülés tekintetében egy gyári munkást elválaszt egy filmrendezőtől. Pedig ez a barátkozási szándék egy ideje már szóbeszéd tárgya volt. „Barátkozunk?” — szokta kérdezni a rendező felesége, amikor hazajövet a szemben lakó szomszéd Zsigulija mellé állítják le a kocsijukat. „Aha! Legalább a kocsik kezdjék el a barátkozást. Lesz idejük egész éjjel elbeszélgetni a gazdáikról.” Ennek a gyakran ismétlődő abszurd párbeszédnek az az előzménye, hogy még távasszal szól egyszer a rendező édesanyja vacsora közben: — Te Sándor, miért nem barátkoztok ezekkel a Sziget- völgyiékkel? Még azt hiszik, hogy ti lenézitek őket. Pedig a gyerekeitek egy osztályba járnak, ti itt laktok egymással szemben, nem is olyan nagy a korkülönbség köztetek. hát csak arra gondolhatnak, hogy ti lenézitek a gyári munkásokat. Hiszen te is ott kezdted, apád meg szegény, haláláig esztergályos volt. — Ugyan már, mama, honnan vesz ilyeneket?! — Na nem, csak mondja ez a Valika, hogy már milyen régóta szeretnének meghívni benneteket egy kávéra. Mi is olyan jól el szoktunk beszélgetni ezzel a kis fiatalasszonynyal a pádon. Esti iskolára jár, most készül az érettségire. De nagyon okos ám, megnyert valami kultúrvetélkedőt a gyárban, kiviszik egy hétre a Szovjetunióba is, jutalomutazásra. Mondja, hogy valami könyvet szeretne kérni tőletek Moszkváról, vagy nem is tudom, melyik városról, mert hogy te már olyan sokat voltál odakint. Akkor, nyár elején egyszer valóban átment hozzájuk Valika, ellátták egy aktatáskára való útikönyvvel meg térképpel, de a néhány mondatos szívélyes beszélgetés aztán valahogy mégsem folytatódott. Nyáron mindkét család külföldre utazott; Szigetvölgyiék Bulgáriába, a filmrendező a jugoszláv tengerparton volt a családjával, s nyilván egymást váltó időszakban, mert egész nyáron alig találkoztak. Ma reggel, amikor a rendező befejezte Rexi sétáltatását és elúnta a beszélgetést az IM-es Trabantossal, pontosabban: miután töviről hegyire végignézték az új S—120-as Skodát, és 6 fölment a lakásba, akkor találkozott a folyosón a tapétázáshoz készülődő Szigetvölgyivel. A villanyszerelő óriási mintás papírtekercset göngyölgetett, a levágott széles darabokat hosszában még három részre hajtogatta, és egyforma papírcsíkokra vagdosta őket — Mi lesz ebből. Szigetvölgyi úr? Csak nem sárkányt csinál a Karcsinak? — Nem. nem. tapétázunk — Ezzel? — Igen! Miért, nem jó? (Folytatjuk)
