Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-05 / 130. szám

A második vonal Dijakról zárójelben Epilógus a XXI. miskolci filmfesztiválhoz (I.) — A játékfilmszemle az egészen más. A miskolci film- fesztivál a „második vonalhoz tartozók” fesztiválja — vé­lekedett a rádió mikrofonja előtt egy magát filmbarátnak nevező helybeli fiatalember. Híradók, dokumentumfilmek, népszerű tudományos filmek, animációs filmek, hosszú do­kumentumfilmek. Ez volna hát a magyar filmgyártás má­sodik vonala. A miskolci filmbarát bizonyára nincs egyedül nézetével. Egyes mozik plakátjain az öles betűkkel szedett játékfilmcimek mellett „kísérőműsorként” vannak feltüntet­ve ezek az alkotások. Hogy e második vonal mégsem ár. nyékvonal, arról a — május 21—26. között megrendezett — XXI. miskolci filmfesztivál ismét meggyőzhette a közön­séget. Környezetvédelmi világnap Kérdezd meg a fát... A fesztiválról küldött tudó­sításunkban ugyan azt írtuk, hogy az idei seregszemle nem hozott olyan kirobbanó sike­reket, mint azt korábban meg­szoktuk, de ez még nem mond ellent a zsűri véleményének, miszerint a fesztiválon bemu­tatott versenyfilmek színvona­la összességében magasabb volt, mint legutóbb. Más kér­dés, hogy a fesztiváldíjak oda­ítélése némileg vitatható ér­tékrendről tanúskodott . . . A SZOT nagydíját Fehéri Tamás rendező kapta, „Proto­koll szerint” című dokumen­tumfilmjéért, mely az állami nagy protokoll és a falusi még nagyobb protokoll paradoxonét tárta fel. Az állami ceremóni­át tudomásul vettük, a falu­sin derültünk, aztán a vetítés után úgy éreztük, mégsem egé­szen fair play a dolog. Kima­radt egy meghatározó, közbül­ső lépcső. Persze, egy megyei, vagy egy városi protokolláris rendezvényt már kínosabb lett volna nevetség tárgyává ten­ni .. . A fesztivál történetében elő­ször kiadott fair play díjat egyébként Rofusz Ferencnek ítélte a zsűri, aki — miután ,.A légy” című filmje Oscar- díjat kapott — visszavonta ne­vezését a miskolci fesztiválról. (Apró malőr a díjkiosztó ün­nepségen ; összekeveredtek a díjak, és a fair play-t véletle­nül másnak nyújtották át. A szakmabeliek már nem is cso­dálkoztak — az Oscar-1 sem a rendező vette át . . .) A Borsod megyei Tanács dí­ján két animációs film — „Az ebéd” és az „Animália-a macs­ka” készítője, Varga Csaba és Hernádi Tibor osztozott. Mis­kolc város díját a „Kollektív ház” című dokumentumfilm al­kotója Vitézy László kapta. Lévén, hogy a film egy mis­kolci társasház fiatal építész­lakóinak „nagycsaládi” problé­máit mutatta be. a város díja sokkal inkább udvariassági gesztusnak tűnt, semmint szak­mai elismerésnek. Pedig a film valóban nagyszerű. A legtöbbre becsült díjak — mármint a rendezők számára — a kategóriadíjak. Ezek odaíté­lése váltotta ki a leghevesebb folyosói vitákat. A híradó- és riportfilm-ka- tegória nyertese Bokor László valódi „ellenfelek” híján mél­tán vehette át a díjat „Csúcs- találkozó Bécsben” című mun­kájáért. Tiefbrunner Lászlótól sem vitatta el senki „Az élő­világ színei” című népszerű tudományos filmjéért megítélt kategóriadíjat. (Egyébként az operatőri díjat is a Népszerű- Tudományos és Oktatófilm Stúdió operatőre: Lakatos Ist­ván kapta). Dokumentumfilm-kategó- riában négy alkotót is díjazott a zsűri, de itt meg kell áll­nunk egy pillanatra! A doku­mentumfilmek ugyanis évek óta megkülönböztetett helyet foglalnak el a hazai filmgyár­tásban. És nemcsak a második vonalban! A dokumentum-, vagy „do- kumentarista” filmek állhata­tosan vállalják fel a jelen, a mai magyar valóság tettenéré­sét. Miskolcon is jó néhány olyan munkát láttunk, melyek társadalmunk problémáinak, jelenségeinek mélyebb analízi­sére vállalkoztak. Példának okáért Dárday István „Té­kozló nélkülözés” című filmjé­ben egy Zala megyei község lakosainak kezdeményezését követte nyomon, pontosabban azt, hogy egy alulról jövő kez­deményezés hogyan vész el az „illetékesek” fiókjaiban. Nem kevésbé izgalmas téma után vetették magukat a Gulyás fi­vérek (Gulyás Gyula és Gu­lyás János), akik Végh Antal „Állóvíz” című 1968-as ri­portja nyomán újra felkeres­ték Penószlek községet. „Van­nak változások” című filmjük­kel ingerlő szociográfiát készí­tettek arról, hogy alapvetően nincsenek változások . . . Hogy ezek az alkotások — dacára igazmondó szándékuk­nak — mégsem szerepeltek a díjazottak listáján, az gyanít­ható volt már azon az ankéton is, melyen a zsűri egyik pro­minens tagja felszólalásában az eredménypropaganda fon­tosságát hangsúlyozta. (Igaz ugyan, hogy Király István akadémikus, a zsűri elnöke egyenlőségjelet vont az ered­ménypropaganda és a „problé­mapropaganda” között . . .) Mely filmek alkotói, kapták meg akkor a dokumentum- film-kategória díjait? Nos, dí­jat kapott a Katonai Filmstú­dióban készült „Kiből lesz a nagydobos?” című film rende­zője Takács Gábor. Filmje a magyar néphadsereg zenész tiszthelyettes iskolájában ta­nuló ifjak zenei és katonai képzését mutatta be könnyed, vidám hangvétellel. Osztozott a díjban Moldován Domokos, „A magyar könyv ünnepe” címmel készített dokumentum­filmet a könyvhét történeté­ről. Szintén kategóriadíjat ka­pott (dokumentumfilm-kategó- riában) a „Lakásmegoldást ke­resünk” című népszerű-tudo­mányos film rendezője, Zöldi István. Ugyancsak népszerű-tudo­mányos filmként kapott doku­mentumfilmkategória-díjat Neményi Ferenc. „Köztér” cí­mű filmje azonban megérde­melten kaphatott volna bár­milyen díjat. A film a törté­nelem és a köztéri szobrászat 80—100 évnyi fonalán haladva jut el az utóbbi húsz esztendő köztéri alkotásaihoz, ahol tör­ténelme folyamán először vál­lalhatott fel „szobrászi” felada­tot, s válhatott a kort igaz mó­don tükröző művészetté. Péterffy András „Iskolapélda” című alkotása volt az egyet­len hosszú dokumentumfilm, amely díjat kapott. Ezzel a Magyar Televízió tüntette ki a Winkier Márta tanítónő „nem kívánatos” oktatási-ne­velési módszerét propagáló rendezőt. Társadalmi zsűri ítélte oda a közönségdíjat Magyar Jó­zsef rendezőinek, aki a „Mi büszke magyarok” című doku­mentumfilmjében a nemzeti tudat kérdéseit vizsgálja a tőle megszokott iróniával, ám tőle szokatlan felszínességgel. Per­sze, az is lehet, hogy a kitűnő rendező tudatosan ezt a szin­tet célozta meg, amelyre még „vevő” a nagyközönség. Nyert. (Ez a film egyébként a HM Politikai Főcsoportfőnökség dí­ját is elnyerte). Amennyire a program zsú­foltsága engedte, sokan tekin­tették meg az információs ve­títéseket, melyekről holnapi számunkban adunk összefog­lalót. (Folytatjuk) Pintér Károly :;:,hogy beteg-e? Mert a legjobb orvos nem mindig a fejsze. Hogy miért hozakodom elő ezzel a régi igazsággal? Mert tanúja voltam egy be­szélgetésnek Balassagyarma­ton, ahol szinte az utolsó pil­lanatban mentettek meg száz fát. Mert ilyen-olyan okokra hivatkozva már nyúltak vol­na a zörgő hangú gyilkosért, a fűrészért. Száz fa? Ugyan mit kell azon menteni? Van belőle éppen elég. Nos, ugyanitt hal­lottam a következő megdöb­bentő adatot is: a városban évente öt-hatszáz facseme­tét és ötezer cserjét ültetnek ki a közterekre, utcákra. És alig több mint a fele marad meg! Vagyis ezerötszáz cser­je és százötven fa már abban a pillanatban halálra ítélte­tett, amikor gondos kezek a gödröt megássák nekik. A város újratermelődő barbá­rai ugyanis tövestül tépik ki a csemetéket, eltapossák a zsenge bokrokat. Pedig Balassagyarmat iparo­sodik. A gyerek is tudja, hogy minél több zöldterülettel bír egy település, annál tisztább a levegője. Az alig néhány négyzetcentimétemyi levél — milliomod magával per­sze — csodákra képes. Fölér a méregdrága porszűrő be­rendezésekkel, minden kü­lönösebb anyagi befektetés nélkül. Már persze, ha van zöldterület, ha életben hagy­ják a fát, a bokrot, a füvet. Mert nem mindenütt jut el az agyakba az elhárítható ve­szély tudata. Évek óta —, ha későn is, de talán még nem végzete­sen későn — hangosan ráz­zuk a csengőt, kolompolunka vészharanggal. És közben nem is kevesen tovább mérgezik körülöttünk a világot. Lehet-e megálljt parancsolni a tuda­tos pusztításnak? ­Persze, hogy lehet. Sokhe­lyütt meg is teszik. A leve­gőt, a vizet, a földet szeny- nyezőket bírsággal sújtják. Csakhogy a büntetések ösz- szege egy-egy vállalat gaz­dálkodásában elhanyagolha­tó. Vagyis fizetnek és szeny- nyeznek tovább. Előre meg­fontolt szándékkal. A gyár körül eltűnnek a fák, a bok­rok, legutoljára megadja ma­gát a fű is — a természet visszavonul, mint egy óvatos állat, ismét elveszített egy csatát. Vele az ember is. Mégis ömlik a méreg a pa­takba, zúdul a füst, a korom a kéményen, vegyszerek ei­le nvegyszerekkel háborúznak a földben. Nem a bírság s»gít. Az em­ber. Itt belül, a koponyákban kell rendet teremteni, hogy maradjon valami szép a ter­mészetből a gyerekeinknek is. Hogy még megfordíthassuk —, mert még megfordíthat­juk — ezt a növényt, állatot, embert nem kímélő szörnyű folyamatot. De nem az egész világgal kell kezdenünk, önmagunk­nál kopogtassunk először. Ha se én, se te, se ő — szóval, ha mi nem hajítjuk el a te­jeszacskót, ha nem zúdítjuk a fáradt olajat a parkba, ha nem öntjük az összegyűlt tör­meléket, hulladékot le vala­hol valami erdő szélén, ha... Ha mi nem... Olyan ez, mint a tanmese. Szép mese. Pedig, ha ez a mese valósággá vá­lik, már nem tettünk keve­set. Hiába születik törvény környezetünk és természe­tünk védelmére, ha csupán ímmel-ámmal hajtjuk végre azt. Vagy úgy sem. A tör­vénynek bennünk kell végre megszületnie. Mert szomorú látvány a kopár hegyoldal, az olajtól csillogó folyó, a szürkén osz­ladozó haltetem. Fáj a fül­nek, ha hallja, hogy ismét búcsút kell vennünk örökre egy madárfajtól, növénytől, mert elvettük az életterét. A fölbomló biológiai egyensúly helyébe nem adhatunk sem­mit. A természet törvényeit szabályozhatjuk, de jelenle­gi tudásunkkal a natúrénak új törvényeket nem szabha­tunk büntetlenül. A községi és városi taná­csoknak június közepére ki kell rukkolniuk az elkövet­kező évek környezetvédelmi programjával. Az idő sürget, többféle értelemben is. Hi­szem, hogy tudják: nagy a felelősségük. Rajtuk is mú­lik, hogy a vészharang nyel­ve nyugdíjba vonulhat-e. Egyelőre mi élünk a ter­mészetben, körülvesz ben­nünket. Nem akarhatjuk, hogy valami lehetetlen meta­morfózis nyomán a természet éljen bennünk. Valósággá töb­bé nem változtatható képek­ben. Hortobágyi Zoltán A szécsényi Palóc Háziipari Szövetkezet forgalmazza a hí­res palóc népviseletű babákat, melyét bedolgozó asszonyok készítenek. Képünkön Gubola Pálné nagylóci bedolgozó ka- zári népviseletű babákat készít. 20. — Mostanában gyakran eszembe jutnak azok a rumi MÁV-épületek és körülöttük az elhagyott préri. Közben a IE-s Trabant a Dagály utca felé fordulva ki­kerüli az ifjúsági napok előkészületeinek tolongását, s az étterem mögül kanyarodva elő, megáll a panelház előtt. — Hát, meg is érkeztünk! Ne haragudjon, tanár úr, hogy ilyen zavaros mesével untattam. És köszönöm a fu­vart! Viszontlátásra! — Ó, igazán semmiség! És nem untatott professzor úr. Viszontlátásra! Mindketten a bejárat felé indulnak, de minthogy már elbúcsúztak, szó nélkül utaznak egymással szemben a liftben. A NEGYEDIK ÉS ÖTÖDIK EMELETI RÖVID FOLYO­SÓKON, ahol a nagy lakások vannak, már tegnap este óta kint tornyosulnak a bútorok. Mindkét emeleten a Váci útra néző, szélső lakásokból pakolták ki őket; a negyediken par­kettázáshoz készültek elő. Most látszik csak, hogy milyen szűk ez a folyosó, amely kétoldalt beépített szekrénysorával egy uszodai öltözőre emlékeztet Ezek mögött a halványzöld ajtók mögött húzódnak a ház szolgálta tócsövei: a vízvezetéké, a fűtésé, a gázé; és la­kásonként egy-egy felső szekrényben van a villanyóra. De a szekrények többsége a lakók rendelkezésére áll, s mindaz ami már kiszorult a lakásból, itt tárolódik. Szánkó, sílécek, lecserélt, de még használható autógumik, takarítóeszközök; egyszóval minden, amit a pincében kellene tárolni. Pince ugyanis nincs; egv-két közös helyiség kivételével az egészet b°r’be vette valamelyik raktárhiánnyal küzdő vállalat, a bér­leti díjból fedezik a ház karbantartási költségeinek felét. 4 NÓGRÁD - 1981. június 5., péntek De a folyosót eltorlaszoló bútorok azt is elárulják, hogy milyen nagy az a négyszer öt és fél méteres szoba, ha oda ennyi minden kényelmesen elférhet. Hiszen csak a nagyszo­bából hordták ki a bútorokat, a többi tapétázását egy kö­vetkező hét végére halasztják. Ezért van az, hogy az el­múlt nyolc-tíz évben talán nem is volt tavasztól őszig olyan hét vége, amikor valamelyik lakásban ne tapétáztak vagy festettek volna. És három-négy évenként elölről kell kezdeni az egészet. A professzor nem is lepődik meg, amikor az ötödik emeleten kiszáll a liftből, s látja a felfordulást. Még örül is, hogy az ő folyosójukon csak tapétázzák az egyik szom- szédös lakást, ez legalább csöndes munka, nem úgy mint a parkettacsiszolás, és nem csinálnak vele mocskot a folyo­són meg a szemétledobóban. Azt, hogy melyik szélső lakás­ból hordták ki a bútorokat, azt persze nem tudja megálla­pítani, ahhoz ismernie kellene őket, a professzor pedig még soha nem járt egyik szomszédjánál sem. Csak azt látja, hogy a két szemben levő lakás ajtaja nyitva van, s a folyosón egy hosszú ebédlőasztal mellett a filmrendező ragasztót ken­ceficéi a méretre vágott tapétacsíkra. És abban a pillanat­ban, amikor a hazatérő nyugdíjas orvosprofesszor becsukja a folyosó üvegajtaját, a Váci útra néző lakásból kilép a vil­lanyszerelő, összehajtogatja a ragacsos tapétát, és vissza­megy a lakásba. Ezek szerint pedig a villanyszerelőnél ta­pétáznak, az ő bútorai vannak a folyosón. A villanyszerelő és a filmrendező barátsága is csak a mai napon s éppen a tapétázás kapcsán erősödött meg any- nyira, hogy most, délután fél három körül már tegező vi­szonyban vannak. Néha még mindketten eltévesztik a meg­szólítást, vagy beszéd közben a személyragot, hiszen nagy erő az évtizedes megszokás és beidegződés, s ők alig más­fél-két órája tegeződtek össze. Amikor az egyik fal elké­szült, és már volt mit nézni az új tapétán, leültek hát egy kicsit megpihenni, s a villanyszerelő elővett a frizsiderből egy üveg cseresznyepálinkát. Persze korántsem az összete- geződés szándékával, hiszen a filmrendező mondta koccinttás közben: — Ugyan, de bolondozz már! Mi az, hogy egészségére, szomszéd úr?! Ha megengeded, én vagyok az öregebb! Szer­busz! A villanyszerelő negyven körüli fiatalember, kisportolt, erős testalkatú. Dús. göndör hajával jóval fiatalabbnak lát­szik, mint az ötven körüli, gyűri arcú filmrendező, de a tisztelet vagy tartózkodás nem annyira az életkor miatt, ha­nem inkább abból a különbségből adódik, ami társadalmi és anyagi megbecsülés tekintetében egy gyári munkást elválaszt egy filmrendezőtől. Pedig ez a barátkozási szándék egy ide­je már szóbeszéd tárgya volt. „Barátkozunk?” — szokta kér­dezni a rendező felesége, amikor hazajövet a szemben lakó szomszéd Zsigulija mellé állítják le a kocsijukat. „Aha! Legalább a kocsik kezdjék el a barátkozást. Lesz idejük egész éjjel elbeszélgetni a gazdáikról.” Ennek a gyakran ismétlődő abszurd párbeszédnek az az előzménye, hogy még távasszal szól egyszer a rendező édes­anyja vacsora közben: — Te Sándor, miért nem barátkoztok ezekkel a Sziget- völgyiékkel? Még azt hiszik, hogy ti lenézitek őket. Pedig a gyerekeitek egy osztályba járnak, ti itt laktok egymással szemben, nem is olyan nagy a korkülönbség köztetek. hát csak arra gondolhatnak, hogy ti lenézitek a gyári munkáso­kat. Hiszen te is ott kezdted, apád meg szegény, haláláig esztergályos volt. — Ugyan már, mama, honnan vesz ilyeneket?! — Na nem, csak mondja ez a Valika, hogy már milyen régóta szeretnének meghívni benneteket egy kávéra. Mi is olyan jól el szoktunk beszélgetni ezzel a kis fiatalasszony­nyal a pádon. Esti iskolára jár, most készül az érettségire. De nagyon okos ám, megnyert valami kultúrvetélkedőt a gyárban, kiviszik egy hétre a Szovjetunióba is, jutalomuta­zásra. Mondja, hogy valami könyvet szeretne kérni tőletek Moszkváról, vagy nem is tudom, melyik városról, mert hogy te már olyan sokat voltál odakint. Akkor, nyár elején egyszer valóban átment hozzájuk Valika, ellátták egy aktatáskára való útikönyvvel meg tér­képpel, de a néhány mondatos szívélyes beszélgetés aztán va­lahogy mégsem folytatódott. Nyáron mindkét család külföld­re utazott; Szigetvölgyiék Bulgáriába, a filmrendező a jugo­szláv tengerparton volt a családjával, s nyilván egymást váltó időszakban, mert egész nyáron alig találkoztak. Ma reggel, amikor a rendező befejezte Rexi sétáltatását és elúnta a beszélgetést az IM-es Trabantossal, pontosabban: miután töviről hegyire végignézték az új S—120-as Skodát, és 6 fölment a lakásba, akkor találkozott a folyosón a tapé­tázáshoz készülődő Szigetvölgyivel. A villanyszerelő óriási mintás papírtekercset göngyölgetett, a levágott széles dara­bokat hosszában még három részre hajtogatta, és egyforma papírcsíkokra vagdosta őket — Mi lesz ebből. Szigetvölgyi úr? Csak nem sárkányt csinál a Karcsinak? — Nem. nem. tapétázunk — Ezzel? — Igen! Miért, nem jó? (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom