Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-18 / 141. szám

Pl szakma kiváló tanulója

Hangszóró mellett

Á láthatatlan színház

~:.. A rádió az egy Moloch, amit etetni kell...” — mondja visszaemlékező beszélgetésében (a partner Szilágyi János), a Magyar Rádió egyik legelső irodalmi osztályvezetője, Kolozsvári Grandpierre Emil, abban a műsorban, amelyben önmaga színház- történetét igyekezett feltárni a rádió, s amely a minap hangzott el a Kossuth adón. A visszatekintés ezúttal szinte kötelező is lehetett, hiszen ezekben a napokban ünnepelnénk (ha divat lenne rádiós jubileumokat ünnepelni) a Rádiószínház létezésének harmincadik évfordulóját. Be- nedikty Béla jól szerkesztett, sok tartalmi összefüggést, rádióesztétikai kérdést (miért? van olyan?) és bensőséges vallomást, vagy inkább így: hitvallást feltáró műsora sem volt ünnepi abban az értelemben, ahogy mi az ünne- piséget gyakorta elképzeljük.

A Rádiószínház krónikája című műsorban szót kapott a hozzáértően-együttérzően kérdező Szilágyi Jánoson kívül a hazai rádiószínjátszás „nagy 1 öregje”, számos emlékezetes rádiós, tehát „láthatatlan színházi előadás” rendezője, a rádióesztétika „alapozója”, Cserés Miklós dr., Sőtér István tudós-író-esztéta, aki ugyan mindmáig egyetlen rádiódrámát írt (írt sok minden mást, regényt, tanulmányt, esszét irodalmi életünkről), de a jó néhány évtizede megalkotott és akkor, azóta is sikerrel játszott Budapesti látomás című drámáját mindmáig teljes értékű művészi produktumként ismerjük (hétfő este az 1960-as

felvételét hallhattuk a Kossuth adón). Rajtuk kívül Lé- lcay Ottó, az irodalmi főosztály mai vezetője szólt a Rádiószínház legközvetlenebb eredményeiről, terveiről.

Harminc év — valóban a legszebb férfikor küszöbe. S, ha meggondoljuk, a „művészetek Benjáminja”, legfiatalabb tagja (talán a tévéjáték fiatalabb nála) sajátos helyzeténél fogva elkerülte a nagy válságokat, hiába fenyegette egy időben a „televíziózás réme” — már akkor is sok minden múlott a szerkesztésen. Azon, hogy a művészi értékű rádiódráma olyankor kerüljön az éterbe, amikor a legnagyobb számú hallgatóságra számíthat.

Ahogy nem lett hűtlen a hallgató úgy általában a rádióhoz —éppúgy hű maradt alighanem a rádiójátékhoz, amely valóságos virágzását éli. (Szerkesztett műsorként, tehát nem egyetlen, összefüggő rádiójátékként manapság a legnagyobb esemény egy-egy rádiókabaré például!).

Való igaz, naponként 60— 100 órát kitölteni (a műsoridők összeadásával „jön ki” ez a szám) olyan teljesítmény, amely jobban hasonlít a mesebeli hétfejű sárkány táplálásához, mint bármiféle más emberi cselekvéshez. Ilyenformán egyáltalán nem kis dolog, hogy világszerte a teljes műsoridők csupán mintegy egy százalékát jelentik a rádiódrámák, míg 99 százaléknyi rengeteg időt a zene és a rádiózás egyre bővülő, egyre nagyobb változatosságot mutató, új műsortípusokat feltaláló (telefonos műsorok például) informatív, ismeretterjesztő és vitaműsorai, hírei töltik meg tartalommal.

Kevés, vagy sok ez az egyszázaléknyi színház? A rádióműsorokat vizsgálgatva kiderül, hogy így is hetenként négy-öt valamilyen típusú rádiódráma, vagy dokumentumjáték között választhatunk és színvonalukat tekintve sem lehetünk csalódottak. Igaz, az eltelt harminc évben elhangzott rádiójátékok közül csak kevésre emlékszik a legjobb memóriájú hallgató, de ez sem feltétlenül a színvonal rovására írható. Szerepe lehet ebben éppen annak a sajátos műfajbeli vonásnak, amely a rádiódráma- játék-dokumentum lényege — az ugyanis, hogy láthatatlan, „csak” hallható, vizuálisan nem rögzíthető, még az emlékezetben sem. Vagy ki tudja? Paradoxon, hogy éppen a hátránya az előnye ennek a sajátosan szobai műfajnak; ennek a sokat vitatott és nehéz utat megjárt, éppen csak felnövekedett művészetnek; ennek a képzeletet serkentő, képéit a hallgató fantáziájának segítségével közvetítő, „külső megjelenésében” szó szerint igény- telen-eszköztelen — gyakorta mégis maradandót (hiába száll el a szó!) létrehozó művészeti ágnak. Amelyet az egyszerűség kedvéért rádiódrámának nevezünk, de, amely így is sokkal többet jelent, mint azt egy tekintélyes évforduló kapcsán gondolnánk.

Csupán azon a kérdésen elvitatkozgatnának az idők végtelenjéig a világ rádiós szakemberei, hogy melyik az előbbre való: a rádiójáték, vagy a dokumentumjáték? Holott legfeljebb arról van szó itt is, hogy a valóságból „egyenesen” átvett elemek az egyikben jóval nagyobb teret kapnak, és persze az sem igaz, hogy . a rádiódráma (vagy bármely más művészi ajkotás) „meghamisítja a valóságot”. A puszta tények csoportosításával is ki lehet kerülni, meg lehet másítani a valót, ha valakinek eleve ez a célja. A Rádiószínház legjobb darabjaira visszatekintve, pontosabban visszagondolva és néhány jeles szerző hitvallása ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

De hiszen „bement a rádió utcájába" úgyszólván mindenki a kortársi irodalomból! Mindazok házi szerzőivé váltak az évtizedek során a Rádiószínháznak, akiket magával ragadott az az ösztövér lehetőség, az a hiányból következő művészi és emberi többlet, amely miatt a rádiódráma nem csupán az alkotónak, a hallgatónak is a legvonzóbb az egészben.

Növénygyűjtő óvodások a szarvasgedei határban

(T. Pataki)

Bőr? Jó anyag!

vénért. Kijön vagy kétezernégyszázra. Nem sok. Nem is adok haza belőle, sőt néha még anyuék is pótolnak. Pedig any- nyi mindenre kellene . . . most például egy Speeclo fürdőruhára fáj a fogam.

versenynek, máris vizsgál Az is sikerült, Így korábban szabadultam, mint a társaim. A versenyért egyébként jutalmat is adtak, két hétre az NDK-ba megyek más szakmák győzteseivel. Alig várom.

A balassagyarmati Szondi György Szakrhunkásképző Intézet több mint nyolcszáz tanulójából az idén egyetlen egynek sikerült megszereznie a Szakma kiváló tanulója címet. Róla készítettünk szóban gyorsfényképet, hiszen munkaidőben kerestük meg őt, és ugye munka közben nincs sok idő a beszélgetésre.

TOTÁLKÉP

Kelecsényi Csilla 17 esztendős, bőrdíszműves szakmunkás. Április dereka óta a Salgótarjáni Ruhagyár balassagyarmati telepén mintaelőkészítő. Nincs rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy —, mint kortársai —, imádja a farmert. Most is farmerszoknya van rajta a köpeny alatt. Hunyorogva ül le a beszélgetéshez. Látszik, hogy nem nagy kedve van hozzá. A folyosóm még alig halt el papucsának divatos-öreges csoszogása.

FÉLKÖZEL

— A barátnőm volt bőrdíszműves, így választottam én is. Nem sokat tanultam, ez az igazság — igazítja meg szőkésbarna haját. — Valahogy megmaradtak a dolgok a fejemben, szóval könnyen ment az iskola.

Elgondolkodik.

— Egyébként ott könnyebb volt, vagy inkább más? Akkor gyerek voltam, most meg munkás, óránként tizenegy öt— Van annál talán fontosabb is.

— Van. De tyekem most ez kellene.

— Hogy érzed magad a gyárban.

Elnéz valahová, összerántja a szemöldökét.

— Szeretnek, ismerek mindenkit, hisz itt tanultam a szakmát. Csak a pénz kevés.

PREMIER PLÁN

— Szekszárdon volt az országos verseny — komolyodik el az arca. — Nem győzni mentem én oda, de hát én nyertem az iskolai verseny. Az írásbeli kemény volt. öt órán keresztül töltögettük a lapokat, rajtuk számtalan kérdés munkavédelemből, szakmai számításból, szakrajzból anyagismeretből. Én jöttem ki elsőnek, a tanárnőm meg is lepődött. Másnap a gyakorlaton ellentétes behaj- tású, fedeles női divattáskát kellett készítenünk. Hetekkel előre megkaptuk a rajzokat, gyakorolhattam. Hát én megcsináltam. Aztán közölték velem, hogy én lettem a legjobb, mehetek letenni a szakmunkásvizsgát. Na, ez ravasz húzás volt! Épp, hogy vége a

— Szeretek a bőrrel dolgozni, szívesen csinálom. Otthon is szoktam dolgozgatni, mert a haverok megkérnek. Alig csinálok meg valamit, máris elkunyerálják. Pénzért? Nem akarok én maszek lenni! Akkor ötször ennyit kellene dolgoznom! Azért vállaltam a mintakészítést, mert nem robotmunka, ez mihdig más.

— Munkaidő után?

— Könyv, mozi, zene.

MONTÁZS

— Divattervező akarok lenni.

— Akarsz?

— Akarok. Az is leszek. A gyár hozzájárult, hogy szak- középiskolába menjek. ösz- szel kezdem. Utána irány a

főiskola.

— És.- ha nem sikerül?

— Olyan nincs.

— Még nyolc év tanulás

előtted.

— Ha eddig kibírtam, ezután már könnyebben kibírom. Meg aztán a cél a fontos. Jó dolgokat fogok kitalálni, olyan, ami tetszik az embereknek Hogy örömük legyen benne!

H. Z.

Állam és egyház

A mongol nép hivatalos vallása a XIII. századtól kezdve a buddhizmus volt. A kolostorok tömeges létesítésével a vallás igen gyorsan elterjedt az országban. A kolostorok hatalmas földbirtokokra és állatállományra tettek szert, nem fizettek adót. Így az egyháznak — gazdagsága révén — óriási befolyása volt a tömegekre, a helyi vallási vezetők, a bogdo-gegenek pedig egyházi és politikai teljhatalommal rendelkeztek. Jól mutatja az egyház hatalmát, hogy a század elején, az akkor hatszázezer lakosú Mongóliában százezer láma élt a több mint 700 kolostorban.

A népi forradalom győzelme után a, kolostorok csakhamar a reakció fészkeivé, a kormányellenes szervezkedések központjaivá váltak. A kormány 1926-ban törvényt

hozott az egyház és az állam különválasztásáról. Az új rend magával hozta az életkörülmények javulását, s az egyház fokozatosan veszített hatalmából. A kolostorok rövidesen elveszítették alsópapságuk többségét és híveik nagy részét. Ebbe természetesen az egyház nem nyugodott bele. Lázadást szított, amely a tar- jati felkelés néven vonult be a történelembe. A felkelést leverték, de az egyház gazdagsága továbbra is megmaradt. Ezért 1934-ben a kormány törvényt hozott a kolostori birtokok elkobzásáról, s elrendelte a földek felosztását a szegényparasztok között.

A Mongol Népköztársaság alkotmánya minden állampolgár számára biztosítja a valláshoz való jogot. A buddhista egyház központja ma az ulánbátori Gandan-kolostor,

az egyetlen működő egyházi

intézmény.

A kolostort önkéntes adományokból tartják fönn, de adómentességet élvez és az állam az épületek karbantartásához rendszeres segélyt nyújt.

A kolostorban lámaiskola működik, amelyben a képzési idő öt év. A szemináriumok hallgatói 18—25 év közötti fiatalok. Oktatóik teológusok, buddhista filozófusok, világi nyelvészek. A lámaképzőben egy évig foglalkoznak az ősi írott mongol nyelvvel, három évig tanulnak angolt, s vallástörténeti tanulmányaik mellett megismerkednek az ország alkotmányával is.

A Gandan-kolostor idős lakói szigorú szerzetesi életet élnek, a modern lámáknak azonban már joguk van családot alapítani, és a kolostor falain kívül lakni.

Gergő föltesz még néhány kérdést, amelyekre az apja azonnal válaszol, anélkül pedig, hogy eljutnának tudatáig a kérdések. Percekig tart ez az értelmetlen kérdés-felelet játék, de mert a tanár úgy érzi, hogy már nagyon régóta ül az ágy szélén, hirtelen föláll, leoltja a villanyt, és átmegy a nagyszobába. Felesége és nagyanyja van már csak ott, ugyanúgy állnak, ahogy a tanár távozása előtt, de az előszobára és a folyosóra nyíló ajtó is tárva. Sőt a szemben levő lakás ajtajai is és így mint valami üvegkalitkán át a SZOT-székház ablakai is látszanak, amelyek váltakozva piros és sárga fényeket tükröznek vissza az angyalföldi ifjúsági napok diszkóhangversenyének jóvoltából,

KÖRÜLBELÜL FÉL KILENCKOR harmincöt-negyven év körüli férfi silabizálja a levélszekrények feliratait. A „Lakók névjegyzéke” feliratú üvegszekrény ugyan pontosabb felvilágosítással szolgálhatna; ott emeletek szerinti, szabályos tíz oszlopban és egyforma nyomtatott betűkkel van feltüntetve minden lakástulajdonos neve és ajtószáma, de egyrészt a félemeleten vezető lépcsők fölött sötétebb is van, mint a félemeleten, másrészt pedig sokkal feltűnőbb a keresgélés ezen a táblán, ahol egy fél négyzetméternyi területre van összezsúfolva százharminkét név. Legalábbis ' a férfi ezt képzeli.

4 NGGRÁD - 1981. június 18., csütörtök

A kis bádogszekrényeken ugyanis meglehetősen hiányos a nevek feliratozása, s a feliratok különbözősége is zavaró. A legtöbb szekrényen piros, kék, vagy zöld műanyag szalagon kézi betűnyomóval írt nevek olvashatók; ezeknek, egy része már felkunkorodott, vagy itt-ott letöredezett — más lakók papírcetlikre, barna ragasztószalagokra írták a nevüket golyóstollal, vagy megnyálazott végű tintaceruzával, de látni ott glavírozott réztáblákat is, ci- kornyás, stilizált kézírással. S van, ahol semmi név. A férfi már harmadszor, vagy negyedszer sétál el a levélszekrények előtt, közben mögötte kisebb-nagyobb csoportokban sorjáznak a tizenévesek föl-le a lépcsőn; az egész korosztályt, de még a tízen aluliakat is teljesen megkavarta a lenti utcabál. Ö pedig háttal a hangos lépcsőházi forgalomnak s hóna alatt egy bonbonosdobozzal, mintha csak várna valakire, s eközben sétál a félemeleten, böngészi a neveket. Végül úgy hiszi, megtalálta, amit keres.

Átragasztott papírcsíkon dr. Endrődi olvasható, s folytatásként, de még az eredeti, alsó kiírásból, hogy Péterné, és hogy hatodik emelet. Minthogy más Endrődit nem talál. úgy dönt, hogy csak ez lehet a doktornő lakása, s miután jelentőségteljesen megnézi óráját olyasféle látszatot keltve ezzel, (de vajon ki előtt?!), hogy megunta a várakozást, megindul fölfelé gyalog a hatodik emeletre. Persze, mehetne liften is, mert éppen mind a kettő működik, de ez is bonyodalmakat okozhatna. Hiszen nem tudhatja, hogy a kapcsológombok már évek óta kulcs nélkül működnek: a kulcsok elfordítva, s beletörve a zárba, úgyhogy egyszerűen csak be kell lépni a liftbe, és megnyomni a kívánt emelet gombját. De mert ezt nem tudhatja, ha ott szeren- csétlenkedik az indítással, vagy megvár valakit, aki ieívin- né, megkérdezhetik, hogy hová megy, kit keres, és ő most éppen ezt akarja elkerülni.

Ám bármennyire is igyekszik nyugodtnak, vagy közömbösnek látszani, észre sem veszi, hogy kettesével veszi a lépcsőfokokat, s mire fölér a hatodikra, már nehezebben veszi a levegőt, és enyhe remegést érez a combjában. Ez-', zel az enyhe remegéssel, amely most egy pillanat alatt a1 combízmaiból a gyomrára is átterjedt, csönget be az IL-es doktornő lakásába.

Néhány pillanatig mind a ketten zavartan állnak a1 kis

előszobában, aztán a férfi még ott átnyújtja a bonbonos- dobozt, valami olyasféle motyogással: hogy

— Tessék, virág helyett... Már sehol nem találtam nyitva virágüzletet...

A doktornő pedig ugyanilyen zavart sablonszöveggel veszi át:

— Ö, köszönöm szépen! De hát ezt se kellett volna, igazán... — Majd kedveskedve azonnal javít: — Tulajdonképpen nagyon szeretem a csokoládét!

— Igen?

— Aha. Csak félek, hogy elfogok hízni.

Itt elmosolyodik, mintha maga is jelezni akarná aggodalmának képtelenségét. De ä férfi most nem reagál erre, nem kezd el tiltakozni, hogy: ugyan már, te meg az elhízás! — vagy efféléket, hanem csak a nő mosolyát nézi, és ugyanaz az izgalom fogja el, mint néhány nappal azelőtt, amikor először találkoztak. Tisztán csak erre a mosolyra emlékezett azóta is, és tulajdonképpen semmi mást nem Judott felidézni, akármennyire erőlködött. A szélesen széjjelhúzódó és enyhe félhold al^kú ajkak között kilátszik szinte a teljes felső fogsor, és az áll felé keskenyedő ovális arcon ettől a széjjelhúzott mosolytól valami kihívó, ka- maszos kifejezése jelenik meg. A szemei viszont — s ezt voltaképpen most sem tudja eldönteni, hogy ellentétben, vagy összhangban van-e a mosollyal —, az egymástól kissé távol ülő szürkéskék szemek még nevetésükben is egy kis riadalmat, vagy kutató gyanakvást tükröznek. A férfi úgy elmerül ebben, hogy észre sem veszi, mikor lépett be a szobába.

Balra, az ajtó mellett áll egy biedermeier kanapé, apró rózsákkal csíkozott huzattal, arra ülnek le mind a ketten.

— Vesd le a zakódat — szólalt meg a doktornő, látva a férfi kínos szertartásosságát. Sötétkék zakó van rajta, világoskék ing, nyakkendő, szürke nadrág. S úgy ül, mintha színházba lennének.

Kösz, majd levetem — válaszol rekedt hangon, a torkát köszörülve. De csak kigombolja a kabátot, és miközben előre dől, a bal alsó karjával egymásra tett combjaira támaszkodik, és körülnéz a szobában.

(Folytatjuk)