Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-17 / 140. szám

A környék- és helybeli leányok, asszonyok foglalkoztatását oldják meg Xógrádsápon, a termelőszövetkezet könyvkötészeti üzemében, melynek további fejlesztése folytatódik. Az Itt dolgozók szociális körülményeinek javítására öltözőket, meleg vízzel ellátott korszerű fürdőket, s éttermet építenek. A könyvkötészetben a korszerű gépek mellett jelentős a finom mívű munkához a kézi erő igénybevétele is. Képünkön: építőipari szakkönyveket állítanak össze a dolgozók. Változott munkaképesség A jótékonykodás ártalmai SAJTÓBAN, RÁDIÓBAN, tévében sokat foglalkoznak mostanában a mozgássérül­tekkel, a csökkent munkaké­pességűekkel, szellemi fogya­tékosokkal. A rokkantak évé­nek nyilvánított idei eszten­dőben természetes ez: igye­keznek a közvélemény figyel­mét hangsúlyozottabban rá­irányítani a segítségre szo­rulók problémáira, a velük való törődés esetleges gond­jaira. Sokszor mégis lehangolok ezek a tudósítások, pedig hasznosak. Nem a tartalmuk, közölt tényeik, hanem inkább amiatt, hogy a részvét, a saj­nálkozás hangján szólnak a különféle okokból hátrányos, néha nehéz helyzetbe jutott emberekről. S ezzel a hangvé­tellel rendszerint adományok­ra, vagy más segítségre akar­nak serkenteni. Kell a segítség sok sérült­nek, olykor anyagi segítség is. A szociális gondok azonban nálunk nem jótékonysági kér­dések. Baleset következtében mozgásképtelenné vált rok­kantak tolókocsija például nem függhet senki jószívűsé­gétől, nem lehet adomány. S ha egy brigád elkészíti, mert nem kapható, s motort is sze­rel rá, ne azért tegye, hogy jótékonykodjék. Az adomány megalázza a rászorulót, aki­nek a sorsa mások irgalmától függ, s ezért hálára van kö­telezve minden odavetett kraj­cárért is. A jószívű, adakozó és a hálálkodó elfogadó — pofon az emberi méltóságnak. Az egyenlő esély elve rend­szerünk alaptétele. Nemcsak a jóeszű tanyasi gyerek tovább­tanulását kell segíteni, a bár­mi más okból csökkent esé­lyeket is ki kell egyenlíteni. S ez nem lehet csupán kari­tatív tevékenység. A társadal­mi egyenlőségnek és annak az emberiességnek, humaniz­musnak az alapkövetelménye, amely rendszerünk legfőbb is­mertetőjegye. Pénztárcánkra célozva, saj­nálkozásával senki se akar­jon hát könnyekre fakasztani, bármilyen fontos és sürgős lenne is sok esetben az azon­nali segítség. Arra figyelmez­tessen, hogy a szocializmus kiteljesítésének nagy munká­jában. a rokkantak egyenjo­gúsítása ♦erén is vannak még fe’ ■1 'ta'n'-: s i-.';>végi viszo­nyaik k irt e fe'adatok mec- oldásához még sokszor egye­nek, krtebb-nanvobb közössé­gek segít ségére is szükség van. Sajnos, hivatalos szervek sem mindig az egyenjogúság, az egyenlő esély megteremtésé­nek érdekében végzüc idevágó munkájukat, hanem olykor a jószívű nagybácsi képében tetszelegnek. Elvárják a ké­relmezést, s a juttatásért a hálát, lehetőleg az ügyintéző név szerinti sajtódicséretével. A LEGFŐBB VESZÉLYE ennek az egyéni jótékonyság­nak az egység megbontása: a beteg, a sérült, a rokkant kí­vül kerül a társadalmon, gon­dot okozó nyűggé, teherré vá­lik. Sokan odáig jutnak, hogy közéjük sorolják a nyugdíja­sokat, az öregeket is, s vala­mi külön, nem kötelező, ha­nem jószívűségből fakadó ada­kozásnak tekintik, ha néha egy kis süteménnyel, kirán­dulással, kultúrműsorral segí­tenek pótolni azt, ami a tel­jes emberségből még nem valósulhatott meg, mert szű­kösek az anyagi viszonyaink. A másik veszélye a karita­tív szemléletnek a már ugyan­csak elterjedt nézet: a sérül­tek, a rokkantak gondozása, egyenlő esélyeik megteremté­se kizárólagosan állami fela­dat. Ha államunk nem győzi, hát adakozunk, fölajánlunk, épüljenek csak az otthonok, intézetek, szakszerű személy­zettel, ók jobban tudnak majd bánni a lakóikkal, ellátják őket. Esetleg karácsonykor meglátogatjuk őket és igen, szóljanak, ha elromlik a víz­csap ... így szigetelődül el, így re- kesztődik ki a társadalomból, a közösségből, a közösség éle­téből éppen az a személy, akinek fokozottabb mértékben lenne szüksége a közösségre ahhoz, hogy megtarthassa em­beri méltóságát, hogy érezze, rá is szükség van még, rá is számítanak, ő is hasznos és nélkülözhetetlen tagja társa­dalmunknak, a mi új vilá­gunknak. Ezért kap most nálunk egyre nagyobb hangsúlyt a rehabilitáció: az ellátás nem fejeződik be az orvosi gyó­gyítással, hanem kiterjed ar­ra is, hogyan térjen vissza a dolgozók közé, milyen mun­kára alkalmas a sérült, a rok­kant, akinek régi munkaké­pessége nem állt helyre egé­szen. '..Csökkent munkaképessé­gű” mondtuk eddig, hivata­losan is Ez’e es"kkent ódé kű embe-ré is minő átéltük „Változott munkaképessé­gű” mondja egy új határozat, helyesen tiltva a „csökkent” jelző használatát. Igen, a szó is fontos. Aki a szakmáját nem tudja folytat­ni, de másutt még kiválóan megállhatja a helyét, miért volna csökkent munkaképes­ségű, főleg pedig csökkent ér­tékű ember? A SZÖHASZNÄLAT a gon­dolkozásmód tükre. Remélhe­tőleg az új elnevezés nemcsak tapintatból, udvariasságból született, sőt bizonyos vagyok benne, hogy már a szavakban is kifejezésre juttatjuk az ör­vendetesen változott felfogást. Rajtunk áll, hogy elveinket hogyan valósítjuk meg, nem­csak a munkában, hanem gondolkodásunkban, maga­tartásunkban — s még a szó- használatunkban is. Homoródt József S zemet sajdítóan csillog­nak a vágányok tükrö­sen csillogó fémszalag­jai, amelyek olyannyira át- tüzesedtek, hogy érintésük biztosan felszisszenéssel jár­na. Cudarul tűz a nap, de amint Zeke Imre megjegyzi, ez így a jó, mert mikor is kel­lene a meleg. h.a nem most, júniusban. Nevelő idő; bújik az erdőkben a gomba, erősöd­nek a palánták, és vörösre szí- neződik a földieper. Nem kell hát miatta rossz szót ejteni — mondja —, mert bár nekünk, „külszínt vasutasoknak” ez még keményebbe teszi a mun­kát, de kell ez a mezőgazda­ságnak. Mellettünk elrohanó teher- vonatök és a gurítóról ideér­kező vagonok között veti fe­lém, csak úgy félvállról a szavakat a kocsirendező, aki éppen most, mert kevés a lét­szám, sarusmunkát végez, Amire aztán tényleg roppán- tul oda kell figyelni. Karja szinte egyszínű már fekete at­létatrikójával, narancssárga kobakja alól, látom szaporán gyöngyözik alá a verejték ké­mény idők cserzette arcán Megállít, három egymás után lefelé guruló- vagont. Veszem észre: tisztes távolságból fi­gyeli a saru, a megállító-fé- kezőpofa viselkedését, mert mint később említi: ilyenkor, a nagy melegben gyakorta úgy beragad a sínre, hogy csúszás híján löki aztán kifelé a sínről, n.cgv erővel a vagon. Nem kis veszt!v. meri ha va­lakit elt.Vól, o?. ft »•ülhet. ha csak táppénzesál lományba­vétellel megússza. Lobog ke­zében a sárga zászló, int, diri­gál is; majd amikor pillanat­Hazatérők Gyönyörű népdalunk állít­ja: „Hosszú útról visszatérni nem lehet... ” Pedig lehet, nagyon is lehet, ne vegyük hát szó szerint a kiragadott idézetet. A hétköznapok nem ilyen szárnyalóak. Reggel tá­vozunk, este hazatérünk — ez a menetrend. Ez volna az igazi hazatérés? Aligha. Szól­jon róla hitelesen négy olyan ember, aki hosszú útról tért haza. A KÜLKÉPVISELÖ A MALÉV irodáját vezetem Athénban.' Csak átmenetileg vagyok itthon, egyedül jöttem, család nélkül, mert a munka hazaszólított. Hónapok óta nem voltam Magyarországon. A repülőgépen percenként turkáltam a zsebemben: ben­ne van-e a lakáskulcs? Már­mint az itthoni. Odakint ké­nyelmes lakásunk van, azt is mondhatnám, hogy pazar, szebb, mint a budapesti. A görög lakáskultúra más. Nem tanítják az elemiben ott sem, de valahogy ezt átörökítik az egymást váltó nemzedékek. A jó ízlés velük született tulaj­donság. A több ezer éves kul­túra besugározza a civilizá­ciót, mindazt, amit a ma em­bere gyárt és használ. Ettől aztán nem kell hozzá propa­ganda, hogy ne bóvlival rak­ják magukat körül a lakás­ban, hanem szép bútorral, hozzávaló kiegészítőkkel. Leszállt a gép Ferihegyen. Taxiba vágtam magam, Irány haza. Mindvégig az járt a fe­jemben: de lassan hajt ez a sofőr. Aztán megérkeztem a rég nem látott bérház elé. A lift rossz, sebaj, hármasával ugráltam a lépcsőfokokat. Megvan a kulcs, fordítom a zárban, nyitom az ajtót. Be­csukott szemmel is tudom a járást. De most nyitva tartot­tam a szemem. Egy üres la­kás; vastagon áll a por min­denen, pókháló, amerre né­zek. Pedig minden a helyén volt, ugyanúgy, ahogy hagy­tuk! Mégis üres, idegen volt. Hiányzott belőle a család. AZ INGÁZÓ Munkásszálláson lakom, Bu­dapesten, a Szobránc utcában, csupa építőipari ember közt, mert magam is az volnék, Szabolcsból. Ott van az iga­zi hazám, Hodász szélén, a cigánysoron. Az arcomra van írva: oda való vagyok. Nincs értelme, hogy tagadjam, meg nem is szégyellem, mert nem vagyok alábbvaló másoknál. Nem inni, nem részegeskedni jöttem a fővárosba, hanem dolgozni. A társaim — gon­dolom — hasonlóképpen van­nak vele. Hogy egyik-másik mégis iszik? Higgye el, ez majdnem természetes. Nagy­apáink nagyapja még vándo­rolt, nagyapáink már letele­pültek: putrilakók lettek. Ró­lunk is azt tartják: vándorol­nak — a munkakönyvvel. Pe­dig hát sorra tűnnek el a put­rik, Hodászon már egy sincs. Cs-lakásban lakunk: azaz csökkent értékűben, mert az életforma-újítás nehéz, a nem cigánynak ebben az ország­ban volt rá ezer esztendeje. Nekünk alig egy-két ember­öltő. Huszonkét éve járok Pest­re, haza havonta-hetente — a pénz miatt. A mi vonatunk a feketevonat. Az asszony min­dig tudja, mikor megyek ha­za, a Cs-lakásba: szoba-kony­ha, kamra. A szoba: szentély, a gyerekek szinte be se me­hetnek; „Az apátoké” — szól rájuk az asszony, aki nagyon vár, nem a pénz miatt, mert azt többnyire megküldöm pos­tán, nem az aprócska aján­dékok miatt, még csak nem is azért, mert a ruhám szagá­ban ott van a város levegő­je. Vár, mert szeret. Hat gye­rekünk van, ha rámcsimpasz­kodnak érkezéskor, alig va­gyok képes talpon maradni. Bemegyek a szobába, ami az enyém és gyönyörködöm. Nincs vaságy, mint a szállón, támlás faágyak vannak ösz- szetolva a szoba közepén. És már megint hímzett rájuk új térítőt az asszony. A MATRÓZ Ismeri a dalt? „Baj van a részeg tengerésszel... ” Hü­lyeségekkel van teli az embe­rek agya, semmit se tudnak valamiről, de ítéletet azért mondanak. A dalocska tréfás, magunk is énekeljük. Ez egy dolog. Más az, ha afelől fag­gatnak, hogy mi nálunk a védőital, a gin, a rum, a vod­ka? És hogy melyik kikötő­ben hány szeretőm van. Nem kapunk ilyesfajta védőitalt, és ha valamilyen oknál fog­va vesztegelnünk kell éppen valahol, a gyomrunk görcsbe rándul, már megint később jutunk haza. A tengerészélet komoly dolog, nem tréfál­koznivaló. Nem mi vagyunk a részegek, hanem olykor maguk a tárgyak, az egész hajó, ha viharba kerül. Ka­binjaink, bútoraink rögzít­ve vannak, minden ágy, szek­rény, ülés. De mi nemi Ne­künk a szárazföldiek számá­ra furcsa lábtartással, lépé­sekkel kell kivédenünk a ha­jó ringását, hánykolódását. De ehhez hozzá lehet szokni ha­mar. És kilépve a partra, ha­mar elefelejti egyensúlyérzé­kelő szervünk ezeket a sajá­tos védekező reflexeket, moz­dulatokat. Hazamegyek, rámakaszko­dik az asszony, meg a lány, aki maholnap már iskolás lesz. Nagyon várnak, még azt is elnézik nekem, hogy ott­honlétem alatt mindig átren­dezem a lakást, Ez a máni­ám. Ezek mozgatható búto­rok. ..--------------------J---­A Z INFARKTUSOS Arra ébredtem, valami lát­hatatlan kéz vasmarokkal szorítja a szívemet. Ujjai egy­re feszesebb abroncsok. Én vagyok a soros — jutott át az agyamon. Figyelni kezd­tem magam. Akkor jött a robbanás. Akár az áramütés, úgy futott szét végtagjaim fe­lé a fájdalom és a rettegés; emlékszem, a szememből folyt a könny, de sírt az egésztes­tem, bőröm minden négyzet­centimétere. Pedig, mint a jég, olyan hideg voltam, a pár­nám, takaróm meg vizes-lucs­kos, akár mosás után. Kórház, szanatórium. Visz- sza az életbe. Aztán haza. Virág Várt, simogatás, öröm és féltés a szemekben. És szí­nek vártak, az otthon színei a sok-sok kórházi fehér után. És még azt mondják: a leg­összetettebb szín a fehér. In­diában miért ‘az a gyász szí­ne? Mert ott meleg van? Ne­kem sok volt belőle. Otthoni amikor nem látták, sorra meg­simogattam a könyveimet. Fejér Gyula Akit elcsábítottak Zeke Imre kemény évei nyl T öpreng egy darabig, olajos védőkesztyűjét markolgatva. — Hát, hogy mi? Ehhez a ember...; mert a vasútnak mindig kell menni. De vas­utas vagyok már és ezt a még hátralevő négy-öt évet böcsülettel leszolgálom. Mert a rend, ugye az rend minde­nütt. Itt meg főképp. Csöndben csattan egymás­nak két vagon, s fönt, a tűz- ... helygyár felől már jön az lélegzetvételnyi szünetet nézek addig Salgotarjan-kul- újabb, a következő sínpárra, engedélyez a tiszta pálya, me- sőn, ahol most viszonylag ke- Figyelmesen követi haladását gint csak emígyen beszél. vés vonat foglalja el a vága- az öreg. — A földekre, a növényekre, nyokat. _ Mondja, — kérdem me­bizony kell ez a jó idő. Volt — Amíg a lengyeleknél nem gint —: látva, hogy csupa eső is néhányszor, a napfény voltak bajok — mondja Zeke magakorabeli tartja a fron­meg húzza ki a növényeket a Imre —, addig sokkal na- tot itt a sínek között, mi lesz, földből. gyobb volt a forgalom — és ha néhány éven belül mind­Oly gyakorta, s érzem, oly a ml munkánk is. Bár igaz, ahányan nyugdíjba mennek? szeretettel beszél a földről, néhanapján megélénkül a mintha jómaga nem kötötte tranzitforgalom, és akkor mű­volna le magát immáron hu- szakonként 6—700 kocsit is szonhét esztendeje az állam- meg kell fognunk, ami akár vasutakhoz. hiszi, akár nem, hihetetlen — Parasztcsalád a miénk, szellemi energiát, is fölemészt, kérdéshez én nem tudok hoz­Rajtam kívül egyetlen vas- Mert itt aztán a nap bármely zászólni. Egy azonban biztos: utas sincs közöttünk. Meg- pillanatában úgy kell, olyan olyan generációt kellett volna értheti, hát, hogy a véremből éberen figyelnünk, mintha ab- kinevelni, amely nem szé­ki nem lehetett törölni a föld- ban a minutumban kezdtük gyenkezik a fizikai munkától, hoz való ragaszkodást. Pász- volna a munkát. Mert vigyáz- elviseli a nehézségeket... Le- tón lakunk, van pár száz négy- nia kell az embernek önma- á>'en ez a főnökség gondja, szögölnyi „birtokunk”, meg gára és a gyakorta sok milli- Egy azonban bizonyós: a vas- kis házikert, ahol mindent ós értéket tartalmazó vago- út soha meg nem állhat, an- megtermelünk magunknak. És nokra. Mert különben... nak mindig mozognia kell. Én állatok... Én meg nem mon- , , ... ..................... hagytam magam ötvennégy­da nám, legföljebb az asszony A zaszloba törli gyongyozo ben elcsábítani az akkor még tartja ezt észben, mennyi ka- homlokát. Pásztó és Mátraszőlős között csánk, libánk, csirkénk, ma- — Mégis -— kérdem —, mi- működött, de a MÁV felügye- lacunk van. Szabadnapjaimat n®k tartja ennyi idő után Iete alá tartozott gazdasági — mert nálunk a szolgálat magát: vasutasnak, vagy kisvasúthoz, s meg is ragad­emigyen van: tizenkét óra földszerető kétlakinak? tam. De ezek a mostaniak szolgálat, huszonnégy szabad — Tudja, — veszi le fejéről képtelenek már olyan viszon- —, gazdálkodással töltöm, kobakját — ha mégegyszer tagságokat végigcsinálni-élni, Mert igaz, a havi 40—50 túl- kezdeném, nem biztos, hogy mint mink. órával meg tudom keresni a vasutas lennék... Nagyon so- Kemény a kézfogása az hat-hétezer forintot, de ez az kát kivett a MÁV az életem- öregnek, egy fizetés nem juttatna min- bői. Mert ugye, itt se ünnep- Olyan, mint saját maga. két fel a mennyországba. nap, se vasárnap, se isten, se Karácsony György Űjabb vagon szalad lefelé a gurítóról és a kocsirendező '| T “ ] ~~ otthagy néhány percre. Végig- | NOGRAD — 1981. június 17., szerda , . W

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom