Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-16 / 139. szám
Képernyő előtt Szerelmi drámák filmen Véget ért a hatrészes spanyol filmsorozat, a Nád és mocsár. Fokozott érdeklődéssel figyeltük, több okból. Először a szerző, Vicente Blasco Ibánez miatt, akiről bekonferálták, hogy a századforduló egyik legnagyobb sikerű spanyol írója, műveit magyarul is többször kiadták, a hazai olvasók kedvelték. Másodszor a film nemzetisége miatt. Köztudott ugyanis, hogy a spanyol életről és művészetről Franco fasiszta diktatúrája alatt édeskeveset hallottunk, elvétve jutott el hozzánk, évtizedenként egy-egy filmalkotás, Juan Antoni Bar- demtól, vagy Luis Bunueltól. A kulturális értékcsere a hetvenes évek közepén, a politikai változással összefüggően felgyorsult, mind gyakrabban mutatnak be filmszínházaink spanyol produkciókat, s most a tévé is nyitott az Ibériai-félsziget felé. Az utóbbi azért örvendetes, mert a televízió meglehetősen szűk mezőben szemléli — legalábbis a bemutatott filmek ezt mutatják — a világ filmtermését, s főként amerikai, angol, NSZK-beli, francia és olasz filmeket zúdít ránk gyakran méltatlanul, mert a bemutatást semmiféle esztétikai szempont nem indokolja. Holott akadnak még kisebb nemzetek amelyek művészete felemelkedőben, s érdemes volna rájuk nagyobb figyelmet fordítani. Rafael R, Marchent filmsorozata jó közepes alkotás. Néhány kockáján érződik, hogy érti a filmcsinálás mesterségét, tud légkört, hangulatot teremteni, alkalomadtán csendet is de a Nád és mocsár esetében mintha a művészt szándékosan háttérbe állította volna a filmcsináló előtt. Úgy tűnik, Blasco Ibanez regényéből csak a történés érdekli, a Zolán edződött naturalizmus, nem pedig a szociális probléma elmélyült, érzékeny, meggyőző kibontása. Pedig —, aligha szükséges hangsúlyozni —, remek lehetőségeket kínált az az elzárt falusi társadalom, amelyikben a Paloma család egymást követő generációi vívják küzdelmüket a vízzel és földdel, egymás indulataival, érzelmeivel, a szegénységgel. Rafael R. Marchentet jobban foglalkoztatják a megjelenítés külsőségei, az olcsó érzelemkeltés és pátosz, különösen a sorozat utolsó harmadában. Tono és a lelenc másfél évtizedes sziszifuszi munkája a víz legyőzésére kezdetben tiszteletet ébresztő vállalkozás, később azonban egyre unalmasabb — már-már nevetséges — lesz. Az öreg Cana- mel is gusztusosabb kimúlást érdemelt volna, noha nem volt mindenben makulátlan, mint amilyet a rendezőtől kapott. Meg lehetett volna spórolni Sangonera vérét is; a paradicsomlé üvegben nekem jobban tetszik. Nem folytatom tovább kifogásaimat, melyek miatt érzem, hogy egy sikert ígérő alapanyag felemás értékű megvalósítását láttuk.., Tonet és Neleta szerelme szükségszerűen vezet el a drámához, a férfi öngyilkosságához. Tonet nem volt igazi Paloma, mert hiányzott belőle az akaraterő, a cselekvőkészség, a munkaszeretet. Apja, Tono summázatával egyetértünk: „Aki sanyarú sorsra született, ne henyéljen”. Any- nyit teszek hozzá: nem árt ezt megjegyezni a jobb sorsra születetteknek sem, hiszen ki tudja, mikor pártol el tőlük a szerencse. A színészi játékra általában, igazodva a rendezői felfogáshoz, a teatralitás jellemző bár némelyikük alakításán — Alfredo Maxo (Paloma), Manuel Tejada (Tono), Jesus Lara (lelenc), Anna Marzoau (Samaruca) — így is átsüt a vérbeli tehetség. A spanyol filmsorozatnál sikerültebb munka Horst Seemann NDK-beli rendező kétrészes Fleur Lafontaine-ja, szintén egy népszerű regény, Dinah Nelken műve alapján. Fleur — neve virágot jelent franciául — egy berlini polgárcsalád jólétre törekvő leánya, aki őriz valamit édesanyja pénzteremtő ambícióiból meg édesapja könnyedségéből. Évtizedeket ölel át a történet a század első évtizedétől a második világháború végéig. Világháborúkkal, fasizmussal terhes, embert próbáló idők. Fleur különböző kitérőkkel. új és régi szerelmekkel állja a sarat, noha nemegyszer közel kerül az elbukáshoz. Horst Seemann jól alkalmazza az időfelbontást, mindvégig érdeklődést kelt hősnője iránt, s ízlésesen, tartózkodóan és pontosan építi fel egy ember önvizsgálatának, szembenézésének drámáját. Kitűnő színészekkel dolgozik; Gisela May-jal, Leon Niemczykkel, Hilmal Thate- val, Eberhard Eschével, akik minden helyzetet hitelesíteni tudnak. Remek színésznő a címszerepet megformáló Angelica Domröse. Nem olyan szép, mint a spanyol Victoria Vera, de jobb színésznő. Fleurje valóságos virágként nyílik és záródik be előttünk, az események változását követve. Vasárnap két filmre figyelhettünk. Az esti A medve és a baba — Jean-Pierre Cassel- lal és Brigitte Bardot-val a főszerepben — harmatgyenge alkotás. Fáradt, érdektelen. S Brigitte Bardot micsoda rossz színésznő! A délutáni Holnap már késő című olasz film harminc év múltán is őrzi értékeit, nem véletlen, hogy annak idején valóságos díjeső hullott rá. A zárdái szigorúságú nevelési eszmény ütközik össze a modernnel, az emberségesebbel, s diadalmaskodik — majdnem tragédia árán — az utóbbi. Leonide Moguy rendezése puritán, lényegretörő. kamasz- és felnőttszereplői hitelesek. Jegyezzük meg: ha megújulást követel tőlünk a kor, azonnal reagálni kell. Mert lehet — erre utal a cím —, holnap már késő. jóvátehetetlen dolgok következhetnek he. Sulyok László Pedagógia Már hatodik esztendeje döntöttek arról, hogy a Nógrád megyei közoktatásügyben dolgozó pedagógusok és közösségek legkiválóbbjait Nógrád megyei pedagógiai díjjal jutalmazzák. Azokat, akik az oktató-nevelő munkában vagy azzal összefüggő témákban tartósan kiemelkedő munkát végeznek és politikai, erkölcsi magatartásuk, példamutató. Mi is van e hivatalos szavak mögött? Kudarccal, sikerrel, vegyes, ám értékes pályák, a nevelést hivatásuknak érző emberek tartalmas évtizedei. Idén egy közösség (a balassagyarmati Bajcsy iskola nevelőtestülete) és két nevelő kapta meg a megye díját. Ami a két kitüntetettben teljesen azonos: mindketten 1950-ben kezdtek és mindketten aprócska faluban. Mélyvíznek érezte akkoriban ezt Réti Lajos, aki ma az érsekvadkerti iskola igazgatója. — A nógrádgárdonyi iskolában tanítóskodtam 1950-től, majd úgy határoztam főiskolával próbálkozom. Nappalin végeztem el a földrajz— rajz szakot. Érsekvadkertre 1954-ben kerültem. Azóta ott vagyok, 64-től igazgatóként. Nem örült az „interjúnak” — tudom, hogy a mindennapi munkájukról szívesebben beszél, mint magáról (az iskola szaktantermeinek kialakításáról, majd működésükről már beszélgettünk a korábbi években, akkor nem húzódozott...) — A kitüntetés mögött ott van az folyamat, ami törzsgárdát formált a tantestületből. Nagyon segíti a munkámat, hogy sokan vannak olyanok, akik szívügyüknek érzik a minél magasabb szintű nevelést-oktatást, a szaktan- termeket nem valami mutogatnivaló produktumnak, hanem hasznos eszközöknek tekintik. Volt olyan fiatal, aki nem tudott ebbe a légkörbe, a komolyan vett munkába beilleszkedni — nem is volt maradása. Büszkék vagyunk rá, hogy a tőlünk kikerülő gyerekek megállják a helyüket a középiskolában, megfelelő alapot tudtunk adni számukra. A szülők elismerik ezt, a község sokat segített és segít ma is. — Mit tart legfontosabbnak a vezetői munkában? — Széles tantestületi bázisra támaszkodva csak jól irányítani. A jó szakmai munkaközösségek nélkül hiába lett volna egy emberben a korszerűsítési töés közélet rekvés. Fontos dolgokban min- di kérem a véleményüket, a jó döntés, irányítás enélkül elképzelhetetlen! XXX Telek Baláss ipolytamóci pedagógus, nem csak abban hasonlít Réti Lajosra, hogy kisközségben (a cserhátvölgyi Garábon) kezdett tanítóskod- ni, hanem abban is, hogy szintén húzódozik a nyilvánosságtól. — őszintén mondom, meglepett ez a kitüntetés. Még ott a teremben sem tudtam, hogy ezért hívtak meg az ünnepségre. Amikor az esztergomi képzőből kikerültem, még egyáltalán nem volt biztos, hogy évtizedeken át tanító leszek — hívtak sok más területre az évek során. De úgy látszik, ott Garábon sikerült egy életre beleszeretni ebbe a hivatásba. Ipolytamóci vagyok Itt élnek szüleim — mégsem, vagy éppen ezért nem volt könnyű ebben a faluban élni, dolgozni. Úgy gondolom, szülőfalujának mindenki tartozik — én ezt a tartozást a jobb életért, a társadalmi átalakulásért végzett nevelői, politikai munkával igyekeztem leróni. Sokszor csak konfliktusok árán sikerült. Amikor bejárjuk a kis iskola két termét, a színes, barátságos, helyiségekben számos okos szemléltetőeszköz feltűnik, amit máshol meg nem láttam. — Amellett, hogy sokféle közéleti munkát végeztem (a pártban, a népfrontban, a Vöröskeresztben és még sorolhatnám) — kezdettől nagy hobbim volt a barkácsolás, szerelgetés. Régen sok TIT- előadást tartottam, amit gázlámpával működő vetítőgéppel szemléltettem, majd kaptam egy keskenyfilmes hangos vetítőgépet. Az iskolában, amit csak magam meg tudok csinálni, azért sosem hívunk szerelőt. Készítettem már polcokat, az egyik nyáron beépített táblát és sok mást Hogy otthonos a terem, az a két kolléganőnek köszönhető. Egyikük a feleségem — nélküle nem tudtam volna ezt a pályát így, ennyi lekötöttséggel vállalni. Nagyon sokat köszönhetek neki. És a kollégáknak — a körzetesítés előtt is itt mindig „jó csapat” dolgozott. Együtt a gyerekekért — csak így megy. Csak jó közösség nevelhet igazán közösségi szellemű fiatalokat. Ha elölről kezdhetném, hiszem, vállalnám e hivatást G. Kiss Magdolna FILMJEGYZET Bátorság, fussunk! Az emberi gyávaság régi és úgyszólván örök témája a filmművészetnek. A tétovázó kispolgár, a döntésre képtelen szerető, a bizonytalanságában gyötrődő férj a komédiák és szatírák gyakori figurái. A Bátorság, fussunk !-kal most a téma egy új variációja született meg, s a rendező az az Yves Robert, aki számos munkájával — például a Gombháborúval — bizonyította, hogy tehetséges és van érzéke a humorhoz. Ebben az új filmjében is akadnak bőven mulatságos helyzetek, egészében véve azonban kissé nehézkes, zsúfolt, nem fér meg a műfaj határai között. Hőse, Martin, Belhome riadt arcú, félszeg férfi. Gyávaságát még a nagyapjától örökölte, s a fiának adja tovább. Akkor találkozunk vele, amikor egy szállodai szobában éppen hódításra készül. Éva, az énekesnő kedvéért hátat, fordított a gyógyszerészhivatásának, sőt hazájának is: Amszterdamba követi meseszép szerelmét. A beteljesülést — mármint a hotelban — kellemetlen incidens zavarja meg: a szomszédban közönséges veszekedés folyik s Martinnek közbe kellene avatkoznia. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy határozottan a sarkára álljon. Már-már elrendeződik ez a konfliktus s révbe ér a mellesleg kölcsönös vonzalom, amikor Éva le- rázhatatlan régi imádója — fenyegető manővereket és megható kérelmeket követően — halálosan megfenyegeti páholyban lévő vetélytársát. Bátorság, fussunk! — így Martin is visszatér a családi fészekbe. Hogy ne bombázzák kíváncsi kérdésekkel, „elveszti” az emlékezetét. A sztori „csavarásai” ezzel nem szűnnek meg. Csak dióhéjban foglalom össze a további fordultakat. Az amnézia (me- móriakiesfs) fokozatos megszűnése; válás; házasság Évával. Még néhány titokról fellibben a függöny, hogy aztán a furcsa pár némileg szabálytalan módon kiharcolja magának a boldogságot. Yves Robert nem döntötte el pontosan, hogy milyen filmet akar készíteni. Csipkelődő fricskákban gazdag vígjátékot avagy vitriolos szatírát; egy kapcsolat pszichológiai drámáját vagy társadalmi-emberi állapotrajzot? Valamennyi „műfajból” van néhány mozzanat a műben, de az összetevők hatástalanítják egymást, ahelyett, hogy a mondanivaló kidomborítását segítenék. Az alapeszme egyértelmű: a Bátorság, fussunk ! a meghunyászkodásról szól, csak az a baj. hogy Yves Robert állásfoglalása korántsem olyan egyértelmű. Hol elítéli, hol meg felmenti ezt a kompromisszumokba kapaszkodó és csodákban bízó lehetetlen alakot: cinizmusát egyszerűen tudomásul veszi, pedik korunk rákfenéjét — Martin „betegségét” — sokkal keményebb szavakkal kellene ostorozni. A kissé zsúfolt mese hátterében zajlanak az 1968-as diáklázadás eseményei. Ez a szál kissé elválik a személyiség ábrázolásától, pedig a rendező nyilván azért iktatta be. hogy alaposabban motiválja az árral mindig sodródó ember vészes „alkalmazkodókészségét”. A titokzatos rajongó — aki később meghal — meg a brutális szerető — ő életben marad — mintha a ponyvák lapjairól léptek volna át a filmvászonra. Jeleneteikben nem annyira a regényesség, mint inkább a hatásvadászat dominál. Jean Rochefort — leszámítva a fiatalkori snitteket — meggyőző. Körülbelül ilyen a szellemi és cselekvési impotenciában szenvedő anti- hős. Catherine Deneuve elragadóan gyönyörű és megnyerőén tehetséges. (Remek az énekszáma is!) Yves Lafa.ye felvételei hangulatos miliőt varázsolnak elénk, Vladimir Cosma (lehet, hogy rokona a nagy Kozmának?) zenéje dallamos. Egyikük sem tehet arról, hogy a Bátorság, fussunk! végül is a gyenge-közepes filmek számát szaporította. 29. Persze, azért ez a hasonlat nem is jó, nem is egészen helyénvaló egy kedves, fiatal nőt illetően, meg hát nem is egészen igaz. A férfiban is csak a vélt kudarc sértettsége és az a kis ingerültség indítja meg ezt a védekező-ellentámadással fölérő hasonlatsort, amely az imént már a hangjában is érezhető volt. Hiszen már két napja megkereste a telefonkönyvben a kórház hívószámát, meg az egyéni előfizetők jegyzékében a doktornő lakcímét és telefonszámát is, és ma már többször megpróbálta felhívni. Azt viszont magának se igen tudná megmagyarázni, hogy miért nem akkor, s miért csak ma? Délelőtt a kórházban. ahol egyszer sem tudták kapcsolni (műtőben van. nem találják, ebédel stb.), délután pedig már nem volt bent. Az otthoni telefonon pedig még 5 órakor sem jelentkezett senki, így hát kis bosszúsággal ugyan, de végül is elég könnyen lemondott a mai közös vacsoráról. Csak most, fél nyolc előtt néhány perccel jutott ismét eszébe, hogy még egyszer megpróbálja a lakásán hívni. Ez persze ele4 NÓGRÁD - 1981. június 16., kedd ve azzal a veszéllyel járt, s ezt negyed nyolc óta forgatta fejében —, hogy elég késő van mára programot megbeszélni —, de mégis, most, hogy bekövetkezett az, amire nagy valószínűséggel számítani lehetett, most ez mégis elkedvetleníti. Az a rövid hallgatás, mialatt a fenti gondolatsor átvillant a telefonálón, a panelház hatodik emeletén is úgy hat, hogy a férfi lezártnak tekinti a dolgot, belátja, hogy túl későn jelentkezik, s lemon d a közös vacsoráról, S ezt még meg is erősíti a következő mondat: — Talán majd legközelebb... Majd felhívlak, jó? Mikor hívhatlak? Ettől a hangtól egy kicsit megijed az IL-es Simca tulajdonosa, ám az ijedtségnek szerencsére semmi jele amikor válaszol. Bármikor. Mondtam már neked, hogy bármikor telefonálhatsz. Ide is, és napközben a kórházba is. De., nem tudsz inkább te idejönni? Oda?! Most? Hozzád? Ez a fordulat most váratl anul éri a férfit, Mert ugyan gondolt rá, hogy ha minden jól megy, akkor végül a nő lakásában fognak kikötni, de az ő forgatókönyve szerint ez legfeljebb csak vacsora után következne be, amelyet majd a kocsiban való hosszú búcsúzkodás és rövid tanakodás előzne meg, S már bent az éjszakában. — Igen. Nyugodtan feljöhetsz. Csak ha akarod, persze — Te... nem tudom, hogy jó-e, ha találkozom a fiaddal... Főleg őmiatta... — Ugyan! Mindjárt lefektetem és alszik. Reggel 7-ig ki se jön a szobájából. Dániel nagyon rendes, klassz srác... Na jó... Mennyi most az idő? — Fél nyolc. — Jó! Kb. egy óra múlva ott vagyok. — Várlak. Szervusz! A doktornő leteszi a kagylót, és ugyanazzal a köny- nyed szökkenéssel, ahogy bejött, visszamegy a konyhába, Körülbelül ezzel az izgatottságleplező, könnyed szökkenéssel egy időben csak egy emelettel feljebb, a tanár lakásában az egész család a konyhában ül: szorosan körülveszik a kis lecsapható asztalt és vacsoráznak. Legbelül, hátával a fűtéscsöveknek támaszkodva a dédi, vele szemben. Gergő — aki miatt, az apja bosszúságára ma is elhúzódik a vacsora —, az asztallap hosszanti oldalán pedig a tanár házaspár, ők felső karjukat egészen a testükhöz szorítják, hogy elférhessenek egymás mellett. Jő tíz perce befejezték már a vacsorát, sőt a dédi is, pedig szinte megállás nélkül beszélt, nem is lehet pontosan tudni, hogy miképp fogyott el mégis a tányérjáról az étel. Először egy kaposvári emlékét mesélte el — valószínűleg ezt sem először —, amely emlék a frizsider fölött lógó ollóról jutott eszébe. » — Hát Juditkám, ne is haragudj, de olyan vacak egy ollótok van, hogy azzal egyáltalán nem is lehet vágni. Én egyszer ki is fogom hajítani! Most délután is, ahogy próbálom elvágni a tejeszacskót, hogy adjak ennék a kisgyereknek uzsonnát, hát csak gyömöszkölődik az a nejlon az olló szárai között, de el nem vágja! — Jaj, nagymama — szól közbe a tanárnő, egy kis szenvedő grimasszal a szája sarkában —, hát van még egykét olló a lakásban, mért nem azokat tetszik használni?! — Hát van, szerencsére, mert itt van az az én jó kis acélollóm, amit még Kaposváron kaptam a kommün alatt. A tanár ekkor kezdett csak odafigyelni. Úgy látszik, mégsem hallotta eddig ezt a történetet, vagy ha igen, nem emlékszik rá, de most kíváncsivá tette, hogy miféle emléke van a nagyanyjának a Tanácsköztársaságról. ífolsjtatjuk)