Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Balogh Elemér: KUKORICATOLVA] OK a nagyobbik? — nézett várakozóan tzomszédjára a kis göndör Kereki. — KibékUlt már •z iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúg­ták ki, és már annak is örül­nöm kell. Tudod, ez az az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igaz­ságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta csontos, hegyesen kiálló vállát. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hár­tyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi ked­ve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ö ellenvetéséből kikereked­hetnék. Szerencséiére szélesre lárult az üvegajtó két szár­nya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a te­kintetek az ajtóm tapadtak. — Figyeled? Még mindig nveregben érzi magát — súg­ta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öb­lögetésen megköszörülte tor­kát. Így szokta fönt, a Ház­ban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven át: két gerendakarjával kitámasztja az ajtót, amikor belép, né­hány pillanatig áll a küszö­bön, irdatlan testével eltor­laszolva a kijáratot, és mi­előtt elfoglalná helyét az el­nöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfondárosan vékonyra a száját Bakó. Valamit meghallhatott a fi­atalok suttogásából Farnulo- vics Árpád is, odahajolt kö­zéjük: — Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott. Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagya­rázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a megilletődöttségből sem. Bármennyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbakká lágyítania, bőre alól a lila erecskék fa­gyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánta hát magát, hogy fölolvassza a dermedtséget. — A napirend ellen szava- • zok! — Kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől meg­rázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypo­harak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás te- leszivta hatalmas mellkasát, megnyugodott, és arra gon­dolt, hogy a csatákat min­dig azok nyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát az ajtó him­bálózó szárnyaitól, és a meg­terített asztalhoz lépett. Ba­kó Sanyi kedélyesen eltúl­zott udvariassággal tolta ’ alá a széket, s amikor már ült Franulovics, a má­sik titkár cinkosan ráhunyo­rítva elismerően bólogatott: — Hiába. mi hivatásos forradalmárok... Tonnás nem válaszolt, el­nézett a fejek fölött. De mo­solygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropo­gós damasztabroszra könyö­kölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt. a Nim­ród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vé­ge? Vagy attól, hogy ami­kor majd átveszi a nagyfő­nöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fog­nak a munkatársai. . (Arról, ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az ér­tekezleten. amikor korked­vezményes nyugdíjaztatásáról döntötttek. Rigó, a nagyfő­nök szó szerint így fejezte ki magát: „Kapja meg azt a plecsnit, és tűnjön el a bal­fenéken !”) Röhej! Az asztal parádésan meg­terítve, vadászhidegtálak, áfo­nya, pezsgő, vörös bor, ko­nyak, a pohorak mellett egy- egy doboz amerikai cigaretta. — Megviccelhetnénk — ha­jolt egészen közel Bakó fü­léhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát... — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás akkor csöndese­den el újra, amikor a falon az agancsos óra kerengőjén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve né­gyet bődült az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl vala­mennyien az elmés kis szer­kezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfő­nök Is. Pedig tudhatták vol­na, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A 'nagyfőnök sorban min­denkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sö­tétszürke öltöny nem árnyék­szerű szikárságát, hanem in­kább dús, fehér haját, bolto­zatos, magas homlokát, meg­értéssel, jósággal teli tekin­tetét, hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész ko­mám. .. — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni,' kismadaram? — Nézett rá vissza táskás félszemmel Ton­nás, belemosolygott a nagy­főnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nya­kán az inget, meglazította a nyakkendőt. Jókedvűen koccintottak, fölha.itották az első pohár ko­nyakot, és fölszabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsi­tították kételyeiket, arra gon­doltak, hogy végül is har­costársak ők valamennyien a a történelem viharaiban, s az út bizony rögös. — Nem vagyok én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyé­ről, és csönd letfl mint kint, a csillagok alatt. A történet egy régi-régi nyárvégi estéről, csóró külvá­rosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött, .a pusztán árvalányhajat lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hű­vösödé szél, a felhők tömöt­ten tülekedtek valamerre délnek... — Korgott a hasunk ke­gyetlenül — mondta vissza­fogott hangon. —• A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát tör­jön. .. — Vagyis szajrézni — súg­ta vidáman, de nagyon-na- gyon halkan Bakó fülébe Kereki. — Jól megszedtük magun­kat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghal­lotta volna, — És a legszí­vesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csö­veknek, annyira éhesek vol­tunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barná­ra, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyo- dott el bűnbánóan — . és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egyvalaki húzó­dott félre a fűztől. Egy bi- valynagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogor­ván, leszegett fejjel, pedig talán ő volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit mon­dott? — emelte meg a hang­ját. „Mert lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen dög­lök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricá­ból. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és köz­ben tapsolt a többiekkel együtt. Ekkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, át­nyújtotta az ünnepeltnek, hosszan kezet rázott vele, át­ölelte, és intett Franulovics- nak, hogy bonthatja a pezs­gőt. A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla, hogy jól- esően elterpeszkedve a karos­székben, megdicsőülését élve­zi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jó­pajtások, de azt is tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tonnás pedig... hát ugye... — Szerintem sokkal igazsá­gosabb lenne. — súgta Kereki Bakó Sanyinak —, ha most a beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél mór ilyen ün­neprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó. Tonnást megzavarta a gye­rekkori emléknek ez a várat­lan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést, meg sem kö­szönte, csak elrévülten bólo­gatott, amikor Rigó János új­ra átölelte. Nem tudta meny­nyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érez­te még ennyire súlyosaknak leomló hájait, felgyűrődő tar­kójában is belehasított vala­mi ismeretlen fájdalom. Miért nem meséled tovább, no, miért nem? — vonaglott meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szom­szédjára, tanácstalanul rázta keresztbevetett lábát. A történet ugyanis nem az­zal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivalynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erő­vel, leteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötö­dik a fejét szorította le, a ha­todik meg — hiába vergődött, vonyított és öklendezett —, szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát. Így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csakugyan úgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele ülik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú szék­ben Tonnás. • Föltápászkodott, kiszédel- gett a mosdóba, aztán a kert-“ helyiségbe, egy kis friss le­vegőt szívni. A kapuban egy hosszú szoknyás, borzas csit- rilány virágot árult. A csok­rokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi év alatt, gon­dolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös kezefejével elhesse­gette útjából a virágárúslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvüs ózonját, aztán kitisztult fejjel vissza­ment a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent, újabb és újabb szívderítő em­lékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, bele-belenevettek egymás sza­vába, valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették. Tnnnéc Visszatelepedett a lUlllldd karosszékbe, él­vezettel hallgatta a története­ket, hahotázott, amikor a töb­biek hahotáztak, még a köny- nye is kicsordult a kacagás­tól, de ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe tá­masztotta, és a kidöntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak men­tén szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a da- maszt ropogósra keményített havas országából. KONCZEK JÓZSEF: GYŰRI LÁSZLÓ: Bölcselet A levegő, a föld, a tűz, a víz, a négy elem helyett, filozófus, mutasd meg nekünk a lelkedet! Empedoklész, azt mondd meg, hogy mit, miért, hogyan, hová? Nem követlek én különben gondolatban sem tovább. Tedd az ürességet földdé, s mondd neki, hogy boldogan érezze meg magát végre, teste, lélegzése van. S hideg fővel nevezd meg a materiális okot, minden mélyén megdöbbent hű sóvárgás dobog. Szenvedély, mely megszenvedi a történetet, eget, földet, tüzet, vizet., tudni, miképpen lehet. Ferenczy Béni: Petőfi SZOBOR GYULÁN 1968-ban Kardja pengéje letörve markában puszta markolat pengéje szeszláng részegeknek szobra tövébe okádtak ők Megyek Gyulán a mély hóban huszonhat évesen . ilyen mély hó idején született mély-mély havakban mit keres Gyere nézd ezt a világot se döccenő se buktató nem nyúlik ki belőle semmi minden besüpped elsimul Csak ez a kardhegy irritált e penge villanón kiállt mégis jó vannak részegek elintézik a kardokat Járunk Gyulán a mély-mély hóban göröngyök, buckák alszanak egy költő versei merednek a hóból egy festő képei feketén De az a kardhegy nem mered már mégis jó vannak részegek ami más nincs törjétek le Szántó Kovácsot Áchimot Kihúzni mint a rossz fogat legyen eves íny a föld öreg vénséges beesett arc huszonhat évesen Markában puszta markolat szorítja holtában is mély-mély időben egyidős torkomban sírás a kardokért Tárlaf Budapesten, a Fővárosi Tanács Vas utcai szabadtéri galé­riájában Papachristos Andreas szobrászművész tárlata lát­ható. A kiállítás június végéig tart nyitva. Képeink a ki­állításon készültek. r Életünk és az építészet Kérdések Granasztéi Pálhoz — Hetvenkét évéből On csak­nem tél évszázadot az építészet­nek szentelt. Jó Ismerője váro­saink sorsának. Milyennek látja településeink arcát a mai építke­zési eljárások, a modern tech­nológia és a tervszerű fejlesz­tés tükrében? — Roppant felemásnak — és ez érthető Is. A városok egy részét alapították, zömük viszont irányító akarat nél­kül keletkezett, Az egyik esetben tudatosan, a másik­ban csak esetlegesen játszott szerepet a tervszerűség. Vá­rosaink sorsa című könyvem­ben is kifejtettem, mennyire más a hangulata és emberek­hez igazított léptéke például a művészi értékű épületegy­ségekből álló történelmi vá­rosmagoknak, mint az újabb keletű negyedeknek. Ez utób­biakat ugyanis a tömeges la­kásigény kielégítésére, meny- nyiségi szempontokat szem előtt tartva hozzák létre. Vá­rosépítés helyett modern „ház- gyártás” alakítja településeink, városrészeink arculatát. — fis ennek örülhetünk? — A tervszerűség és mo­dernség számos előnye mellett kiküszöbölhetetlen hátrány az egyhangúság: az Újpalotához hasonló monolitikus házren­getegben nem lehet kialakí­tani a lakóhelyen szerveződő hagyományos kapcsolatokat, a paneltechnológia jobbára si­vár, esztétikailag szegény vá­rosképet eredményez. Jellem­ző, hogy az ott élők lakótele­peknek hívják ezeket az új negyedeket. — A hatvanas években felvi­rágzó urbanisztika — amelynek ön esztétikát-társadalmi kérdéséivel foglalkozik — nem véletlenül helyezte nagyító alá korunk vá­rosépítészetének ellentmondásait, elsősorban a gazdaságosság és emberközpontúság összefüggése­it vizsgálva. E két alapkövetel­mény közül vajon melyik a fon­tosabb? — Amikor még a Fővárosi Tanács városrendezési osztá­lyán dolgoztam, közvetlenül is érzékelhettem, mennyire ne­héz gazdasági mutatókkal és építésügyi előírásokkal bitókra kelve úgy építkeznünk, hogy ax elkészült házakban,' laká­sokban jól is érezzük magun­kat. Az ennek érdekében meg­fogalmazott javaslatok lassan érnek meg, türelmesnek kell lennünk, mert egyik napról a másikra nem várható ered­mény. A tervezőkben, az épí­tészekben megvan az Igyeke­zet — az egyhangúság felol­dására például csaknem egy évtizede próbálkoznak a kül­ső felületek díszítésével és a homlokzati elemek variálásá­val — csakhogy egy-egy el­képzelés megvalósítása sok­szor az építőiparon múlik. Azt mondják, a tízemeletes épület gazdaságosabb, mint az öt— hat szintes. Ez a nézet vala­milyen rossz beidegződés vagy felületes számítás eredménye lehet, de mert még mindig tartja magát, városrészek egész sora formálódott tiz emelet magasságúra. — ön, aki városépítészeti eszté­tikát tanít a műegyetemen és doktori értekezését látvány—em­ber—város—építészet kapcsolatáról írta, hogyan vélekedik az építé­szetnek mindennapi életünkre gyakorolt hatásáról? — Nagyon jelentősnek tar­tom azt a változást, amelyet az új lakónegyedek lakásai életünk minőségében, száz­ezrek lakáskultúrájában és higiéniai szokásaiban kiala­kítottak. Csakhogy a városépí­tészet nem csupán belső terek kialakítását, hanem az épüle­tek külső tömegének meg­formálását és a tömegek ál­tal alkotott terek arányainak létrehozását is jelenti. Ez a környezet — zártságérzetet keltő, szögletes formáival, szürke színeivel, rideg anyag­szerűségével — olyan város- tudatot alakít ki, amelynek pszichológiai, szociológiai kö­vetkezményei gyakran károsak. Hogy a kényelem és a lakás­hoz jutás árén szükségszerű-e feláldozni közösségünket és közérzetünket — ezt tartom most az urbanisztika legizgál- masabb kérdésének. A válasz megkeresése azonban mér nemcsak tervezők és városépí­tészek feladata. Juhani Nagy János NÓGRAD - 1981. április 26., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom