Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

Nyolcvan éve született Németh László

„Igazságkereső és tanító

Volt, aki a magyar ifjúság

új orientációját látta benne, más csupán az élet minden területére bekontárkodó műkedvelőt. öt évtizedes pályafutása során nevezték racionalistának és misztikusnak, szellemi olcsójánosnak és en- ciklopédistának, vallásalapítónak és kútmérgezőnek, felhőgyártó .zseninek és szenvedélyes igazságkeresőnék. Sokan a magyar próza megújítójaként üdvözölték, mások szerint magamutogató volt. S tegyük hozzá: bélyeget nem csupán ellenfelei, hanem rokongondolkodású pályatársak is ütöttek rá jócskán.

E végletek nem csak értéktudatunk zavarát, s Németh László tüneményes szellemének kihívását jelzik, hanem azt is sejtetik, hogy milyen nehezen is kifürkészhető volt a pálya iránya, hova is tart, lejt vagy emelkedik? Pedig Németh László nem volt rejtőzködő egyéniség, leginkább épp az életelvvé tett átlátszóság a zavarbaejtő benne. A születés, formálódás folyamatában azonban nehéz volt őt bemérni, biztos támpontot csak a pálya kezdő és végpontja kínált. Illyés Gyula írta Németh László alkonyán: „Föllépésének szinte első esztendejétől Németh helyzete azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, saját tüzérség is lő. Nem azért lőtték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen,- vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték. Hogy voltaképpen hová tartozik, azaz hova tart, az olyan fokban derült ki, ahogy megmutatkozott, hogy ide sem, oda sem, amoda sem. Merre mégis? Nem a maga irányát kereste, hanem egy népét”.

Most, évtizeddel már az írói pálya lezárulása után, midőn a művek (az 1945-ig sorskér- déseinkről írt tanulmányok kivételével) az életműsorozat jóvoltából közkézen foroghatnak, talán az utókorban egy- berendeződlk, ami a pályatársaknak még zavarbaejtő ellentmondás volt, s az életműből, mint különös érték sugárzik majd elő Németh László magatartása, embersége, az egész pólya (nem egyes tételek) igazsága.

☆

„Az én kísérletem ez volt, életem értelmiségi korlátáit egy jövendő, mindenkit magába ölelő értelmiségi' élet utópiájává tágítani ki” —őszszegezte Németh László munkássága végső tanulságát. Mindig élesen bírálta az úgynevezett úrl-középosztályl magatartást, ugyanakkor egész életével az értelmiség hivatását példázta, erről kötetnyi tanulmányt is írt. Fontos tehát, hogy pontosan értelmezzük a szavait. Az értelmiségen nem csak társadalmi réteget, hanem emberi minőséget is értett, magasrendű képességekre épülő életformát. Az „értelmiségi élet utópiája” kísérlet arra, hogy az emberi létezés függetlenedjen az elsőrendű biológiai szükségletek kizárólagos nyomása alól, az ön- és fajfenntartás jutalomhelyzeteiből, ehelyett felszabadult alkotó tevékenységgé váljék.

Németh László nem drámákat és regényeket akart írni elsősorban, hánem „tiszta, ideavllágosságú megoldást mutatni az életre”, mindenekelőtt a saját életére. Ezért számára a legfontosabb az „életrajzi esztétika” volt: az elvei és életviele azonossága. Magasra csigázott igénnyel licitálta ki önmagából képességei legjavát, amibe belefogott (vagy belekényszerült), azt vállalkozássá alakította, felkutatta benne az értelmes, lélekkel végezhető cselekvést. Vallotta, hogy az ember nem lehet önmaga célja, a tetteink túlmutatnak rajtunk. „Az élet egy ügy, egy zászló, amit törik -szakad 'öl kell valami belső, lelki oromra ütni”.

Tüneményes, szellemileg megismételhetetlen teljesítményben mindannyiunk közös lehetősége, az emberi minőség töltötte be hivatását. Az önépítkezése ezért lehetett közösségteremtő. Mindenkor a

legtágabban értelmezett kultúra befogadójának és alkotójának tudta az embert, a fö- lénk tornyosuló nagyobb erők függvényének, de cselekvőnek, a társadalmi viszonyok formálójának is: „Handaban- dázni a történelem ellen: nevetséges, handabandózni a történelemmel együtt még nevetségesebb. A történelem természete és az ember természete nem egészen azonosak; az ember alkalmazkodik a történelemhez, de ellenállva alkalmazkodik. Ezt az ellenállást nem szabad az emberből kibeszélni; a sorsa erősebb, mint 6, de ő több a sorsánál”. ,

•te

„Igazságkereső és tanító- elme volt” — írta Lev Tolsztojról, akiben az ragadta meg, hogy háttal is meg tudott állni a korának, bűnnek minősítette a vagyont, s megtagadta osztálya fényűző életét, magát a korabeli orosz társadalom fundamentumát.

A korral dacoló háttal- állás eltérő magatartástípusokat takarhat. Tartalmát a konkrét társadalom jellege és a tagadás célja minősíti. Az adott kor, hogy érvényesül-e benne az igazságtendencia, hamis normákat, vagy értelmes célokat kínál-e? De minősít az is, hogy az elfordulás csupán bef előfordulás,

avagy a hamis normák kötelékeit elvágó változtatásvágy. „Napról napra jobban kellett éreznem, hogy a társadalom nem lehet bírám... Az ember, akinek riincsenek nagyobb igényel, mint a társadalomnak, még szörnyeteg is lehet; ahol az egyén csak a társadalomnak felelős, ott a legkamatozóbb erény a képmutatás.”

A kor, amely ellen Németh László e sorokat irta: a két világháború közötti Magyar- ország; a látleletét annyiszor, majd minden korabeli írásában felvette. A Horthy-rend- szert a magyar progresszió mindig, mindenestől elutasította. Tagadta, hamis normálnak háttal állt meg Németh László is. Konok változtatásvággyal, egy új Magyarország álmával szívében, amely nagy utópiája, a minőségforradalmába omlott bele. Felemelkedésünket az „új embertermészet” kialakításától várta. S bár megvolt ennek az „új ma- gyár -idealizmusnak” az anyagi oldala is (a Kert-Magyar- ország-gondolat például), erősebb és elsődleges az életérzés megújhodása.

Az új Magyarország azonban nem az ő álmai szerint, • hanem a történelem méhéből született meg. Az olyan formátumú egyéniség, mint Németh László, nem tagadta meg a maga normáit. Mégis arccal fordult a változás felé, mert háttalállása kényszerét feloldotta a korban felsejlő igazságtendencia.' Németh László az új társadalomban más, de nem idegen, sőt, céljaival azonos eszményt látott

Hideg van. Bemehetnél ide a presszóba, állva egy kávéra. Még tíz perc a félfogadásig, a portás könyörtelenül mondta: „Itt nem lehet várakozni kérem, tessék kimenni”. Ha a szél nem fújna, talán ki lehetne bírni az utcán is ezt a tíz percet.

Tíz perc. Milyen rövid volt, mikor B-re vártál a Dimitrov téren, a villamos- megállóban. Csípős szél járt a Duna felől, s nagy, tágas, tavaszi fények áradtak a Gellérthegy körül. A víznek acélos színe volt, szinte fémből kalapált hűl- , lámokkal, s a levegőt már átjárta a március lehelete.

Tíz perc alatt megmenekülhettél volna a matematikadolgozat ^pánikhangulatától is. Mert, ha egy példa megoldására nem jöttél rá rögtön, folytattad a többinél, de közben olyan idegesség fogott el az idő- veszteség miatt, hogy minduntalan vissza-visszaugrot- tál ahhoz, amelynél megfeneklettéi. És M., a barátod

elme volt"

életre kelni. Nagyságát, , a közösségi érdekek elkötelezett szolgálatát igazolta, hogy a jövőre készülő különféle szociális irányzatok Horthy- rendszerben elkezdett „vitájának” végeztével, most, a „történelem határozata” után félretette a saját út igényét. A közös cél érdekében az együttműködési lehetőséget kereste, feladatot vállalt' és teljesített népe érdekében, tervet készített például az új oktatáshoz, amelynek alapeszméje „az osztálytalan társadalom megteremtése a növő nemzedék műveltségében”.

E magatartás nem jelentett sem változást, sem fordulatot Németh László pályáján. Logikája egyéniségében, előzménye korábbi írásaiban rejlik. 1935-ben például, amikor a Magyarság és Európa című történelmi esszéjében kifejtett* a „minőségszocializmus” elvét, ugyanott az új Európa „legalaposabb és legnagyobb jövővel bíró” kísérletének tekintette a szocializmust építő Szovjetuniót. Egy másik írásában az októberi forradalom és Lenin jelentőségét azért méltatta, mert emberi élethez juttatta az orosz milliókat. Kevéssel az új Magyarország megszületése előtt, amikor már látszott, hogy a baloldali pártok kezébe kerül a háború után az ország vezetése, miközben kötelességének érzi, hogy felhívja a figyelmet a megvalósult szocializmus, a személyi kultusz néhány veszélyére, hangoztatja: hamarosan „óriási rés nyílik a magyarság számára, hogy minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét”.

A későbbi események lg azt igazolják, hogy Németh Lász- ' ló egyénisége legmélyebb igénye szerint fordult arccal az új kor felé. 1956-ban, amikor a társadalom építménye megingott, Németh László hangsúlyozta, hogy „a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya Is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk”. E kiálláshoz az emberségnek az a mértéke kellett, amely a jelenségeken és a személyességen túlemelkedve az ügyre lát. Hiszen Németh László pusztán a sérelmein Is érezhette, hogy a jó alapra vont társadalomban évekig elhalványodott az igazság. Fordítások gályapadjába kényszerült, nem adták ki a műveit.

Nemcsak Németh László vállata a kort, az elmúlt évr tizedek szocialista művelődés - politikája is kezet nyújtott neki. A kommunista párt álláspontja és Németh László felelőssége a kompromisszum nélküli együttműködés érvényes lehetőségét éreztette.

Az Utolsó kísérlet című regényében írta: „Az embernek lehetősége sok van, de sorsa csak egy”. Maga sosem kacérkodott a lehetőségeivel, így lett méltó a nagy sorsra. Élete szép volt, a szó archaikus, küzdelmes értelmében.

Zimonyf Zoltán

»!■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■«■■■■■,■■■■■MII

Ti

is úgy belemerült a magáéba, mintha pokoli módon tornásztatná az agyát, nem volt ideje egy kis segítségre.

Tíz percek a Gellérthegy ösvényeinek zugaiban, állva. Amikor nem jutottál lakáshoz. Amikor? Akkor sosem jutottál lakáshoz, következtek hát a sietségek, a lépések zajára figyelve, a távoli kiáltásokra, mert akkor még voltak galerik, akik ha mást nem is, de módszeresen riogatták a párokat, indiánüvöltések- kei lerohanva az aszfalttal leöntött keskeny utakon. Zs. másodpercnyi önfeledt- ségei, ami után már csak az eltűrés következett, nem a türelmetlen sürgetés, hanem a félelem diktálta feszültség, mert ő is állandóan a lépésekre figyelt. Ez a feszültség ült az arcán már akkor, amikor elinA„kukadrámákff atyja

Georg« Bemard Shaw, Oscar Wild«, William Butiét Yeats, James Joyce, Sean O’Casey és Samuel Beckett. Írország mennyi kiemelkedő egyéniséget adott az angol és a világirodalomnak! Századunk epikájáról éppúgy nem eshet szó Joyce Ulyssese, mint a kortárs drámáról Beckett Godot-ja nélkül.

Beckett újat hozott a kortárs dráma és színpad számára, forradalmi változást, ha nem is maradéktalanul elfogadhatót és követendőt, de megdöbbentő és elgondolkodtató állásfoglalást az emberiség sorsát, sorsunkat illetően. A modern drámaírásnak óriási lendületet adott, módszereit bővítette, vitákat, próbálkozásokat, majd önmagával szemben álló irányzatokat is provokált, egy szóval: hatott. S neve ma már külön fejezet, fogalom filozófiában és művészetben egyaránt.

Már fiatalon átfogó irodalomtudományos és filozófiai műveltség birtokosa.

Nietzschét és Bradleyt vallotta mestereinek; tőlük tanulta azt, hogy a világot embertől független, fölötte álló erők

formálják, s hogy az egyén sorsa érdekében semmit sem tehet. írói pályafutását regényekkel kezdte, de esszét, kritikát, verset is írt, fordított. 1953-ban indult útnak a „Godot-ra várva”; világszerte nagy port kavart és sikert aratott. A kétfelvonásos színműért és munkásságáért Beckett 1969-ben Nobel-dfjat kap. A legmagasabb kitüntetést a bizottság azzal indokolja, hogy „az emberi nyomorból magasrendű költészetet” teremtett az ír drámaíró.

Színpadi művei, rádió- és tévéjátékai, filmforgatókönyvei valóban az emberi nyomorúságból, a halál szorongató közelségéből, az „atomsokk”- ból, a sivár, tehetetlen, elesett, szánalmat keltő lét fogságából nőnek ki. „Minden el- esendők”, „Az utolsó tekercs”, „A játszma vége”, „Némajáték”, „Ó, azok a szép napok!”, „Jövés-menés” — csak néhány a címek közül, ahol már a szavak önmagukért beszélnek. A hősök pedig „a véglények, akik gödrökben, vázákban és kukaládákban tengődnek”. Beckett kétségtelenül az elveszett, a menthetetlen,

szellemileg és lelkileg más üres, társadalmi kötődésektől megfosztott, elidegenült, megnyomorított embert siratja el.’ Figurái szinte valamennyien bűnösek. Szándékosan vagy véletlenül, tettesként vagy szemlélőként, de úgy tűnik; közük van valamiféle gyalázathoz. Gyilkoltak vagy „csak” unatkoztak, közönyösek maradtak, s ezáltal járultak hozzá mások halálához, önmaguk pusztulásához. Beckett ábrázo-i lási módjával, a tényközléssel lehetetlenné teszi, hogy tragikusnak találjuk ezeket a sorsokat. Megvonja az emberektől a cselekvés, a változtatás lehetőségét, de még legparányibb reményét is.

Szerencse, hogy akadtak írók, akik Sámuel Beckett üzenetét értve, de filozófiai meggyőződésével nem egyetértve kutattak és találtak teret, ahol lehetőség nyílik az egyén emberi mivoltának megőrzésére, az aktív ellenállásra a modern társadalom elgépiesedésével, elanyagiaso- dásával szemben. Albert Camus. Heinrich Böll, Günter Grass, Peter Weiss, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Arthur Miller, Harold Pinter...' Az abszurd színház módszereivel gazdagították a hagyományos eszköztárat, de felléptek a lét értelmét tagadó filozófia ellen.

Niedzielsky Katalin

SZEPESI JÓZSEF:

ÉPÍTKEZÉSEK

Kormos kaptárok méhei rajzanak dongva szerte, sós harmat lepte vas-virág* bontja szirmát az erő.

A házak magasra nőnek itt is, akár az árak, s a rengeteg kőrengeteg kóbor farkasa vonít.

TAMÁSI ISTVÁMt

EGY SZÁL

húron

pendíti

nótás egy-szál magam

Gyantázatlan feszül

inai a sürgöny a fehér ló farkából

szakajtóit remény / napszitt holdsugara rózsafa vonón

Elárasztva

mögöttem a kitaposott időt hol a cimbalommal rakott

utcák híressége nikkel sarkantyúktól zsolozsmát morajlik benyikordul a cigánykodó kölcsön alázat regrutásan hitünkre férceit homlokunkra kopirolt kapukon

Felszántott szívemben kihajt gondozatlan a bóbitás beléndek büntelen bánat

GONDOLATOK

A sors soha nem erősebb, mint az akarat, amely szembeszegül vele.

(Erich Maria Remarque)

A tudomány megnyugtat. A művészet viszont azért van, hogy felizgasson.

(Georges Braque)

Nem szeretem a petrezselymet, tehát nem vásárolom és nem eszem. Viszont nem kifogásolom.

(John Steinbeck)

A mások ügyében könnyebb okosnak lenni, mint a magunkéban.

(La Roshefoucauld)

Minden az ember kezében van. Ezért kell olyan gyakran kezet mosni.

(Stanislav Jerzy Lee)

Ha egy ötvenéves férfinak ébredéskor semmije nem fáj — az a férfi halott.

(Angol mondás)

A hízelgés hálát ébreszt, mert a hízelgőtől olyan dolgokat hallhatunk magunkról, amelyekre különben szerénységből még csak gondolni sem mernénk.

(Krecía. P.)

Somogyi Győző raiza

z p e r

dúltak. Nem mondta, hogy ne menjetek, s te is restell- ted, hogy megint ugyanaz* megalázó helyzet következik, mint a múltkor, holott nem akartad bántani Zs.-t. ö meg azt gondolhatta, milyen kegyetlenség ez az állati fízöttség- gel átvészelt együttlét, s tartva attól, hogy a félelemért őt okolod, azt hihette, ha nem engedelmes, elveszíthet., Tíz perc, a sziklák tövében, a repedésekben megkapaszkodott bokrok horzsolásával arcodon.

Tíz perc. Az a .légitámadás egy percig tartott Vietnamban, ahol valameny- nyien majdnem ottmaradtatok, mégis óráknak tűnt, a manőverező gépek égbolt- nyi körtáncával. Ha akkor.» Akkör tíz perc múlva a test nyilvánvalóan már hülni kezd. a végtagok hőmérséklete csökken, még,

c

ha az tapintással talán észrevehetetlen is.

F. tíz perce az albérletben, ahol évekig lakott, a javította az öreg és beteg főbérlő mindig rossz rádióját, az elromló villanykapcsolókat. Bár F. idősebb volt nálad, mindig egy-két évfolyammal lemaradva követett az egyetemen, rejtélyes halasztásai, munkavállalásai folyán. F. rögtön bekapcsolta a magnót, amikor azon a napon váratlanul beállítottál hozzá. A Beatlesek szóltak, akiket vagy két-három évvel előtte Prágában láttatok először filmen, amikor utolsó koronáitokon kenyér helyett mozijegyet vettetek az Egy nehéz nap éjszakájára. Szóltak a Beatlesek, F. kapkodta a jegyzeteit, egyetemi előadásra sietett, s csak ennyit mondott: „Gyere vissza Pestre!”, s már mentetek is lefelé. a szemét, mosogatóié és ételszag pácolta lépcsőházban, kettesével ugrálva a lépcsőkön, nehogy 'f. elkéssen. Neked indult a vonatod, s tudtad, hogy ha rögtön nem tudsz eleget tenni F. felszólításának, akkor már párhuzamos ösvényen mentek tovább ezentúl mindörökre. F. ma is a barátod, de miért másként az, mintha akkor megvalósíthattad volna a tanácsát.

Be kell menned a hivatalba, a portás talán mát hiányol, ki kell jelentkezned, ennyi az egész. Tíz • percek emlékművei mögötted, az életed meg elszivárog.

Maratkó László

NÖGRAD - 1981. április 19., vasárnap 9