Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
Palóc népszokások Látogatóban Tornay Endre Andrásnál Húsvéti tojásfestés Lapzártakor még nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy derűs reggelre virradunk-e, de az bizonyos, hogy a húsvéti ünnepek me- gyeszerte derűsen telnek. Hollókőn — szűkebb hazánk — méltán országos, sőt világhírű községében pedig éppenségel garantálják a vigasságot, hiszen hagyományosan ezen a napon, húsvét első napján tartják meg a helybeliek a palóc húsvétot — sok száz turista, no meg a maguk öröméré. Hogy az odalátogató idegenek se maradjanak le a népszokás látványosságairól, arról a Nógrád megyei Idegenforgalmi Hivatal munkatársai gondoskodnak, akik nemcsak a szervezett csoportokat, de az egyéni turistákat is készséggel kalauzolják végig a tájvédelmi körzet főbb helyszínein. Bodaggal, azaz igazi „ha- mubasült” pogácsával és egy- egy kupica pálinkával kínálják az időben érkező vendégeket délelőtt tíz óra tájban a fatornyos templom előtt népviseletbe öltözött asszonyok. Mert, hogy nagyobb ünnepek alkalmával — így húsvétkor is — a lányok, asszonyok még ma is magukra öltik a díszes hollókői népviseletet; a prusz- likot, a főkötőt és a ki tudja hány szoknyát... Meglehet e cseppet sem kényelmes öltözetnek a viselését ma már főként az idegenforgalom élteti. Azt azonban hazánk egyetlen „élő skanzenjének” lakói is tudják, A Vár étterem palóc ebédjére hívogató déli harangszó előtt bizonyára sokan elindulnak a hollókői vár megtekintésére. De akik a falu fqlé magasodó várhegy megmászására mégsem vállalkoznak, azok is megcsodálhatják az öreg falu egyedülálló népi építészeti együttesét — beleértve a népi eszközökben és népművészeti tárgyakban bővelkedő múzeumot is. Hollókő legforgalmasabb színhelye ma délután kétségtelenül a kultúrház lesz, ahol fél háromtól a „Röpülj páva” győztes asszonykórus és gyermekcsoport ad színes folklórműsort. A palóc húsvétból természetesen nem hiányozhat a tojásfestés sem. Akinek kedve tartja, maga is megpróbálkozhat a nem kis ügyességet kívánó festési és karcolási technika elsajátításával, ha másért nem, hogy megbizonyosodjék róla; a népművészeti motívumokkal díszített hímes tojásokat nem a nyuszi tojja... Mit kínál még a palóc húsvét Hollókőn? Nos, a népi kukoricapattogtatás sem boszorkányság, s mert a községben a hímzésnek, fafaragásnak, kosárfonásnak is vannak helybéli mesterei, bárki munka közben meglesheti, hogyan született és születnek ma is Hollókő nagyhírű kézművesremekei. Este a kultúrházban személyes élményeik egy részét a „Nógrádi tájakon” című film vetítésekor láthatják viszont mindazok, akik a húsvét első napján Hollókőre zarándokolnak. — tér YÉT hogy a népviselet több mint puszta látványosság. Hiszen a múlt értékeinek ápolása azok kiváltsága, akiknek múltjában valóban fellelhetők értékek... — No, még egy falatot, kérlek! Lenocska elbiggyeszti a száját — tehát nem akar enni. — Nem akarsz finom bonbont? — kérdezem utálatosan hízelegve. — Akkor ezt edd meg a mama kedvéért. Lenocska továbbra is morcos képet vág. — Nem akarsz egy szép könyvet? — duruzsolok a fülébe. — Akkor ezt a papa kedvéért Lenocska fel sem néz. — Ha jó kislány leszel, akkor a bátyám elvisz a színházba — folyamodok a leghatásosabb érvhez, és sikert érek el: szemében érdeklődés csillan, és Lenocska — a háztartási bolt eladója — nagy keggyel elém tesz a pultra egy egész tekercs hiánycikknek számító linóleumot. Nekem aztán gyerekjáték: hiszen a mamám cukrászárú- gyárban dolgozik, a papám — könyvesbolt igazgatója, a bátyám pedig — színházi pénztáros! A szeretetet akarom megmintázni Tornay Endre András: Portré, Tornay Endre András: Meditáció, IV. érem, bronz, égetett agyag, Tornay Endre András szobrászművész balassagyarmati lakásának egyéni hangulatához, többi között, egy öreg szuszék, sárközi festett láda, homoródalmási pad s a falon egy szintén onnan származó téka eleje járul hozzá. A pad kék, színe nem kopik, növényi eredetű festékkel vonták be, amelynek készítési titkát már csak kevesen ismerik a Vargyas völgyében, a Hargita lábainál. A művész ugyancsak a Hargita tövében, Zetelakán látta meg a napvilágot 1949. július 21-én. — Születtünk tizenhármán, heten élünk, én vagyok a legkisebb — jegyzi meg. Az apa vállalkozó széllé-* méhez tartozik, hogy kitanulta a szabóságot, vállalt kocsmárosságot s mindig gazdálkodott is kevés földön. Talán a legkisebb fiú indult a leghosszabb útra a családból, amikor a művészetet választotta. amint az a népmesékben is történni szokott. Művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen és Kolozsváron Végezte. Tanárai Hunyadi László, Köröndi Jenő, Mircea Spataru és Vetró Arthúr voltak. Kolozsváron szobrászati szakon végzett, 1972-től 75-ig Sepsiszentgyörgyön élt és dolgozott. Az év végén költözött Magyarországra, 1976-ig Salgótarjánban lakott, utána Balassagyarmaton. Még idén megválik Nőgrádtól, Kőszegre költözik« ahol műtermes lakás várja a patinás belvárosban. Csaknem egy évtized alatt a romániai és a magyarországi tárlatok rendszeres szereplőjévé vált. Egyebeken túl ott voltak művei a bukaresti országos tárlaton, az országos szalon festészet-szobrászat kiállításon, egyéni kiállítása volt Kolozsváron, Csíkszeredán, Brassóban, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Magyarországon figyelmet keltenek művei, többi között, a Stúdió éves kiállításain, szerepelt a budapesti magyar szobrászati kiállításon, 1978-ban a Stúdió párizsi kiállításán és még számos más helyen, így a salgótarjáni tavaszi tárlatokon. Idén ő kapta e kiállítás nagydíját. Egyéni kiállítása volt 1978-ban Budapesten a Stúdió Galériában, a balassagyarmati Horváth Endre Galériában, Szécsényben és másutt Nyírjesi műtermében, amely nedves és télen átfújja a szél, a teremtés hangulata uralkodik, amelyet különösen szobrászműhelyben érzékel a látogató a szerszámok és az anyagok valójában célszerű összevisszaságába pottyanva, s már-már érzéki örömöt érezve, amennyiben ezen az alakuló formák és vonalak vibráló játékát értjük. Tornay Endre András a fegyelmezett, önmagát ellenőrző emberek közé tartozik, plasztikája, akár égetett agyagban sorjázó portréiról, márványtorzóról, bronzidolról, fameditáciőkról van szó,' a csendben gondolkodó művész kiérlelt, mély hitéről vallanak, az utóbbi időben mind el vontabbá váló formanyelven. A művész anyagot átvilágító tudásával dolgozik. Milyen gondolatok jegyében? — Elsősorban abban hiszek, hogy a hagyományt tovább kell vinni — mondja. — A magyar, benne szűkebb hazám népi formavilága, akár csak más népeké is, amelyeket tisztelek és becsülök, rendkívül gazdag, amelyhez kapcsolódni lehet. S szerintem kell is, amennyiben a művész mindenekelőtt saját közössége gondolatainak kifejezését vállalja. A kiegyensúlyozott, a tiszta formákra törekszem. Olyan rendbe szeretném foglalni élményeimet, amelyből végső soron harmónia sugárzik. Nem azért, mintha a világ, s benne az ember sorsa harmonikus lenne. De éppen ezért én a sze- retetet akarom megmintázni, ez a gondolat munkál minden dolgaimban, bár egyáltalán nem hiszem, hogy könnyű ezt formába önteni, mint ahogyan beszélni is nehéz egy érzésről. Egy kútterv áll a szellős műhelyben, Balassagyarmat egyik intim szögletét díszíti majd az úgynevezett csillagháznál. A polcokon fa, kő és bronz. — Ezt a három tiszta anyagot szeretem a legjobban — hallom a művész hangját. Tóth Eleméi Utonjáró A művelődés önkéntesei Hármas portrét, nem lezárt sorként. Folytatható portrésort, amelyet ki-ki tetszése szerint bővíthet tovább — ezt írni az olvasó, alkotó (beleérző) hozzájárulásával. Megragadni valamiképpen azt a szenvedélyt, amelyet manapság szívesen nevezünk emberi tényezőnek is. Amely nem más, mint az a bizonyos többlet, ami mindenkiben él, létezik, amelyet kiaknázni egyként érdemes, sőt. érdeke egyénnek és közösségnek. És, amely az úgynevezett kis dolgokban is hasznos lehet, hát még mennyire fontos, mennyire meghatározó a „nagyobbakban” ... Egy amatőr színpad, egy falukrónika, egy bábkészítő műhely, egy bábegyüttes létrehozásában, élet- bentartásában, újraélesztésében. Újraélesztve gyakran — főnix madárként — a mindent meghatározó emberi szándékot is. Abba lehet hagyni egyáltalán bármit iá? Bármit, aminek hasznáról (nem elsősorban egyéni hasznáról) már meggyőződött az ember. Legfeljebb időlegesen lehet, de hinni a bevégeztetettben az alkalmas pillanatokban akkor sem, soha sem. • Csikász István újra a színpadon. Fiatalok, szellemesen objektív, úgynevezetten „tipikus” mai kölykök körében, ahogy önmagukat, táguló világukat látják és láttatják velünk nézőkkel egy nemrégiben lezajlott megyei kulturális bemutatón. Mint hal a vízben. Igaz, kicsit tapasztaltabb ez a hal, talán az áramlást is jobban ismeri, mert van áramlás az amatőrök világában annyiféle, hogy gyakran a legtapasztaltabb csuka sem tud kiigazodni. „Most éppen mi a helyes, mi a követendő," mi kell a sikerhez, mit szeret a zsűri, ki a zsűri... ?” De ezek a kérdések az egykori híresneves, ma újraéledő balassagyarmati Madách színpad régi rendezőjét, színészét nem igen érdeklik. Bölcsen másokra hagyja ezt a nem kívánatos örökséget, öt újra és elsősorban a „fantasztikusan tehetséges” gyerekek, a fiatalok a közreműködésükkel létrehozott színpad, a kis közösség szenvedélyei, törekvései érdeklik. A BBG (Balassi Bálint Gimnázium) második bé osztálya, mint alkotó közösség, mint valamiféle aranyhíd a legfiatalabbak és a legtapasztaltabbak, a gimnázium és a Madách színpad között. Híd, amelyen már akkor járnak, amikor még épül, híd, amelyen — úgy tűnik —*, újra elindul egy nagyon tapasztalt, ,s kicsit bizony az amatőr színjátszó mozgalomból kiábrándult, hitét újra kereső önkéntes. Vele a társak, az erőt adók. Hallunk még róluk! Lehet-e valóságos szervező erő, faluközösséget foglalkoztató. fényképezőgéppel, magnóval „írt” krónika? A galgagutai éppen ilyen. A községről szóló falukrónikában — úgy gondolom — ke- rekdeden bemutattuk azt a sokéves munkát, amely különféle képzettségű, foglalkozású, hivatású embereket összehozott a helyi honismereti körben. Ők készítik Gyürki Tibor vezetésével minden évben azt a sajátos krónikát, amely külső megjelenésében is eltér a megszokott formától; nem egy nagy könyv, de sok-sok színes diakép, jól megírt és szépen hangosított szöveg az egész, amelyet nem lapozni kell egyénenként, hanem legjelesebb nemzeti ünnepünkön, április negyedikén minden évben szinte híradószerűen kivetíteni, zenével aláfesteni, elmondani a falu népének A csákány alá kerülő múlttanúk és a legújabb események. épületek, eredmények így kerülnek egy műsorba, így őrződnek meg a később utánunk jö.vők számára is. Az egészben legfeljebb az a szokatlan, hogy erről az egészen különleges (nem tudom. van-e még egy ilyen az országban!) falukrónikáról nem tudunk többet, nem ismerik máshol, ahol talán éppen ennek nyomán újabb krónikák keletkeznének. Értékeljük-e kellő figyelemmel azt, ami már létrejött? Vagy megelégszünk annak boldog nyugtázásával, hogy „íme létrejött”, jó, hogy így van, hogy van, aki gondol, ugye, ilyesmire is, de minék ezt így folytatni, mármint a felsorolását a gyakran bizony túlságosan „objektív” figyelemnek. Mintha túlzottan is természetesnek vennénk azt, amit mi magunk elismerünk ugyan, de azzal aztán „kész is a kocsi” — ahogy mondani szokás. Kitüntetést persze nem vár egyetlen önkéntes sem azért, amit tesz, amit mindig társakkal együtt a többiekéri tesz. De figyelmet, folytonos érdeklődést és biztatást (az anyagiakról, most ne essék szó) alighanem mindenki érthetően elvár. Kitől is? Először a közösségtől, a falutól, a várostól, a kerülettől, az emberektől, a közönségtől, a nézőtől, a résztvevőtől, azoktól —, akikért történik mindaz, ami történik. De odáig nem juthat el az ember, hogy kérdőjeleket tegyen önmaga munkája után. Hogy elbizonytalanodjon, hogy azt mérlegelje — érdemes-e továbbra is csinálni? Ne vegyük természetesnek, vagy rosszabb esetben megbocsátható hobbinak az önkéntesek dolgát! Mondják: gyakran egyetlen jó szó csodákat művel. Mint minden közhely — ez is tele van igazsággal. Űszva is el lehet jutni Amerikába. Csak úgy kockázatosabb, hosszabb, keservesebb és így tovább. Nemrégiben riportot írtunk a megyei lapban arról, hogy a berceli élet változásai (legtöbb községünk végigjárta, vagy végigjárja ezt az utat) úgy hozták, hogy a község közelében levő egykor oly népes Ordaspuszta elnéptelenedett. A lakók beköltöztek Bercelre, ahol erősödő ipari és mező- gazdasági tevékenység jellemzi az utóbbi évtizedet. Ott maradt üresen, elhagyottan a pusztai iskola, amely ráadásul nem is olyan túlságosan régen, a hatvanas évek közepetáján épült. Akkor még nem látszottak tisztán, a berceli körvonalak... Tóth Sándornét, a salgótarjáni Főnix bábcsoport vezetőjét sokan ismerik, sokan csak így említik: „bábos llus- ka”. ö a harmadik önkéntes ebben a rendhagyó portré- sorban. Irtunk már oldalakat is más megyénkben szerzett dicsőségeiről az együttesnek; írtunk valószínűleg nem egy portrét magáról a bábkészítő művészről; megírhattuk már azt is, hogy milyen régen keres olyan helyet Salgótarjánban, ahol méltán nagyra értékelt gyönyörűszép bábjait minden tekintetben megnyugtató módon elhelyezni tudná; ahol éppen a gyerekek (és a felnőttek) épülésére akár ki is állíthatná; ahol nemcsak az egerek — az emberek is megcsodálhatnák a játékra kész alkotásokat, a nagyszemű, findzsatekintetű bábalakokat. .. Jó, tudom, volt már kiállítás is belőlük a megyei művelődési központban... De végleges, megnyugtató helyet mindmáig nem talált sem Tóth Sándorné, sem a város. Pedig keresett. Hogy kerül a báb az ordaspusz*- ’ néptelen iskola asztalára" ez az! „Mondja, kérer ga ott járt, nem lenn kalmas erre a célra mennék a világ vég Űszva Amerikába ilyen gazdagok vág T. Pata’ 19., vasárnap NÓGRÁD - 1981. április
