Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
„Közművelődési tevékenységünk alapja a valós szükséglet" Inter/ú Gulyás Jánosnéval, a megyei művelődésügyi osztály vezetőjével . A közművelődési intéz* ményhálózat megyénkben mára mennyiségileg teljesen kialakult, tevékenysége azonban minőségi átalakításra szorul — éppen a tevékenységek hatóképességének növelése céljából. — Milyen alapvető feladatokat kell ma ellátniuk kulturális intézményeinknek? — kérdeztük Gulyás Jánosnét, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőjét. — Tartalmi célkitűzéseink lényegében nem változtak, csupán a tevékenységek hatásának erősítésésről, a társadalmi fejlődéshez rugalmasabban igazodó feladatokról beszélhetünk. Nevelési céljaink sorában most is legalapvetőbb a közgondolkodás továbbfejlesztése. Ez a cél tartalmazza mindazoknak az eszményeknek, értékeknek, életideáloknak a közvetítését, amelyek ma a fejlődés szempontjából a legfontosabbak. Sok más mellett, kiemelten: a munka becsületének növelését, a közösségi szellem, a közéletiség, a szocialista hazafiság és nemzetköziség eszméjének erősítését. A közművelődés területén mindez az ideológiai-politikai nevelési funkciók szilárdítását. a haladó hagyományok ápolását, az anyanyelvi kultúra őrzését, az állampolgári felelősség tudatosítását segítő formák, cselekvések, mindennapi gyakorlatát, gazdagítását, hatékonyságának növelését jelenti. Napjaink követelménye, hogy az általános és szakmai műveltség jobban igazodjon a gazdaság, a termelés által felvetett igényekhez. Mindez tervszerűbb, átgondoltabb, tudatosabb munkát követel. A kultúrának, a maga sajátos eszközeivel ki kell vennie részét a szocialista életmód fejlesztéséből. Azaz, elkeli érnünk, hogy munkánk a korábbinál jobban szolgálja a közösségi magatartások fejlődését, jobban ösztönözzön a rendszeres művelődésre, pontos és gyors választ adjon a mindennapok által felvetett kérdésekre, növekvő színvonalon elégítse ki a közönség kulturális igényeit. — Ismerve a közművelődés tokszektorúságát, a tevékenységi körök és formák szerte- ágazó sokszínűségéi, az ön által említett tartalmi célkitűzések megvalósítása milyen kulturális cselekvések támogatását, fejlesztését igényli? — A közművelődés minden szektorában, intézményében az alaptevékenység színvonalasabb ellátását várjuk, támogatjuk, és az erők koncentrálását ösztönözzük. Ennek érdekében pedig a szervezettebb, jobb együttműködést, a nagyobb rendet és fegyelrtfbt követeljük meg az intézmények munkájában. — Nyilván minden intézményt és tevékenységi formát nem említhetünk, ezért most csak a művelődési otthonokról kérdezem, mivel ezek a legszélesebben kiépült intézményi hálózatot alkotják. Milyen gondolatok kiemelését tartja szükségesnek a művelődési otthonok hálózatában? — Ezekben az intézményekben is mindenekelőtt azt. hogy tevékenységük megtervezésének és gyakorlatának alapja a valós szükséglet legyen. Ezt tárják fel, erre alapozva dolgozzanak, hasznosan, az öncélúság, a látványosság hajszolása nélkül. Ne a rendezvények számának szaporítását erőltessék; elégedjenek még kevesebbel, de a rendezvények minősége kifogástalan, hatása tartós legyen. Külön szeretném felhívni a népművelők figyelmét a művelődési mozgalmak, az aktivizáló formák alkalmazására, támogatására, az amatőrtevékenység ösztönzésére. A törekvés iránya a kreativitás legyen, s a figyelmet komplex formák bevezetésére fordítsák. Fontosnak tartom, hogy az általánosan elterjedt formák mellett — például bábcsoport, zenekar, irodalmi színpad, kórus — a természettudományos és technikai műveltséget fejlesztő szakköri munkát gazdagítsák, és a népművészet elhanyagolt területeit is gon- dozák. — Mostanában mind több szó esik a szórakoztatásról, ön is tett említést a fontosságáról. Azért tartom ezt érdekesnek, mert eddig a szórakozás és szórakoztatás mintha kevesebb figyelmet kapott volna. — A szórakozás lebecsülése válóban gond. Ezen változtatni kell. A szabad idő hasznos eltöltését széleskörűen kell értelmeznünk, ily módon a művelődve szórakozni és a szórakozva művelődni alapelvet megvalósítanunk. A felügyeletnek, az ágazati irányításnak feladata, hogy ezt a szemléletet sugározza szét. Tanácsaival. ellenőrzéseivel segítse a szórakozásnak közművelődési tartalomhoz való közelítését, koordinálja a különböző szervek együttműködését. A megyei művelődési központtól, valamint a salgótarjáni ifjúsági és művelődési háztól —, de a járási és körzeti művelődési intézményektől is — elvárjuk, hogy többet kezdeményezzenek ezen a téren, s új. komplex hatású szórakoztatási programokat dolgozzanak ki. A megyei irányítás jelentős segítséget kíván adni egy korszerűbb műsorpolitika és szolgáltatórendszer kialakításához. Törekvéseinkben segítséget várunk az SZMT-től, a megyei KISZ-bizottságtól, s valameny- nyi társszervünktől. — A feladatok — e kényszerűen tömör tájékoztatás is igazolja — jelentősek, ugyanakkor ismeretes, hogy az anyagi lehetőségek csak mérsékelten fejleszthetők. Véleménye szerint hogyan hajthatók eredményesen végre a feladatok a jelenlegi helyzetben? — Anyagi eszközeink valóban nem fejleszthetők vágyaink szerint, de az alapvető feladatok elvégzéséhez elégségesek. Az adott helyzetben, amikor a tevékenység tartalmi, minőségi fejlesztése a fő törekvésünk, megnő a szerepe néhány olyan tényezőnek, amelyre eddig kevesebb figyelmet fordítottunk. Gondolok értékeink megőrzésére, esztétikájának fejlesztésére, a munka szervezettségének javítására. Arra kell mindenütt törekedni, hogy az intézmény otthonos legyen, vonzó az emberek számára. Ennek minimális követelménye a tisztaság, az igényekhez illeszkedő nyitvatartási rend, nyugodt légkör és fegyelem. Ez elsősorban szemléleti, magatartási kérdés. Pozitív példáját megkövetelhetjük mindenkitől, aki a kulturális ágazatban dolgozik. De: együttműködő változtatást a kérünk a közönségtől is, amely igénybe veszi szolgáltatásainkat, intézményeinket. Ügy gondolom, ez nem rendkívüli elvárás- hiszen ugyanezek az igények fogalmazódnak meg társadalmi életünk más területein is — a munkahelyen, a lakóhelyen, az emberi kapcsolatokban. Ezért is bízunk abban, hogy törekvéseinkhez támogatást kapunk. Sulyok László Szenzációk nélkül A diákok táskájába február elején „csak” félévi értesítő került, a pedagógusok „csak” munkaértekezletet tartottak az első félév zárásakor. Szeptembertől nem szükséges immár ezekről jelentést küldeni (az adminisztráció csökkentésének egy formáját üdvözölhetjük ebben — még követhetné néhány hasonló . . .) a művelődési osztályra, mégis szinte mindenhonnan befutottak a beszámolók. Beidegződés? Valószínűleg az is —, de inkább a számvetés igénye szülte ezeket. Ez a félév nem hozott Olyan szélsőséges, „mellbevágó” eseteket az értékelésben, amelyek hallatán oda kellene tenni a kérdőjelet, jogos volt- e? Azaz 30—40 százalékos bukási arányról', vagy teljes bukásmentességről nem jöttek jelzések. A tanév kiemelt feladatai közé tartozik az egységes követelményrendszer érvényesítése. az egész megyére kiterjedően. Sokszor megfogalmazódik Nógrádban: tovább kell folytatni az iskolák közötti különbségek csökkentését. Ez azonban nem jelenthet nivellálódást! Általános tapasztalat, hogy az óvodákban és az alsó tagozatokon megnyugtató a helyzet — itt elsősorban már a hatékonyság, a célszerű módszerek keresése, alkalmazása jelent egyeseknek problémát. A felső tagozaton és a középiskolában nehezebb; a megtanítandó műveltségi anyaggal is meg kell még barátkozni — a tanárnak is újdonság például a folyékony kristály, hogy csak egy érzékletes példát mondjunk. Ahogy a reform előkészítése idején, most is nagy szükség van a gyakorló pedagógusok tapasztalatainak elemzésére — bár a koncepciót tisztázták, a tanakönyvek elkészültek, a megtaníthatóság csak a gyakorlatban alakul ki. Érezhető bizonyos feszültség a nevelőtestületekben, viták bontakoztak ki — ez azonban r.em gátja az előbbrelépés- nek. A pedagógusok felelőssége, önállósága, szakmai igényessége feltétele a kitűzött célok megvalósításának — ezért is került előtérbe a továbbképzés, önképzés, súlypontban az új tantervek fogadásával. A szakfelügyelet átszervezésének első tapasztalatai pozitívak — az iskolák támogató szakfelügyeletet igényelnek, a segítő-irányító funkció erősödött. A felügyelők a korábbinál többet tartózkodnak az iskolában, nagyobb szerepet vállaltak a szakmai munkaközösségek segítésében. Jól debütált a pedagógiai szakfelügyelet. Az iskolavezetés pedagógiai irányító-szervező munkáját, az osztályfőnöki tevékenységet hivatott segíteni — az iskolákban örömmel fogadták őket, a kezdeti lépések sikeresek voltak. Az osztályfőnöki munka színvonalának, pedagógiai hatékonyságának növelése a tanév fontosabb célkitűzései közé tartozik. Három esztendeje jelent meg az új dokumentumcsalád, ebben az évben az új osztályfőnöki kézikönyv. Már ősz óta érezhető fejlődés: a tanulók személyiségének sokoldalú fejlesztését az aktivitás, öntevékenység kibontakoztatásával, a nyitottság, a változatos közművelődési formák, lehetőségek keresésével igyekeznek biztosítani. A nevelők így több szituációban tudják megfigyelni a gyerekeket, a közösséget. Az 1980—81-es tanév első felében is megveszerte sok helyen folytatták az iskola társadalmi kapcsolatainak szélesítését, a szülőkkel való együttműködés gyakorlatát. A legtöbbször felvetődő kérdés ma is: mit tehet a szülő, hogy gyermekének segítsen ? Számos iskola a művelődési házzal, a Hazafias Népfronttal közösen előadássorozatokat szervezett, melyeken az iskolai reform kényesebb, problémásabb kérdéseivel is megismerkedtek. A hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatása, támogatása érdekében már az óvodai, iskolai munkatervek készítésénél tudatosan törekedtek a differenciált foglalkozás lehetőségeinek megteremtésére. Kiemelt feladat az iskola-előkészítés, a fokváltás megkönnyítése. AZ elmúlt hónapok eseménye volt a tanulmányi és kulturális versenyek, szemlék sorozata. Két alapelvet lehetett jól megfigyelni: egyre jobban tűnőben van az a gyakorlati hogy csak néhány gyerek felkészítését jelentik a versenyek. Tömegeket mozgatnak meg, a tehetség fogalmát szélesen értelmezve rendezték meg e programokat. Pozitív változás az is, hogy az iskolák megítélésében nem fetisizált már a versenyeken való részvétel, az itt elért siker: a középiskolák, felsőfokú intézmények visszajelzései, a helyüket jól megálló gyerekek aránya fontosabb. Különösebb „szenzációkat” nem hozott az első félév — ami nem hiba. Sok helyen hallottunk viszont arról, hogy javult a tervezés, a munka- szervezés, már készülnek a tavaszi nevelési értekezletekre, melynek a tehetséggondozás lesz a témája, folyamatosan zajlanak a tantárgyi felkészítők. A cél: ne az utolsó hetek hajrájában, pótlófoglalkozásokkal, hanem tudatos nevelésioktatási folyamat eredményeként vegyék az akadályokat a gyerekek, a differenciált foglalkozás beépüljön a tanórákba. És ez nem kevés feladatot hoz a következő hónapokra! G. Kiss Magdolna „Mert hisz a gyermek addig boldog, amíg tud a játéknak örülni." Éppen hetven éve írta ezt le Barna Jakab, képez- dei tanár egyik mindmáig szerencsésen fennmaradt munkájában. A szecessziós díszítésű könyvnek ezt a címet adta: A játékok könyve. Százegy- néhány gyermek- 'és társasjáték, sőt, sportféleség leírása nem csekélyke dolog, és ha akkor fontos volt az, hogy a gyermek boldog legyen — miért lenne ez ma másként?! A felismerés, hogy nem mindenben használjuk fel okosan ós felelősen, ily módon kellő célszerűséggel is közvetlen elődeink kultúráját — sok ágon erősödött bennem eddig is. A továbbgondolás kényszerét mégis akkor éreztem a legerősebben, amikor legutóbb az ecsegi művelődési napon (erről külön, írásban lesz érdemes szólni!) elnéztem a „pókolás’’ mindent elsöprő sikerét a helybeli gyerekek körében. Ezt a kézimunkát valamelyik lelkes fiatal iparművész-népművész hozta először Pásztora, aztán a pásztóiak egy játszódélelőtt keretében elvitték Ecsegre, hogy onnan majd tovább terjedjen a hurkapálcikából, színes fonálból pókhálóra emlékeztető (innen a neve) kézimunka a közeli és távolabbi községekbe, a körzetesített iskolai keretek előnyeként. Gondolkodásra mégis az késztetett már ott helyben is, 8 NÓGRÁD - 1981. Útonjáró K. hogy bár számos jele mutatkozik annak: a társadalom felismerte a játék személyiséget is alakító erejét, mégis elsősorban néhány szervezett központ (járási, megyei, országos kisugárzás, művelődési intézmény) karolja fel programszerűen a gyerekek vizuális és kézügyességi, meg „kreatív”, aztán mozgásbeli (táncházak) nevelését... Mialatt a dologról sokat tudó öregek tovább ülnek a suton. Két program szünetében, ott, a községi könyvtár polcain bogarászva, előkerült egy nem túl régi kiadvány különféle játékok leírásával. Csupáncsak a tanulság kedvéért kiírtam egyet, a címe is sokat mondó: Játsszunk portást! A gyerekek körben elhelyezkedve szobaszámokat mondanak a portásnak. Az győz, aki a legtöbb üres szoba számát tudta felsorolni (!). Aki a már kiadott szoba számát mondja, nem kap pontot. Mit mondjak? A többi is hasonlóan „szellemes” és sok „örömet, mozgást” jelentő játék ebben a könyvben. Semmi csodálatos nem volt hát abban, hogy amikor szóba hoztam Barna Jakab képezdei tanár úr könyvét, a század elejéről — március 1., vasárnap i r e p I a hasonlatért elsősorban tőle kérve elnézést — ragadozó madárként csapott rá a megyei művelődési központ jelenlevő munkatársa: adnám kölcsön neki azt a régi könyvet... Valamit azért már sikerült felismernünk a kollektív figyelmetlenségekből, közös mulasztásokból, de azért még mindig nagyon is megdöbbentő, amikor kiderül (néha nagy nyilvánosság előtt, mondjuk a televízióban), hogy a felnőtt fiatal ikerpár képtelen egyetlen valamirevaló papírcsákót kihajtogatni. Tudunk-e játszani? Tudunk-e egyszerű eszközökkel, gyufával, üveggel, pohárral, kártyával, zsebkendővel (nincs csak papír hovatovább), sapkával, miegyébbel olyan szórakoztató „produkciókat” előadni, amely segít jókedvet teremteni a társaságban, ha egyáltalán van rendszeresnek mondható társaságunk. Teljes lehet-e az élet mások nélkül? Tudunk-e jól együtt, egymásért is dolgozni, ha játszani sem tudunk együtt, ha a gyerekek már eleve — hogy egy közkeletű pedagógiai, pszichológiai meghatározást módosítsak — „játékszegény” környezetben nevelkednek? A játszóházak; gyarapodása azt mutatja — n m t a • o jate a művelődés szakemberei lépni akarnak, sőt, léptek is éppen a legfiatalabbak felé. De vajon, meg kell elégedni eny- nyiveil, vagy másféle megoldásokat is kereshetünk még? Magánvizsgálódásaim egyik része, hogy a középkorúak és a nálunknál kevésbé, még jóval fiatalabbak egyre kevesebbet tudnak arról a helyről, ahol születtek, éltek régtől fogva őseik, s élnek maguk is. Elkezdett, félbehagyott falukrónikák, vagy rosszabb esetben „féltve őrzött” leírások (amelyet nem nagyon láthat más, mint aki írta, írja, ilyen is van!) követelhetik a folytatást egyéntől, közösségtől, művelődési szakembertől, iskolától, szakkörtől. Felelős községi vezetőkkel beszélgetve döbbenek meg gyakran — mennyire nem ismerik maguk sem községük eredetét (akárcsak nevének eredetét), és ez úgymond a dolog komolyabbik oldala. Ki tudná a középkorúak közül megmondani akár örhalomban — ■mi volt az a mancsozás? Megpróbáltam magam utánajárni, tekintettel Szeder Fábián múlt század eleji leírására. Annyit sikerült sokszori kérdésfeltevés, után megtudnom (néhány évtizede még játk szották az őrhalmi fiatalok), hogy a mancsozás amolyan „lányos” játék” volt és leginkább valamiféle labdajátékhoz, ütőgetőshöz hasonlított. A kereplőjátékot meg Barna Jakabtól olvastam: a lényege, hogy két egyszerű fa- kereplővel, bekötött szemmel egymást meg kell találni. Nem kis lelemény, ügyesség, rejtőzködés szükségeltetik a résztvevőknek, és tete- tes mulatság a szemlélőknek az eljátszáshoz... Hatalmas, felmérhetetlen kincset melengetnek a falu öregjei, Ameddig az idejük engedi, addig. Póli néni Keszegen elpanaszolta a minap, hogy csak ebben az esztendőben hatan haltak meg, és nem is mind a legidősebbek közül. A kincsek, a helybeli kultúra felhasználható és nem csak hagyományt, de személyiséget, kötődést is erősítő színes-érdekes tartományai egyre zsugorodnak. Túlzó követelés, vagy inkáob így: fellegekbe kapaszkodó javaslat lenne az, hogy vonjuk be az idősebbeket, azokat akik egészséggel, jókedvvel, szeretettel még bírják, vonjuk be őket az iskolai, még előbb, az óvodai nevelés munkájába? Az akármilyen jól képzett fiatal pedagógus, óvónő sem tudhat mindent. Mindazt a jót és szépet, ami valamikor akárcsak a mesében, a játékban falvaink gyerekeit jellemezte, sőt, esetenként egymástól éppen a sokszínűség révén meg is különböztette. Egyformák a házak, s amiként komfortizálódik, úgy szürkülhet el a falukép — a fejekben is. Sok szó hangzik el manapság a művelődés intengrltásá- ról, az integrálásról, a köz- művelődés , intézményeinek tervszerű együttdolgozásáról. Az emberek integrálása sem maradhat el. Nézzünk körül még időben és vegyük számba azokat, akiktől, lehet és érdemes tanulni. Nem pókhálós elveket, nem a saját idejében, „virágzásában” is túlhaladott babonákat (bár, ismerni azokat sem ártana), nem világnézeti kövületeket, hanem azokat az ismereteket, amelyek nélkül egyszerűen semmi sem különbözteti meg később, az idő rohanásával a ceredit, a kisecsetitől. Elválnak, egyre jobban eltávolodnak még térben is egymástól, a háztartások; a szülők, a nagyszülők külön házakban élnek, a gyerekek az iskolai, óvodai napközikben, a felnőtt a munkahelyen, az ingázásban tölti az idejét. Éppen a leg- tudósabbak, a legidősebbek, és velük a játék kerül a legtávolabb a jövő nemzedékétől... Odaadom a könyvet Gazsi Veronikának. T. Pataki László
