Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
Pósfai János KÁTERI G ubbasztva ült az ágyon, csöndbe burkolózva, mintha egyszól egyedül lett volna a szobában. Nehéz szagok ülték meg a tárgyakat, a fehér ágyakon a fehér takarókat, a vasalt lábú asztalt, az egyetlen széket, amely félig kifordulva, mintha laműtét, amire évek óta készül az ember, amit megtervez, s amit százszor el lehet halasztani. Az orvosok szerint is oly’ ritka eset volt az övé, amivel szerencsére ritkán kell szembeszállniuk. A műtét itt nem tűrt halasztást, nemhogy napok, csak órák kérdése volt indulni akart volna. Megszív- a szükséges beavatkozás, ta tüdejét, torkába hasított a ápolónő lépett a szobáfájdalom, s kezével bágyadt mozdulatot tett. Már csak gondolt az eszméletlenségre. Messziről vetődtek fel az emlékek mozaikjai, de már össze tudta rakni őket. Elmúlt az az idő, amikor nem tudta: a nap jár, vagy a hold úszik az égen; nappali fény vagy éjszakai derengés fürdeti az ablakokat. A mennyezet bágyadtan tekintett le rá, vagy ő nézte bágyadtan még a mennyezetet, a fehér falakat? Jó lett volna biztosan tudni valamit. Katerinra gondolt. Ma eljön, biztosan eljön. Harmadik napja gubbaszt ezen az ágyon; aléltan, puha szender- gésben, szenvedve vagy feba. Odament hozzá, megkérdezte, hogy érzi magát. Arcába szökött a vér, a füzetért nyúlt, a ceruzát írásra fogva odapingálta az üres lapra: „Milyen nap van ma?” — Szerda — felelte az ápolónő. „Akkor ma látogatás is van?” — írta sebesen. — Van bizony — mondta a nővér — és magához is jön majd valaki. Egészen biztos, hogy jön valaki. „Katerin” — gondolta, s már mozdult a keze, hogy leírja a nevét, de aztán mégsem. Teát kért, de azt Is csak mutogatta, s amikor szájába Valamit mondanom kell — mondta Katerin és ott tartotta arcát a beteg arca fölött. Megvárta, hogy a kéz mozdulata megadja a biztatást, újra megcsókolta a cserepes ajkat, s csak akkor folytatta: — Egy aranyos kisfiút fogok szülni neked. Szétfröccsent akkor az a pillanat. Az idő atomjaira hullott, s azóta sem tud elszámolni vele. Meddig ülhetett még Katerin az ágya mellett? Neki a megdöbbenést, Kate- rinnek a megbántást zúdította be kettejük világának ablakán. „Katerin ugye tréfálsz?” — véste ákom-bákom betűkkel a papírra. ! — Nem tréfálok, de másképpen képzeltem el ezt a pillanatot. Azt ígérted, hogy a feleséged leszek. Azt reméltük, hogy együtt leszünk boldogok — suttogta Katerin, s látnia kellett, hogy valami döbbenetes fal terpeszkedik közéjük. „Ne tedd ezt velem” — köz vetített a ceruza. — Te tetted velem — mondta a lány, és egy kicsit belepirult. — De én egy cseppet sem szégyellem „Majd csinálunk valamit, csinálnunk kell valamit”. — Méggyógyulsz és mindent megbeszélünk. „Katerin nem' szabad várnod egyetlen napot sem” — zizegte a papír. „Még ma keress fel valakit”. — Mire gondolsz? — csattan a lányhangja. „Nekem van megtakarított pénzem. Még mindennek elejét lehet venni” — íródott kétségbeesve az ellenkezés. Katerin azonban asszony akart lenni, anyai ösztöne élesen világított a bizonytalanságnak ebben a sötét, megmagyarázhatatlan szövevé tényleg akarta. De hogyan ír- ja az álom arftely napok óta J“ban könyörtelenül köz . . vet‘tett „Katerin, hallgass rám, Nekem olyan betegségem van, amit örökölni lehet. Ne mondd el senkinek, de így van. Az orvosoktól tudom. Ide írom a címét annak, aki segíthet. Hidd el, csak ez az egy meglejtve a szenvedés kínjait. Ma ért a folyadék, mintha már jól van már, a láza elpárolgott, csak a torkából kiált még a kín, miközben dermedt hangszálai némaságra kárhoztatják. Az éjjeliszekrénem érezte volna a sebet, jólesett a citromos lé . lefelé áramlása, hűségesen pislogott az ápolónőre, aki akkor már az ablaknál fekvő beteggel lenyen kockás blokkfüzet, mel- velezett. Nem gondolt rá, de lette egy ceruza. Ha akarna tudata melyén érezte, menyvalamit. csak le kell írni, a nyit köszönhet ennek a fehér nővér jön, hogy teljesítse kf- köpenyes, nesztelen, léptű vánságait. Mit kívánjon? Vizet inna, ápolónőnek, aki az éjszakai derengésből is fel-feltűnik és mindig ott áll a betegágyaknál, amikor szükség van rá. A nők, igen a nők. Életünk teát erőltethet a szájába. Csípős, fűszeres . , . .... ételeket enne, nyúlós pépeket ™agai, férfiletezésunk so., kap, hogy csillapítsa felgerjedt étvágyát. Ocsmány testiség, miért is gyalázod így meg az embert? Kifutottak agyából a gondolatok és elültek valahol a semmiben. akik kimentenek bennünket fájdalmainkból, s akiket le- tlprunk örömeinkben. Hanyatt dőlt az ágyon, feje belesüppedt a párnába és nem vette észre, hogy a viKaterin. Hát igen: Katerint gwfS a^ébmn^effefvát szorító^ . nyleg akarta. De hogyan ír- ja az arhely napok óta ja fel a kockás irkalapra ? Ha kiszámíthatatlan időben érfelírná, mit tehetne érte ez a kezik, majd tűnik el a semmipuha tekintetű, simogató ke- ben> a gézszag nyomában. ”■ "Spí.”“»“' 1— «-fc KW ■<»»<*> rinra nővér? — Óhajt valamit? — kérdezi, amikor ellibben ágya ják az arcát. A kéz puhasága még félig az álomé volt, de a szem gyönyörűsége, a látás beteljesült öröme már a valómeííett, s egy mozdulattal iga- ságé. Katerin ült az ágya mel- oldás lehet...” zít a párnán, vagy a takarón, lett, azon a széken, amely né- . hány perce, vagy néhány órá- h A ennyire fájhattak Ka„Óhajtok. Igenis óhajtok! ja még elindulni látszott ,a |V| termnek a hazugság Katerint akarom!” Leírhatná asztal és az ágy között. I ökölcsapásai? Nem füzetbe, de ezzel még nem . . kérdezte meg tőle. Meg sem ' ' ■’ égető ki- Katerin. kiáltotta vol- . kérdezhette volna, mert a távolinak na’ de ráparancsolt a seb faj-- j^ny eitQnt az ágya mellől, el J-’-~ " " ’"‘a szobából, el az életéből. Katerint sohasem látta többé. Egyszer ugyán mintha megjutnT11közelebb"Z ég?tő“kí- -Katerin! - kiáltotta vol- JErfÄSTvoi^“ méri a J"■ tivolinak na- de ráparancsolt a seb fáj- * vansaghoz. , hn„ dalma, s inkább csak a keze tunt minden, " lendült ki a bágyadt nyugazongott. Meg kellen gy - jómból, s találkozott Katerinéval. ráznia Katerint. De hogyan? És miért? Vagy minek? Nem is úgy hívták a lányt, csak ő keresztelte el Katerinnek. Az — Jól vagy? — suttogta a lány. — Túl vagy már minigazi neve Katalin volt, de azt denen? — kérdezte gyöngénem szerette. „Parasztlányok neve ez, meg kell szabadulnom tőle” — mondta a lány, és tetszett neki a Katerin. Hiába idézett neki nagy hírességeket, ’fejedelemasszonyt, meg cárnőt, aki Katalin volt, neki nem tetszett. Felragyogva ujjongott: hadd legyen Katerin! Elégedetten hordta a franciás hangzású nevet, mint a hamis csillogó ékszert, azt hitte, ez áll jól neki. Az ablak előtti ágyon megmoccant a másik beteg. Mozdult az ajka, hangszálai fel- ingerlődtek,. s fizetnie Kellett érte, mert pokolian be- lesajdult a heg a torkán. Hiába, nem segíthet. A fiú a sarokban már tud beszélni, de ő meg alszik, oldalra billent kamaszfeje alig látszik ki a takaró alól. E kkor jutott eszébe, •högy nappal van már. Elmúlt a dél, s ha látni lehetne az eget, valahol a napból is megláthatna valamit. A kora délutánok nehéz csendje honolt a szobán, a kórházon, a városon, az egész világon. Kimetélt torokkal, ‘ sajgó sebbel gubbasztott az ágyon, s mardosta a kívánság: rettenetesen akar valamit. Katerint akarta! A lányt szerette volna látni, akitől úa' vált el, hogy nem tudtak el válni egymástól; üzent neki de ki tudja, továbbították-; üzenetét, s ha továbbították pontosan mondták-e el, mi történt vele, hova vitték? Nem volt ez egy egyszerű manduden és ráhajolva puhán meg- csókplta a férfi ajkát. A füzetért nyúlt, beleírta, hogy most már jól van. Hagyta, hogy Katerin beszéljen, csak néha görbültek írásra bütykös ujjai, hogy egy-egy suta válasstal próbálja egyensúlyban tartani ezt a kibillent párbeszédet. Egyszer egy nagy lendülettel átfirkálta a füzet lapját, s hangsúlyt adva annak, ami mindkettőjük Számára egyértelműnek látszott, csupa nagy betűvel ezt írta: „őrülten, szeretlek és nagyon hiányzol!” — Te is nekem — .suttogta Katerin a párás szavakat — nem is hiszed el, mennyire aggódtam érted, hogy drukkoltam, szorítottam neked. Ugye hétfőn volt a műtét? Ugye a délelőtti órákban kötöztek le a műtőasztal szoros szíjaival? Ugye elmúlt már a nap, amikor, igazán magadhoz tértél? Én veled voltam mindig, én akkor is, azóta is, most is veled vagyok. És azért mondom el mindezt neked, hogy minél előbb gyógyult, legyél, hogy .minél előbb újra velem lehess. Megszorította a lány kezét, majd magához vonta, hogy ■ó szagú száját rátapassza cse- . opes ajkára. így voltak sóiig, nem törődve azzal, hogy Uogatók és betegek szuszoglak körülöttük, hogy az ide felgyorsult tempóban görge: ti feléjük az elválás parancsát. Jó volt így. Szikrája sem maradt a fizikai fájdalomnak. villant volna előtte karcsún arányosan, szépen, mintha őt látta volna azzal a nőgyógyásszal, akit ajánlott neki. De hogy ő volt-e, nem tudott róla megbizonyosodni. Az évek feltornyosultak, az idő betapasztotta az emlékezés réseit, amelyen elcsordogált az ifjúsága... Farkas András: Anya gyermekével. Pék Pál: Szél jár utánam Kövek zuhognak, seb a sebre hajnaltól estig. Rontani szél jár utánam át a házon, lépcsőkön bukdos. Pusztulásom be kéne mégis vallani. ír Seregük értem fakó népem — S lángom latolva nem tudok kötéllel, késsel összezárva tükörbe köpni, a szavára, hiába fosztott, vadított. Mert velem nőtt és el nem enged. Magával biztat! S meglapul, keserűn csak, ki visszaválthat a csönddel-beírt magasságnak — Miatta bénít ez a súly. Hisz kilobban még otthontalan szavamból tisztán a világ! S hol öncsonkító virágzás nyit, majd fölemel a szabadságig s e földdel békít, a fiát! Zelei Miklós: Csak rád gondolok már a menetrendírók fölöslegesek nekem talán nélkülem is elpusztul amit látnék anélkül hogy odautaznék csak kiténfergek a pályaudvarokra megvannak-e még csak fröccsözöm a repülőtéren képzelet piramisából kibontott hamuvá hulló látvány emlék tökéletes múmiái nem volna szebb mint elröpülni az Idő fölött kihajolni fölé néha bevárni menetrendet kellene írni Dómján Gábor: NÉNÉMNEK És szépek a nők, és szép a március, szépek a föld kislányos kontyai. Szép vagy te is a föld alatt. Nyugodtan öleli egy szalag a temetőt; ha máshogy nem tiéd, hát leolvad hozzád. Figyelem a jelent, hogy emlékezzem majd rá.J Magamért, érted nézem az arcokat, nyugodt vagyok, ellopakodtam magamtól, . háttérbe vonulva, ecsetvonásként elvékonyulva, mint a hó e faluvégi freskón, nézem a tavaszt. Ötven éve született Szabó István Olyan csendben írta be magát a maradandóságba, ahogyan élt. Szabó István 1981. március 7-én lenne ötvenéves, ha 1976-ban — tragikusan korán — nem távozik közülünk. Aki az életrajz külső tényeit figyeli, akár gyors sikerre is gyanakodhatna: első kötete, A lázadó 1956-ban jelenik meg, s rá egy évre József Attila-díjjal jutalmazzák A varázslat kertje 1963-ban jön ki, s egy év múlva újabb József Attila-díjat kap. Csakhogy emögött az író életformaváltásából és a szinte má- nikus műgondból eredő pokoljárása áll — hogy csak két tényezőt említsünk azok közül. melyek haláláig végigkísérték. Az indulás is már-már legendás. Bár — saját vallomása szerint — tízévesen is írt, de ezeket a próbálkozásait mélyen titkolta osztálytársai elöl, tartva a kicsúfolástól, 1952-ben viszont a keszthelyi múzeum előcsarnokában egy szerény, komoly parasztfiú egy paksaméta kéziratot nyújt át Jankovich B'erenc írónak, aki csak hónapok múlva tud beletekinteni az írásokba, ám rögtön észreveszi: tehetség bontogatja szárnyait. így Szabó István igazi debütálása nem is A lázadó című novella megjelenése az Oj Hang egyik 1954-es számában, hanem a felolvasás Jankovich Ferenc baráti körében. S a sematikus irodalom papírízű áradását megtörő 1955-ös Emberavatás című antológiának így lesz egyik erős egyénisége Szabó István. Időközben egyébként — idősebb írópártfogói jóvoltából — Budapestre kerül, bölcsészhallgatónak. Előadások helyett a könyvtárt bújja, elmaradását hozza be, olvasáséhségét csillanítja. Csakhamar abba is hagyja az egyetemet, hogy végleg az írásnak éljeij. Mit is tudott ez a fiatal novellista? A kisparaszti múlt élményeit hozta szülőfalujából, a Keszthelyhez közeli Cserszegtomajból. önéletírásában fogalmaz így: „Apámnak öt hold földje volt, meg egy kis szőleje. Nem éltünk bőségben, de nem is nyomorogtunk. Gyerekkorom tisztes szegénységben telt el”. Ebbe a kisparaszti világba tör be a negyvenes évek végén, az ötvenes években az új, amit ma a falu szocialista átalakulásának mondunk. Meglazulnak a korábbi kötelékek, a „csendes forradalom” hatására drámai átalakulások mennek végbe — az emberekben is. Szabó István kettős kötöttséggel tudja ábrázolni ezeket a drámákat: a gyermekkor tündéri élményei s származása révén kötődik ehhez a világhoz, ugyanakkor elkötelezettje az újnak. Ismét az önéletrajzból idézve: „Egy ideig otthon vergődtem, de a kisparaszti küszködésben nem láttam jövőt”. Mindezt a hagyományos novellisztikát folytatva írja meg. A hatvanas években elbizonytalanodik. Leveleinek tanúsága szerint az irodalom útkeresése, de elsősorban az új irodalmi divatok hatására úgy érzi, korszerűtlenné vált, nincs szükség arra, amit tud, amit művel. S bár a városi témák is feltűnnek novelláiban, igazi világa az, amit évtizeddel korábban kezdett megírni. A felszabadulás utáni magyar irodalom legjavát felvonultató „30 év” sorozatban kiadott válogatott novelláskö- tete negyvenhat írást tartalmaz. Bizonyítékaként a már említett tökéletességigénynek — s annak is, mi megiratlant vihetett magával a korai halálba. m. 1. NóGRAD — 1981. március 8., vasárnap
