Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)
1981-02-10 / 34. szám
A KISZ és a szakmunkástanulók Sok a bukás — kevés a segítség Az ifjúsági mozgalom egyik lényeges területe a szakmunkásképző iskolákban zajló KISZ-munka. Nemrégiben megyei fölmérés készült arról, milyenek a tapasztalatok- és melyek a soron következő feladatok. Mint ismeretes, a KISZ Központi Bizottsága két és fél esztendővel ezelőtt hozott határozatot a szakmunkástanulók körében végzendő szakmai-politikai nevelő munka tennivalóiról, s egyben megfogalmazta, hogy ezen célok csak az iskolavezetés, a nevelőtestület és az illetékes pártszervek közös munkájával valósulhatnak meg. A teendők első helyén a szakmai, tanulmányi munka szerepel — mint alapvető kötelesség. Azonban — ahogy a vizsgálat is kimutatta — a szakmunkástanulók nem elhanyagolható hányada alapvető tanulmányi gondokkal küzd. Magas a bukás- a lemorzsolódás aránya, s ezek sok esetben családi, pályaválasztási okokra vezethetők vissza. Nem újkeletű megállapítás- de új fent bizonyította a fölmérés is, hogy különösen a közismereti tantárgyakat hanyagolják el a szakmunkás- tanulók, s kevés energiát fordítanak az alapkészségek (olvasás, szó- és írásbeli kifejezőkészség), a matematikai tudás fejlesztésére. Mit tehet ez ügyben a KISZ? „A szakmunkásképző intézetek KISZ-szervezetei megfelelő útmutatás és feltételek hiányában nem képesek érdemben foglalkozni az egyes tanulók munkájával, nem tudnak reális követelményeket támasztani- megfelelő szemléletet kialakítani. Nem jöttek létre a bukás, a lemorzsolódás közelébe került tanulók segítésének szervezett és hatékony formái” — olvashatjuk a jelentésben. Komoly fejlődés van viszont a szakma kiváló tanulója és a tantárgyi tanulmányi versenyek területén, s ugyancsak sikeresek a szakmatörténeti kiállítások, a termék- bemutatók. melyeket az iskolák tanulói a képzésükben résztvevő bázisüzemek KISZ- szervezeteivel közösen rendeznek. Szintén kedvezőek a tapasztalatok a szakmai gyakorlati ismeretek elsajátításában, valamint a különféle társadalmi és közhasznú munkaakciók • szervezésében. Az elkövetkező időszak legfontosabb teendője a szakmunkástanulók szakmai, tanulmányi munkájának jobbítása, ösztönzése és a szakmai jellegű társadalmi, közéleti tevékenység kibontakoztatása. Ugyanakkor a KlSZ-szer- vezetek munkájában iz eszmei-politikai nevelés szerepel az első helyen, de nem elhanyagolható a mozgalom érdekképviseleti és -védelmi, valamint a szabad idő szervezettebb kihasználásában nyújtható segítsége. Persze, ahogyan erről az előbbiekben is szó esett, ezen feladatok megvalósítása csakis az érdekeltek közös munkájával érhető el. így látják ők Közművelődési „terepgyakorlaton" Salgótarjánban Tíz napot töltött Salgótarjánban Gém Erzsébet és Kö- rösényi András. Mindketten a budapesti közgazdaságtudományi egyetem harmadéve* hallgatói, akik az ELTE köz- művelődési titkársága által szervezett téli közművelődési gyakorlaton vettek részt a megyeszékhelyen. A „terepgyakorlaton" —, ahogy ők nevezik — a salgótarjáni megyei József Attila Művelődési Központ munkatársai segítették munkájukat, szervezték programjaikat, hozták össze őket a város vezetőivel, a közművelődésben dolgozókkal. így jutottak el a gyakorlat végén szerkesztőségünkbe is, ahol mi is megkérdeztük őket salgótarjáni tapasztalataikról. — Miért éppen Salgótarjánt választottátok a „terepgyakorlat" színhelyéül? — Tulajdonképpen véletlenül esett a választásunk Salgótarjánra, — mondja Gém Erzsébet, aztán gyorsan hozzáteszi — mindketten pestiek vagyunk, így egyetlen szempontunk az volt, hogy vidéki településsel ismerkedjünk meg. Harmadszor veszünk részt közművelődési gyakorlaton, de számomra ez volt a legeredményesebb az eddigiek közül. — Bár a gyakorlat célja minden esetben konkrét, valójában azért fontos, mert az egyetem „laboratóriumi” körülményei között kevés gyakorlati, tapasztalati ismeretünk van a társadalmi élet egyes területeiről; a városlakók, a párt-, állami és társadalmi szervek feladatairól, problémáiról. Ezen belül mi természetesen elsősorban az életmód és a közművelődés kérdéseit vizsgáltuk. — Milyen volt, és várakozásotoknak mennyiben felelt meg, illetve attól mennyiben tért el a Salgótarjánról kialakított kép? — Csak annyit tudtunk a városról, mint bárki más ; hogy az ipari háttérrel rendelkező megyeszékhely sajátos körülmények között fejlődött, s hogy éppen a városiasodás meggyorsult üteme folytán az életmódváltás számos problémát vet fel. Hogy pontosan melyek ezek, azt persze nem tudtuk. Az idegen számára meghatározó élményt jelent az a városkép, ami az érkezőt fogadja. Természetesen a városközpontra gondolod. Aki nem akar, szorosabb kapcsolatot kiépíteni, a lakossággal, nem kiváncsi a gyakorlati élet hétköznapjaira, az bizonyára kedvező tapasztalatokkal hagyja el a várost. Nem állítom, hogy a tíz nap során a város valamennyi problémáját megismertük, de, ha felszínesen is —, jó néhány érdekes tapasztalatot szereztünk, melyek közelebb vittek minket a város valódi arcához. — Például? — Nem hittem volna, hogy egy város múltja —, vagy éppen a városi múlt hiánya — ilyen meghatározó egy település jelenében. — Maradjunk a jelennél. Hogyan ítélitek meg a város kulturális életét? — Ítéletről szó sincs, ml csak abból indulhatunk ki, amit beszélgetőpartnereinktől megtudtunk. Salgótarján kevés humán és műszaki értelmiséget „nevelt ki”. A más megyékből „importált” értelmiségiek viszont — tapasztalataink szerint — nem kötődnek igazán a városhoz. Szinte mindenki elmondta, hogy nem érzi itt igazán jól magát, „nincs hová járni” szegényes a művelődési, szórakozási lehetőség. Arról persze, csak kevesen beszéltek, hogy ők személy szerint mit tettek, vagy mit akarnak tenni ennek megváltoztatására . . . Tény, — ml is tapasztaltuk —, hogy Salgótarján kulturális téren ellátatlan. Ügy tűnik, a megyei művelődési központ nem tudja, vagy nem akarja felvállalni a város kulturális életének fellendítését. Néhány biztató kezdeményezéssel (lakóklub, a TIT, a múzeum közművelődési tevékenysége) azért találkoztunk. Mégis ösz- szességében az a benyomásunk, hogy a közművelődési tevékenység formális. Ahelyett, hogy felkarolnák, inkább gátolják az „alulról jövő” kezdeményezéseket. Hallottuk azt is, hogy Salgótarjánban egykor élénk közösségi élet folyt. A kolóniák felszámolásával ezek a közösségek felbomlottak. Ez természetes is. Ugyanakkor viszont a városban nem gondoskodtak új lehetőségekről. Közösségteremtő kezdeményezésekkel csak elvétve találkoztunk. Ha lett volna ilyen kezdeményezés, az már éreztetné hatását. A budapesti fiatalok nyomatékosan hangsúlyozták, hogy véleményük szubjektív, nem biztos, hogy minden vonatkozásban egyezik a valósággal, hiszen csak tíz napjuk volt a tapasztalatszerzésre. Igaz, ez idő alatt sokhelyütt megfordultak, és úgy érezték, hogy velük szemben nyíltabbak, őszintébbek voltak a kérdezettek. Mintha csak szükségét éreznék elmondani problémájukat az „átutazóknak”. Mi viszont szükségét éreztük leírni tapasztalataikat, mert függetlenül attól, hogy meglátásaik helyesek, vagy sem, a város építése — gazdasági és szellemi téren egyaránt — az itt élőkön múlik. Mint, ahogy az is, hogy megváltozzék az „átutazók” rólunk alkotott véleménye. p. k. Az ember biológiai órája Hol hordja az ember a '„biológiai óráját?” Ezt a kérdést oldotta meg az amerikai Harvard Egyetem egy kutatócsoportja. Szerintük az „óra”, mint idegsejtek kicsi, laza halmaza, a hipotalamusz- ban, a köztiagy egy részében, az ún. látóteiep alatt található. Itt helyezkednek el azok a legfontosabb központok, amelyek a vegetatív idegrendszert, a vérkeringést és a belső szervek működését szabályozzák. Az agynak ez a területe egyben „az öntudat kapuja”. A „biológiai óra” határozza meg a test napi folyamatát, például a hőmérsékletet, az alvást és az ébredést, valamint az anyagcsere-folyamatokat. Hasonló funkciójú idegsejtek halmazával fejlett emlősállatok agyában is találkoztak. Ott azonban nem voltak any- nyira koncentráltak, mint az embernél. NÓGRÁD — 1981. február 10., kedd L E N N O N (VII.) Megtört Az alatt az öt év alatt, amíg John Lennon jó „anyja” volt a fiának, Seannek, George Harrisont elítélték, mert szólólemezét, a „My Sweet Lordot” egy már régen elfelejtett pop zeneszerzőről másolta, a dobos, Ringp Starr az ütőket a filmkame- rával cserélte fel, Paul McCartney új zenekarával, a „Wings”-szel ismét jólfize- tett szupersztárrá lett. A pénzben egyik sem szenvedett hiányt, de John Lennonon kívül mindegyik a múzsának elkötelezte magát. A köztük levő kapcsolat ritka telefonhívásokra korlátozódott és a 300 millió márkás szuperajánlat ellenére sem jöttek össze még egy koncertre. Johnnak, aki a legintellektuálisabb volt négyük között és két dühöscinikus könyvnek volt a szerzője, nem volt szüksége arra, hogy viszontlássa a régi bandát. Amikor egy napon a Dakota-ház legalább 50 zárral biztosított kapuja előtt Paul McCartney állt gitárral a kezében, John nem túlzottan lelkesedett. Vajon azért-e, mert nem jelentkezett be előre, de Johnnak, mint házigazdának nehéz napja volt Mégis „kedves este” lett. Közösen nézték a televíziót és keveset beszéltek a régi időkHínár A sportközvetítések a televíziózás elidegeníthetetlen részei. Bármilyen sportjátékot közvetítsen is a televízió, az adásnak mindig van valamiféle különleges varázsa, fésületlen, talán éppen ezért annyira megkapó bája, mely egyetlen tényből merítheti ezen jellemzőit: az „egyenesben” látott valóságból. A múlt heti tévéprogram kiapadhatatlan forrásként zu- hogtatta ránk az érdekesebbnél érdekesebb sportmérkőzéseket. Sugároztak Király Kupa teniszmérkőzést, csaknem minden este Európa-bajnok- ságot a műkorcsolyázásból, férfi és női Európa-bajnok- ságot asztaliteniszből. Volt részünk némi örömben, némi szomorkodásban, csupán egyetlen dologban, csömörben nem. Nem hagyott unatkozni a szombat esti amerikai filmvígjáték sem. Herbert Ross Játsszd újra, Sam! című munkája, a kizárólag csak tévénézőket egy új arccal, a túlzás nélkül felejthetetlen Woody Allennel gazdagította. A színész manapság már nfeveze- tesebb, mint a rendező, mozijaink is több filmjét játszották. Woody Allen korunk sztárja, a jelentéktelen külsejű — akikből mégiscsak javarészt áll a világ —, szürke, gyönyörű nőkről, szerelemről, tisztességről, szerencséről, hírnévről álmodó kisember. Sokszor, mintha magamat — magunkat látnám. Valószínűleg ebben rejlik a népszerűsége. A néző felismeri magát benne, és azonosul. Nevet rajta, és elszorul érte a szíve; vagyis olyasmit érez, mint amikor magát kapja rajta a nagyotakaráson, és kudarcot szenvedett erőfeszítésein csik- landva nevet. Csapanszkij Orsolya megtalálása ügyében, érezhető volt a felelősség, a szorongás és aggódás, a tenniakarás. Szabó László műsorvezető még olyanra is vállalkozott, ami nem szokása, meg aztán nem is feladata, hogy érezhető elfogódottsággal nyíltan szólt a tetteshez tettének felülvizsgálatáért, a kislány visszaadásáért. Ügy hatott ez a Kék fény-adás, hogy szinte személyes ügyének érezheti a nyomozást minden felelősen gondolkodó tévénéző. Egyetlen friss magyar művészi produkcióval lepett meg bennünket a televízió. Gal- góczy Erzsébet írta azonos, Hínár című munkájából. Az elbeszélést a Közel a kés című kötetben 1978-ban jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó, s olvasva már akkor érezhettük rajta, hogy hamarosan a szerző több más írásának sorsára jut, azaz filmet csinál valaki belőle. Éreztük benne a drámaiságot, a háború lelki hatásának újszerű megközelítését, érzékelhettük az idősíkok és az elbeszélésbeli filmforgatókönyv történésének valóságos felkí- nálkozását egy másik műfajra, a filmre. A parasztfiúból lett író személyes drámájában — Szavári Mihály ugyanis jóhiszeműen embert öl a háború végén, éppen egyet a felszabadító szovjet katonák közül — Esztergályos Károly fedezte fel a lehetőséget, melyet gondosan ki is használ. Sőt olyan erőteljes invencióval nyúl hozzá a történethez, hogy saját műfaján belül azonos — vagy magasabb — értékűen újjáteremti. Egyetlen szemléletes példán világítva meg; gondoljunk a film utolsó képsoraira. Szavári Mihály mielőtt minden, számára valamilyen szempontból fontos nőhöz vezető fonalát elveszítette, csalódott ifjúkori szerelmében, akiért akkor gyilkos lett, s akiről édesanyjától tudja meg az igazságot, ösz- szetörten elindul a vasútállomás felé. Fejében újra játszódnak az események, közben egy vonat zakatolását halljuk. A halálos lövés pillanatában a sikollyá felerősödő zakatolás „kimerevedik”, aztán már csak a vágányok között rohanó vasutast látjuk, aki bekiállt az öregasszonyhoz: Miskát elütötte a vonat! A filmnyelv kifejező erejének, lehetőségeinek és tömörségének tanítható példája ez az egyetlen perc. A téma — az értelmiség, a művész válsága, felelőtlen életmódja — Galgóczynál és Esztergályosnál úi tartalmi elemekkel gazdagodik, mindenekelőtt a drámai magban, s ezeket a rendező formailag, a színdramaturgia eszközeivel is helyesen élve érdekesen, a figyelmet egy pillanatra el nem veszítve mutatja be. Ezért bocsáthatjuk meg a műnek a magvas gondolatok szűkösségét, alacsony szellemi röptét. Nem hiszem, hogy minden műalkotásnak remekműnek kell lennie, szükség van az élvezetes mestermunkákra is, olyanokra, amelyek a szakmai hozzáértés magas színvonaláról tanúskodnak. Esztergályos Károly Hínár című tévéfilmje — Balázsovits Lajos, Bodnár Erika, ■ Kiss Mari, Szabó Éva főszereplésével — ilyen alkotás. És annyi fiaskó között ez nem csekély dolog. (sulyok) A Kék fény nem tartozik a műbírálat témakörébe. Mégis kivételt teszünk, és szólunk róla ezeken a hasábokon. Nyomós okunk rá, hogy soha nem láttunk — sokéves praxisomban legalábbis nem emlékszem — ilyen rendezett, ugyanakkor erősen oldott Kék fény-adást, mint szerda este. Mindenkin, aki megjelent a december közepén eltűnt, két- és féléves Változó a föld forgási sebessége A föld forgását a szél és a légnyomásváltozások befolyásolják. Ezt eredményezték a nemzetközi meteorológiai kutatási program, a GARP keretében végzett mérések, amelyekre csak a mai időkben, rendkívül érzékeny készülékek és az űrutazás segítségével kerülhetett sor. Kimutat* ták, hogy 1980. január 21. és február 7. között a föld forgása az időjárástól pontosan meghatároz- hatóan függően naponta kb. «gy millimásodperccel változott. Ezeket a méréseket néhány hónappal később hasonló eredménnj'el megismételték. Nincs visszaút. Yoko a New York-i Roosevelt kórházban.] a csönd ről. Ugyanis Yoko és Paul felesége, Linda is ott volt. Azt, hogy John Lennon emigrációja a végéhez közeledett, egész oldalas cikk jelezte a „New York Times”- ban. A „John és Yoko szerelmes levele azokhoz az emberekhez, akik minket kérdeznek, mit, mikor és miért” cím alatt a 18 240 dolláros hirdetésben elmesélik, mi történt velük az utóbbi időben és hogyan tovább. „Az utóbbi tíz évben észrevettük, hogy amit jobb időkre kívántunk magunknak, sikerült, jól, vagy rosszul, így, vagy úgy... De még hosszú út áll előttünk... Magunknak kívánni valamit, többet jelent, mint állandóan zászlóvivőnek lenni. Ez valóban megy. Olyan ez, mint egy varázslat. .. Otthon most nagyon kellemes, Sean jól van, a növények növekszenek, a macskák játszanak. Ragyog a város — nap, eső, vagy hó. Minden napért hálásak vagyunk, mert teljes az életünk. .. Gondoljatok arra, mi mindannyiótokat szeretünk”. Az oldalt John Lennon és Yoko Ono írta. Laurence Shames, a híres amerikai magazintól. az „Esquire”-től feltette magának és az olvasóknak a kérdést: „John Lennon, hol vagy?” Csalódottan kellett megállapítania, hogy a kövér teheneken és a csodálatos birtokokon kívül nem találja nyomát a Beatlenek. John Lennon már nem a mi John Lennonunk, írja. De legalább megvannak a régi lemezei tehát egyszer, valamikor valóban élnie kellett. Alig jelent meg az „Esquire” cikke, John Lennon hirtelen megtörte a több éves hallgatását. Hirtelen ismét itt volt és zenét is hozott magával, a „Double Fantasy” lemezt. Helyes, állapítják meg, a hetvenes évek is elmúltak. Előre egy újra! De hogyan, mit? Ebben az évtizedben, mondta John Lennon, egykori barátunk, „mindenkinek a maga álmát kell élnie”. CVége)
