Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
Kiküzdött harmónia Réti Zoltán kiállítása Egy sikertelen évad után... Filmgyártásunk kérdőjelei Réti Zoltán festészetének állandó lhletője a dombos, hegyes nógrádi táj, a mik- száthi „görbe ország” szelíd varázsa. Visszatérő témája ez mind olajképeinek, mind pedig sugárzó akvarelljeinek. Ez utóbbi ' műfajban eddig senki sem mondott többet Nógrádról, jóllehet nem tekinthetjük tájképfestőnek. Nemcsak azért nem, mert figurális kompozíciókkal is foglalkozik, készít portrékat, hanem elsősorban azért, mert nála a táj sohasem önmagában jelenik meg, hanem mindig a benne élő és munkálkodó ember életével szerves összhangban. Legtöbbször még akkor is ott érezzük a tájban az ember alakító munkálkodását, ha ő maga éppen nincs is jelen a képen. A napokban újabb kiállítása nyílt Réti Zoltánnak, ezúttal Salgótarjánban, az oktatási igazgatóságon, a megyei József Attila Művelődési Központ vándorgalériájában. Akvarelleket, rajzokat és egy olajképet állított ki. A négy rajzon és egy olajképen kívül akvarellkiállításról van szó. Mint mondottuk, ehhez a műfajhoz különösen szívesen vonzódik a Balassagyarmaton elő művész. Azon túl, hogy e technika kívánalmait kitűnően ismeri, sajátos színösszhang, egyéni formaképzés jellemzi akvarelljeit. A látogató számára, ha Réti Zoltán tevékeny életét ismerve nem is meglepetés, mindenesetre öröm, hogy ezek a művek a legutóbbi hónapok terméséhez tartoznak, közülük több akvarell már ebben az évben készült, például a keményebb hangüté- sű Kékek és fehérek, vagy a líraibb Favágók hazafelé: * Szokták mondani, hogy a Nagyorosziban született művész mások számára is legvonzóbb tulajdonsága a képekből áradó harmónia. Réti Zoltán láthatóim jól érzi magát a Börzsöny, a Cserhát világában, a palócföld hullámos táján, amelynek jelenségeit festi. Ez így is .van, azzal a megszorítással, hogy távolról sem felületen mozgó, hanem kiküzdött harmónia az övé. Ismeri ennek a világnak komorabb, főj tot tab b zugait, az emberi élet mélyebb tragédiáit is. Kapcsolata a tájjal és embereivel azonban elsősorban lírai, amely csak ' azt jelenti, hogy sugárzóan meleg embersége a komorabb jelenségeket is konok bölcsességgel aranyozza be. Következetességéből ered látszólag derűs nyugalma is, amellyel a világot, benne a művészeti törekvése cikcakkjait szemléli. Nincs szüksége talányokra, akvarelljei mégis teret engednek a képzeletnek. Az egyediben is az általánost fogalmazza meg, a lényeg megragadására törekszik. A megismert szépet és Réti Zoltán: Piac Réti Zoltán: Trió újat a szűkebb haza földje és népe életének változásaiban mutatja föl, amelynek érdekeivel mások is éltek, vagy élhetnek. Réti Zoltán úgy patrióta, hogy látóköre széles, s ennek állandó tágítására — többek között — zenetörténeti kutatásait, egyáltalán a zenét is felhasználja. A föld, a víz, a tűz, a levegő, a természeti formák keletkezése és elmúlása szintén hosszú idő óta foglalkoztatja. A Tavaszi hullámok, vagy az Égő nádas e témakörben is egyéni válasz e problémakörre. A Hollókő felé című akvarell pedig legújabb törekvéseire utal. Tervezi, hogy ezt a tájat a maga kimeríthetetlen szépségével, történelmének mának is szóló tanulságaival dolgozza föl. Réti Zoltán mostani kiállítása kamaratárlat. Ebből következik, hogy kevés művet láthatunk a falakon. Ezekből azonban megközelítően képet kapunk a művész világáról. Érdemes felmenni a hegyre, hogy ismételten találkozzunk ezzel a világgal. Nemesebbé váljunk általa. Tóth Elemér o Nemrég osztották ki a magyar filmkritikusok szokásos évi díjait. Azaz, hogy idén éppen nem adtak ki díjat, mert nem találtak arra érdemes filmet, s csak egy forgatókönyvírót és két színészt jutalmaztak. A napokban zajlik le (Február 8—13. között) a magyar játékfilmek szemléje Budapesten. A két esemény eléggé a filmművészet felé irányítja a közvélemény figyelmét, Talán nem túlzás azt állítani: a haragvó közvéleményét. Mert a filmkritikusok legfeljebb megerősítették a közönség véleményét, hogy az elmúlt esztendő különösen gyenge termését hozta a magyar filmművészetnek. Fel kell hát tenni a kérdést: miért? Egyértelmű válaszok azonban nincsenek, legfeljebb újabb kérdések, amelyeket azért érdemes mégis megfogalmazni mert ezek nélkül keresni sem lehet a jó válaszokat. Kezdjük hát az újabb kérdéseket ezzel: vajon a magyar filmművészet gyengén áll-e tehetségek dolgában; vajon nem azért készül-e sok érdektelen film, mert valójában kevés a tehetség? Minden nemzeti elfogultság nélkül egyértelmű nemmel kell erre válaszolni. Ebből a szempontból — és csakis ebből a szempontból — érdemes a magyar filmek külföldi visszhangjára hivatkozni, ahol még ma is egy filmnagyhatalomnak kijáró elismeréssel foglalkoznak rendezőink munkáival. Teszik ezt minden érdek, vagy politikai sanda- ság nélkül, s ez már önmagában is jelentős érv művészeink tehetsége mellett. Ha tehát a rendezők tehetsége változatlan —, mert miért veszett volna el az elmúlt tíz-tizenöt évben, ami már megvolt, sőt gyarapodott —, akkor a körülmények változtak meg. Ám ezekhez a változó körülményekhez talán nem alkalmazkodtak eléggé a magyar filmművészek? E kérdésben valószínűleg már az igazság sok eleme felfedezhető, de nézzük meg közelebbről, valóban így történt-e? Bizonyos jelek ugyanis ennek ellentmondani látszanak. Alig lehet vitatni, hogy a hetvenes években kibontakozott dokumentarista játékfilmstílus egyfajta válasz volt a valóság változó körülményeire. Ezzel a módszerrel olyan részleteket, mai életünk olyan izgalmas, aktuális ellentmondásait próbálták meg bemutatni, mint például a ká- derkiválasztási módszereink fogyatékosságai, (Jutalomutazás), a lakáshelyzet visszahatása az emberi kapcsolatokra (Családi tűzfészek), a fiatalok beilleszkedési nehézségei (Filmregény), a társadalmi érdekkel való manipuláció (Harcmodor, Békeidő). Alig vitatható e filmek igazságtartalma, és az a hitelesség, ahogy ezeket megjelenítették a mozivásznon. Mégis felmerül a kérdés: jogos-e, indokolt-e e módszerre oly’ mértékben támaszkodni, hogy a közelmúltban még külön stúdiót is hoztak létre, hogy megfelelő műhelye legyen az ilyen típusú filmek létrehozóinak? E mondat után bizony nagyon indokolt a kérdőjel. Végül is a módszer születése óta több mint tíz év telt el, azokkal az információkkal, amelyeket ezek a filmek nyújtanak, ma már naponta találkozunk a tömegkommunikációs eszközök segítségével, de a mozgalmi élet különböző fórumain is. Felfedezésértéke tehát megcsappant, ugyanakkor ez a módszer nem nagyon tud a művészi általánosítás szintjén többet mondani, mint magát a tényfeltárást, a közönség pedig e stílus lazasága, hosszadalmassága miatt soha nem látogatta tömegesen ezeket a filmeket. A legjobbakat sem. Ezért, ha egy időben a fejlődést, az újat reprezentálhatták is ezek a művek, e műfaj mindig is egyik oka volt annak, hogy a közönség legszélesebb rétegei távol maradtak a magyar filmektől. Az egyik kérdőjelünket tehát a doku- mentarizmus kapcsán bizony megválaszolatlanul a levegőben kell hagyni. © Válaszolt persze más módon is a magyar film a megváltozott valóság kihívására. Ez a válasz elvont, absztrakt, szimbolikus történetvezetésű, különleges filmnyelvi eszközökkel készült művekben jelentkezett. Olyan filmek születtek ebben a stílusban, mint a „Szabadíts meg a gonosztól”, vagy éppen ebben az évben a „Csontváry” és a „Psyché”. Vitathatatlanul nagy igényű munkák ezek, amelyekben az emberi és művészi lét izgalmas kérdéseire, a személyiség és a történelem mindig konfliktusokat hordozó változásaira keresték a választ megejtő, gyakran szemet gyönyörködtető látványélményeket is biztosítva a nézőnek. Ügy tetszik azonban, hogy az e stílusban alkotó művészek gondolatai még nem eléggé letisztultak, és ezt a zavarosságot a formaelemek tobzódásával próbálják elködösíteni. Mindez még a jóindulatú, nyitott néző számára is olyan rejtvényfejtési feladatokat ad, amiért önmagában a látvány és a sikeres megfejtés esetén a gondolati végeredmény nem ad elég kárpótlást. Ilyenformán, ha a dokumen tarizmus már nem nagyon lehet e korszak filmje, ez a szürrealisztikus stílus még nem lehet az. A valóság változásaira persze úgy is lehetett felelni; hogy a hagyományos filmes eszközrendszert próbálják meg a tartalmi elemekkel megújítani. Ehhez azonban valóban új tartalom és kifinomult filmdramaturgia, filmtechnika szükségeltetik. Nem véletlen, hogy az e stílusban alkotók szidják legtöbbet — rendszerint jogtalanul — az amerikai filmművészet hozzánk kerülő legjobb produkcióit. Ezeknek a filmeknek ugyanis az a legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a hollywoodi iskola leghagyományosabb, a közönség érzelmi rekacióit mesterien bekalkuláló módszereit megpróbálták új tartalommal megtölteni. (Hair, Apokalipszis stb.) Sajnos a mi filmeseink, akik nagyon is képesek az új tartalom felmutatására, nem eléggé járatosak ezekben a cseppet sem lebecsülendő filmdramaturgiai, technikai módszerekben. Néha, teljesen indokolatlanul le is nézik ezeket. S itt már nem is kell levegőben hagyni a kérdőjeleket, hogy érzékeljük, miért nem találkozik a közönség elég nagy számban ezekkel a filmekkel. Marad még persze a hagyományos szórakoztató film néhány alapvető műfaja, mint a krimi, a kalandfilm és a vígjáték. Számtalan próbálkozás után sajnos még mindig nem született eléggé meggyőző alkotás ezekben a műfajokban. A kalandfilm szinte teljesen hiányzik, a krimik legfeljebb a tisztes középszert érik el (Az áldozat), vígjáték pedig szinte alig születik. Aki ilyennel próbálkozik, mindjárt a szatíra felé tolja el a művet, ami pedig néhány ponton tökéletesen ellenkező érzelmi töltésű műfaj. (Az évad egyetlen kellemes meglepetése a műfajt színvonalasan felvállaló Vámmentes házasság volt.) Itt állunk hát a kérdőjelekkel egy gyenge évad után. Ha valami biztatót mondhatunk, talán éppen a magyar filmművészek vitathatatlan tehetsége, s az a körülmény, hogy most talán rákényszerülnek őszintébben szembenézni azzal a valós helyzettel, ami a magyar film és a néző kapcsolatát jellemzi. Bernáth László Tisztességgel tanulni Rangot adni a becsülettel végzett munkának — napjainkban sok-sok társadalmi feladatnak ez a kiindulása, alapja, legyen bár szó gazdaságról, vagy az élet más területéről. Nem szabad —, de nem is lehet — szem elől téveszteni ezt az oktatás-nevelés során sem. A képesség szerinti legjobb tanulás, a tanulmányi munka fegyelme nélkül az iskola csak ismereteket nyújthat jól-rosszul, de nem nevel olyan fiatalokat, akik a megnövekedett követelményeknek, a minőségi munka végzésének megfelelő szemlélettel kerülnek ki az „Életbe". Mindez lassan közhelyszámba megy; a pedagógusok tisztában vannak vele. De a megvalósítás, a mindennapos gyakorlat mégsem túl egyszerű! ELSŐ FELTÉTEL AZ „OTTLÉT” Cserhátsurányban Lágymányosi József iskolaigazgatóval beszélgetünk e szerteágazó kérdéskörről. Meglepő megállapítással kezdi. — Először is azt kellett elérnünk, hogy egyáltalán iskolába járjanak a próblémás tanulók. 217 diákunkból 32 cigány származású — vannak köztük kiemelkedő képességűek is, egyik nyolcadikosunk a budapesti Apáczai Csere János Gimnázium speciális fizika—természettudomány osztályába adta be továbbtanulási kérelmét, másik nyolcadikos kislány fodrásznak készül —, de • még sokan igen laza munkafegyelműek. Néhányuknál gondot okozott a rendszeres iskolába járás is. Sehol sem szívesen nyúlnak adminisztratív eszközökhöz, de arra volt , szükség, hogy a szakigazgatási szerv segítségét kérjük. Behívatták a szülőket és figyelmeztették őket, büntetés jár azért, ha nem küldik rendszeresen iskolába gyermekeiket. Azóta jönnek —, de a tanulmányi munkájuk nem fényes. Van, aki dacból, „csakazértisből” nem tanul. Zöldutat biztosítottunk a napközis felvételnél számukra — azt mondtuk, inkább másokat utasítunk el, ha helyhiány lenne —, de nem volt tolakodás... Mi csak javasolhatjuk, hogy jobb lenne napköziben, biztosabb a felkészülés, de ez önkéntes dolog. A nagyobb gyerekeket általában otthon fogják, ők már tudnak segíteni az alkalmi fuvaroknál, otthon a háztartásban. Ügy tűnik, mostanában az iskolába járással nincs különösebb gond: a nagy balassagyarmati járásban ez az iskola érte el tavaly a második legjobb eredményt a hiányzásokban: mindössze 3,4 nap mulasztás esik egy diákra. MÁSODIK FELTÉTEL , A TUDÁS PRESZTÍZSE Ahogyan a munkahelyeken, úgy az iskolában is nagyon kevés ma már a „megjelenés” — produkálni, dolgozni kell! — Nem a többségről beszélek, de még gyakran találkozunk a tudást lebecsülő szemlélettel. Van, aki fogcsikorgatva elvégezte pár évvel ezelőtt a dolgozók iskoláját: megvolt az autója, de jogosítványt általános iskolai végzettséggel tudott szerezni. Nem várható, hogy a gyerekét is taníttatja; példákat hoz fel arra, egy jól kereső segédmunkás többre viheti, mint egy szakmunkás, vagy akár mérnök. A gyerekek egy része —, igaz, a kisebbik — egyáltalán nem keseredik el, ha rossz jegyet kap, sőt, talán még vagánykodik is vele. Ilyen esetekben a szülő is hasonló szemléletű: csak a kis kettest adja meg, tanár úr — mondják néhányan. Mi pedig azt: a kettes mögött is kell teljesítménynek lenni! Hogy a szülőkkel valóban együtt < tudjunk működni, változtatni ezen a szemléleten, mindent megteszünk. Az őszi nevelési értekezleten úgy döntöttünk, a fogadóórákat késő délutánra tesszük, 5—7-ig. Nem könnyű dolog, hiszen a tantestület többsége „kijáró”. Volt morgolódás —, de most már látják, bevált, legutóbb is több tanárnál szinte sorállás volt. A négyszemközti őszinte beszélgetések sokat jelentenek: feltárulhat a gyengébb teljesítmény háttere, pedagógus és szülő együtt gondolhatja végig, mit tehetnek azért, hogy jobban tanuljon, dolgozzon a gyerek. HARMADIK FELTÉTEL A KÖZÖSSÉG EREJE Ebben az iskolában nem ridegek, csupaszok a falak, a színes, sok érdekességet, információt tartalmazó dekorációk élénk mozgalmi életről is tanúskodnak. A csapat munkatervében az úttörős feladatok között nagy súly- lyal szerepel a tanulmányi munka segítése. És nem csak a tervben. — Az évnyitón már meghirdettük a csapat akcióit: bukásmentes őrs, végezzük el együtt a nyolc osztályt. Ez doppingolja a gyerekeket —, nem csak a tanárok „kérik számon” a képesség szerinti tanulást, hanem a közösségeken belül is fontos kérdés, az őrs, raj sikere múlhat ezen. — Nem formális akció ez? — Ügy érzem, nem. Több alkalommal tartottak „kihelyezett őrsi foglalkozásokat” — egy-egy gyerek otthonába mentek el, együtt készültek a nehezebb anyagrészekből. Sok tanulópár is alakult; a jobbak segítik gyengébb társaikat, napközin kívül is. Gyakori nálunk az úgynevezett társadalmi korrepetálás: a tanárok túlórafizetés nélkül foglalkoznak a lemaradókkal. Az iskolai pedagógus- pártcsoport tagjai egy-egy osztály patronálását vállalták. A közösség ereje nyilvánulhat meg abban is, hogy egy-két munkahelyen kulturális vállalásnak fogadják el azt, hogy a dolgozó gyermekeivel elvégezteti a nyolc osztályt —, ha nekik nem is sikerült. Ezt még csak felvetettük, amikor különösen súlyos esetben a munkahelyi kollektíva segítségét is kértük —, de talán elindul valami e téren. Végül — ám; ahogy mondják, nem utolsósorban — a tantestület szemléletéről kell szólni. A kollégák reális értékelésre törekednek —, nem a liberalizmus, hanem inkább a szigorúság vádjával illetik időnként egyik-másik pedagógusunkat. Az innen kikerülő diákok jól megállják a helyüket — többen még javítanak is az eredményhez képest. Ez is bizonyíték a következetesség, a rendszeres tanulás komoly szerepe mellett! G. Kiss Magdolna 8 NOGRAD — 1981. február 8., vasárnap
