Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

Bemutatjuk A tízéves Kincskeresőt ukq&ím röivcÄW üwereke-'ní k 1981 Ä Kincskereső új címlapja (Szyksznian Wanda terve) „Kívánom a Kincskeresőnek, hogy azon az úton induljon el, amely az ifjú olvasó szí­vébe vezet; s az ifjú olvasó­nak pedig azt kívánom, hogy örömmel és haszonnal forgas­sa, olvassa e lapot!” Hogyan teljesült Darvas József hajdani — & tudjuk ró­la — szív béli óhajtása? Amit az induló gyermekirodalmi folyóirat, a szegedi tanárkép­ző főiskola által kiadott Kincskereső első számában írt? Hegedűs András irodalom­történész, pedagógus elévül­hetetlen érdeme, hogy Be­nedek Elek s Móra Ferenc örökségének szellemében életre hívta a folyóiratot, és támogatói, szerkesztői közé, a pedagógusok mellé, írókat, költőket, újságírókat invi­tált. (Darvas, Kormos Ist­ván, Csukás István, Tatay Sándor, Szabó Magda, Ben­jámin László neve szerepel a szerkesztők, bizottsági ta­gok sorában; a mai szerkesz­tőségben dolgozik Baka Ist­ván és Simái Mihály költő.) Hiszen ő tudta: gyerekeknek a versekből, az irodalomból — a legjavát! A szegedi fő­iskola lapjából országos ter­jesztésű ifjúsági irodalmi folyóirat lett 1974-ben, a Magyar Úttörők Szövetségé­nek irodalmi, művészeti, kul­turális folyóirata. Hamarost ezt írták megújhodott cím­lapjára: irodalmi folyóirat gyerekeknek. Az 1971-es ala­pítástól eltelt időben egyre tudatosabbá vált a szerkesz­tői szándék: a „gyermekiroda­lom” helyett a tágabb irodal­mi kincsestárból, „az” iroda­lomból válogatták a lapba mindazon értékeket, ame­lyekkel ez a korosztály élni tud, amelyeket érteni képes. A lap mai szerkesztői ezek­ben a napokban, a születésna­pot ünnepelendő, vissza- és előretekintenek, az összegyűlt tapasztalatokat rendezik. Ezekrő’ kérdeztük Deme László főszerkesztőt. — Mekkora az út a Kincs­kereső alapításától? Hogyan változtak a válogatás szem­pontjai és módszerei máig? — A lap indulásakor úgy­szólván csak elképzelni lehe­tett, mit és hogyan kell tenni a nemes célért, az ifjúság ol­vasóvá neveléséért. Ma — tapasztalataink révén — már tudni lehet. A Kincskereső olvasóközönsége: olyan élet­szakaszba ért gyerekek, akik átmenetileg elfordulnak a mesétől. A tükröztetett világ helyett maga a valóság ér­dekli őket. Az iskolai tan- tárgyiasított irodalom- és anyanyelvoktatás önmagában nem tudja ellensúlyozni ezt a féloldalas, a „reáliák” iránt nyilvánuló érdeklődést. Az így keletkezett űrt ez a folyó­irat hivatott kitölteni, új, önkéntes érdeklődést kelteni a „mese”, a valóságról az érzéki tapasztalatoknál töb­bet mondó művészetek irá­nyában. A Kincskereső a ma­ga nemébeil előzmények nél­kül való volt. Induláskor nagyítóval kellett keresni a közlésre szánt anyagot, és természetesen keresni kellett a válogatás szempontjait, módszereit is. Nemigen volt mód eredeti, mai gyerekeknek íródott, az életüket ábrázoló, a közeli és távolabbi múltat megele­venítő művek átnyújtására. Mert „hiánycikknek” számí­tott mindez. Most lapszámon­ként átlagosan az anyag 30 százaléka első közlés. Egy­szerűen a folyóirat léte segí­tett részben felderítem, más­részt megteremteni ennek a korosztálynak az irodalmát. E spontán inspiráció mellett persze a tudatos szerkesztői törekvések is; hiszen mindvé­gig alkotó műhelyt kívántunk alakítani, pályázatokkal és más módon előlsegíteni a 10 —14 éveseknek való művek születését. Kialakultak mára a válogatás szempontjai is: a parttalan óceánból, „az” irodalomból a humánumot su­gárzó, a társadalmi, nemzeti öntudatra ébresztő, nemes erkölcsöt sugalló, s ^ más fontos pedagógiai célokat szolgáló alkotásokat választ­juk. Irodalmat — nem ön­magáért, hanem eszmei tar­talmáért, esztétikus emberala­kító értékéért. Az iskola a tananyagban megállapodott értékeket közvetít. Egy folyó­iratban egyenesen kötelező újat, frisset, mait adni, s a klasszikus értékekből valami többletet, örömmel nyug­tázhatjuk: a Kincskereső a tíz év alatt számos művet fedezett fel, amelyek ma az iskolai törzsanyagot gazda­gítják, vagy tantervi ajánlott irodalomként szerepelnek. A tantervi reformot nem egy­szerűen követni, de több te­kintetben előzni sikerült. Az anyanyelvi nevelés dolgában például hamarabb terelte a folyóirat a használat felé a nyelvi tudást, mint a tan­terv; a népi hagyományok és a történetiség tisztelete kez­dettől erősebb lapunkban, mint az iskolai oktatásban. — Elegendő-e a lap léte, értékei, érdekes anyaga, esz­tétikus külleme önmagában ahhoz, hogy olvassák a tizen­évesek? — Kevesen vannak azok a gyerekek, akik, úgymond, ma­guktól rászoknak az olvasás­MONDÁSOK Az önzetlenség az a lelki erény, amely abban nyilvánul meg, hogy másoknak enged­jük át a bonyolult feladatok megoldását. XXX Az önelégültség arra irá­nyuló képesség, hogy a saját igénytelenségünket tartsuk minden dolgok mércéjének. Sikerélmény az a boldogító érzés, amely akkor áll elő, ha végre rájöttünk, miért is kaptuk a legutóbbi prémiu­mot. XXX Okosság az az égi adomány, melynél fogva azonnal ellent- mondunk a főnöknek, ha ne­tán azt találná mondani, hogy hibát csinált. ra. Ahhoz, hogy a Kincske reső a kitűzött célokat elér­hesse, érdeklődést kell kelte­ni iránta., Az olvasási igénye­ket támasztani, fejleszteni, irányítani szükséges, ebben kulcsfontosságú a pedagógu­sok szerepe. A gyermekolvasót aztán bűn lenne magára hagy­ni, passzivitásra ■ kárhoztat­ni. Közönségünk megszólal­tatásának, meghallgatásának minden csatornáját igyekszünk felhasználni, hogy aktív, elem­ző, cselekvő, visszajelzéseket is adó olvasókat nevelhes­sünk, hiszen mi más értelme az olvasásnak, mint magunk­ban újrateremteni a művet, s a mű révén önmagunkat. Mindezek miatt a szerkesztő­ség munkatársai sokat jár- nak-kelnek az országban. A kezdetben spontán alakult Kincskereső-klubokat már tu­datosan segítjük szervezni, mára a tapasztalatokat is összegyűjtöttük, hogyan mű­ködhetnek legeredményeseb­ben. Pályázatokat hirdetünk, fokozott gondot fordítunk az írogató, rajzolgató gyerekek­re, tudva, az alkotással pró­bálkozók megmaradnak iro­dalomkedvelőknek. Nyári tá­boraink valódi alkotótáborok, Módszertani anyagaik fel- használása új, nagyszerű le­hetőségekkel kecsegtet — a tanításban és az egyéb isko­lai elfoglaltságokban. Szü­lők, úttörővezetők, tanárok, könyvtárosok, már nagyon sokan segítenek a szerkesztő­ségnek abban, hogy a gyere­kek felfedezhessék, megbe­csüljék és hasznosítsák a Kincskereső közvetítette ér­tékeket. A tapasztalataink azt mutatják, hogy tömeges ér­deklődés ott kél, ahol iroda­lomszerető felnőtt van a hát­térben. Sajnos, mi, a szer­kesztők, csak ott és akkor tudunk segíteni, ahol és ami­kor valami már megmozdult Érezzük a mind szélesebb tár­sadalmi segítséget, amely céljainkhoz segít, de tudjuk azt is, sokan vannak még, akikhez nem jut el a Kincs­kereső. A munkánkba sok ágon bevonattak az olvasók és az olvastatók, ezért re­méljük, hogy a kölcsönösein hasznos értékelő visszajelzé­sek révén egyre növekedhet a folyóirat hatóköre. Ezekből a visszajelzésekből máris le­szűrhető: a tizenévesek ma többet és jobban olvasnak, mint egy évtizeddel ezelőtt. — Ebben látja a főszerkesz­tő a folyóirat legfőbb értékét- értelmét? — Azt Is mondhatnánk: az a legfontosabb’ hogy a Kincs­kereső egyáltalán létezik. A legfőbb értéke, hogy inspirá­ciójára ennek a korosztálynak születnek írások, hogy az al­kotásra buzdítani tudott. Se­gíteni az új és új nemzedékek sokoldalú, eszmeileg-esztétl- kailag megalapozott fejlődé­sét azzal, hogy a tizenévese­ket bekapcsolja az iroda­lom- és folyóirat-olvasásba. ☆ A tavalyi utolsó, bővített terjedelmű lapszámban — akár a gyermekévet záróban — az olvasók írásaiból, raj­zaiból közölt válogatást a Kincskereső. Az idén új cím­lappal, új rovatfejekkel jele­nik meg — születésnapi új ruhában.- Ezentúl a belső bo­rítón kortárs írók portréit, a hátsó lapon az illusztráló gra­fikusok üdvözlő lapjait is megtalálják a gyerekek. Akár külön kis albumokat szer­keszthetnek így, s a gyűjtők kiegészíthetik kincsüket. Hi­szen a Kincskereső eddigi, lapszámonként egységes il­lusztrációiból, 60 grafikus munkáiból páratlan kisga- lériájuk lehet a folyóirat tu­lajdonosainak. A jubileumra elkészült A ■Kincskereső tanárkézben cí­mű kiadvány is, amelyben a tapasztalatok foglaltatnak: hogyan merítettek eddig a fo­lyóiratból az igényes iroda­lomtanárok. Készül a bibli­ográfia a lap tíz. évének anya­gából. Lehet válogatni, hisz’ az olvasóközönség: változik. Az évtized alatt két tizen­éves nemzedéket nevelt gz ér­tékek tiszteletére, a világ és önmaguk jobb ismeretére Nógrádban is a Szegeden ki­adott, folyóirat. Sulyok Erzsébet Múzeumi propaganda MÚZEUMBAN MŰKÖD­TEM, amikor Pajor főosztály- vezető, akit ml Csimasznak becéztünk, elkezdte harcát a vécérajzok letiprásáért in­tézményünkben. Az ábrák természetesen föl­iratokkal párosultak. Közü­lük az' egyik engem népsze­rűsített (hölgyek körében). Így szólt: Moór Bálint egy nagy... Folytatása rajzban követ­kezett. Alkotójának, Haran­gozó Ivánnak a nagylelkű pro­pagandáért havonta egy-két konyakot kellett fizetnem. De ez mellékes. A toaletthelyiség a folyosón szobánkkal szemben, balra nyílott, közvetlenül az alag­sori lapidárium mellett. E kőraktár ajtaját — kedd kivételével — zárva tartották. Lépcsője meredek volt, bal­esetveszélyes. Pihenő nélkül, rögtön az ajtó mögött kez­dődtek a lépcsőfokok. Harangozó Iván mozibo­lond nagybácsija azonban nem kedden, de pénteken szo­kott megjelenni asztalunk mellett. Csütörtökön meg­nézte mind a három bemuta­tott filmet, s másnap össze­foglalóan elmesélte nekünk a tartalmukat. Abban az időben moziba- nem jártam. Keddi napokon járt vi­szont hivatalunk kispolgári- an kikapós asszonytagjához Merényi Gyula, a szabadnapos patyolatvezető. A gömbölyű Orsolyát azzal hódította meg, hogy Merényi László, a mo­dern fiatal író bátyja volt. Ennek egyik könyvében a sze­relmespár lucfenyők alatt lett először egymásé, utána egymás után. háromszor. Merényi Gyulát Indiánnak hívtuk Harangozó Ivánnal. Marcona külsővel és példás türelemmel rendelkezett. Velünk sohasem váltott egy szót sem. Köszöntésünk után virágcsokrával kezé­ben akár órák hosszat el- ácsorgott. Addig Orsolya rend- behozta magát a pá&ztorórára. — Hogy jobban tessem ma­guknak — szokta Ilyenkor mondani. Ezzel a férfinemre célzott; mindösszesen. Közben Pajor főosztályve­zető — más néven: Cslmasz — változatot módszerekkel küz­dött a pajzán ábrák ellen. A félállásban rajzleső ta­karítónők költségvetésből tör­tént kihúzatása után — végső elkeseredésében — ldrücskösí- tette, majd a plafonig pisz­koszöld olajfestékkel kenette át a falakat. A betérő ember úgy érezte ott magát, mint a leleményes Odüsszeusz az egyszemű óriás, Polüphé- mosz barlangjában. Az ajtókra azért leleménye­sen tovább firkáltak. Azokat kirücskösítettetni nem lehe­tett. A komor mosdóbarlangok megnyitásának első hetében Harangozó Iván nagybátyja váratlanul kedden állított be. Ugyanazt a három tar­talmat kezdte mesélni, amit már hallottunk tőle az előző pénteken. Az alagsori kőtárban éppen római kori sírkőtöredékeket szállítottak. —‘ Az éjszaka leple alatt Keyesnek sikerült megszök­nie. Jobb híján Rosiet, a te­vét kötötte el szopós cseme­téjével együtt — mesélte egyebek közt Iván nagybáty­ja. — Az erődből Mark, a kis indián is megszökött. A sivatagban találkoztak. A mi Indiánunk mereven nézte a bácsi feje fölött a szoba falát; akár egy sivata­got. Virágcsokrában lila szegfűk lapultak. Orsolya akkurátusán húzta kifelé szemöldökét a pásztoróra tiszteletére. — Hogy jobban tessem ma­guknak — mondotta ajkát csü­csörítve. Az Indián rezzenés­telen arccal biccentett. A nagybácsi 'folytatta: — AZ INDIÁN FIÚ csak akkor lenne biztonságban, ha a férfi folytathatná útját. Űj- Mexikó felé. Mark azonban hallani sem akar a tervről. Jól is teszi. A tevenyomokat követve újra megmentheti Keyest üldözői fogságából. Iván bácsikája itt szünetet tartott. Orsolya a szemhéját festette ezüstös-világoszöld festékével. , > — Hol van itt nálatok a toalett? — kérdezte végül a nagybácsi. Az Indián kezében megrez­zent a csukéta. Ajkát már- már szóra nyitotta. De aztán mégis néma maradt; egyelőre. Iván se válaszolt bác&iká- jának. Megszokta, hogy nem figyel oda a hülyeségeire. — A szobánkkal szemben. Balra — adtam meg a szük­séges felvilágosítást. — De ne tessék megijedni. A fal rücskös. És olajzöld. Ezért nincsenek rajta rajzok. — Márkaa, sullala — dú­dolta könnyelműen Orsolya a szempilláját spirálozva. Az Indián megköszörülte a torkát és utat nyitott a vécé felé, Iván nagybácsikájának. — Na, most már szép va­gyok maguknak — jelentette ki ezután Orsolya. Az Indi­án gálánsán és szögletesen meghajolt. Tőlünk pedig ud­variasan és kalaplengetve el­köszönt. — A viszontlátásra — mon­dotta (kalaplengetve.). — A viszontlátásra —■ fe­leltük (udvariasan). Nem sej­tettük, hogy mintegy fél perc múlva látjuk őket viszont. — Mondja Iván, az nem a maga nagybácsikája, aki oda le van esve a kőtárba? ’— kérdezte Orsolya, ajtónkon be hajolva. — Mi a nyavalyát keresne ő ott? — kérdezte epésen Iván. De azért föltápászkodott az asztal mellől. A folyosón a kőtár nyitott ajtajához bal­lagott A lépcső alján a mozibo­lond nagybácsi nyöszörgött Véres fejét egy római sírkő­táblának támasztotta. Ekkor szólalt meg az Indi­án, leemelve fejéről a kalai pót. — Pedig úgy tudtam, hogy a félreeső hely felé tartott. így nem látta meg Haran­gozó Iván nagybácsija Pajor főosztályvezető rücskös fa­lait a múzeumban, az ajtókon a Moór Bálintot népszerűsí­tő, stereotíp fölirattal. LEGKÖZELEBB HAT HÓ­NAP múlva járult asztalunk elé — bicegve — egy pénteki napon. Kimenni azonban töb­bé soha nem akart egy ilyen helyen. Jóllehet Csimasz fő- osztályvez. addigra a bizton*: ság kedvéért az ajtókat is ko­romfeketére festette. Harangozó Iván attól kezd­ve fehér zsírkrétával igyeke­zett megszolgálni a konyak­jaimat Iszlai Zoltán Medgyessy Ferenc emlékkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, a művés» születésének 100. évfordulója alkalmából. Képeink a kiállí­táson készültek Hortobágyi bika NOGRAD - 1981. január 25., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom