Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

Kezük munkája Moszkvában... Zümmögnek a csiszológé­pek a salgótarjáni öblösüveg­gyár tanműhelyében. Ki poha­rat, ki vázát csiszol. Ipari szakmunkástanulók birtokosai ennek a műhelynek, mesterük Csürgai László szakoktató. Egy-egy munka fölé hajol, s szinte atyai szeretettel muto­gat, magyaráz. Elkísért a tan­műhelybe Kalocsai Jenő is, a személyzeti osztály szakokta­tási előadója, aki egy kis te­rembe vezet bennünket. Cso­dálatos látvány fogad. Három, teljesen egyforma váza. Ma­gassága 70 centiméter. A cso­dálkozástól alig jutunk szóhoz. Igazi mesteri munka, pedig három harmadéves ipari tanu­ló alkotását nézzük. Huram Melinda, Lehoczki Zsolt és Mrázik János mesterművei. Harmadévesek. — Az Alkotó ifjúság moz­galom keretében készültek a vázák. Az Állami Ifjúsági Bi­zottság arra kért, hogy ké­szítsünk egy kiállítási tárgyat a Szovjetunió Kommunista Pártja közelgő, XXVI. kong­resszusára. Fiataljaink öröm­mel vállalták — tájékoztat a beszélgetés során Kalocsai Je­nő. A munka elkészült, s az országos pályázaton a fődíjat nyerte el. Egymással szemben ülünk a három fiatallal. Jogos büszke­ség tölti el mindhármukat. Szinte dédelgetik a vázát, mert rövidesen útra kel Bu­dapesten át Moszkváig. — Csurgai mester választott ki bennünket hármunkat. Megterveztük a mintát — kol­lektív munka volt, s hozzálát­tunk a kivitelezéshez — szól Huram Melinda, a hosszú szőke hajú, mindig mosolygós kislány. Jóleső érzés volt Örömmel és szívesein dolgoz­tam rajta, hiszen tudtam, hogy nagyon fontos a megbízatá­sunk. Mindig arra gondol­tam: több üveggyár is van Magyarországon, nagy a meg­tiszteltetés. A felelősséget pe­dig külön is növelte, hogy nemzetközi porondon szerepe­lünk a vázával. Valahogyan reprezentálni szeretnénk a magyar szakmunkásképzést, bizonyítani, hogy nálunk ia tudnak alkotni a fiatalok . . ; — Bizony, nehéz volt a sú­lya a vázának — veszi át a szót Lehoczki Zsolt. — Biz­tonságosan kellett fogni, tar­tani, nehogy csorbulás legyen rajta. De szívesen csináltam. Büszke voltam, hogy rám esett a választás. Arra törekedtem, hogy minél szebb legyen, jó munkát adjak ki a kezemből. — Tudni kell, hogy két részből áll a hetven centimé­ter magas váza. Lassan kellett csinálni, nem lehetett elkap­kodni — szól határozottan Mrázik János, ugyancsak har­madéves tanuló. — Ügy lát­szik rám jutott' a statisztika. A fődíjat nyer/ egyik váza, s alkotóik Fotó: Kulcsár József Hiszen azt is el kell mondani, hogy egyenként száz órákat dolgoztunk a váza csiszolá­sán ... A kezdetkor féltem kicsit. Komoly munka, meg aztán a felelősségérzet. Aztán belejöttem. Ahogyan alakul­tak a vonalak, a díszítések, a motívumok, úgy könnyebbül­tem meg én is. És elkés'zült... fődíjat nyertünk vele. öröm tölti el a „mester elv­társat” —, mert így szólítják a lányok és fiúk Csurgai Lászlót, szakoktatójukat. Büsz­ke arra, hogy a „gyerekek” kezemunkája ott lesz Moszk­vában. Arra pedig különösen, hogy éppen az ő tanműhelye, a salgótarjáni öblösüveggyár kapta a megtisztelő feladatot — Ügy érzem, a fődíj he­lyettünk is beszél. A gyereke­ket dicséri. Érdekes, csak a Melinda szülei üvegesek. Me­linda is női szabónak ké­szült. Üveggyáriak a szülei, de női szabó szeretett volna len­ni. Nem bánta meg, hogy üvegcsiszoló lesz. Zsolt apja vájár Tiribesen, Karanosság- ról jár be. János apja a kohá­szatban dolgozott édesanyja postás Salgótarjánban. Merő­ben más szakmát választot­tak, saját örömükre — fog­lalja össze véleményét a há­rom alkotóról. A váza rövidesen útra kél. Hírét viszi a salgótarjáni, a Nógrád megyei, a magyar fia­talok nagyszerű alkotóerejé­nek. Sokan azt mondanák, nem nagy dolog. Mi mégis büszkék vagyunk az alkotás­ra, az üvegcsiszoló három fia­talra! Somogyvári László Mindennek két oldala van — mondotta a kettős ügynök. * A rövidebb úthoz, mondotta a vándor, egyetlen út sinds túl messze. A pénzt őrző harisnyaszár­nak nincs kamatlába. Mondások A kör olyan geometrikai alakzat, amelyből minden sar­kon és végen elspóroltak. * Ha valaki egy kutyát úgy idomított, hogy képes átrepül­ni egy tavat, bizonyára akad olyan irigye, aki az állatot egyszerűen víziszonyban szen­vedőnek mondja. A banki fazekas Nem lehet feladni Egyenletesen zúgott a Danúvla, pörgették a kerekeket az önt­vénybe szorított lóerők. A moto­ron ketten ültek, elöl a lány, há­tul a huszonnégy éves férti. Nyár volt, bizsergető meleg, Szanda fe­löl meg-meglódult a szél. — Milyen ügyesen vezet ez a lány! — morzsolta belül az elis­merő szavakat a férfi. — És még én nem akartam a kormányhoz engedni! Szépen veszi a kanyaro­kat, a tempó is jó, odafigyel, szó­val minden rendben. Látszik,' hogy már tényleg ült motoron. Talán eddig juthatott a férfi, amikor az egyik kanyar után, a dombok mögül egyszerre csak elő­bukkant a mozdony, mögötte csattogtak a kocsik. Talán, ha harminc méterre lehettek a sze­melvénytől. Minden pillanatok alatt történt, szinte fölfoghatatla- nul gyorsan. A férfi megmarkolta a kormányt, rátaposott a fékre es kétségbeesetten oldalra döntötte a motort. Hiába. Rettenetes csat- tanással vágódtak 1 neki a vonat­nak. A férfi átrepült az utolsó két kocsi között és a túloldalon zuhant földre. A lány soha töb­bet nem mozdult. A férfi elho- mányosuló szemmel nézte a feje mellett elkattogó kerekeket. Lassan két évtizede ennek. Ak­koriban 1963-t Írtak. A férfi itt ül velem szem­ben, a konyhaasztal mellől ki­kipillant a bánki háztetőkre. Trenyik András szinte szenv- telenül rakja egymás mellé a szavakat, ahogy az életét gyö­keresen megváltoztató balese­tet felidézi. — Én voltam a hibás, eh­hez semmi kétség nem férhet — koppantja poharát az asz­talhoz. — Nem lett volna sza­bad annak a lánynak odaad­nom a motoromat... Az életét egy teherautó és az emberek összefogása men­tette meg tizenkilenc évvel ez­előtt. A teherautó dudálva rö­pítette a súlyosan sebesült fiatalembert a gödöllői kór­házba. A hangosbemondó per­cek alatt félsorakoztatta a véradókat, akikből egyszerre többen is „csapolták” a vért. És még valami segített. Az, hogy Trenyik András zsebé­ben ott lapult a véradókönyv- vecskéje, így a vércsoport megállapításával sem kellett az időt tölteni. A fiatal, roppant erős szer­vezet megbirkózott a hatal­mas vérveszteséggel, a súlyos sérülésekkel. Trenyik András életben maradásához viszont egy valamit feltétlenül meg kellett tennie dr. Molnár And­rás sebésznek. Amputálnia kellett a fiatalember lábait. — Egyetlen éjszakát gon­dolkoztam végig. Hogy most mi lesz velem? Láb nélkül nem lehetek pék, mert az volt a tanult mesterségem. Én ak­kor éjjel elhatároztam, hogy addig Bánjrra haza nem jö­vök, amíg arra egyedül képes nem leszek. Az első hónapok iszonyúan nehezen teltek. Műtét műtét után, aztán a lábadozás, utána pedig min­den időmben gyakoroltam. Az izmoknak újra meg kellett szokniuk a mozgást és az en­gedelmességet. Nehéz volt. Torna, fürdő és gyakorlás, ebből állt az életem. Nem en­gedtem meg magamnak, hogy kétségbeessek. Ahogy telt az idő, egyre inkább láttam: nincs is rá okom. Elveszítet­tem a lábaimat, de élek, ha pedig élek, akkor dolgoznom kell. Nekem már az a termé­szetes, hogy lábak nélkül. Elgondolkodva néz maga elé. Kék szemében most is ott bújkál a huncut mosoly. — A baleset után egy évvel egyedül indultam haza a kór­házból. A busz az elágazónál tett le, én akartam így és gyalog útnak indultam. Fél- útról aztán egy kocsi hozott el, de addig magam jöttem. Édesanyámék nagyot néztek, amikor beállítottam. Az elkövetkező években sok mindennel megpróbálkozott. Állást vállalt a járási hivatal­nál, de azt nem az ő örök­mozgó vérének találták ki. A bánki tó kabinosaként sok is­merőst, jó cimborát talált ma­gának. Amikor aztán jVTari asszonnyal találkozott, akkor valami komolyabb dolog után nézett. — Így lettem pecsenyesütő. Akinek asszonyt, gyereket kell eltartania, annak nem lehet 4 NOGRAD - 1981. januőt 18., vasárnap Petőfi nyomában , MA ESTE — a valóság ké­pi mása — Petőfi Sándor a képernyőn elindul abba a csatába, amelyből számára már nem volt többé visszaté­rés. A segesvári ütközetbe, amelyben a költő életét vesz­tette huszonhat éves korában. Holttestét azonban — azok közül, akik őt ismerték, és akik teljes bizonysággal fel­ismerhették — senki nem lát­ta. És ha igen, — sokaknak jó okuk volt rá, hogy a sza­badságharc harcosainak üldöz­tetése idején ne keressék a nyilvánosságot —, nem léptek fel, mint szemtanúk. A vesztes, végzetes és any- nyi áldozatot követelő seges­vári csata (1849. július 31-én) utáni napokban bizonyára könnyebb lett volna a tények pontos megállapítása, de az osztrák Önkényuralom lehe­tetlenné tett minden kutatást. A költő hitvese, Szendrey Jú­lia férfiruhához hasonló öl­tözetben, a várható viszontag­ságokra felkészülve, maga in­dult el a csataterekre, hogy megkeresse férjét. Arra a következtetésre jut, hogy Pe­tőfi halott és néhány nappal még a teljes gyászév letelte előtt, 1850. július 22-én férj­hez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. A ma szo­kásos holttányilvánítási eljá­rást akkoriban elegendő volt megfelelő nyilatkozattal pó­tolni. Ebben Szendrey Júlia leírja, hogy minden bizonnyal egy székelykeresztúri gyógy­szerész látta Petőfit utoljára, mégpedig „midőn a kozákok által körülvétetve, szakasztott el a futó hadseregektől.” Majd: „Ezentúl többen nem látták, s a valószínűség ot­tani elvesztőt bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvar-, helyszéki katonai parancsnok, B. Heydte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leírásából bizonyosan lehet férjem, Petőfi Sándor­nak elismerni.” CSAKHOGY HEYDTE oszt­rák alezredes — aki a har­coló csapatok után lovagolt azzal a feladattal, hogy a se­Ma sok lány úgy néz ki, mint azok a férfiak, akik úgy néznek ki, mintha lányok len­nének. * Egyes emberek étkezésekor semmi más nem vigasztal bennünket, mint a remény, hogy egyszer távoznak. játszadoznia. Jól ment a bolt, mi tagadás. Megépítettük ezt a házat is. Ludányi Laci ba­rátom majd lenyelt, amikor pénzt kínáltam a tervekért, Hajdú Pali, a kőműves tető alá hozta negyedáron. Ezek­ben az időkben tudtam meg, hogy mit is jelent az igazi barátság. Hát lehetett elkese­rednem? Dolgoztunk a felesé­gemmel látástól vakulásig, de ezt a hajtást nem lehetett so­káig bírni. Közben a pincében már épült a villamos kemence, a sarokban ott állt az első ko- rongozómasina. Hamarosan kiváltotta Trenyik András az ipart és azóta fazekasmun­kákból él a család. Két fiúk Pesten kollégista — még álta­lános iskolások — de a nét- végeken apjuk felpöfög értük a rozzant Trabanttal, hegy együtt lehessenek. — Régebben mulatós fajta voltam, de már megkomolyod­tam. Hiába no, szalad az idő, vénülünk. Csak az vígasztal, hogy nem egyedül —, teszi hozzá nevetve. Leballagunk a műhelybe. A két bot a sarokba kerül. Tre- nyik András munkához lát, öntőformákat készít. — Soha, egyetlen percre sem keseredtem el. Nem sze­retem azokat, akik feladják. Nem is szabad. Célokat kell találni és el kell érni azokat. Ennyi az egész. Megáll két mozdulat között. — Aztán jöhetnek az új cé­besülteket összeszedesse, a holtakat eltemettesse — ma­ga nem ismerte a költőt. A Fehéregyháza és Héjasfalva között egy már kifosztott, nadrágig levetkőztetett ellen­séges tiszt mellett talált ira­tokból és más tárgyakból ju­tott arra a következtetésre, hogy az illetőnek Bem kör­nyezetéhez kellett tartoznia. A költő sorsára vonatkozó adatok összegyűjtése 1860-ban kezdődött meg — előbb az önkényuralom ezt nem tette lehetővé. Ekkor Pákh Albert, Petőfi barátja, a Vasárnapi Üjság akkori szerkesztője gyűjtötte és közölte a Petőfi halálára vonatkozó adatokat. Ekkor és ott látott először napvilágot Lengyel József, volt székelykeresztúri orvos visz- szaemlékezése, aki azt állítot­ta: a csata idején többször is látta Petőfit és minden bi­zonnyal ő látta utoljára. A Lengyel-féle leírást hitelesnek fogadta el később úgy Dienes András, a kérdés nagyérdemű kutatója és Illyés Gyula is. Eszerint Petőfi a csatában nem harcolt, inkább csupán szemlélődött; menekülés, fu­tás közben érte a halál. Len­gyel azt is elmondta vallomá­sában, hogy báró Heyde el­beszélte neki: ő temettette el azt a holttestet, amely csak Petőfié lehetett. Mégpedig kö­rülbelül úgy, mint ahogyan a bécsi titkos irattárból csak jóval később napfényre és 1930-ban nyilvánosságra ke­rült Heydte-féle írásbeli je­lentést)«! is állt. így hát bár Lengyel József adatainak hi­telét, pontosságát, sőt szava­hihetőségét is többen kétség­bevonták az 1860-ban kezdő­dött vitában, a mai kutatóik nagy része a Lengyel-féle ver­ziót és Heydte jelentését fo­gadja el alapvető forrásul. CSAKHOGY az 1950-es években a kiskunfélegyházi múzeum tulajdonába kerüli egy visszaemlékezés. Bayno- vics Mihálynak; Bem volt fu­tárjának leírása a végzetes csatáról és Petőfi haláláról Sajnos, keltezés nélküli. Me­zősi Károlynak, az irat közre­adójának nem sikerült kö­zelebbi adatokat sem szerez­nie Baynovicsról, de ő — kü­lönböző adatok összevetésévé — hitelesnek ítélte meg a kéziratot. Baynovics, miután saját megsebesüléséig más adatokkal egyezően mondja d a csata lefolyását, ott foly­tatja, hogy a törökországi Viddinben, ahol más hazafi­akkal együtt ő is menedékei keresett, a kórházban együtl ápolták qt Kovács József szé­kely huszárral, akit Bem a csata előtt Petőfi védelmére rendelt. Bem felkereste Ko­vácsot, hogy megtudja tőle Petőfi sorsát. Baynovics sze­rint Kovács jelentését — „hogy Bemmel szóról szóra megértessék” — írásba is vet­ték. Kovács pedig azt jelen­tette volna, hogy Petőfi har­colt a Sárpatak hídjánál, ahol a magyar huszárok az utolsó ellenállást fejtették ki. S bár megsebesült, nem adta meg magát harc nélkül, azt a ta­nácsot pedig, hogy élete meg­mentéséért vegye le tiszti ru­háját, nem volt hajlandó kö­vetni. E leírás szerint Petőfit tehát nem menekülés közben, hanem harc közben érte a halál. Pintér István Fordulópont Csípős őszi reggelen állt meg a bútorszállító autó a két­emeletes ház előtt. Az abla­kokban itt is, ott is fejek bukkantak elő, kíváncsi sze­mek figyelték a költözködő- ket. Aztán néhány perc múl­tán bezárultak, hátat fordítot­tak az ablakszemek . . . — Látják rajtunk, hogy sö- tétbőrűek vagyunk, félnek, lá­tod, megmondtam, hogy fél­nek majd tőlünk — mordult oda az ember a feleségének. Az nem ütődött meg a kedve­zőtlen fogadtatás láttán, ösz- szeszorított szájjal hurcolta befelé a frissen vásárolt bú­torokat a földszinti lakásba. — Hagyd el, majd megbékél­nek! — nyugtatgatta férjét, de elsősorban önmagát. A fejé­ben még kavarogtak a gon­dolatok: „Szegény ember, már csak ez keHett! Hogy nem akart eljönni az Idegérből, hogy ragaszkodott ahhoz az otthonhoz, jósolgatta, jaj, ki­néznek bennünket ott fent, az úri negyedben!” De neki az ember hiába kántált, elhatá­rozta, hogy kiszabadulnak ab­ból a környezetből, legalább öreg napjaikat töltsék kénye­lemben, nyugalomban. Az ő erejének, kitartásának köszön­hető, hogy sikerült a lakáscse­re. Mit szól majd a fia Pes­ten, ha elolvassa a levél fel­adóján az új címet! A berendezkedés napjai gyorsan suhantak. A gázfűté­ses, fürdőszobás lakás a férj, Csonka Lajos szorongásait is feledtették, csak hát, azért az utcára is ki kellett menni néha ... A lakótársak elein­te nem szóltak, csak méreget­ték őket. Néhány hét múltán aztán megtört a jég! .Jött az asszony az üzletből, élénk be­szélgetésbe elegyedve a szom­szédasszonyokkal. Kitárgyal­ták a főzés, bevásárlás gond­jait, érdeklődtek, megszokták- e már itt? Ettől kezdve Cson­ka Lajos is gyakrabban kibá­torkodott az utcára, akadt közös téma a sétálgató öre­gekkel, dolgos nehéz évekről, fészekből kiröppent gyerekek­ről. Csonka Lajos is előállt az ő nagy büszkeségével, a fiá­val. Kicsi gyerek kora óta ta­níttatták zenére, mindenki mondta, érdemes, mert nagyon tehetséges a Gábor gyerek. A Karancs étterem zenekarában klarinétozott, amikor felfi­gyeltek rá. Felcsalták Pestre. Azóta a fél világot bejárta. Volt Kuwaitban, Lengyelor­szágban, Svédországban, Jugo­szláviában ... A fővárosban egy hatalmas ház hatodik emeletén lakik feleségével, két gyerekével. Igen nagy baj, hogy ilyen távol szakadt a szülőktől, mert egyetlen gye­rek, nincs, aki pótolja. És Csonka Lajos azt is el­meséli társainak, hogy feljár­nak ők azért oda, a fővárosba kéthetente is. Eljátszadoznak az unokákkal, felpakolja a menye őket kávéval, nyalánk­ságokkal. Soha nem térnek haza üres kézzel. Vendégszerető emberek. Sö­tét már az este, amikor rájuk csöngetek. Lajos bácsi hellyel kínál, az asszony nincs itt­hon, délutános. „Keresse meg a Karancsban, a konyhán! Ott dolgozik már Í1 esztende­je. De azért maradjon egy kicsit, ha már idefáradt!” Látja az öreg, hogy meg­akad a szemem az előszobá­ban a kis állványba helyezett telefonon. — Beszereltettük ezt is, négyezer forintért. Az asszony akarta, legalább telefonon tudjunk beszélgetni a fiamék- kal. Hol mi hívjuk őket, hol meg ők csörgetik ránk a tele­font. Sok új dologhoz szokik hozzá az ember. Azelőtt én soha nem kávéztam, mióta meg itt lakunk, kettőt is meg- iszok egy nap. A mélyépítő vállalattól jöttem nyugdíjba, lerokkantam idejekoián — mondja az öreg és mélyet szív a cigarettából. Eldicsekszik azzal is, hogy a napokban lé- ceztették be az előszobát, hogy legyen az is tetszetős. Á Karancs étterem konyhá­ján Csonka Lajosnét csak úgy ismerik: Sári néni. Igazít a fehér kendőn, aztán: — Jaj nincs most időm a sok be­szédre. Tócsnit sütünk egy nagy csoportnak, sok krump­lit kell ahhoz pucolni! Siet, siet, de azért elmond­ja, hogy milyen jól érzik ma­gukat ott fent, a salgótarjáni Rokkant-telepen, az új ház­ban. Meg, hogy milyen jó a telefon, és milyen kedvesek a szomszédok. — A fiamék csalogatnak, költözzünk fel Pestre, hogy közelebb legyünk hozzájuk. Azt mondja erre egy lakótárs: Sári néni, ne­hogy elköltözzenek! Ki tudja, ki jön akkor a maguk helyé­re. És Sári néni elmosolyodik; — Pedig kezdetben, hogy fél­tek tőlünk! Sári néni beszédes mosolya arról árulkodik, hogy jó ta­lajra találtak. Sikerült gyöke­ret ereszteniök. Kiss Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom